Pedagógusok Lapja, 1982 (38. évfolyam, 1-24. szám)
1982-01-15 / 1-2. szám
Panaszos levelek nyomában Üldözik-e M. Jánost? Az igazságot megkerülni könnyű, megközelíteni nehéz, megragadni majdnem lehetetlen. Mégis meg kell kísérelnünk áttörni a köréje emelődött falakat, mert csak ez nyújt reményt arra, hogy nem ismételjük meg túl gyakran a régi hibákat. De mi legyen vele? M. újra írogat, igaz, a szomszéd megye lapjának. Talán a saját megyéje lapjánál is „megbocsáthatnák” végre a régi, kicsi botlását, és adhatnának neki rendszeresen megbízásokat. Mivel az elmondottak alapján kérdéses, hogy M. J. alkalmas-e a gyermekek közt és a gyermekekért végzendő felelős pedagógusi munkára, az volna a legszerencsésebb megoldás, ha egy könyvtárban vagy egy könyvkereskedésben helyeznék el őt. Ámde mert az sincs kizárva, hogy ismét pedagógusként fog dolgozni valahol, a város környékén, ezt üzenem neki: Kedves János! Ha újra tanítasz, elsősorban ne másokkal törődj, hanem a gyerekekkel! Hiszen ők a legfontosabbak, őértük élünk, dolgozunk- Ne hagyd cserben a gyerekeket, ha valamelyik kollégád egy kicsit görbén néz ■rád, mert bizonyos, hogy te sem vagy makulátlan. Próbálj a tanítványaidért, a neveltjeidért élni — úgy is, hogy jó példát mutatsz nekik —, s meglásd, helyreáll a lelki békéd, és senki sem fog „üldözni”. Hidd el, most sem üldöz senki! örülnék főként miattad —, ha hallgatnál rám. Gy. Gy. Jólesett a köszönet a mozgalmi munkáért Az alábbi történetben szereplő panaszos levélíró fölhatalmazott ugyan arra, hogy nyilvánosságra hozzam a nevét és a lakóhelyét, én mégis elállok ettől, mert félek, hogy kárt okoznék neki a publicitással. Ugyanis M. János — a név ebben a formájában is fiktív — ismét állást keres; nem szeretném, ha éppen ez a cikk akadályozná az elhelyezkedésében. Egy tanító „kálváriája” Hogy miért tettem kérdőjeles értelmű macskakörömbe a kálvária szót, az majd később kiderül. Először megpróbálom röviden öszefoglalni a levélíró terjedelmes panaszát. M. János tanító, családos, két kiskorú gyermeke van, a munkaviszonya körülbelül tizenöt éves. Édesapja R. város, neves és megbecsült szakoktatója volt, szakkönyvet írt, kitüntetéseket kapott. M. pályakezdőként egy másik városban kap állást, innen hamar visszakerül a szülővárosába, nevelőtanárnak, egy szakmunkásképzőbe. Közben írogat a megyei lapba. A lap nemsokára státusba veszi, újságíróként alkalmazza, de egy éven belül fegyelmi tárgyalással nemcsak kiteszik, hanem ki is tiltják a szerkesztőségből. M. azonban ma sem haragszik az azóta nyugdíjba vonult főszerkesztőjére, akit szerinte kényszerítettek ennek a lépésnek a megtételére. Az elkövetkező években mégis úgy érzi, hogy a „fegyelmi ügy” lebonyolítói üldözik őt, és úgy véli, ez az oka annak, hogy nehezen kap állásokat, illetve nem tud megmaradni egyetlen iskolában sem. Alkalmazzák ugyan itt is, ott is, de csak szerződéssel, és majdnem minden, nyáron újabb állást kell keresnie. Úgy érzi, hogy a „személyét, a munkavégzését nem veszik komolyan, a legkisebb bérekkel a leghátrányosabb beosztásokban kell dolgoznia”. Végül is az egyik szakmunkásképző intézeti kollégium alkalmazza a szülővárosában, szerződéssel, a távol levők ideiglenes helyettesítésére. Két és fél év után az igazgató azonbanitt sem hosszabbítja meg a szerződését, és M. ismét állás nélkül marad. Most is munkahelyet keres. Pedig, ahogy levelében írja, a