Pécsi Napló, 1941. június (50. évfolyam, 124-146. szám)

1941-06-08 / 129. szám

4. oldal. Számunkra nem fontos, hogy az ösz­­szes pécsi bégeket felsoroljuk. Annál ér­dekesebb azonban tudnunk, hogy ilyen magas tisztséget miért kaphatott valaki. Kjátib Cselebi, ki hadsi (zarándok) tisz­telőnevet kapott, mert a próféta sírjához zarándokolt és a szent kövekhez dörzsölte arcát, a sereggel utazó számvevőségi titkár volt, leírja, miért kapta ömér aga (idősb testvér, úr, magasabb rangú katonatiszt) a pécsi bégséget. Kanizsa ostrománál va­gyunk. „Azon éjszaka a havazás megszűnt s az ég kiderült és rendkívül hideg szél fújt minek folytán a vizek megfagytak. Haszán pasa (legmagasabb katonai és pol­gári cím) Kara­­mér agát hivatván , így szólt hozzá: Háromszáz legjava harcos ké­szen legyen! Insallah! A győzelem könnyű lesz! — S a maga zászlóalját adván nekik, ezeket kiküldötte. A berek vize befagyott és a jégen mentek keresztül. Egy hitetlen­ség jött velük szembe és így szólt: Vezes­setek engem a várba, én muzulmán aka­rok lenni. És sapkáját levette. Ömer aga a pasához küldötte őt. Haszán pasa látta, hogy fején drágaköves korona is van s ki­létéről kérdezte őt. Én — úgymond — genuai kapitány vagyok, ezer vitézem volt, sátramban negyvenezer arany készpénz és ruha maradt, s azokat otthagyván az isz­lám néphez jöttem, ágyúim is ott marad­tak. Elkezdett sírni. A pasa az iszlám val­lásra buzdítván őt, fejére turbánt tett, s midőn a hitharcosok összegyűltek, így szólt: íme az ellenség! Ilyen helyzetben lássalak titeket! A vitézség napja ez! — ömér agának pedig a pécsi szandzsákot ígérte.“ — ömér aga a pécsi szandzsákot meg is kapta. Viszont Haszán, kinek addig a pécsi szandzsák árpalikja (árpára való abrakpénz, mellékjövedelem) volt, a kani­zsai bég lett. Haszán ömer aga javára a pécsi szandzsákról önként mondott le.­­ (Török Történetírók, III.) KATONAÉLET A honfoglaló magyarságnak olyan volt a harcmodora, mint a ránk támadó töröké. 1529-ben Barnabás pap és oltármester írja Isztanbulból, hogy a török az első táma­dás heve után meg­futamodik és üldö­zőit erős csapatok, lőfegyverek elé fut­tatja. Ez történt Mohácsnál is, hol ágyú-sor elé rohan­tak az üldöző ma­gyar seregek.­­ (Csász. és kir. áll. k­r. Turcica, 1529. ápr. 9.) A török sereget iskolakönyveink mindig többszázezresnek írják. Ez is csel következménye. Felbérelt menekülők hir­dették a török sereg roppant méreteit. Ezenkívül tényleg roppant tömeg­csőcselék kísérte a hadak vonulását. Ezek nem vol­tak katonák, de kegyetlenkedésre, foszto­gatásra igen nagy kedvük volt. A csata­sor mögé a málhás tevéket állították és rongybabákat kötöttek reájuk, hogy a se­reg méreteinek látszatát növeljék. De köz­ben is, midőn a nagy hadjárásoknak vége volt, a kisebb török csapatok portyázni jártak, könnyű gyors lovakon, könnyű fegyverzettel. A cselvetés, leshányás, meg­tévesztés volt az erejük. A mi nagy had­járataink, nyugateurópai nehézségekkel, nem tudtak sikereket aratni. A magyar szegénylegények, a végvári harcosok, a nép fiai azonban egy-kettőre átlátták a cselvetés célirányosságát s mintha a kalan­dozások korának népe éledt volna fel, úgy vetik és hárítják a cselt már a XVI. sz. második felében. Panaszkodnak is a török basák, hogy nincsen nap száguldás, les­vetés, átállás és kóborlás nélkül. Ezt a harci játékot a mieink époly kedvvel űz­ték, mint a törökök. (Takács, Rajzok a török világból, I. 394.) (Folyt. köv.) Irtás Szabó Pál Zoltán dr. egyetemi magántanár. A „PÉCSI NAPLÓ“ REGÉNYE Arany ruhás Asszony Írta: DÉNES GIZELLA (16) Tamás páter örült, amikor egyedül maradt. Gábor deákot jobban féltette még Bissei Annánál is. Aztán az a szegény együgyű András. Vájjon egészen meghá­borodott volna elméjében? A deák volt az első, aki meglátta a vén barátot. Egy pillanatig csak állt előtte. Aztán karjai föllendültek, ő maga leros­kadt eléje a földre. — Tamás páter .. . Főtisztelendő guar­­dián ... És hangosan, keserű, nagy férfisírás­sal sírt. Csönd lett körülöttük. Férfiemberek, asszonyok egyaránt hallgattak. Aztán egy­szerre törtek ordításba. — Gyalázat, amit az ispán cseleke­dett. Gyalázat! — Én vért iszok még máma! — rikol­tott újra Gábor deák. — Mátyás ispán vé­rét, Tamás páter... — No, no, fiam, — mormogta az öreg pap és széles ujjasából kiröbbent a száraz tenyere s rásimított Gábor forró homlo­kára. — Kedves Gábor fiam... Légy sze­líd és türelmes. Az Isten nem engedi meg­történni ezt a gyalázatot. Most András ugrott Gábor elé. Ahogy meghallotta a páter