Pécsi Napló, 1944. január (53. évfolyam, 1-24. szám)

1944-01-11 / 7. szám

4. oldal,p­écsi­ napló 1944. január 11. A két­­Bicsérd két régi település, két kis község: Nagy- és Kisbicsérd. A pápai tizedlajstromokban Bukhat, Bukcherd néven szerepel. Az 1542. év adólajstroma szerint: Bycherd. A pécsi kápta­lané volt, 1787 óta önálló plébánia. Templomát a mi Urunk Jézus Krisztus menybemenetelé­nek tiszteletére szentelték 1837-ben. Kegyúr a pécsi székeskáptalan. Minden évben áldozó csütörtökön tartja­ búcsúü­nnepét a két község, mely a környéken híres, körülbelül fél Baranyából gyűlnek ilyen­kor össze a lányok-legények nagy leány­vásárra. Ilyen híres búcsúja, Siklósbodonynak, Szabad­­szentkirálynak szokott még lenni. A siklós­­bodonyi búcsú egész Dél-Baranya fiatalságát összehozza, tekintet nélkül, hogy katolikus, vagy református vallásúak. Nagy lányvásár van itt i® és három napig tart. Szombaton szállin­­­góznak a vendégek, vasárnap a faluban, hétfőn pedig csoportokba verődve, a szőlőhegyekben, pincéknél. Isten tudja honnan, zenélő cigány minden pincéhez jut. Ide tartozik még Zók és Pázday község is. A négy község gazdáihoz fél Baranyából jön­nek vendégek, de a nemhivatalos vendégek tán még többen összeverődnek. Mise után a nagy­­bicsérdi korcsma udvarán a lányok nagy kör­ben állnak, a szülők mögéjük sorakoznak és élénken figyelik, melyik lány kapós, melyiknek lesz több táncosa. A legények a korcsmaajtó felől szemlélik a lányokat. Előbb egy kicsit inni kell, hogy bátrabb legyen a kiállás. Sok házaséletnek itt vetik meg az alapját. Egy tré­fás legenda is fűződik a bicsérdi búcsúhoz, amely így szól.: A búcsú vége felé két ember fogadott. Egyik féltette a tételt : k­é­t bicsérdi asszony megivott egy akó bort. Erre a másik: Ilyen nincs, még a legbővebb torkú ember sem. — Fogadjunk tíz liter borban, hogy igaz. — Áll a fogadás. Most aztán bizonyítsa kend. — Hát így. Két Bicsérden legalább négy­száz asszony él és én, azt mondtam, két bi­csérdi asszony ivott meg egy akó bort, tehát nem két asszony. Erre nevettek és megitták az áldomást. De nemcsak házasságok és legendák indul­nak el a két Bicsérdről, máskép is nevezetesek Nehezen hajlítható, keményderekú magyarok laknak itt. Törvénytisztelők, de ahol lehet, szeretnek túljárni a­ hivatalos közegek eszén. Ugyan rájuk fogják: magába zárkózott embe­rek, önfejűek, az istennyila sem tud velük vala­mire menni. Ez a valami lehet például egy gazdakör, szövetkezet, egyházközség megalakí­tása stb. De akit egyszer a kígyó megcsípett, a gyík­tól is fél. Így járt ez a nép is. Visszaéltek bi­zalmával. Virágzó Hangya-szövetkezeti bolt működött valamikor a faluban. Eleinte szép visszatérítés jutott a tagoknak, de pár év múlva, hogy hogynem, elmaradt minden, sőt Budapestről számvizsgálók jöttek és felszámol­ták a szövetkezeti boltot igen nagy veszteség­gel. A fizettség a parasztokból álló igazgató­ságra és felügyelőbizottságra hárult, habár egy régi mondás szerint, akkor tanító úr és jegyző a kutyája is Hangya-cukrot evett. El­rontották i­tt az­ intelligens vezetők jóidőre a szövetkezeti gondolatot. Ma egy tejszövetkezet működik, amelynek parasztemberek a vezetői. Érdekes e nép óvatosságára, s most már a maga útján való