Pécsi Napló, 1943. augusztus (52. évfolyam, 172-196. szám)
1943-08-03 / 173. szám
6. oldal. PÉCSI NAPLÓ 1943 augusztus 3- Találkozásom Varga Xiviával Balaton partján, augusztus 1-én. Tőlünk jobbra a zölldesszürke alkonyatot tükröz a víz. Balra a föld népe vágja a rendet. Mindannyiunk kincse úgy omladozik a kezük között, mint a szintiszta arany. Előttünk gyerekek futnak. Hangosan, kacarászva. Mögöttünk a többi kiránduló. Énekünk és nevetésünk városi ember nekiiramodása a természet felé. Valamit ünneplünk, valaminek örülünk. Nem mondjuk ki, hogy ez a nyár, aBalaton és a szabadság. Dalolunk és valahogy gyerekesebbek vagyunk, mint az előttünk futkározó igazi gyerekek. Fiatalos, karcsú teremtés halad mellettem. Selyemblúz és parasztszoknya van rajta. Lesült barna arcát mintha sohasem érintette volna festék és kozmetika. Egész beszéde, és megjelenése olyan egyszerű, hogy ha nem tudnám, sohasem találnám ki, hogy Varga Lívia, Operaszínházunk fiatal művésznője lépked mellettem. És beszélgetünk mindenről. Én kezdem a témát az énekről. Milánót emlegetjük, ahol Lívia tanult s ahol már csendesen szordinósan haladt az élete. Expressék rohanó kocsijába kapaszkodik fel fantáziánk, de Lívia nem is sejti, hogy nemcsak a magam, hanem egy napilap olvasói számára is figyelem őket. — Melyik volt a legkedvesebb szereped? — Mindegyik. — Vagy jobban mondva, mindig az, amelyiket játszom. — Mégis? — Talán a Tankguser. * 12 * * 15 Azután a Set Svanholmról nyilatkozik, mint csodálatos partnerről. És az igazgatójáról is csak jót mond. Szavai nem betanultak, mondatszövése mögött őszinte gondolat és gerincesség húzódik meg. Pályáját úgy fogja fel, mint hivatást, mint komoly munkát. Nem tetszeni akar, hanem dolgozni. — Szimpatikus egyénisége, azt hiszem, máris sok barátot szerzett számára az Operaházban. És megyünk tovább. Hazafelé, ahol magas nyárfák és zöldelő akácok őrzik a hűs fürdőhely színes nyaralóit. Előttünk ének és mögöttünk is ének. Néha Varga Lívia is velünk dalol, de ezt is csak halkan és finoman, nehogy véletlenségből túlénekeljen bennünket. Egyszerre a vígan menetelő gyerekek között egy kisleány sírni kezd. Aggódva siet oda. Megtudom, hogy éppen az ő keresztlánya. S amint szürkébe hajlik a zöldfényű víz és sötétbe a napot temet, lépteinek is lankadtam húznak előre. Elfáradtunk. Búcsúzásnál barátságosan szorítunk kezet. Úgy ahogy írom,szorítunk. Varga Lívia komolyan és férfias energiával nyújtja jobbját. S írgy apró kedveskedéseket és viszontlátást ígérő szavakat dobnak egymásfelé körülöttünk az emberek, arra gondolok, hogy a tiszta, szent szerénység is művészet. Sőt, ez az első lépés az igazi nagyság felé. * Svastitsné Szabó Ibolya. Egy amerikai alezredes a japán katonáról Már a 16 éves japán ifjú páncélkocsit vezet Milyen egy japán hadgyakorlat a Warren. J. Clear amerikai vezérkari ezredes 4 évet töltött Japánban. Pershing tábornok után ő volt a második amerikai tiszt, aki engedélyt kapott arra, hogy a japán hadseregnél szolgálhasson. A mostani háborúban azután egykori „barátai“ ellen harcolt és egyike volt az utolsóknak, aki az ostrom alá vett Corregidort elhagyta. Clear ezredes az amerikai „Infantry Jornal“-ben a következő jelentésben számolt be a japán haderőnél szerzett tapasztalatairól. A japán gyermekek katonai nevelése már hat éves korukban megkezdődik. Ekkor veszik a fiúk először a borjút a hátukra és katonadalok éneklése közben az iskolaudvaron mentelni tanulnak. 12 éves korukban a japán fiúk már egyenruhát kapnak, hozzá könnyű puskát és rendszeresen részt vesznek az évi hadgyakorlatokon. 15 éves korukban szuronyrohamot intéznek a feltételezett ellenséges állások ellen, egy évvel később pedig gyakorlópáncélkocsikat vezetnek az iskola gyakorlóterein. 