Pécsi Ujlap, 1914. január (8. évfolyam, 1-25. szám)

1914-01-14 / 10. szám

VIII. évfolyam. — 10. sz­ám. Szerda. 1914. Január. 14. Az „UJLAP“ melléklete. A pesti„Ujlap“-pal együtt helyben: Negyedévre . . . . K. 180 Egy hóra . . . . „ —­69­­ kiadóhivatal: Dunántúl nyomda részv.-társaság Pécs, Lyceum­ utca 4. sz. ;Jtm­énvre: Félévre . . . K. 7­80 Negyedévre . . . 3­90 Csak a „Pécsi Úrlap“ Vidékre 1 hóra . . K. !•— Szerkesztőség és kiadóhivatal telefonja: 222. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ: ?i(­ AN­YI JÁNOS. Szerkesztőség és Felelős szerkesztő lakása:­­ Káptalan­ utca 8. (Székesegyházi plébánia.) Telefon 484. Fegyverletétel. Romlásnak indult hajdan erős magyar. Pécs, január 13. A keresztény magyarság már régen lerakta a fegyvert, mert csak igy történhe­tett, hogy ellenségei olcsó szerrel rabigá­­jukba hajtották. Ha a fegyverletételt harc előzi meg s a gyengébb fél az adott kény­szerűség következtében mond le a további önvédelemről, a történelem igazolja elha­tározását. Kinek jutna eszébe például Rá­­kóczy hős lelkű kurucait, vagy Kossuth lánglelkű katonáit rágalommal illetni, ami­ért Majtényt és Világost történelmünk leg­­szomorubb temetőivé avatták. A történe­lem igazolta mind a kettőt. S ha az emlé­kezés a legkeserűbb érzelmeket is váltja ki belőlünk, vádat nem emelhetünk. Küzdöt­tek és elestenek! Akár meghasonlás, pár­toskodás, vagy árulás rakatta le velük a fegyvert, senki sem kételkedik, hogy akara­tuk, karjuk, erejük nem a győzelmet szom­­júhozta. Aki valamikor a jelen Magyarország történetét akarja megírni, nem fog találni okot, amellyel igazolni tudja a mai keresz­tény magyarság helyzetét. Képtelenség is az, hogy egy maroknyi náció sakkban tartson olyan milliókat, aki­ket történelmi múltjuk, acélos izmuk, ha­gyományos büszkeségük arra predeszti­nált, hogy felvegyék a harcot a fél világ­gal s urai, korlátlan urai legyenek annak a földdarabnak, amelyet őseik megbecsülhe­tetlen kincsekkel, kihullott vérükkel szerez­tek. Érthetetlen az, hogy olyan faj, mint a magyar, amelynél szivósabb, bátrabb, munkára készebb, nagyobb akaraterejű, büszkébb faj nem létezik a föld kerekségén, minden ellentállás nélkül behódoljon, oda­dobja becsületét, hitét, harci készségét, a múlt emlékeit, tanulságait; olyan faj lábai elé, amely faj a nagy világ országutjának vándora s házát csak ott talál magának, ahol azt a megtű­rés ,az elnézés megengedi. Pedig úgy van! A keresztény magyar­ság ma nem más, mint rabszolgája a zsidó­ságnak. Nem naiv állítás, klerikális vádas­kodás, a zsidóság ellen való gyűlöletre iz­gatás ez! Ha csak naiv állítás, klerikális vádaskodás volna, táncra perdülnének még a fák levelei is örömükben. De sajnos, szo­morú igazság! Vagy: Kié a magyarországi sajtó? Kinek a kezében van a börze? A ma­gyar nép véres verejtéke árának becslője? Ki uralkodik korlátlanul a pénz felett? Álljon elő akárki s bizonyítsa be, hogy nem a zsidóság uralja mind a hármat. Már­pedig, akinek a kezében van a sajtó, az ke­zében tartja az irodalmat, művészetet, irá­nyítási jogot az eszmékben, elvekben, gon­dolkodás­módban, szokásokban, erkölcsök­ben. Akinek a kezében van a börze, az kezé­ben tartja a közgazdaságot. És akié a pénz, az kezében tartja az ipart, kereskedelmet, a hitbeli és a faji öntudaton kívül mindent, ami egy nemzetet fentart és boldogít. Higgye el a zsidóság, hogy ha a ke­resztény magyarság hitbeli és faji öntudata nem esett volna áldozatul térfoglalásuk­nak, alig volna okunk a feljajdulásra. Magyarország ezeréves múltját a tör­­hetlen faji öntudat szerezte meg s aki tudja a történelemből, hogy mily viharokat élt át Szent István birodalma, az nem kételked­­hetik abban, hogy hasonló viharok között még egy ezredév felett győzelmet üthetne a magyar. Ebben a tekintetben tehát nem félthetnék a magyart, am­í a faji öntudatát meg akarja őrizni. Aki azután ismeri a kereszténység történetét, az kénytelen elismerni, hogy annak alapját a vértanuságig