Pedagógiai Szemle, 1964. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1964 / 7-8. szám
meinek kialakítására is lehetőséget teremt. A gyakorlati foglalkozás megnövelt óraszámai a 3. és 4. osztályban, a környezetismeret keretében előírt gyakorlatok, az olvasmányok anyaga együttesen erősítik a fizikai munkára való pszichikai és manuális előkészítést, és — az életkorilag lehetséges és szükséges mértékben — megvetik az alapjait a tanulás és a termelő munka későbbi fokon történő összekapcsolásának. Az új tanterv több időt biztosít az olvasási, írási, helyesírási, számolásikészségek megalapozására. Nagyobb tudatossággal és fokozatossággal irányíthatják a tanítók a 6—10 évesek fejlődését, hogy a „mennél többet” célkitűzés helyett a „mennél jobban és mennél többen” elve alapján, szilárd talajra épülhessen a magasabb osztályok szaktárgyi oktatása, és valóban általánossá válhasson az általános iskola szervezetileg is, oktatási, és nevelési hatékonyságában is. Az oktatási reform irányelveiben az életközelség, a gyakorlatiasság,, az oktatási és nevelési hatékonyság fokozására vonatkozó célkitűzéseket azonban csak a tanítók szemléletének további formálásával, módszereik korszerűsítésével lehet sikerre vinni. A tanulói aktivitást és öntevékenységet serkentő eljárások, a tanulókkal való bánásmód és értékelés szocialista gyakorlatának meghonosodása nélkül, csupán az új tanterv és nevelési terv formai bevezetésével egyáltalán nem tekinthetők megoldottnak az általános iskola tartalmi továbbfejlesztésével kapcsolatos feladataink.. Valójában eddig csak a megalapozásig jutottunk el, és a tennivalók egész serege áll előttünk. Türelmetlenek mégsem lehetünk. Az alsó osztályok vezetőinek egyszerre 10 tantárgyban kell az új tanterv bevezetésével egy időben másképpen dolgozniuk, mint eddig. Az új tanterv kétségtelenül könnyítést jelent a tanulók számára, a tanítóktól azonban a korábbinál lényegesen igényesebb munkát, több energiát követel. Nem lehetünk tehát türelmetlenek, ha az új útmutatások gyakorlati megvalósításában itt-ott nehézségeik vannak. Az irányítás-ellenőrzés-segítés harmóniája legyen a lendítő erő, nem a ledorongoló elmarasztalás. Ez az indokolt türelem azonban nem jelenthet ráérős megnyugvást a tapasztalt hiányosságok felszámolásában. Ellenkezőleg, az önképzés és továbbképzés fokozott tempóját igényli mindnyájunktól. Hivatásszeretetből, tanulni akarásból tanítóink eddig is példamutatóan vizsgáztak. Nem érdektelen talán ennek igazolásaként arra is hivatkoznunk, hogy az alig egy esztendős alsótagozati szaklapunk, A Tanító Munkája előfizetőinek tábora a meginduláskor 7 ezer volt, és ez a szám egy év alatt 19 ezerre szökött. (Ez a komoly emelkedés nem kis mértékben új laptestvérünk szerkesztőinek eredményes munkáját is dicséri.) A megnövekedett feladatokkal való lépést tartás igénye mellett a tanítók pedagógiai kérdések iránti érdeklődéséhez az is hozzájárult, hogy az alapvető reformdokumentumokat sajátjuknak érzik, hiszen első ízben történt, hogy az országos bírálatok során maguk is formálhatták a tantervet és a tankönyveket. Valamire azonban fel kell figyelnünk! Az utóbbi években egyre fokozódik az alsó osztályokban tanítók személyi állományának cserélődése. Egyik megyénk tájékozódó felmérése szerint azoknak a tanítóknak, akik 10 évvel ezelőtt is alsótagozatban tanítottak, ma — nyugdíjazási szakosodás stb. következtében — csupán a 30—35%-a tanít változatlanul