kollégiumban „kétszer kap pénzjutalmat, munkáját dicsérik ... A gyerekeket kirándulni viszi, vetélkedőket vezet, és még nagyon sok mindent szervez”. (A levél végig harmadik személyben íródott.) M. János panaszának a lényege az, hogy méltánytalannak érzi a kollégiumi igazgató eljárását, aki szerinte azért nem újította meg a munkaviszonyát, mert csak tanítói képesítése van, holott a középiskolai kollégiumban egyetemet végzett nevelők kellenek. Csakhogy M.közben jelentkezett az egyik egyetem pedagógiai szakára, az igazgató véleményezésével támogatta is a jelentkezését, s M.-et föl is vették levelező hallgatónak. Akkor viszont miért „bocsátották el”? Körülbelül ez lehetne a vázlatos summázata M. János levelének, amely vitathatatlan (újságírói) tehetséggel és olyan meggyőzően íródott meg, hogy azonnal elutaztam R. városba. Tájékozódni és segíteni. Húsz munkahely Az első dolog, amire kíváncsi voltam, hogy annak idején miért indítottak fegyelmi eljárást M. ellen a megyei lapnál, miért tették-tiltották ki a laptól. Csak nagy nehezen tudtam választ kapni erre a kérdésemre egy illetékestől, mert kiderült, hogy „rendőrségi ügyről” van szó. Nem részletezem. Elégedjünk meg annyival, hogy M. János jelentéktelen botlást követett el — részint önhibáján kívül —, amely azonban vámszabálysértésnek bizonyult, és etikai okok miatt ezért nem maradhatott a lapnál. Az eset azonban annyira jelentéktelen volt, hogy nem lett belőle priusza, és soha egyetlen későbbi munkáltatója sem tudta, milyen „ügye” is volt M-nek. Az egyik legilletékesebb informátorom még azt sem tudta, hogy M.nek egyáltalán volt valami „ügye”. Csupán annyit tudtak erről, hogy eljött az újságtól, és mivel néhai pedagógus édesapja a város köztiszteletben álló polgára volt, mindent megtettek azért, hogy M.-et ismét a képesítésének megfelelő munkához juttassák. Az „ügy” és annak „bonyolítói” nem üldözték tehát M. kollégánkat hét határon át, amint azt ő állítja. Ezután a kollégium igazgatójával beszéltem, aki hiteles iratokkal bizonyította, hogy nem az egyetemi végzettség hiánya miatt nem alkalmazta tovább ■ — szerződéssel sem — M.-et. Hivatalos papírok mutatják, hogy M. minden újabb szerződéskötésnél tudta: valakinek az ideiglenes helyettesítésére vették föl, és most nincs ilyen lehetőség. Az igaz, mondta nekem az igazgató, hogy M. időnként nagyon szépen dolgozott, de például a váratlan elmaradásaival oly sokszor és olyan súlyosan megsértette a munkafegyelmet, amit az intézmény már nem tudott tovább elviselni. Előfordult, hogy M. éjjel felügyelet — ügyelet! — nélkül hagyta a kollégistákat, és egy másik városból táviratozott, (láttam a táviratot), hogy árrához kellett mennie. Amikor M.-et efelől kérdeztem, megvonta a vállát, és csak anynyit felelt, hogy „a körzeti orvoshoz mentem”, ami nem felel meg a valóságnak. Többet erről nem volt hajlandó mondani. Arról sem tájékoztatott M. János a — mondom, tehetséggel és meggyőzően megírt — levelében, és így azt is egy kimutatásból kellett megtudnom, hogy 36 éves kora ellenére eddig már tizenkilenc-húsz munkahelyet tudhat a háta mögött. Volt, ahol csak egykét napig dolgozott, azután otthagyta, másutt esetleg néhány hétig tartott ki. Ő ugyan váltig állítja, hogy mindenhol bántot- ták, megalázták, de ez valószínűtlennek bizonyult. Az egyik igazgató például még most is hüledezve mesélte a következő esetet. Bement az osztályba látogatni. M. az ablakon nézett kifelé, a padon tomboltak a tanulók. „Mit csináljak ezekkel? — kérdezte tőle M. — Ezek nem jó gyerekek!"