Pécsi Szemle, 1998 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / tavasz-nyár - Szirtes Gábor: Aidinger János Pécs modern közigazgatásának megalapozója
Szirtes Gábor bad királyi város jelentős fejlődésen ment keresztül. Ekkor vált a korabeli mércével mérten jelentős vidéki várossá, miután lélekszáma - Fényes Elek, a kiváló statisztikus közlése szerint - 1865-ben még csak 18 110 fő volt, míg - a Várady Ferenc féle monográfia alapján - 1890-ben már 34 067 fő, ami a századvégre megközelítette a negyvenezer főt. Dinamikusan nőtt tehát a város lélekszáma, hasonlóképpen változott a lakosság nemzetiségi összetétele is. Friszen míg a múlt század hatvanas éveiben a város lakosságának alig több mint a fele, mintegy 53 %-a volt magyar, közel harmada német, jelentős számban, 16-17%-ban pedig horvát, vagy bosnyák, addig a századvégre Pécs már magyar többségű várossá változott. Ekkorra az itt élők háromnegyede volt már magyar, azaz nem kis számban elmagyarosodott horvát, bosnyák, szerb, stb. Ezért írhatta Lenkei Lajos Ridingerről, hogy ő vezette át a várost a német szóról a magyarra. Igazi magyar típusnak nevezi őt, aki ha kellett ravasz, ha kellett egyenes, de mindenkor jóindulatú volt, és saját képére teremtette a képviselőtestületet, külön gárdát szervezve az érette tűzbemenő lekötelezett barátokból, akiknek nagy volt a köre. Ezek után, folytatja Lenkei , mint áttörhetetlen phalanx vették körül és visszavertek minden támadást, mely őt a közgyűlési teremben érte. Aidinger tehát kellő politikai felkészültséggel és bölcsességgel rendelkezett ahhoz, hogy törekvéseit eredményesen képviselhesse, és pozícióját - az időnkénti, ám a nyolcvanas években már egyre gyengülő - ellenzéki támadásokkal szemben ilyen hosszú időn át megőrizhesse. A bírálatok mögött részben politikai, részben gazdasági motívumok húzódtak meg. Aidinger ugyanis rendíthetetlen szabadelvű volt, azaz a választási csatározások során nem rejtette véka alá a Szabadelvű Párt iránti szimpátiáját és ennek megfelelően a párt képviselőit - köztük Antal Gyula dr. pécsi születésű fővárosi egyetemi tanárt több alkalommal is megkülönböztetett módon támogatta. Amikor a kilencvenes évek közepén ő maga is csatasorba állt a képviselői mandátum megszerzéséért, ugyancsak vehemens ellenzéki támadások célpontjává vált. A kritikák másik motívuma a polgármester kultúra- és színházbarátsága lehetett, pontosabban az a tény, hogy ennek érdekében időnként törvénytelen eszközök igénybevételétől sem riadt vissza. Ő maga ugyan nem volt színházbajáró ember, nem is volt közismert megkülönböztetett kultúra-barátságáról, mégis az önálló magyar színház megteremtésének ügyét fontosnak ítélte és sokat tett is érte. A visszaemlékezők szerint ennek érdekében az eszközökben sem válogatott: a bor- és sör-, valamint a hasadók jövedelmét olyan eredményesen sikerült bérbe adnia, hogy a város ebből - beleértve a helypénz jövedelmeket is - olyan tisztes bevételekhez jutott, hogy azokat (titokban!) a színházépítési alapra lehetett félretenni, nehogy a fináncok erről tudomást szerezve a pénzt más célokra fordíttassák. Aidinger akciójában kiváló szövetségesre lelt a városi pénzügyigazgatóban, Dragonescu Dömében, aki szemet húnyt afelett, hogy a regálék bérbeadásából származó tiszta jövedelem bizonyos hányadát a polgármester színházépítési célokra tartalékolja. Aidinger titkára csak akkor derült fény, amikor a közgyűlés 1886 októberében - a Pécsi Rendőrkapitánysági Hivatal vizsgálata alapján, amely az Oertzen féle kőszínház épületét életveszélyesnek minősítette - ezen színház bezárása és egy új kőszínház felépítése mellett döntött. Az előkészítés és a megvalósítás, a tervektől az ünnepélyes megnyitásig, Aidinger személyes közreműködésével történt közel egy évtizeden keresztül. 1889 januárjában, az új Színügyi Bizottság megalakulásakor - Kardos Kálmán főispán elnökké, Jeszenszky Ferenc alispán alelnökké választása mellett - őt bízták meg a másik alelnöki tisztség betöltésével. 1890 februárjában tagja lett az építési telek megvizsgálására létrehozott bizottságnak is, majd részt vett az új épület tervezésének és kivitelezésének felügyeletében. Még Wekerle Sándor miniszterelnöknél is eljárt Thália leendő pécsi temploma érdekében, tájékoztatva a kormányfőt az építkezés helyzetéről. 1894 decemberében ő állapodott meg Somogyi Károllyal, a pályázaton kívül nyertes színigazgatóval a nyitás időpontjáról, majd december 29-én aláírták a színház átadására-átvételére vonatkozó szerződést. 1895. au