Pedagógiai Műhely, 1989 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám
sőbb ugyancsak erről beszél: „írok, mert nem tehetek másképp: írok, mert élek.” S küldözgeti a magát távoli vidékeken kezeltető, menthetetlenül tüdőbeteg Justhcnak a leveleket Párizsba, Indiába, Egyiptomba, Nizzába, Cannesba. Ezek a naplóbejegyzések és levelek teszik érthetővé az Új Héloise, A magányosok, Az üvegfal című verseit is: „Hiába szólok, nem felelhet senki,/ Nem érti senki, senki meg szavam,/ A rettentő, félelmes pusztaságon/ Magam vagyok, egyedül, egymagam.” (Magános úton.) Czóbel Minka „gondtalan, de kegyetlen magányában, az álmokba és hangulatokba, az eszmékbe, az egekbe merült... Versei „átlátszó levegőből, csillagfényből szövöttek, fénylő fehérségen túli fehérből” — mondja Weöres Sándor. Margócsy József könyvének másik tanulsága az, hogy noha Minka kortársa a Nyugat nagy nemzedékének, költészetében nyoma sincs Ady- Babits- Kosztolányi- Juhász Gyula-hatásoknak. (Egyes méltatói szerint épp az ő századvégi alkotásai hatnak a nyugatotokra.) Sőt, művészi pályája voltaképpen 1914-ben lezárul (ami utána jön, az már csak utórezgés, vegetáció), az élete végéig vezetett naplója tanúsága szerint még olykor-olykor fölmegy Pestre, a Petőfi Társaság üléseire, azonban már régen nincs jelen az irodalomban. Származása, neveltetése, életvitele, gondolkodása szinte törvényszerűen tartotta távol a történelemtől, amely úgy tűnik, elzúg mellette (legalábbis írásban nem reagál rá). Pekár Gyula pártfogoltjaként konzervatív körökben fordul meg néha. (86 éves akkor, amikor naplójában így ír: „Isten, áldd meg kormányzónkat, miniszterelnökünket, hogy jóra vezethessék országunk sorsát...”) Czóbel Minka hosszú életében megérte saját elavulását: amíg a századfordulón úttörő jelentőségű volt, addig (már 1914-es, utolsó kötetében is) némileg idejétmúltnak számított. Mindenesetre, most úgy látszik, alig megkerülhető figurája a modernizálódó magyar irodalomnak. Margócsy József könyve e szeszélyes, ellentmondásos, titokzatos költő és kora megértéséhez ad kulcsot. A Gyarmathy Zsigmond köszöntőjével bevezetett kötet mint forrásdokumentum kitűnően segítheti majd egy, a Pór Péter munkáját továbbgondoló, a Kis Margitéhoz hasonló, ám a 131