Pécsi Napló, 1941. május (50. évfolyam, 98-123. szám)
1941-05-01 / 98. szám
4. oldal. Páncélkocsin a Délvidéken Déli harctér, április hó. (A honvéd propagandaszázad tudósítójától.) Ma hajnalban az a szerencse ért, hogy mint a m. kir. propagandaszázad tagja, páncél járművel vehettem részt a Kulától Újvidékig tartó, páratlanul érdekes előretörésben. A felderítő század harckocsijai dübörögve indultak a győzelmes magyar hadműveletek utolsó szakaszára s egymás után indultak utánuk a hatalmas páncéljárművek is. Az ilyen nagy páncéljármű, bármily hatalmas is, valóban nem kényelmes utasoknak való. A kocsivezetőn kívül még hárman szorongunk benne. A századparancsnok-főhadnagy, a rádiókezelő és jómagam. A fegyverek kezelését a főhadnagy vállalta magára, hogy helyet szorítsanak nekem is. Most itt áll fölöttem s a nyitott páncélkupola nyílásán kidugott fejjel szemlélődik. Boldogan szívja a friss levegőt s időnkint lekiált, hogy mit lát. Mert ő mindent láthat, de mi, akik bent ülünk a zörögve rohanó kocsiban, csak a keskeny kilátó részeken keresztül, szűk látószögben nézhetünk ki a kocsiból. Ez pedig nem sok. Röviddel Kula után keskeny csatornán megyünk át. A hídján most végzik a helyreállító munka utolsó simításait a felderítő századdal előreküldött utászok. A főhadnagy leszól: — Balról nagy csapat szerb foglyot terelnek össze az Ujverbásznál földet ért ejtőernyősök. Ahogy kilesünk a résen, nem látni különösebbet, itt-ott egy-egy tanya, néhol égő, füstölgő kazalok, egy-egy felbukkanó menekülő szerb ... Kucor előtt néhány gazdátlan szerb katonakocsi... szőlőkben bujkáló riadt családok, a kezükben kis bátyúvá!... Azután megint felfordult szekér roncsai... időnként pedig valami zúgó kopogás a jármű acélfalán. — Bolondok — kiáltja le nevetve a főhadnagy. — Az ólálkodó csetnikek dühükben még a páncélkocsira is rálőnek! Azt hiszik, hogy megállunk üldözésükre! — Majd összeszedik őket a mögöttünk jövők. Egy útszéli kereszt mellett hajlik az út, azután berohanunk egy nagyon szabályosan, szépen épített községbe, Kucorba. A házak padlásablakán már ki-kimerészkedik egy-egy magyar zászló, a lakosság integetve szaladgál a tovadübörgő kocsi körül... de nincs időnk a megállásra... rohanni kell tovább! Síkságon, mindig síkságon robogunk tovább. A kép sem igen változik, riadt, majd felderülő arcok a tanyák ablakában, bujkáló emberek a szőlőben és vetésekben, megint egyegy felgyújtott kazal vagy pajta, időnként néhány szerb katonaköpenyes alak... és éles pattanások a páncéljármű oldalán ... Valami vasútvonal felé közeledünk. Alatta vezet át az út. A viadukt alatt lassan, óvatosan kell mennünk, mert a felrobbantott híd roncsai lelógnak a magasból és elszürkítik az utat. Nyomban utána nagyobb községbe futunk be. Az oszlop lassít, a főhadnagy lekiált: — Ókér. Zászlók ... örvendező lakosság ... két honvéd egy toprongyos szerb suhancot kísér... Itt már nagyobb a tolongás. Az Óverbász felől előrerohant gyors seregtest részei is ezen az úton sietnek Újvidék irányába. Máriamajor ... Pusztaalpár .. azután megint nagyobb hely: Kiszács. Majd összetorlódott, gazdátlan szerb ágyúk és vonattelepek között áthajtunk a Ferenc-csatorna alig elkészült szükség hídján és szemünk elé villanak egy régi vár körvonalai: hihetetlennek tűnik, hogy az már a Duna túlsó partján volna s elértük volna már a Dunát. De kétség nem lehet ... a régi vár Pétervárad. — Mindjárt beérünk Újvidékre! — ujjongja