Pécsi Napló, 1941. június (50. évfolyam, 124-146. szám)
1941-06-08 / 129. szám
4. oldal. Számunkra nem fontos, hogy az öszszes pécsi bégeket felsoroljuk. Annál érdekesebb azonban tudnunk, hogy ilyen magas tisztséget miért kaphatott valaki. Kjátib Cselebi, ki hadsi (zarándok) tisztelőnevet kapott, mert a próféta sírjához zarándokolt és a szent kövekhez dörzsölte arcát, a sereggel utazó számvevőségi titkár volt, leírja, miért kapta ömér aga (idősb testvér, úr, magasabb rangú katonatiszt) a pécsi bégséget. Kanizsa ostrománál vagyunk. „Azon éjszaka a havazás megszűnt s az ég kiderült és rendkívül hideg szél fújt minek folytán a vizek megfagytak. Haszán pasa (legmagasabb katonai és polgári cím) Karamér agát hivatván , így szólt hozzá: Háromszáz legjava harcos készen legyen! Insallah! A győzelem könnyű lesz! — S a maga zászlóalját adván nekik, ezeket kiküldötte. A berek vize befagyott és a jégen mentek keresztül. Egy hitetlenség jött velük szembe és így szólt: Vezessetek engem a várba, én muzulmán akarok lenni. És sapkáját levette. Ömer aga a pasához küldötte őt. Haszán pasa látta, hogy fején drágaköves korona is van s kilétéről kérdezte őt. Én — úgymond — genuai kapitány vagyok, ezer vitézem volt, sátramban negyvenezer arany készpénz és ruha maradt, s azokat otthagyván az iszlám néphez jöttem, ágyúim is ott maradtak. Elkezdett sírni. A pasa az iszlám vallásra buzdítván őt, fejére turbánt tett, s midőn a hitharcosok összegyűltek, így szólt: íme az ellenség! Ilyen helyzetben lássalak titeket! A vitézség napja ez! — ömér agának pedig a pécsi szandzsákot ígérte.“ — ömér aga a pécsi szandzsákot meg is kapta. Viszont Haszán, kinek addig a pécsi szandzsák árpalikja (árpára való abrakpénz, mellékjövedelem) volt, a kanizsai bég lett. Haszán ömer aga javára a pécsi szandzsákról önként mondott le. (Török Történetírók, III.) KATONAÉLET A honfoglaló magyarságnak olyan volt a harcmodora, mint a ránk támadó töröké. 1529-ben Barnabás pap és oltármester írja Isztanbulból, hogy a török az első támadás heve után megfutamodik és üldözőit erős csapatok, lőfegyverek elé futtatja. Ez történt Mohácsnál is, hol ágyú-sor elé rohantak az üldöző magyar seregek. (Csász. és kir. áll. kr. Turcica, 1529. ápr. 9.) A török sereget iskolakönyveink mindig többszázezresnek írják. Ez is csel következménye. Felbérelt menekülők hirdették a török sereg roppant méreteit. Ezenkívül tényleg roppant tömegcsőcselék kísérte a hadak vonulását. Ezek nem voltak katonák, de kegyetlenkedésre, fosztogatásra igen nagy kedvük volt. A csatasor mögé a málhás tevéket állították és rongybabákat kötöttek reájuk, hogy a sereg méreteinek látszatát növeljék. De közben is, midőn a nagy hadjárásoknak vége volt, a kisebb török csapatok portyázni jártak, könnyű gyors lovakon, könnyű fegyverzettel. A cselvetés, leshányás, megtévesztés volt az erejük. A mi nagy hadjárataink, nyugateurópai nehézségekkel, nem tudtak sikereket aratni. A magyar szegénylegények, a végvári harcosok, a nép fiai azonban egy-kettőre átlátták a cselvetés célirányosságát s mintha a kalandozások korának népe éledt volna fel, úgy vetik és hárítják a cselt már a XVI. sz. második felében. Panaszkodnak is a török basák, hogy nincsen nap száguldás, lesvetés, átállás és kóborlás nélkül. Ezt a harci játékot a mieink époly kedvvel űzték, mint a törökök. (Takács, Rajzok a török világból, I. 394.) (Folyt. köv.) Irtás Szabó Pál Zoltán dr. egyetemi magántanár. A „PÉCSI NAPLÓ“ REGÉNYE Arany ruhás Asszony Írta: DÉNES GIZELLA (16) Tamás páter örült, amikor egyedül maradt. Gábor deákot jobban féltette még Bissei Annánál is. Aztán az a szegény együgyű András. Vájjon egészen megháborodott volna elméjében? A deák volt az első, aki meglátta a vén barátot. Egy pillanatig csak állt előtte. Aztán karjai föllendültek, ő maga leroskadt eléje a földre. — Tamás páter .. . Főtisztelendő guardián ... És hangosan, keserű, nagy férfisírással sírt. Csönd lett körülöttük. Férfiemberek, asszonyok egyaránt hallgattak. Aztán egyszerre törtek ordításba. — Gyalázat, amit az ispán cselekedett. Gyalázat! — Én vért iszok még máma! — rikoltott újra Gábor deák. — Mátyás ispán vérét, Tamás páter... — No, no, fiam, — mormogta az öreg pap és széles ujjasából kiröbbent a száraz tenyere s rásimított Gábor forró homlokára. — Kedves Gábor fiam... Légy szelíd és türelmes. Az Isten nem engedi megtörténni ezt a gyalázatot. Most András ugrott Gábor elé. Ahogy meghallotta a páter