19 éves korukban már napi 40 kilométert meneteltek, természetesen teljes felszereléssel, tudnak lövészárkokral ásni, drótakadályokat megostromolni és térképet olvasni. Miután a japán nyelvet már meglehetősen elsajátítottam Tokióból Közép-Japán északi részébe, a második hadosztályhoz kaptam beosztást. Néhány nappal azután, hogy az újoncok megkapták fegyvereiket ,menetgyakorlaton vettem részt. Még hajnalhasadása előtt keltünk útra, teljes felszereléssel. — Hírese hadnagytól, a mellém beosztott adjutánstól megkérdeztem úticélunkat. Az ezred — válaszolt a hadnagy — a Bandái Sarat fogja megmászni és még ma hazatér“. A Bandiai 1200 láb (3000 méter) magas. Kevéssel azelőtt bocsátották el a tokiói St. Luke- kórházból ,ahol gyomorbántalmak miatt négy hónapot töltöttem. Nagyon meleg nap volt és rövidesen érezni kezdtem felszerelésem súlyát, annál is inkább, mivel az emelkedő mind meredekebb és az út mind roszszabb lett. Szívem vadul kalapált, lélekzetem akadozott. Végül is adjuntusomhoz fordultam: „Kérem jelentse az ezredparancsnok úrnek, hogy visszatérek a kaszárnyába“. Hirose hadnagy izgatottan válaszolt: Ha nem tudja a Banadi Sarat megmászni, nekem is vissza kellene fordulnom. Az ezred kicsúfolna engem, ha valamelyikünk nem tartana ki. Mi megköveteljük, hogy tisztjeink erősek legyenek .Kérem legyen elnézéssel!“ Beláttam, hogy saját hadseregem hite volt veszélyben és tovább vonszoltam magamat. A 82 ÓRÁS MENETELÉS Amint a nagy hadgyakorlatok ideje közeledni kezdett, a második hadosztály hozzáfogott a felkészüléshez: minden nappalt és a legtöbb éjjelt a szabadban töltöttünk .Az egyszerű közkatonák és a tisztek köpenyükbe burkolózva a földön aludtak. A tábori étkezés, melyet most megkezdtünk még igénytelenebb a kaszárnyas étkezésnél is, pedig ez az amerikai fogalmak szerint maga is a világ legbosszantóbb kosztja. A kaszárnyában ugyanis a reggeli egy csésze fehér ízetlen túróból áll, az ebéd rizsből, néhány darab főtt hallal, a vacsora pedig nyers halból, némi rizsből és cukrozott répából. Ezek az étkezések a tábori koszhoz képest még éppenséggel fejedelmiek. A japánok a tábori konyhát lenézik. Rendszerint konzervhúst kaptunk, melyet hidegen ettünk és csak néha főtt rizst, ha éppen vízhez jutottunk. Hogy mit bír ki a japán katona, tulajdonképpen csak akkor derült ki igazán, amikor ezredem reggeli három órakor erőltetett menetre vonult ki. Minden ember 150 töltényt vitt magával, a borjú 40 fontot nyomott. Egy órával útrakelésünk után, heves eső eredt meg. Az utak mocsarakká váltak, a borjú, az egyenruha és csizma vízzel szívta tele magát. Ehhez járult a velőkig ható hideg szél .Egész reggel, délelőtt, délután és fél éjjel menetelt az ezred, csak menetelt, menetelt, menetelt .. . Éjfélig 31 mérföldet (49,6 km) tettünk meg. Ekkor félórás pihenőt tartottunk és felszerelésünket is letelhettük. Másnap esti 8 óráig az ezred újabb 30 mérföldet (48 km) tett meg. Ekkor az ezred parancsot kapott, hogy egy folyóparton fejlődjék csatarendbe. Mielőtt az emberek ehettek volna ,600 yardos (540 méter) lövészárkot kellett ásniuk’. Amikor minden szakasz elkészült feladatával, némi rizst kaptunk, az emberek nyomban, ott, ahol voltak, álomra rogytak le. Alig négy óra múlva már itt is volt az új parancs: vissza az ezred székhelyére. Ismét meneteltünk szürkülettől késő éjszakáig és a következő nap izzó hőséget hozott. Amint délután hat óra felé egy városhoz közeledtünk, láttuk, hogy a lakosság az ezred üdvözlésére gyülekezik. Parancsszavak hangzottak fel, a görnyedt házak kiegyenesedtek, a puskák előírásos helyre kerültek ,a balkezek pontosan a menet ritmusában lendültek és az ezred feszesen haladt át a tömegsorfalán. A város egyik terén a polgármester rövid üdvözlőbeszédet mondott. Az ezred ünnepélyes évekkel felelt: „Akár holtan úszom a víz színén, akár holtan bukom !a domb tövébe, mindenkor kész vagyok a császárért meghalni!