menő hitbeli meggyőződés, öntudat vetette meg. Hogy a magyarság ragaszkodott hitéhez s hit­beli öntudatának megőrzésére meg volt az akarata, annak példáját adta, mikor a ke­reszténység bástyájaként odaállt a terjesz­kedni vágyó pogányság elé. Ebben a tekin­tetben sem volt okunk félteni a magyart, amig hitbeli meggyőződésétől, öntudatától nem akarta magát eltántorítani. És hogy mégis eltántorodott, annak csak egy oka van: Hogy maga dobta el magától mind a kettőt. Máskülönben, mint a történelem igazolja, nem lett volna hata­lom, amely zsákmányául ejthette volna. Ez az a fegyverletétel, amely minden idők történelmének leggyászosabb epizód­ja, minden idők szégyene, gyalázata. Mert elbukni nemes harcban, letenni a fegyvert a nagyobb erő előtt, elenyészni a népek for­­gatagos vándorlása között, fékevesztett pogányság hatalmától elnyomatni hitbeli meggyőződésünkben, nem szégyen, okada­­tolt, enyhitő körülmény; de ezeréves dicső, büszke népnek faji öntudatát, hitbeli meg­győződését ellentállás nélkül zsákmányul dobni olyan fajnak, töredéknek, amely ré­gi akaratunk, erőnk, korunk — bármily gyenge megnyilvánulására is meghunyász­kodnék — annak a jele, hogy az a nép le­mondott jövőjéről. Leraktad a fegyvert, magyarom s most védtelenül állsz a viharok között! De még nincs késő! Ha jövőt akarsz, ragadd fel újból a fegyvert. Nem hallod a körülöt­ted fejlődő, erősödő, dicső jelen útján járó népek gúnyos hahotáját? Nem látod a szá­nakozó mosolyt a népek ajkán? Nem ér­­zesz egy csepp vért se ereidben, őseid vé­réből? Nem látod, hogy elérkezett az idő az álomból való ébredésre?! Miért nem mozdulsz meg akkor, miért nem ragadod fel ismét a fegyvert! Miért nem konditod meg a vészharangot, hadd m­ongja bele a sír felé vivő öntudatlanság­ba, meggyőződéstelenségbe, gerinctelen­­ségbe, akaratnélküliségbe az életre, jövőre, boldogulásra hivás érces szavát! Hogy állsz majd a történelem itélő­­széke elé: Oroszlánokkal vívtál hajdanában És most e tetvek egyenek meg! . . . (sz. g.)­­ Egy ki nem utalványozott pofon. Nem szép dolog a tettlegesség, de nehéz do­log a tett emberének föl nem emelni a kezét, ha tettre késztetik. Némely esetben egy egészséges munkáspofon tett számba megy nemcsak a maga fizikai, hanem erkölcsi ér­telmében is. Sőt, egy ki nem osztott, hanem beígért p­of is fölér egy tettel. Így kell ér­tékelnünk W. Vilmos e társunk nyaklevesét, amelyet nem kapott, hanem elvben kiutalvá­nyozott egy pökhendi szabadgondolkozó zsidó falnak vasárnap délelőtt a korzón. A keresztényszocialisták tekintélyes munkástömege békésen tartott a városháza felé, hogy eljárjon a munkáslakások ügyé­ben. Jogával élt s közérdekben járt. De ez nem fért a vörös elvtárs fejébe, akinek a kö­csögkalapja úgy látszik fejben is üres koba­kot takar. I­fi Kezdetben azt hitte szociáldemokrata elv- és nyelvtársak közelednek. Mosolygott. Azután meglátta a jog-tó közepén a ker. szoc. keresztet. Megbőszíik­ rája s gúnyos megjegyzést tett. Ezt hallotta meg W. Vilmos elvtársunk. És ezért kapott csaknem nyaklevest az urfi. W. Vilmos jól tette, hogy kilépett a sorból, azt is jól tette, hogy erkölcsi értelem­ben nyakon ütötte a nyegle fiút, mert végre is neveletlen, hetyke módon békés munkáso­kat és polgárokat inzultált, de azt is jól tette, hogy viszkető tenye­rét nem a fiú tarkóján csillapította le. A tettlegességet kerülni kell. Az a nyegle így is meg fogja emlegetni a figyelmeztetést. A számláját pedig majd a mosónéjával elintézi. (—) Szociális rovat. * — A pécsi keresztény szocialisták nagy bálja. A pécsi keresztény szocialisták idei nagy bálját — mint már jeleztük — február 1-én, vasárnap fogják megtartani. Ez alka­lomra az egyesület fiatalsága dísztáncot fog bemutatni. A bál rendezősége ez után hívja fel azok figyelmét, akik a dísztánc be­mutatásában részt akarnak venni, azt a tit­kári irodában minél előbb jelentsék be. A tánctanítási próbák a jövő héten veszik kez­detüket. A résztvevés díjtalan.

Next