haladására, egy választási ese­tük. A választás napjáig nem folytattak semmi kirívó ellenzéki propagandát. Minden hivatalos ember boldogan dörzsölte a kezét: miénk a nép. S amikor szavazásra került a sor, kitűnt nagy meglepetésre, hogy túlnyomó többségben máshova szavaztak. — Miért tettük volna ki magunkat felesle­ges zaklatásnak — mondták. — S okosan tet­ték. Jellegzetes nép, önállóságra törekszik. S így jó ez. Talán nem olyan kedveltek, mintha könnyen hajlanának, de egy nép életében ép­pen akkor várható fejlődés, ha a maga lábán jár és úgy alakítja át a maga életformájának megfelelően a kívülről jövő hatásokat. Sze­rencse a magyarságra is, hogy kemény, nyakas a paraszt, mert így nem tudta megfertőzni sok idegen áramlat. De bármennyire kemény magyarok is a bicsérdiek, egy fekélytől nem tudnak szabadulni. Mindkét község végén, a legelőben, elég nagy­számú cigány település van. Nagybicsérden va­lamivel kevesebb és talán szelidebb is, de Kis­­bicsérden feb. 10 család, legalább 50 taggal.. Egyik házaspárnak, az öreg Sándornak és Mari néninek, hír szerint 28 gyereke született. Per­sze sok megtelt közülük, de így is megmaradt 15. Jósolgatták is, ha a cigánytelepen így me­gy a szaporodás, egy-két évtized múlva több „fáraó-nemzetség“ lesz, mint ő islakó magyarr paraszt. A cigánytelepülésnek földje nincs, keveset dolgoz­nakl, de kocsijuk, lovuk azért van. Vásároznak. Hogy a lovat kinek a takar-­­mányival, abrakjával etetik, a falubeliek érzé­keny károkon keresztül tapasztalják. Éjjel dézs­málják meg a lucernásokat, kukoricásokat stb A burgonyából ők esznek először. Asszonyaik megfordulnak a környék összes falvaiban és ahol lehet, kéregetnek, ahol pedig nem adnak ott — szereznek. A vármegye összes fórumait megjárták már a község vezetői, hogy telepít­sék el a faluból őket. Hányták-vetették is öt­hat községen keresztül őket, de mindenhonnan sikerült elmarni az ott letelepülő egy-két csalá­dot és megint visszaszivárogtak Kisbicsérdre. A vészt is terjesztik, mert a fertőző betegség­ben elhullott állatokat is kiássák a „dögkert“­­,ből s megeszik.. Érdekes, hogy egyik sem halt még meg fertőzés miatt. VÖRÖS VINCE s 71 láng magasra csap — Regény. — Irta: v. BALÁZS ZOLTÁN (22) — Kegyetlen? Nem. Talán őszinte. Sohasem tudnál valakit szeretni, ennél sokkal önzőbb vagy. C­sak önmagadat tu­dod szeretni. Mindent szeretnél megsze­rezni, ami elérhetetlen. Mindig többet és többet és soha nem fogod azt érezni, hogy boldog vagy. Nem lehetsz boldog, önma­gadnak nem tudsz boldogságot hazudni, csak másoknak szerelmet. — És most bev­allhatom, mégis szeret­lek. És azt is, hogy én is kívánom húsod­nak vakító fehérségét. Szeretném hinni, hogy könnyeid őszinték és szeretném le­csókolni szemedről ezeket a könnyeket. Keresném remegve forró ajkadat lázas öle­lések mámorában. Tudnálak szeretni úgy, ahogy szeretnéd, hogy szeresselek, de nem alázom meg m­agamat. Inkább szenvedek melletted, ide a magam módján szeretlek. Gondold csak nyugodtan azt, hogy félek és kölyök vagyok. Ha valójában szeretnél, tudhatnád, hogy csak azért szeretsz, mert nem vagyok hasonló elődeimhez. Hilda teste a fiú szorító ujjai közül te­hetetlenül csúszott ki és végigvágódott az úton. Megkínzott arcát könnyei