a főhadnagy. Hanem addig még jócskán várnunk kell. Csak lassan tudunk előre jutni. De ezt már nem is figyeli senki. Újvidéknek, e 60.000 lakosú nagyvárosnak magyarjai már itt sírnaknevetnek a járművek körül, virágok hullanak a kocsikra, bort, kalácsot kínálnak a könnyesszemű boldog emberek. ők nem látják, milyen porosak és borostásak vagyunk. Nekik mi vagyunk legszebb teremtései a földnek: magyar katonák, akik elhozták számukra a szabadságot. Ketten a viharban— Regény, irta: RUSZKABÁNYAI ELEMÉR (139) Azt nem tudják meg, hogy Jóka túlzásig lelkiismeretes és minden vágya, legalább egyszer életében, egy csodagyereket felkutatni, azt művésszé nevelni s azzal a felemelő tudattal útjára bocsájtani: íme, nézzétek!... ezt a sárban talált gyémántot én csiszoltam értékes drágakővé. . . ezt persze, nem tudják, Gyuri alakjában mégis feltűnik a sokat sóvárgott csodagyermek anélkül, hogy kutatni kellene utána Egy este a zenedéből jönnek hazafelé, mikor az öregasszony abbahagyja gépies, újságkínáló óbégatását s odaszól. Egyenesen Jókát kapja el. . — Nagysága, kérem, tessen már szíveskedni a Gyurikát felvenni az oskolába... A kérés váratlanul jön, tagadhatatlan, de azért megállnak. Miért is ne? Szegényember szavát meghallgatni, szóljon bár az férges szalmával ágyazott földalatti odúból, krisztusibb cselekedet, mint gőgös, érzéketlen lélekkel mutogatni magunkat a vasárnapi szagosmisén. Jóka készségesen kérdezi: — Aztán van tehetsége a kisfiúnak? özvegy Korpásné feljebb igazítja homlokából a kendőt. — Annak nincs, picinyke még a lelkem. .. De a lányomnak lesz nemsokára, kezitcsókulom, égisz biztosan lesz, most pörbe van az emberivel, osztán, ha az fizet, lesz tehetség ... Tibor és Jóka halvány mosollyal néznek össze. Valahogy másképp kell feladni a kérdést. — Nem pénzbeli tehetségre gondoltam, — mondja Jóka. — Az érdekel, van-e hallása a gyereknek? —Ennek? Hallása? Ojjé, de még milyen! Meghall ez mindent, már megkövetem, csak azt nem, amit nem akar, a komisz... Tiborban már bugyborékol a visszafojtott nevetés. De Jóka, amilyen türelmes, ezt is komolyan fogadja. — És miből következteti, néni, hogy Gyurinak kedve volna a zenéhez. Észrevették nála valami efféle hajlandóságot? — tudakozódik tovább. — Látszódik ez már kisgyerekkora óta. Ha csak két fadarabot tanul, mingyár egymára teszi üiket és hegedűz, így ahogy mondom, kezitcsókolom . . . Rettentően hegedűz, csak éppen hangot adnak a fadarabok. Most meg, hogy rádija van, ahol hallja, tutajja vele a nótát, hát ebbül gondolnám... Egyelőre idáig jutnak, özvegy Korpásné érvelése eléggé zavaros volt, azt meg kell adni. Most azonban már kénytelenek sietni. Jóka vacsorára vendégeket vár. Apa jön és Trencséni Tivadar s ez nem kis dolog. Tivadar ma lép ki, itt náluk, a megtartóztatás negyedéves korszakából, hát erre illik és tanácsos alaposan felkészülni. Tivadar évenként egyszer ró magára ilyen önkéntes ivásszüneteket, mely alatt semennyiért nem nyelne le egyetlen korty italt, hogy aztán annál jobban örvendjen a felszabadulásnak. Tulajdonképpen még el sem döntötték: vájjon elegendő lesz-e, ha Tibor négy butélia bort hozat? A vacsora sincs készen, tehát érthető, hogyha időlegesen elfeledkeznek az égből potytyant csodagyerek-jelöltről, Korpás Gyuriról, aki — előkelő származását megcáfolva — keze fejét használja mindmáig zsebkendőnek. De mikor a vendégek eltávoztak éjfélkörül, ők pedig lefekszenek s eloltják a