Pécsi Napló, 1941. május (50. évfolyam, 98-123. szám)

1941-05-01 / 98. szám

4. oldal. Páncélkocsin a Délvidéken Déli harctér, április hó. (A honvéd propa­­gandaszázad tudósítójától.) Ma hajnalban az a szerencse ért, hogy mint a m. kir. propaganda­század tagja, páncél járművel vehettem részt a Kulától Újvidékig tartó, páratlanul érdekes előretörésben. A felderítő század harckocsijai dübörögve indultak a győzelmes magyar hadműveletek utolsó szakaszára s egymás után indultak utánuk a hatalmas páncéljárművek is. Az ilyen nagy páncéljármű, bármily hatal­mas is, valóban nem kényelmes utasoknak való. A kocsivezetőn kívül még hárman szorongunk benne. A századparancsnok-főhadnagy, a rádió­­kezelő és jómagam. A fegyverek kezelését a főhadnagy vállalta magára, hogy helyet szorít­sanak nekem is. Most itt áll fölöttem s a nyitott páncél­kupola nyílásán kidugott fejjel szemlélődik. Boldogan szívja a friss levegőt s időnkint le­kiált, hogy mit lát. Mert ő mindent láthat, de mi, akik bent ülünk a zörögve rohanó kocsi­ban, csak a keskeny kilátó részeken keresztül, szűk látószögben nézhetünk ki a kocsiból. Ez pedig nem sok. Röviddel Kula után keskeny csatornán me­gyünk át. A hídján most végzik a helyreállító munka utolsó simításait a felderítő századdal előreküldött utászok. A főhadnagy leszól: — Balról nagy csapat szerb foglyot terel­nek össze az Ujverbásznál földet ért ejtőer­nyősök. Ahogy kilesünk a résen, nem látni külö­nösebbet, itt-ott egy-egy tanya, néhol égő, füs­tölgő kazalok, egy-egy felbukkanó menekülő szerb ... Kucor előtt néhány gazdátlan szerb katonakocsi... szőlőkben bujkáló riadt csalá­dok, a kezükben kis bátyúvá!... Azután megint felfordult szekér roncsai... időnként pedig valami zúgó kopogás a jármű acélfalán. —­ Bolondok — kiáltja le nevetve a főhad­nagy. — Az ólálkodó csetnikek dühükben még a páncélkocsira is rálőnek! Azt hiszik, hogy megállunk üldözésükre! — Majd összeszedik őket a mögöttünk jövők. Egy útszéli kereszt mellett hajlik az út, azután berohanunk egy nagyon szabályosan, szépen épített községbe, Kucorba. A házak padlásablakán már ki-kimerészkedik egy-egy magyar zászló, a lakosság integetve szaladgál a tovadübörgő kocsi körül... de nincs időnk a megállásra... rohanni kell tovább! Síkságon, mindig síkságon robogunk to­vább. A kép sem igen változik, riadt, majd felderülő arcok a tanyák ablakában, bujkáló emberek a szőlőben és vetésekben, megint egy­­egy felgyújtott kazal vagy pajta, időnként né­hány szerb katonaköpenyes alak... és­ éles pattanások a páncéljármű oldalán ... Valami vasútvonal felé közeledünk. Alatta vezet át az út. A viadukt alatt lassan, óvato­san kell mennünk, mert a felrobbantott híd roncsai lelógnak a magasból és elszürkítik az utat. Nyomban utána nagyobb községbe fu­tunk be. Az oszlop lassít, a főhadnagy lekiált: — Ókér. Zászlók ... örvendező lakosság ... két honvéd egy toprongyos szerb suhancot kísér... Itt már nagyobb a tolongás. Az Óverbász felől­­ előrerohant gyors seregtest részei is ezen az úton sietnek Újvidék irányába. Máriamajor ... Pusztaalpár .. azután me­gint nagyobb hely: Kiszács. Majd összetorló­dott, gazdátlan szerb ágyúk és vonattelepek között áthajtunk a Ferenc-csatorna alig elké­szült szükség­ hídján és szemünk elé villanak egy régi vár körvonalai: hihetetlennek tűnik, hogy az már a Duna túlsó partján volna s el­értük volna már a Dunát. De kétség nem le­het ... a régi vár Pétervárad. — Mindjárt beérünk Újvidékre! — uj­jongja a