Pécsi Napló, 1943. augusztus (52. évfolyam, 172-196. szám)

1943-08-03 / 173. szám

6. oldal. PÉCSI NAPLÓ 1943 augusztus 3- Találkozásom Varga Xiviával Balaton partján, augusztus 1-én. Tőlünk jobbra a zölldesszü­rke alkon­yatot tükröz a­ víz. Balra a föld népe vágja a rendet. Mindannyi­­­unk kincse úgy omladozik a kezük között, mint a szin­tiszta arany. Előttünk gyerekek futnak. Hangosan, kaca­­rászva. Mögöttünk a­ többi kiránduló. Énekünk és nevetésünk városi ember nekiiramodása a természet felé. Valamit ünneplünk, valaminek örülünk. Nem mondjuk ki, hogy ez a nyár, a­­Balaton és a szabadság. Dalolunk és valahogy gyerekesebbek vagyunk, mint az előttünk fut­­kározó igazi gyerekek. Fiatalos, karcsú teremtés halad mellettem. Selyemblúz és parasztszokn­ya van rajta. Le­sült barna arcát mintha sohasem érintette vol­na festék és kozmetika. Egész beszéde, és meg­jelenése olyan egyszerű, hogy ha nem tudnám, sohas­em találnám ki, hogy Varga Lívia, Opera­­színházunk fiatal művésznője lépked mellettem. És beszélgetünk mindenről. Én kezdem a témát az énekről. Milánót emlegetjük, ahol Lí­via tanult s ahol már csendesen szordinósan haladt az élete. Expressék rohanó kocsijába ka­paszkodik fel fantáziánk, de Lívia nem is sejti, hogy nemcsak a magam, hanem egy napilap olvasói számára is figyelem őket. — Melyik volt a legkedvesebb szereped­? — Mindegyik. — Vagy jobban mondva, mindig az, amelyiket játszom. — Mégis? — Talán a Tankguser. * 12 * * 15 Azután a Set Svanholmról nyilatkozik, mint csodálatos partnerről. És az igazgatójáról is csak jót mond. Szavai nem betanultak, mon­datszövése mögött őszinte gondolat és gerin­cesség húzódik meg. Pályáját úgy fogja fel, mint hivatást, mint komoly munkát. Nem tetszeni akar, hanem dol­gozni. — Szimpatikus egyénisége, azt hiszem, máris sok barátot szerzett számára az Opera­házban. És megyünk tovább. Hazafelé, ahol magas nyárfák és zöldelő akácok őrzik a hűs fürdő­hely színes nyaralóit. Előttünk ének és mögöt­tünk is­ ének. Néha Varga Lívia is velünk da­lol­, de ezt is csak halkan és finoman, nehogy véletlenségből túlénekeljen bennünket. Egyszerre a vígan menetelő gyerekek kö­zött egy kisleány sírni kezd. Aggódva siet oda. Megtudom, hogy éppen az ő keresztlánya. S amint szürkébe hajlik a zöldfényű víz és sötétbe a napot temet, lépteinek is lankad­tam húznak előre. Elfáradtunk­. Búcsúzásnál barátságosan szorítunk kezet. Úgy ahogy írom,­­szorítunk. Varga Lívia ko­molyan és férfias energiával nyújtja jobbját. S írgy apró kedveskedéseket és viszontlátást ígérő szavakat dobnak egy­másfelé körülöttünk az emberek, arra gondolok, hogy a tiszta, szent­­ szerénység is művészet. Sőt, ez az első lépés­­ az igazi nagyság felé. * Svastitsné Szabó Ibolya. Egy amerikai alezredes a japán katonáról­ ­Már a 16 éves japán ifjú­ páncélkocsit vezet Milyen egy japán hadgyakorlat a Warren. J. Clear amerikai vezérkari ezredes 4 évet töltött Japánban. Pershing tábornok után ő volt a második amerikai tiszt, aki engedélyt kapott arra, hogy a japán hadseregnél szolgálhasson. A mostani háborúban azután egykori „barátai“ ellen harcolt és egyike volt az utolsóknak, aki az ostrom alá vett Corregidort elhagyta. Clear ezredes az ame­rikai „Infantry Jornal“-ben a következő jelentésben számolt be a japán haderőnél szerzett tapasztalatai­ról. A japán gyermekek katonai nevelése már hat éves korukban megkezdődik. Ekkor veszik a fiúk először a borjút a hátukra és katonadalok éneklése közben az iskolaudvaron mentelni tanulnak. 12 éves korukban a japán fiúk már egyenruhát kapnak, hozzá könnyű puskát és rendszeresen részt vesznek az évi hadgyakorlatokon. 15 éves korukban szuronyrohamot intéznek a­ feltéte­lezett ellenséges állások ellen, egy évvel később pe­dig gyakorlópáncélkocsikat vezetnek az iskola gya­korlóterein. 