Pécsi Szemle, 2011 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 3. szám - Nagy Imre: Az Ormánságtól Terézvárig. Baksay Sándor, Vikár Béla, Szenteleky Kornél, Miroslav Krleza. (Öttorony XIX.)
NAGY IMRE AZ ORMÁNSÁGTÓL TERÉZVÁRIG BAKSAY SÁNDOR, VIKÁR BÉLA, SZENTELEKY KORNÉL, MIROSLAV KALEZA (ÖTTORONY XIX) „Így festett hát Alsó-Terézvár, a platános és székesegyházas város a tölgyerdők rengetegében, a dimbes-dombos táj ölén, a Dunától a stájer határig és a Balatonig hullámzó erdős vidék déli részén.” Miroslav Krleza: Temetés Terézvárott Ha a századfordulóhoz érve most visszapillantunk a pécsi irodalmi műveltség 1780-tól megfigyelhető jellegzetességeire, s általunk számba vett fejleményeire, az értékek mellett egy negatív tapasztalatot is le kell szűrnünk. Pécs a polgári korszakban elvesztette megtartó erejét. Láttuk, hogy a reformkori iskolaváros tehetséges diákjai (Frankenburg, Garay, Nagy Ignác, Tóth Kálmán, Vas Gereben) máshol, főként a fővárosban bontakoztatták ki tehetségüket, mint később Lenkei Henrik is, még később pedig majd Surányi és Babits. E jelenség közvetlen oka a város polgári intézményeinek erőtlensége, lassú gyarapodása, így a folyóiratok, lapok korlátozott hatóköre, az egyetem és az állandó színház hiánya. Itt azonban egy mélyebben meghúzódó okkal is számolnunk kell. Erre már Szekfű Gyula pontosan rámutatott Három nemzedék című művében: „Korábban a magyar irodalomnak az országtájak, s azok gyökeres magyarsága adtak színt és anteuszi őserőt, korábban volt dunántúli irodalom, debreceni és sárospataki írói kör, melyek a központinál nem álltak hátrább. E kezdetekből most, a néptömegek felszabadítása után, kifejlődhetett volna az ország tájak szerint önálló irodalmi műveltség, mely egyéni színpompával az anyatő díszét megsokszorozta, s ami fő, örök frissességben tartotta volna. Épp az ellenkezője történt. A magyarság felszabadulása összeesvén az elvi liberalizmus, a politikai gondolat túltengése és Tisza centralizáló politikájával, minden lehetőség megszűnt, hogy vidéken művelt magyar írók élhessenek. Az új magyarság a szülőföldjéhez ragaszkodót azzal bünteté, hogy provinciális színvonalra szorító, korlátolt művészetét és érvényű íróvá degradálta, kit más vidékek és az egész nemzet számba sem vesznek.” Ilyen körülmények között csupán Kolozsvárnak és Nagyváradnak, illetve Szegednek, Tömörkény István, Juhász Gyula és Móra Ferenc városának volt valamelyes magához kötő ereje. Kolozsvárhoz kapcsolható Petelei István munkássága, Nagyváradhoz pedig Iványi Ödöné és Ady pályakezdése. (Gozsdu Eleknek Temesvár, Gárdonyinak Eger afféle menedék volt, Mikszáth pedig hamarosan Pestre menekült Szegedről.) Szekfű Gyula: Három nemzedék, és ami utána következik. Bp. 1935. 265. p.