főhadnagy. Hanem addig még jócskán várnunk kell. Csak lassan tudunk előre jutni. De ezt már nem is figyeli senki. Újvidéknek, e 60.000 la­kosú nagyvárosnak magyarjai már itt sírnak­­nevetnek a járművek körül, virágok hullanak a kocsikra, bort, kalácsot kínálnak a könnyes­­szemű boldog emberek. ők nem látják, milyen porosak és boros­tásak vagyunk. Nekik mi vagyunk legszebb te­remtései a földnek: magyar katonák, akik el­hozták számukra a szabadságot. Ketten a viharban­­—­ Regény, irta: RUSZKABÁNYAI ELEMÉR (139) Azt nem tudják meg, hogy Jóka túl­zásig lelkiismeretes és minden vágya, leg­alább egyszer életében, egy csodagyereket felkutatni, azt művésszé nevelni s azzal a felemelő tudattal útjára bocsájtani: íme, nézzétek!... ezt a sárban talált gyémántot én csiszoltam értékes drágakővé. . . ezt persze, nem tudják, Gyuri alakjában mé­gis feltűnik a sokat sóvárgott csodagyer­mek anélkül, hogy kutatni kellene utána Egy este a zenedéből jönnek hazafelé, mikor az öregasszony abbahagyja gépies, újságkínáló óbégatását s odaszól. Egyene­sen Jókát kapja el. . — Nagysága, kérem, tessen már szí­veskedni a Gyurikát felvenni az oskolába... A kérés váratlanul jön, tagadhatatlan, de azért megállnak. Miért is ne? Szegény­ember szavát meghallgatni, szóljon bár az férges szalmával ágyazott földalatti odúból, krisztusibb cselekedet, mint gőgös, érzéket­len lélekkel mutogatni magunkat a vasár­napi szagosmisén. Jóka készségesen kérdezi: — Aztán van tehetsége a kisfiúnak? özvegy Korpásné feljebb igazítja hom­lokából a kendőt. — Annak nincs, picinyke még a lel­kem. .. De a lányomnak lesz nemsokára, kezitcsókulom, égisz biztosan lesz, most pörbe van az emberivel, osztán, ha az fizet, lesz tehetség ... Tibor és Jóka halvány mosollyal néz­nek össze. Valahogy másképp kell feladni a kérdést. — Nem pénzbeli tehetségre gondol­tam, — mondja Jóka. — Az érdekel, van-e hallása a gyereknek? —Ennek? Hallása? Ojjé, de még mil­­yen! Meghall ez mindent, már megkövetem, csak azt nem, amit nem akar, a komisz... Tiborban már bugyborékol a vissza­fojtott nevetés. De Jóka, amilyen türelmes, ezt is ko­molyan fogadja. — És miből következteti, néni, hogy Gyurinak kedve volna a zenéhez. Észre­vették nála valami efféle hajlandóságot? — tudakozódik tovább. — Látszódik ez már kisgyerekkora óta. Ha csak két fadarabot tanul, mingyár egymára teszi üiket és hegedűz, így ahogy mondom, kezitcsókolom . . . Rettentő­­en hegedűz, csak éppen hangot adnak a fa­darabok. Most meg, hogy rádija van, ahol hallja, tutajja vele a nótát, hát ebbül gon­­dolnám... Egyelőre idáig jutnak, özvegy Kor­pásné érvelése eléggé zavaros volt, azt meg kell adni. Most azonban már kénytelenek sietni. Jóka vacsorára vendégeket vár. Apa jön és Trencséni Tivadar s ez nem kis do­log. Tivadar ma lép ki, itt náluk, a megtar­tóztatás negyedéves korszakából, hát erre illik és tanácsos alaposan felkészülni. Ti­vadar évenként egyszer ró magára ilyen önkéntes ivás­szüneteket, mely alatt se­mennyiért nem nyelne le egyetlen korty italt, hogy aztán annál jobban örvendjen a felszabadulásnak. Tulajdonképpen még el sem döntötték: vájjon elegendő lesz-e, ha Tibor négy butélia bort hozat? A va­csora sincs készen, tehát érthető, hogyha időlegesen elfeledkeznek az égből poty­­tyant csodagyerek-jelöltről, Korpás Gyuri­ról, aki — előkelő származását megcáfolva — keze fejét használja mindmáig zseb­kendőnek. De mikor a vendégek eltávoztak éjfél­körül, ők pedig lefekszenek s eloltják a