19 éves korukban már napi 40 kilo­métert meneteltek, természetesen teljes felszerelés­sel, tudnak lövészárkokral ásni, drótakadályokat meg­ostromolni és térképet olvasni. Miután a japán nyelvet már meglehetősen el­sajátítottam Tokióból Közép-Japán északi részébe, a második hadosztályhoz kaptam beosztást. Néhány nappal azután, hogy az újoncok megkapták fegyve­reiket ,menetgyakorlaton vettem részt. Még hajnal­­hasadása előtt keltünk útra, te­ljes felszereléssel. — Hírese hadnagytól, a mellém beosztott adjutánstól megkérdeztem úticélunk­at. Az ezred — válaszolt a hadnagy — a Bandái Sarat fogja megmászni és még ma hazatér“. A Bandiai 1200 láb (3000 méter) magas. Kevés­sel azelőtt bocsátották el a tokiói St. Luke- kórház­ból ,ahol gyomorbántalmak miatt négy hónapot töl­töttem. Nagyon meleg nap volt és rövidesen érezni kezdtem felszerelésem súlyát, annál is inkább, mivel az emelkedő mind meredekebb és az út mind rosz­­szabb lett. Szívem vadul kalapált, lélekzetem akado­zott. Végül is adjuntusomhoz fordultam: „Kérem je­lentse az ezredparancsnok úrnek, hogy visszatérek a kaszárnyába“. Hirose hadnagy izgatottan válaszolt: Ha nem tudja a Banadi Sarat megmászni, nekem is vissza kellene fordulnom. Az­ ezred kicsúfolna engem, ha valamelyikünk nem tartana ki. Mi megköveteljük, hogy tisztjeink erősek legyenek .Kérem legyen el­­­­nézéssel!“ Beláttam, hogy saját hadseregem hite volt ve­szélyben és tovább vonszoltam magamat. A 82 ÓRÁS MENETELÉS Amint a nagy hadgyakorlatok ideje közeledni kezdett, a második hadosztály hozzáfogott a felké­szüléshez: minden nappalt és a legtöbb éjjelt a sza­badban töltöttünk .Az egyszerű közkatonák és a tisztek köpenyükbe burkolózva a földön aludtak. A tábori étkezés, melyet most megkezdtünk még igénytelenebb a kaszárnyas étkezésnél is, pedig ez az amerikai fogalmak szerint maga is a világ leg­bosszantóbb kosztja. A kaszárnyában ugyanis a reggeli egy csésze fe­hér ízetlen túróból áll, az ebéd rizsből, néhány darab főtt hallal, a vacsora pedig nyers halból, némi rizsből és cukrozott répából. Ezek az étkezések a tábori koszhoz képest még ép­penséggel fejedelmiek. A japánok a tábori konyhát lenézik. Rendszerint konzervhúst kaptunk, melyet hidegen ettünk és csak néha főtt rizst, ha éppen vízhez jutottunk. Hogy mit bír ki a japán katona, tulajdonkép­pen csak akkor derült ki igazán, amikor ezredem reggeli három órakor erőltetett menetre vonult ki. Minden ember 150 töltényt vitt magával, a borjú 40 fontot nyomott. Egy órával útrakelésünk után, he­ves eső eredt meg. Az utak mocsarakká váltak, a borjú, az egyenruha és csizma vízzel szívta tele ma­gát. Ehhez járult a velőkig ható hideg szél .Egész reggel, délelőtt, délután és fél éjjel menetelt az ez­red, csak menetelt, menetelt, menetelt .. . Éjfélig 31 mérföldet (49,6 km) tettünk meg. Ekkor félórás pi­henőt tartottunk és felszerelésünket is letelhettük. Másnap esti 8 óráig az ezred újabb 30 mérföldet (48 km) tett meg. Ekkor az ezred parancsot kapott, hogy egy folyóparton fejlődjék csatarendbe. Mielőtt az emberek ehettek volna ,600 yardos (540 méter) lövészárkot kellett ásniuk’. Amikor minden szakasz elkészült feladatával, némi rizst kaptunk, az embe­rek nyomban, ott, ahol voltak, álomra rogytak le. Alig négy óra múlva­ már itt is volt az új parancs: vissz­a az ezred székhelyére. Ismét meneteltünk szür­külettől késő éjszakáig és a következő nap izzó hő­séget hozott. Amint délután hat óra felé egy vá­roshoz közeledtünk, láttuk, hogy a lakosság az ezred üdvözlésére gyülekezik. Parancsszavak hangzottak fel, a görnyedt házak kiegyenesedtek, a puskák elő­írásos helyre kerültek ,a balkezek pontosan a me­net ritmusában lendültek és az ezred feszesen ha­ladt át a tömeg­­sorfalán. A város egyik terén a­ polgármester rövid üdvözlőbeszédet mondott. Az­­ ezred ünnepélyes évekkel felelt: „Akár holtan úszom a víz színén, akár holtan bukom !a domb tövébe, mindenkor kész vagyok a császárért meghalni!