Pécsi Szemle, 2005 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 4. szám - Tüskés Tibor: Bertha Bulcsu

TÜSKÉS TIBOR BERTHA BULCSU Barátok voltunk. Ezzel nem hivalkodni akarok. Csak azért mondom, hogy megindultságomat magyarázzam. Öt évvel volt fiatalabb nálam. Azt hittem, ő fog túlélni engem. A természet rendje ez. Most mégis nekem kell rá emlékezni. Nagy­kanizsán született 1935-ben, a városi kórházban. Én egy évvel később, 1936-ban kerültem Kanizsára. Öt év választott el bennünket. De láttam egy fényképet: 1938. augusztusában készült Kanizsán. A képen Bulcsút édesanyja öleli át hároméves korában. Ily módon tehát már akkor találkozhattunk volna. A sorsunk húsz évvel később Pécsett hozott össze bennünket, 1958-ban. Neki akkor már irodalmi „múltja” volt. Verseket írt, és följárt a Dunántúl szerkesztő­ségébe. De írását a folyóirat még nem közölte. A Dunántúli Naplóban olvastam elő­ször novelláját. Fuvarosok volt a címe. Ez volt az a pillanat, amikor megéreztem te­hetségét. Az „istenszag” csapott meg írásában. Először találkoztam azzal, amit úgy neveznek: prózaíró tehetség. Ez a fiú tud írni. Később szerencsém volt „nagy” írók közelébe kerülni. Németh László, Illyés, Kodolányi, Veres Péter, Weöres Sándor személyiségéből sugárzott a „nagyság”, a tehetség súlya és az emberi egyszerű­ség, közvetlenség és szerénység. De Bertha Bulcsu volt az a kortársam, akinek írásában először találkoztam a tehetség fényével, és akinek már korai írása meg­győzött szerzőjének kivételes képességéről. Személyesen az induló Jelenkor házatáján találkoztunk. Hosszú, vastag, zörgő viharkabátot viselt, amilyent az útkaparók hordanak. Ő az én első tanári fize­tésemből vásárolt bőrkabátomat mustrálta gyanakodva. Amikor átvettem a Jelen­kor szerkesztését, minden második számban megjelent írása. Föl is lázadtak, csi­náltak is palotaforradalmat a lap körül tüsténkedő harmad- és negyedvonalbeli akarnokok. „Miért a Berthát, miért nem engem közölsz?” - vágták a fejemhez. Mö­göttem pedig áskálódtak: „Én bányásznovellát írok!” „Én meg a téeszek szervezé­sében veszek részt. De a Jelenkornak nem mi kellünk... Helyettünk a lap minden számában Bertha Bulcsu ködös balatoni történeteit hozza a főszerkesztő...” Ma már szinte hihetetlen: mekkora erő kellett kiszorítani a folyóiratból a dilettantizmust, és rendszeresen közölni Bertha Bulcsu írásait. Amikor megismerkedtünk, Bertha a pécsi orgonagyár helyén működő kis­ipari szövetkezetben búgócsigákat festegetett. Hamarosan a Dunántúli Napló szerkesztőségébe került. Az újságírást olyan színvonalon művelte, hogy 1962-ben napvilágot látott Lányok napfényben című, első önálló kötetének több darabja a he­lyi újságban jelent meg először tárcaként. Még egy mínuszos hírt is igényesen fo­galmazott meg. Szövetségünkre később Ady sorát szoktam idézni, amit Levél-féle Móricz Zsigmondnak című versében írt: „Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.” És „gyönyörű” írásokat közölni... Jártunk föl és alá a Király utcában késő este, és a Je­lenkor havi folyóirattá válását tervezgettük. Ültünk a Pannónia pincében a hétdecis

Next