“ Könnyek patakzottak a tömegben álló öregek ráncos arcán, a gyermekek tágranyilt szemekkel, a megilletődéstől némán állottak... „Indulás!“, hangzott a parancs és az ezred továbbindult. Óra óra után mukott és rá halálrafáradt emberek hosszú sora csak menetelt. Az egész éjjel csak két húsz perces pihenőt tartottunk. Reggel hat órakor hideg rizst kaptunk és csak délben álltunk meg ismét. A távolságban már látni lehetett a helyőrségi város házainak tetejét. És ekkor rettenetes parancs érkezett: „Tartós futás!“ Nem akartam hinni füleimnek. Nem őrültség ez? 82 órás menetelés 122 mérföld (195 km.) teljes felszereléssel, csupán négy óra alvás és most tartós futás?! A menetoszlop tompa ügetésbe kezdett. A borjak fel s alá táncoltak az izzadságtól csepegő hátakon. Egy hadnagy arcra bukott és fekve maradt. Feltűntek a biarakok kapui. A kövezet dongott, amint végiggördültek rajta a nehéz, bakancsok. Az ezred hazaérkezett. Az ezredes hűvösen válaszolt ii tartós futásra vonatkozó megjegyzéseimre: A kimerült katonák még mindig tudnak egy mérföldet menetelni, hogy az ellenséges állást megostromoljanak és csak ilyen módon tudom ezt nekik bebizonyítani. Arra az ellenvetésre, hogy hiszen ez csak gyakorlat, így felelt: „Hadgyakorlat a mi felfogásaink szerint ugyanaz, mint a háború“. Amint néhány nap múlva a kidőlt hadnagy után érdeklődtem, megtudtam, hogy a katonakórházban meghalt. Néhány nap múlva drótakadályokon való átkelés gyakorlására került sor. Az első csoportok karjaikat szemeik előtt öszszefonva, arccal vetették magukat a drótgomolyra és az utánuk következők ezen az élő hidak lépkedtek át. A hadosztályparancsnok csak annyit jegyzett meg: „Ezt itt jobban meg lehet tanulni, mint rá tűzben“. Utána következett a szuronnyal, a japán katona kedvenc fegyverével való nappali támadás gyakorlása. A géppuskák és puskák ezrével lőtték a vaktöltény, a rohamozók lába alatt hatalmas földmennyiséget vetve a magasba aknák robbantak és szikrázva csaptak össze a támadók és védekezők oldalfegyverei. Nagy számú sebesülés volt Este nagy képet mutattak be nekünk, melyet győztes fél festett és rajta a következő sorok álltak: „Nem törődve azzal, hogy sokan elesnek közülünk, nem törődve a vér folyamával csak egyre gondolunk — a császár akaratának teljesítésére. Az a kötelességünk, hogy feláldozzuk magunkat, hogy a császár elérhesse, amit akar“. A japán katona fenntartás nélküli halálraszántságának azóta ismét bizonyságát adta. Amikor az egyik hadihajónk lelőtt egy japán repülőgépet és a matrózok tehetetlenül vergődő roncs felé kötelet dobtak, hogy segítségével legénysége a hajóra menekülhessen, egyetlen japán pilóta sem nyúlt a kötél után, valamennyien inkább az elámerülést választották. Bataanál három-négy japán katona nyíltan, minden fedezés nélkül állt ki a bizonyos halái elé — ezzel azonban tüzelésre kényszerített egy addig rejtve maradt géppuskafészket ,melyet a japán,a tüzérség ilyenképpen el tudott pusztítani. Egy másik helyen 500 japán tartott egy magaslati állást. Miután nap-nap után sok áldozatot kellett hoznunk, végül is sikerült az állást megostromolni — azonban egyetlen foglyot sem tudtunk ejteni: mintegy 350 japán elesett, a többi pedig a sziklaoromról leugrott a parti szíkekre, ahol szétroncsolva terültek el. (MN) — Rókára lőtt, embert talált. Wagner Mihály dunaszekcsői lakos fiával kiment a szomszédos erdőre. Amint egy tisztásra értek, lövések dördültek el a fülük mellett. A következő pillanatban ifj. Wagner Mihály összerogyott, sörét érte a csípője táján. Többen csendőrért szaladtak, amikor is kiderült, hogy Huszi Máté Mihály lövöldözött, mégpedig azért, mert egy rókát látott a tisztáson átvonulni. Azonban az ügybuzgó nimród a célt eltévesztette és az éppen arra haladó ifj. Wagner Mihályt találta el róka helyett. A szerencsétlen vadászat epilógusa a bíróság elé kerül.