lámpát, Jókának mégiscsak eszébe jut. — Reggel majd kipróbálom, — mondja rej­telmesen. Hangja mélázásán tisztán érezni, hogy gondolkozik. — Mit, kisszívem? — Hát a hallását... — Ja? A Gyuriét? Azt lehet, kedves, ámbár nem hinném ... — Mit lehet tudni? Nem igaz? Én sem remélek, dehát... Végtére, nem kerül semmibe. Megkísérlem a magam megnyug­tatására ... Bár szerencsém lenne! Az első évben elvégezhetnénk két Chorán iskolát, a másodikban elővennénk a Czerny-Szen­­dit... aztán a Cramereket... Nyolc, eset­leg kilenc esztendő alatt végezhetne ... Ti­zennégy esztendős korára megrendeznénk első hangversenyét... Jóka csupa lobogó reménység. Tibor hiába gyúrja szájába párnája csücskét, a szomszéd ágyba áthallik csukló, rejtett ne­vetése. Ezen azután Jóka megsértődik, be­fordul a fal felé s elalszik. Bizonyosan Gyuriról, a mezítlábas csodáról álmodik. Legalább erre vall, hogy másnap reggel ugyanott folytatja, ahol éjszaka elnyomta az álom. — Reggeli után mindjárt menjen s hozza fel Gyurit magával, — kéri. Tibor most elparancsolja magában a nevetést. Azt nem tudná elviselni, hogy PÉCSI NAPLÓ 1941. május 1. A BOLGÁR BÉKESZERZŐDÉS A testvér bolgár nemzet katonái ott menetelnek Trácia és Macedó­nia földjén és birtokukba veszik azokat a területeket, amelyek mai népi rokonság, a jog és az igazság alap­ján Bulgáriát illetik meg. Hogy mi­lyen fanatikus hittel küzdöttek a bolgárok régi nagyságuk visszaszer­zéséért, arra világít rá a bolgár irre­denta szervezet által idejuttatott alábbi megható és érdekes cikk: Megrázó valóság az egész drámai esemény, amely Ш 1919-es év késő őszi napjaiban játszó­dott le. Elnémult az ágyúdörgés, a hideg és a félelme­tes fegyvereket eldobták, a sisakokat letették és há­tat fordítottak a harctérnek. Levert léptekkel, fej­csóválva szomorú arccal és a végtelenbe meredő te­kintettel mentek vissza a családi tűzhelyekhez. De ha el is jutottak a régi otthonukba, a fogad­tatás borzalmas volt. A ka­pu tárva-nyitva, a ház üres, az udvarban szétszórtan hevert szekér, eke, kapa, kasza, sehol senki, még a legyengült kutya is undorral közeledett gazdája felé. Más házak előtt pedig mozdulatlanul, visszafoj­tott lélekzettel gyászba borult öregasszonyok vára­koztak és ajkuk görcsösen rongatott. Könyörgő arc­kifejezésükből meg lehetett érteni a szótlan imát, amellyel Isten felé fordultak, hogy elesett hozzá­tartozóik lelki üdvösségéért fohászkodjanak, akik valahol a harcmezőn, a bokrok tövében vagy szik­lák között a szakadékokban, avagy a tenger mélyén alusszák örök álmukat. És mintha az emberi lélek mélyén lejátszódó esemény befolyásolta volna az eget, az egész ter­mészetre szürke ködfátyol borult. A magasból der­mesztő cseppek hulltak alá, a csupasz gályák közt zúgott a hideg őszi szél és egy-egy fa tetején magá­nos varjú didergett. Az egész föld a pusztulás és a haldoklás képét mutatta. Ekkor bocsátották ki szuronyos katonák kísé­retében a páriskörnyéki „Chateau de Madrid“­­ból néhány tagból álló delegációt (Vers le cer­­tége funébre.) Gyászolni mentek, gyászolni is kellett, mert ott volt a koporsó, amelyben a Clemanceau, Georges Lloyd és Wilson által feldarabolt ország feküdt. Parancsra alá kellett írni a gyalázatos békedik­tátumot. Ez volt a vég, de egyszersmind a kezdet is. Súlyos csapás érte a bolgár népet. De a nehéz megpróbáltatások között és kegyetlen sorsból ren­dületlenül megmaradt a hit, amely a kálvárián túl világított és jelezte a bolgár lélek mélyén a szebb jövendőt.

Next