végigszárí­­tották és még most is egyre patakzottak elő csukott szemhéjai alól. Péter karjába vette és megindult vele vissza az úton. Óvatosan csúsztatta maga mellé az ülésre. Hátrasimította arcába omló fürtjeit, letörölte könnyektől áztatott arcát. A sze­relem és a szánalom gyöngédséget köve­telt tőle, hogy megnyugtassa azt az asz­­szonyt, akit ő kínzott meg. Simán futott fel a kocsi­­a híd feljáró­ján. A kihalt úttesten Péter vadul megha­j­­szolta. Az éles levegő jót tett mindkettő­jüknek. Péter lehiggadt. Nem vitte haza az asszonyt. Céltalanul járta az utcákat, míg végre észrevette, hogy Hilda megmoz­dul. Szó nélkül nyújtotta felé cigarettatár­cáját. Reszkető kézzel nyúlt fel Hilda, Pé­ter látta újra előtörő könnyeit a felvillanó öngyújtó fényénél. Megindult az asszony lakása felé. A kapu előtt magától lépett ki a kocsiból Hilda, de Péter látva bizonytalan járását felemelte és nem törődve az asszony ellen­szegülésével, felvitte a lakásába. A lány ijedten nyitott ajtót. Péter vé­gigfektette az asszonyt a széles heverőn. Hilda felnézett rá, mérhetetlen, fájdalom tükrözött tekintetében. „Máskor az egész világ szűk számára — gondolta Péter — és most egy dicsőséges hisztérikus roham után elvész néhány párna között“. Bele­­kényszerített egy pohár konyakot és mi­kor látta, hogy valamelyest megnyugodott, indulni készült. Hilda nem engedte. Kényszerűségből meghallgattalak; engedd meg, hogy én is mondhassak vala­mit. Nem önigazolásul, kár lenne, nem hinnél nekem. Csupán néhány tényt sze­retnék felemlíteni. Meghallgatsz? — Természetesen — válaszolta és le­ült­­az asszony mellé. — Nem így képzeltem el én sem az életemet. Édesapám sajnos korán meghalt. Anyánk sem sokat törődött velünk. Fiatal volt és az életét akarta élni. Én neveltem a húgomat is, Márta tíz évvel fiatalabb. Tizennyolc éves koromban még nem hit­tem volna, hogy m­ilyen lesz az életem. Idea­lista voltam és én is álmokat szőttem. Bol­dogságot vártam és kerestem. Reméltem, küzdöttem, nagyon hittem. És jött e­gy férfi. Szerettem. Csi­rikoromban is voltam szerelmes és tiszteltem ezt a vad játékot. Akkor még hittem benne. És ez a férfi megtanított szeretni, idősebb volt nálam. Csak a vágyai érdekelték. És én rajongva szerettem, éreztem mennyivel többet je­lent számomra, mint a többiek. Gyanútla­nul jártam vele, nem­ tudtam mit akar el­érni. Egyszer egyedül maradtunk. Bíztam benne és nem is mertem volna gondolni, hogy nem úgy szeret, mint én őt. Csak azt hallottam állandóan, hogy boldoggá fog tenni. Hideg volt a keze, nem úgy ölelt, mint máskor. Vad volt és én féltem tőle. El akartam lökni és ő újra magához szorí­tott. Megijedtem, kétségbeesetten küzdöt­tem. — Hirtelen elfosztott minden erőm. Nem tudtam ellentállni, talán már nem is akartam. Fellázított önmaga ellen. Elfelej­tettem, hogy megkínzott, megrémített. Nem törődtem semmivel, nem bántam, hogy a szeretője lettem. Szerettem őt és mindent hajlandó lettem volna megtenni érte. Ezt kívánta, megkapta. — Nem értettem, pedig mennyire ter­­­mészetes, hogy ezután elkerült. Hiába ke­restem, nem találtam sehol. Azt ígérte, hogy feleségül vesz és kiderült, hogy fele­sége van. Egy hét múlva bevallotta. — Folytatása követekzik. — PHYSZDPMEDIT Ш&ГЙЮЖЕ

Next