Pécsi Ujlap, 1914. január (8. évfolyam, 1-25. szám)
1914-01-14 / 10. szám
VIII. évfolyam. — 10. szám. Szerda. 1914. Január. 14. Az „UJLAP“ melléklete. A pesti„Ujlap“-pal együtt helyben: Negyedévre . . . . K. 180 Egy hóra . . . . „ —69 kiadóhivatal: Dunántúl nyomda részv.-társaság Pécs, Lyceum utca 4. sz. ;Jtménvre: Félévre . . . K. 780 Negyedévre . . . 390 Csak a „Pécsi Úrlap“ Vidékre 1 hóra . . K. !•— Szerkesztőség és kiadóhivatal telefonja: 222. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ: ?i( ANYI JÁNOS. Szerkesztőség és Felelős szerkesztő lakása: Káptalan utca 8. (Székesegyházi plébánia.) Telefon 484. Fegyverletétel. Romlásnak indult hajdan erős magyar. Pécs, január 13. A keresztény magyarság már régen lerakta a fegyvert, mert csak igy történhetett, hogy ellenségei olcsó szerrel rabigájukba hajtották. Ha a fegyverletételt harc előzi meg s a gyengébb fél az adott kényszerűség következtében mond le a további önvédelemről, a történelem igazolja elhatározását. Kinek jutna eszébe például Rákóczy hős lelkű kurucait, vagy Kossuth lánglelkű katonáit rágalommal illetni, amiért Majtényt és Világost történelmünk legszomorubb temetőivé avatták. A történelem igazolta mind a kettőt. S ha az emlékezés a legkeserűbb érzelmeket is váltja ki belőlünk, vádat nem emelhetünk. Küzdöttek és elestenek! Akár meghasonlás, pártoskodás, vagy árulás rakatta le velük a fegyvert, senki sem kételkedik, hogy akaratuk, karjuk, erejük nem a győzelmet szomjúhozta. Aki valamikor a jelen Magyarország történetét akarja megírni, nem fog találni okot, amellyel igazolni tudja a mai keresztény magyarság helyzetét. Képtelenség is az, hogy egy maroknyi náció sakkban tartson olyan milliókat, akiket történelmi múltjuk, acélos izmuk, hagyományos büszkeségük arra predesztinált, hogy felvegyék a harcot a fél világgal s urai, korlátlan urai legyenek annak a földdarabnak, amelyet őseik megbecsülhetetlen kincsekkel, kihullott vérükkel szereztek. Érthetetlen az, hogy olyan faj, mint a magyar, amelynél szivósabb, bátrabb, munkára készebb, nagyobb akaraterejű, büszkébb faj nem létezik a föld kerekségén, minden ellentállás nélkül behódoljon, odadobja becsületét, hitét, harci készségét, a múlt emlékeit, tanulságait; olyan faj lábai elé, amely faj a nagy világ országutjának vándora s házát csak ott talál magának, ahol azt a megtűrés ,az elnézés megengedi. Pedig úgy van! A keresztény magyarság ma nem más, mint rabszolgája a zsidóságnak. Nem naiv állítás, klerikális vádaskodás, a zsidóság ellen való gyűlöletre izgatás ez! Ha csak naiv állítás, klerikális vádaskodás volna, táncra perdülnének még a fák levelei is örömükben. De sajnos, szomorú igazság! Vagy: Kié a magyarországi sajtó? Kinek a kezében van a börze? A magyar nép véres verejtéke árának becslője? Ki uralkodik korlátlanul a pénz felett? Álljon elő akárki s bizonyítsa be, hogy nem a zsidóság uralja mind a hármat. Márpedig, akinek a kezében van a sajtó, az kezében tartja az irodalmat, művészetet, irányítási jogot az eszmékben, elvekben, gondolkodásmódban, szokásokban, erkölcsökben. Akinek a kezében van a börze, az kezében tartja a közgazdaságot. És akié a pénz, az kezében tartja az ipart, kereskedelmet, a hitbeli és a faji öntudaton kívül mindent, ami egy nemzetet fentart és boldogít. Higgye el a zsidóság, hogy ha a keresztény magyarság hitbeli és faji öntudata nem esett volna áldozatul térfoglalásuknak, alig volna okunk a feljajdulásra. Magyarország ezeréves múltját a törhetlen faji öntudat szerezte meg s aki tudja a történelemből, hogy mily viharokat élt át Szent István birodalma, az nem kételkedhetik abban, hogy hasonló viharok között még egy ezredév felett győzelmet üthetne a magyar. Ebben a tekintetben tehát nem félthetnék a magyart, amí a faji öntudatát meg akarja őrizni. Aki azután ismeri a kereszténység történetét, az kénytelen elismerni, hogy annak alapját a vértanuságig menő