“ Könnyek patakzottak a tömegben álló öregek rán­cos arcán, a gyermekek tágranyilt szemekkel, a meg­­illetődéstől némán állottak... „Indulás!“, hangzott a parancs és az ezred továbbindult. Óra óra után muk­ott és rá halálrafáradt embe­rek hosszú sora­ csak menetelt. Az egész éjjel csak két húsz perces pihenőt tartottunk. Reggel hat óra­kor hideg rizst kaptunk és csak délben álltunk meg ismét. A távolságban már látni lehetett a helyőrségi város házainak tetejét. És ekkor rettenetes parancs érkezett: „Tartós futás!“ Nem akartam hinni füleim­nek. Nem őrültség ez? 82 órás menetelés 122 mérföld (195 km.) teljes felszereléssel, csupán négy óra alvás és most tar­­­tós futás?! A menetoszlop tompa ügetésbe kezdett. A bor­jak fel s alá táncoltak az izzadságtól csepegő háta­kon. Egy hadnagy arcra bukott és fekve maradt. Feltűntek a­ biarakok kapui. A kövezet dongott, amint végiggördültek rajta a nehéz, bakancsok. Az ezred hazaérkezett. Az ezredes hűvösen válaszolt ii tartós futásra vonatkozó megjegyzéseimre: A kimerült katonák még mindig tudnak egy mérföldet menetelni, hogy az ellenséges állást megostromoljanak és csak ilyen módon tudom ezt nekik bebizonyítani. Arra az ellenvetésre, hogy hiszen ez csak gya­korlat, így felelt: „Hadgyakorlat a mi felfogásaink szerint ugyanaz, mint a háború“. Amint néhány nap múlva a kidőlt hadnagy után­ érdeklődtem, megtudtam, hogy a katonakórházban meghalt. Néhány nap múlva drótakadályokon való átkelés gyakorlására került sor. Az első csoportok karjaikat szemeik előtt ösz­­szefonva, arccal vetették magukat a drótgomoly­­ra és az utánuk következők ezen az élő hidak lépkedtek át. A hadosztályparancsnok csak annyit jegyzett meg: „Ezt itt jobban meg lehet tanulni, mint rá tűzben“. Utána következett a szuronnyal, a japán­ ka­tona kedvenc fegyverével való nappali támadás gya­korlása. A géppuskák és puskák ezrével lőtték a vaktöltény, a rohamozók lába alatt hatalmas földmennyi­séget vetve a magasba aknák robbantak és szik­rázva csaptak össze a támadók és védekezők ol­dalfegyverei. Nagy számú sebesülés volt Este nagy képet mutattak be nekünk, melyet győztes fél festett és rajta a­ következő sorok álltak: „Nem törődve azzal, hogy sokan elesnek közülünk, nem törődve a vér folyamával csak egyre gondo­lunk — a császár akaratának teljesítésére. Az a kö­telességünk, hogy feláldozzuk magunkat, hogy a csá­szár elérhesse, amit akar“. A japán katona fenntartás nélküli halálraszánt­­ságának azóta ismét bizonyságát adta. Amikor az egyik hadihajónk lelőtt egy japán repülőgépet és a matrózok tehetetlenül vergődő roncs felé kötelet dobtak, hogy segítségével legénysége a hajóra me­nekülhessen, egyetlen japán pilóta sem nyúlt a kö­tél után, valamennyien inkább az elámerülést vá­lasztották. Bataanál három-négy japán katona nyíl­tan, minden fedezés nélkül állt ki a bizonyos halái elé — ezzel azonban tüzelésre kényszerített egy ad­dig rejtve maradt géppuskafészket ,melyet a ja­pán,a tüzérség ilyenképpen el tudott pusztítani. Egy má­sik helyen 500 japán tartott egy magaslati állást. Miután­­ nap-nap után sok áldozatot kellett hoznunk, vé­gül is sikerült az állást megostromolni — azon­ban egyetlen foglyot sem tudtunk ejteni: mint­­egy 350 japán elesett, a többi pedig a szikla­oromról leugrott a parti szík­ekre, ahol szétron­csolva terültek el. (MN) — Rókára lőtt, embert talált. Wagner Mi­hály dunaszekcsői lakos fiával kiment a szom­szédos erdőre. Amint egy tisztásra értek, lövé­sek dördültek el a fülük mellett. A következő pillanatban ifj. Wagner Mihály összerogyott, sörét érte a csípője táján. Többen csendőrért szaladtak, amikor is kiderült, hogy Huszi Máté Mihály lövöldözött, még­pedig azért, mert egy rókát látott a tisztáson átvonulni. Azonban az ügybuzgó nimród a célt eltévesztette és az ép­pen arra haladó ifj. Wagner Mihályt találta el róka helyett. A szerencsétlen vadászat epiló­gusa a bíróság elé kerül.

Next