hangját, ujjongó si­koltás búgott ki a száján. Dadogva, va­cogva, remegve kiáltotta ki: — Aranyruhás asszonyt láttam máma a gyűdi templom ajtajában. Égő csipke­bokorból szállott ki és két angyal tartotta! Valamit szólt is nekem, de nem értettem, mert akkor vitte el Mátyás ispán Annán­kat. A gyűdi Mária volt az, Tamás test­vér! Ő jelent meg előttem, szentséges cso­dában! ... A csoda! Tamás páter annyira reszketett, hogy csaknem leroskadt a por­ba. A csoda, amire annyit gondolt, amiért annyit imákozott amiben úgy hitt! Igen, itt csak a csoda segíthet. Szentséges, ért­hetetlen, de fenséges csoda. Isteni kinyi­latkoztatás, hogy mindörökre ki ne huny­ják, el ne hamvadjon az igaz vallás csillaga ezen a szép, de hűtlen hitű tájon... Huppi Gergely nagyot villantott. — Éppen zenéked jelent volna meg a gyűdi Mária, Bissei András? Okosabbat nem talált volna, akihez szóljon? Tamás páter gyönge mozdulattal le­gyintett. Olyan lágy, puha mozdulat volt ez, aminő Szent Ferencé lehetett, amikor a madarakat hívta magához. —Ti is tudjátok, hogy mit mondott Krisztus urunk a hegyi beszédben, — su­sogta előrehajolva s szürke szemeivel a sö­tétség mélyét átvilágítva. — Nem azt mondta-e, hogy boldogok a lelki szegé­nyek, az együgyek, mert övék a mennyek országa? ... Mondjad hát csak újra And­rás fiam. Ne félj semmit. A hit mindenek­­fölött való. Több mint az okosság, több mint a tudomány. Odafönn a mennyekben nem ezeket nézik, hanem csak azt, kiben milyen erős és milyen égő a hit. A Bol­dogasszony se néz földi hívságra. Mond­jad hát egészen bátran újra... És András mondta. Kiáltotta. Uj­jongta. Férfiak morogtak. Asszonyok bor­ zongtak. Huppi Gergely megverte mellét. — Ha én látom, akkor hiszem, hogy szent helyet akar a ti Máriátok a gyűdi szőlősdombok alatt. Tíz aranyomat mind odaadom akkor... — Én csak a szívemet. Lelkem min­den zengését — sóhajtotta Tamás páter. Gábor haragos kiáltásra fakadt. — Annáról szólt, főtisztelendő guar­­dián. Mert az nem biztos, amit ez a sze­gény eszelős látott. De az biztos, hogy Má­tyás ispán elrabolta a mátkámat. Tamás páter karonragadta a deákot. — Kicsinyhitű vagy, fiam! Nem m mond­­tam-e, hogy Isten nem engedi megn­­élni Anna gyalázatát? Nem mondtam-e teg­nap is, hogy vigyáz az ispánra Túrós Zsu­­zsánna? Ha elrabolta, hát elrabolta. Egy kis lovaglás Annának se árt. — De este van! Éjszaka lesz! — nyögte a deák. — Én, én megiszom még máma az ispán vérét. Halálra gyalázza, kínozza szép Bissei Annát ezen a hosszú­hosszú őszi éjszakán. (Folyt. köv.) pécsi NAPLÓ 1941 június 8. E­mlékezzünk... 1915 június 8. Kimagaslóan bátor magatartásával tűnt ki C­imi­c­s Ferenc volt zágrábi 25. honvéd gyalogezredbeli őrmester. Ezen a napon a százada behatolt a Csernovitz környéki Schipenitz községbe, melynek túlsó szélét az ellenség erősen megszállva tartotta. Amidőn a század az egyik utcába ért, jobb szárnyát az ellenség pusztító tüze árasztotta el. Cimics Ferenc tartalékos őrmester szakaszával, egyetlen lövés nélkül, az oroszokra vetette magát. Ezek az első rohamnak ellenálltak, de Cimics Ferenc őrmester másodszor is rá­juk tört és ezúttal ki is verte őket a hely­ségből. Másnap, amidőn egy félszázad bal­szárnyunkat megtámadta és egyesek már szívüket vesztették, Cimics őrmester telje­sen egyedül rontott neki az oroszoknak és a legelsőt leterítette. Bátor magatartá­sával annyira fellelkesítette embereit, hogy szakaszparancsnokukat követve, az ellen­séget visszaverték. Az arany vitézségi éremmel jutalmazták meg elöljárói Cimics Ferenc őrmester hősiességét. 1915 június 9. Szász István, Csorba István és Balogh Mihály főtüzérek a volt maros­vásárhelyi 5. honvéd tábori ágyusezred­­ben voltak a harctéren és különösen ki­tűntek lelkes szolgálatukkal. Ha egyes lövegeket előretolt tüzelő­­állásban kellett alkalmazni, kezelőknek mindig mindhárman önként jelentkeztek. Az e napon a Zydaczow környéki Wysz­­niownál vívott ütközetben heves orosz gyalogsági és tüzérségi tűzben a legna­gyobb hidegvérrel kezelték lövegüket és szakadatlanul lőtték a már egészen közelre jutott oroszokat. Ekkor érkeztek a moz­donyok a tüzelőálláshoz, hogy a lövegeket felkapcsolva, még idejekorán elhajthassa­nak. Az erős orosz tüzérségi tűzben azon­ban a felkapcsolás nem ment simán. Az egyik mozdony telitalálatot kapott, több tüzér és ló megsebesült. A három derék főtüzér önként odasietett a tartaléklovak befogásánál és így a lövegszakasz megmen­tésében hathatósan közreműködtek. Mind­hármat a nagy ezüst vitézségi éremmel tüntették ki.

Next