hitbeli meggyőződés, öntudat vetette meg. Hogy a magyarság ragaszkodott hitéhez s hitbeli öntudatának megőrzésére meg volt az akarata, annak példáját adta, mikor a kereszténység bástyájaként odaállt a terjeszkedni vágyó pogányság elé. Ebben a tekintetben sem volt okunk félteni a magyart, amig hitbeli meggyőződésétől, öntudatától nem akarta magát eltántorítani. És hogy mégis eltántorodott, annak csak egy oka van: Hogy maga dobta el magától mind a kettőt. Máskülönben, mint a történelem igazolja, nem lett volna hatalom, amely zsákmányául ejthette volna. Ez az a fegyverletétel, amely minden idők történelmének leggyászosabb epizódja, minden idők szégyene, gyalázata. Mert elbukni nemes harcban, letenni a fegyvert a nagyobb erő előtt, elenyészni a népek forgatagos vándorlása között, fékevesztett pogányság hatalmától elnyomatni hitbeli meggyőződésünkben, nem szégyen, okadatolt, enyhitő körülmény; de ezeréves dicső, büszke népnek faji öntudatát, hitbeli meggyőződését ellentállás nélkül zsákmányul dobni olyan fajnak, töredéknek, amely régi akaratunk, erőnk, korunk — bármily gyenge megnyilvánulására is meghunyászkodnék — annak a jele, hogy az a nép lemondott jövőjéről. Leraktad a fegyvert, magyarom s most védtelenül állsz a viharok között! De még nincs késő! Ha jövőt akarsz, ragadd fel újból a fegyvert. Nem hallod a körülötted fejlődő, erősödő, dicső jelen útján járó népek gúnyos hahotáját? Nem látod a szánakozó mosolyt a népek ajkán? Nem érzesz egy csepp vért se ereidben, őseid véréből? Nem látod, hogy elérkezett az idő az álomból való ébredésre?! Miért nem mozdulsz meg akkor, miért nem ragadod fel ismét a fegyvert! Miért nem konditod meg a vészharangot, hadd mongja bele a sír felé vivő öntudatlanságba, meggyőződéstelenségbe, gerinctelenségbe, akaratnélküliségbe az életre, jövőre, boldogulásra hivás érces szavát! Hogy állsz majd a történelem itélőszéke elé: Oroszlánokkal vívtál hajdanában És most e tetvek egyenek meg! . . . (sz. g.) Egy ki nem utalványozott pofon. Nem szép dolog a tettlegesség, de nehéz dolog a tett emberének föl nem emelni a kezét, ha tettre késztetik. Némely esetben egy egészséges munkáspofon tett számba megy nemcsak a maga fizikai, hanem erkölcsi értelmében is. Sőt, egy ki nem osztott, hanem beígért pof is fölér egy tettel. Így kell értékelnünk W. Vilmos e társunk nyaklevesét, amelyet nem kapott, hanem elvben kiutalványozott egy pökhendi szabadgondolkozó zsidó falnak vasárnap délelőtt a korzón. A keresztényszocialisták tekintélyes munkástömege békésen tartott a városháza felé, hogy eljárjon a munkáslakások ügyében. Jogával élt s közérdekben járt. De ez nem fért a vörös elvtárs fejébe, akinek a köcsögkalapja úgy látszik fejben is üres kobakot takar. Ifi Kezdetben azt hitte szociáldemokrata elv- és nyelvtársak közelednek. Mosolygott. Azután meglátta a jog-tó közepén a ker. szoc. keresztet. Megbőszíik rája s gúnyos megjegyzést tett. Ezt hallotta meg W. Vilmos elvtársunk. És ezért kapott csaknem nyaklevest az urfi. W. Vilmos jól tette, hogy kilépett a sorból, azt is jól tette, hogy erkölcsi értelemben nyakon ütötte a nyegle fiút, mert végre is neveletlen, hetyke módon békés munkásokat és polgárokat inzultált, de azt is jól tette, hogy viszkető tenyerét nem a fiú tarkóján csillapította le. A tettlegességet kerülni kell. Az a nyegle így is meg fogja emlegetni a figyelmeztetést. A számláját pedig majd a mosónéjával elintézi. (—) Szociális rovat. * — A pécsi keresztény szocialisták nagy bálja. A pécsi keresztény szocialisták idei nagy bálját — mint már jeleztük — február 1-én, vasárnap fogják megtartani. Ez alkalomra az egyesület fiatalsága dísztáncot fog bemutatni. A bál rendezősége ez után hívja fel azok figyelmét, akik a dísztánc bemutatásában részt akarnak venni, azt a titkári irodában minél előbb jelentsék be. A tánctanítási próbák a jövő héten veszik kezdetüket. A résztvevés díjtalan.