lámpát, Jókának mégiscsak eszébe jut. — Reggel majd kipróbálom, — mondja rejtelmesen. Hangja mélázásán tisztán érezni, hogy gondolkozik. — Mit, kisszívem? — Hát a hallását... — Ja? A Gyuriét? Azt lehet, kedves, ámbár nem hinném ... — Mit lehet tudni? Nem igaz? Én sem remélek, dehát... Végtére, nem kerül semmibe. Megkísérlem a magam megnyugtatására ... Bár szerencsém lenne! Az első évben elvégezhetnénk két Chorán iskolát, a másodikban elővennénk a Czerny-Szendit... aztán a Cramereket... Nyolc, esetleg kilenc esztendő alatt végezhetne ... Tizennégy esztendős korára megrendeznénk első hangversenyét... Jóka csupa lobogó reménység. Tibor hiába gyúrja szájába párnája csücskét, a szomszéd ágyba áthallik csukló, rejtett nevetése. Ezen azután Jóka megsértődik, befordul a fal felé s elalszik. Bizonyosan Gyuriról, a mezítlábas csodáról álmodik. Legalább erre vall, hogy másnap reggel ugyanott folytatja, ahol éjszaka elnyomta az álom. — Reggeli után mindjárt menjen s hozza fel Gyurit magával, — kéri. Tibor most elparancsolja magában a nevetést. Azt nem tudná elviselni, hogy PÉCSI NAPLÓ 1941. május 1. A BOLGÁR BÉKESZERZŐDÉS A testvér bolgár nemzet katonái ott menetelnek Trácia és Macedónia földjén és birtokukba veszik azokat a területeket, amelyek mai népi rokonság, a jog és az igazság alapján Bulgáriát illetik meg. Hogy milyen fanatikus hittel küzdöttek a bolgárok régi nagyságuk visszaszerzéséért, arra világít rá a bolgár irredenta szervezet által idejuttatott alábbi megható és érdekes cikk: Megrázó valóság az egész drámai esemény, amely Ш 1919-es év késő őszi napjaiban játszódott le. Elnémult az ágyúdörgés, a hideg és a félelmetes fegyvereket eldobták, a sisakokat letették és hátat fordítottak a harctérnek. Levert léptekkel, fejcsóválva szomorú arccal és a végtelenbe meredő tekintettel mentek vissza a családi tűzhelyekhez. De ha el is jutottak a régi otthonukba, a fogadtatás borzalmas volt. A kapu tárva-nyitva, a ház üres, az udvarban szétszórtan hevert szekér, eke, kapa, kasza, sehol senki, még a legyengült kutya is undorral közeledett gazdája felé. Más házak előtt pedig mozdulatlanul, visszafojtott lélekzettel gyászba borult öregasszonyok várakoztak és ajkuk görcsösen rongatott. Könyörgő arckifejezésükből meg lehetett érteni a szótlan imát, amellyel Isten felé fordultak, hogy elesett hozzátartozóik lelki üdvösségéért fohászkodjanak, akik valahol a harcmezőn, a bokrok tövében vagy sziklák között a szakadékokban, avagy a tenger mélyén alusszák örök álmukat. És mintha az emberi lélek mélyén lejátszódó esemény befolyásolta volna az eget, az egész természetre szürke ködfátyol borult. A magasból dermesztő cseppek hulltak alá, a csupasz gályák közt zúgott a hideg őszi szél és egy-egy fa tetején magános varjú didergett. Az egész föld a pusztulás és a haldoklás képét mutatta. Ekkor bocsátották ki szuronyos katonák kíséretében a páriskörnyéki „Chateau de Madrid“ból néhány tagból álló delegációt (Vers le certége funébre.) Gyászolni mentek, gyászolni is kellett, mert ott volt a koporsó, amelyben a Clemanceau, Georges Lloyd és Wilson által feldarabolt ország feküdt. Parancsra alá kellett írni a gyalázatos békediktátumot. Ez volt a vég, de egyszersmind a kezdet is. Súlyos csapás érte a bolgár népet. De a nehéz megpróbáltatások között és kegyetlen sorsból rendületlenül megmaradt a hit, amely a kálvárián túl világított és jelezte a bolgár lélek mélyén a szebb jövendőt.