hangját, ujjongó sikoltás búgott ki a száján. Dadogva, vacogva, remegve kiáltotta ki: — Aranyruhás asszonyt láttam máma a gyűdi templom ajtajában. Égő csipkebokorból szállott ki és két angyal tartotta! Valamit szólt is nekem, de nem értettem, mert akkor vitte el Mátyás ispán Annánkat. A gyűdi Mária volt az, Tamás testvér! Ő jelent meg előttem, szentséges csodában! ... A csoda! Tamás páter annyira reszketett, hogy csaknem leroskadt a porba. A csoda, amire annyit gondolt, amiért annyit imákozott amiben úgy hitt! Igen, itt csak a csoda segíthet. Szentséges, érthetetlen, de fenséges csoda. Isteni kinyilatkoztatás, hogy mindörökre ki ne hunyják, el ne hamvadjon az igaz vallás csillaga ezen a szép, de hűtlen hitű tájon... Huppi Gergely nagyot villantott. — Éppen zenéked jelent volna meg a gyűdi Mária, Bissei András? Okosabbat nem talált volna, akihez szóljon? Tamás páter gyönge mozdulattal legyintett. Olyan lágy, puha mozdulat volt ez, aminő Szent Ferencé lehetett, amikor a madarakat hívta magához. —Ti is tudjátok, hogy mit mondott Krisztus urunk a hegyi beszédben, — susogta előrehajolva s szürke szemeivel a sötétség mélyét átvilágítva. — Nem azt mondta-e, hogy boldogok a lelki szegények, az együgyek, mert övék a mennyek országa? ... Mondjad hát csak újra András fiam. Ne félj semmit. A hit mindenekfölött való. Több mint az okosság, több mint a tudomány. Odafönn a mennyekben nem ezeket nézik, hanem csak azt, kiben milyen erős és milyen égő a hit. A Boldogasszony se néz földi hívságra. Mondjad hát egészen bátran újra... És András mondta. Kiáltotta. Ujjongta. Férfiak morogtak. Asszonyok bor zongtak. Huppi Gergely megverte mellét. — Ha én látom, akkor hiszem, hogy szent helyet akar a ti Máriátok a gyűdi szőlősdombok alatt. Tíz aranyomat mind odaadom akkor... — Én csak a szívemet. Lelkem minden zengését — sóhajtotta Tamás páter. Gábor haragos kiáltásra fakadt. — Annáról szólt, főtisztelendő guardián. Mert az nem biztos, amit ez a szegény eszelős látott. De az biztos, hogy Mátyás ispán elrabolta a mátkámat. Tamás páter karonragadta a deákot. — Kicsinyhitű vagy, fiam! Nem m mondtam-e, hogy Isten nem engedi megnélni Anna gyalázatát? Nem mondtam-e tegnap is, hogy vigyáz az ispánra Túrós Zsuzsánna? Ha elrabolta, hát elrabolta. Egy kis lovaglás Annának se árt. — De este van! Éjszaka lesz! — nyögte a deák. — Én, én megiszom még máma az ispán vérét. Halálra gyalázza, kínozza szép Bissei Annát ezen a hosszúhosszú őszi éjszakán. (Folyt. köv.) pécsi NAPLÓ 1941 június 8. Emlékezzünk... 1915 június 8. Kimagaslóan bátor magatartásával tűnt ki Cimics Ferenc volt zágrábi 25. honvéd gyalogezredbeli őrmester. Ezen a napon a százada behatolt a Csernovitz környéki Schipenitz községbe, melynek túlsó szélét az ellenség erősen megszállva tartotta. Amidőn a század az egyik utcába ért, jobb szárnyát az ellenség pusztító tüze árasztotta el. Cimics Ferenc tartalékos őrmester szakaszával, egyetlen lövés nélkül, az oroszokra vetette magát. Ezek az első rohamnak ellenálltak, de Cimics Ferenc őrmester másodszor is rájuk tört és ezúttal ki is verte őket a helységből. Másnap, amidőn egy félszázad balszárnyunkat megtámadta és egyesek már szívüket vesztették, Cimics őrmester teljesen egyedül rontott neki az oroszoknak és a legelsőt leterítette. Bátor magatartásával annyira fellelkesítette embereit, hogy szakaszparancsnokukat követve, az ellenséget visszaverték. Az arany vitézségi éremmel jutalmazták meg elöljárói Cimics Ferenc őrmester hősiességét. 1915 június 9. Szász István, Csorba István és Balogh Mihály főtüzérek a volt marosvásárhelyi 5. honvéd tábori ágyusezredben voltak a harctéren és különösen kitűntek lelkes szolgálatukkal. Ha egyes lövegeket előretolt tüzelőállásban kellett alkalmazni, kezelőknek mindig mindhárman önként jelentkeztek. Az e napon a Zydaczow környéki Wyszniownál vívott ütközetben heves orosz gyalogsági és tüzérségi tűzben a legnagyobb hidegvérrel kezelték lövegüket és szakadatlanul lőtték a már egészen közelre jutott oroszokat. Ekkor érkeztek a mozdonyok a tüzelőálláshoz, hogy a lövegeket felkapcsolva, még idejekorán elhajthassanak. Az erős orosz tüzérségi tűzben azonban a felkapcsolás nem ment simán. Az egyik mozdony telitalálatot kapott, több tüzér és ló megsebesült. A három derék főtüzér önként odasietett a tartaléklovak befogásánál és így a lövegszakasz megmentésében hathatósan közreműködtek. Mindhármat a nagy ezüst vitézségi éremmel tüntették ki.