Pécsi Szemle, 2011 (14. évfolyam, 1-4. szám)

2011 / 3. szám - Nagy Imre: Az Ormánságtól Terézvárig. Baksay Sándor, Vikár Béla, Szenteleky Kornél, Miroslav Krleza. (Öttorony XIX.)

NAGY IMRE AZ ORMÁNSÁGTÓL TERÉZVÁRIG BAKSAY SÁNDOR, VIKÁR BÉLA, SZENTELEKY KORNÉL, MIROSLAV KALEZA (ÖTTORONY XIX) „Így festett hát Alsó-Terézvár, a platános és székes­­egyházas város a tölgyerdők rengetegében, a dim­­bes-dombos táj ölén, a Dunától a stájer határig és a Balatonig hullámzó erdős vidék déli részén.” Miroslav Krleza: Temetés Terézvárott Ha a századfordulóhoz érve most visszapillantunk a pécsi irodalmi művelt­ség 1780-tól megfigyelhető jellegzetességeire, s általunk számba vett fejleményei­re, az értékek mellett egy negatív tapasztalatot is le kell szűrnünk. Pécs a polgári korszakban elvesztette megtartó erejét. Láttuk, hogy a reformkori iskolaváros te­hetséges diákjai (Frankenburg, Garay, Nagy Ignác, Tóth Kálmán, Vas Gereben) máshol, főként a fővárosban bontakoztatták ki tehetségüket, mint később Lenkei Henrik is, még később pedig majd Surányi és Babits. E jelenség közvetlen oka a város polgári intézményeinek erőtlensége, lassú gyarapodása, így a folyóiratok, la­pok korlátozott hatóköre, az egyetem és az állandó színház hiánya. Itt azonban egy mélyebben meghúzódó okkal is számolnunk kell. Erre már Szekfű Gyula pontosan rámutatott Három nemzedék című művében: „Korábban a magyar irodalomnak az ország­tájak, s azok gyökeres magyarsága adtak színt és anteuszi őserőt, koráb­ban volt dunántúli irodalom, debreceni és sárospataki írói kör, melyek a központinál nem álltak hátrább. E kezdetekből most, a néptömegek felszabadítása után, kifej­lődhetett volna az ország­ tájak szerint önálló irodalmi műveltség, mely egyéni szín­pompával az anyatő díszét megsokszorozta, s ami fő, örök frissességben tartotta volna. Épp az ellenkezője történt. A magyarság felszabadulása összeesvén az elvi liberalizmus, a politikai gondolat túltengése és Tisza centralizáló politikájával, min­den lehetőség megszűnt, hogy vidéken művelt magyar írók élhessenek. Az új ma­gyarság a szülőföldjéhez ragaszkodót azzal bünteté, hogy provinciális színvonalra szorító, korlátolt művészetét és érvényű íróvá degradálta, kit más vidékek és az egész nemzet számba sem vesznek.”­ Ilyen körülmények között csupán Kolozs­várnak és Nagyváradnak, illetve Szegednek, Tömörkény István, Juhász Gyula és Móra Ferenc városának volt valamelyes magához kötő ereje. Kolozsvárhoz kap­csolható Petelei István munkássága, Nagyváradhoz pedig Iványi Ödöné és Ady pályakezdése. (Gozsdu Eleknek Temesvár, Gárdonyinak Eger afféle menedék volt, Mikszáth pedig hamarosan Pestre menekült Szegedről.)­ ­ Szekfű Gyula: Három nemzedék, és ami utána következik. Bp. 1935. 265. p.

Next