* Mindezek után sem tudtam meggyőzni M.-et arról, hogy benne is vannak hibák. Kitart amellett, hogy hozzá mindenütt roszszak a vezetők és a kollégák. Mi legyen vele? E pillanatban valóban az a helyzet, hogy a fentiek — részleges — ismeretében a szülővárosában most már egyetlen iskolaigazgató sem akar próbálkozni M. Jánossal. A megyei művelődésügyi osztály személyzeti csoportvezetője azonban továbbra is megértően gondozza az ügyét, és levelekkel tanúsította, hogy mindent megtesz az elhelyezése végett. Ő még mindig reménykedik és bízik abban, hogy M.-nek „benő a feje lágya”, és megembereli magát. Teszi ezt mindenekelőtt a hajdani kitűnő pedagógus édesapa emlékéért, de magáért M.-ért is, akit nagyon sajnál. És akit én is nagyon sajnálok, mert nagyon szerencsétlen ember. Hibáival együtt az. Szánandó és pártfogolandó. Már hosszú évek óta nem múlik el karácsony anélkül, hogy szakszervezetünk vezetői meg ne köszönnék a társadalmi aktivisták áldozatos munkáját, azokét, akik egy esztendő során a legtöbbet tették a pedagógusok és a mozgalom érdekében. Így történt ez 1981-ben is, a december 21-i ünnepségen. Talán még soha nem volt anynyi jutalmazott, mint ezúttal: a vendégváró asztalok mellett hetvenhárman foglaltak helyet. Többen régi ismerősként üdvözölték egymást, ki tudja hányszor vettek már részt a számukra rendezett év végi ünnepségen. A vendégek — az előző évekhez hasonlóan — többségükben a középkorúak és az idősebb korosztály tagjai közük kerültek ki. Fiatalokat csak elvétve lehetett látni. Ez valójában nem is meglepő, hiszen ahhoz, hogy valakinek az áldozatkészségére felfigyeljenek, nem elég a fellángolás, hosszú évek kitartó, lelkiismeretes, bizonyító munkájára is szükség van. Annál meclenebb volt viszont egy túlnyomórészt nőkből álló szakszervezet ünnepségén annyi férfit látni, mint itt: a hetvenhárom meghívott közül negyvenötöt. Szakszervezetünk nevében dr. Voksán József főtitkár üdvözölte a vendégeket, s a hagyományokhoz híven — felelevenítette az 1981-es esztendő legjelentősebb mozgalmi eseményeit, amelyek a szakszervezet tisztségviselőinek, társadalmi munkásainak segítsége nélkül aligha zajlottak volna le eredményesen. Ezt követően a mozgalom fő törekvéseiről szólott, többi közt arról, hogy az oktatásügyi dolgozók életének szebbé, jobbá tétele érdekében 1982-ben is alapvető feladat marad az élet- és munkakörülmények javítása, de az mindenképpen, hogy az új esztendőben senki ne kerülhessen a réginél kedvezőtlenebb körülmények közé. A szakszervezetnek törődnie kell minden réteg sajátos gondjaival, de csak akkor érhet el eredményeket, ha alkotó módon figyelemmel kíséri az oktatásban lezajló változásokat is. "Az 1972-es oktatáspolitikai határozat megalkotása óta folyamatosan ma is tart a korszerűsítési folyamat — csakhogy nehezebb gazdasági körülmények között. Ezért a mozgalom az új esztendőben sokkal jobban számít a társadalmi munkatársak segítségére, mint az előző években. A főtitkár végül köszönetet mondott az aktivistáknak egész évben lelkiismeretesen végzett társadalmi munkájukért, majd pénzjutalmat nyújtott át minden meghívottnak. Ezen kívül kilencen kapták meg a Szakszervezeti Munkáért Oklevelet, négyen elnökségünk oklevelét, illetve egyikük az Érdemes Szakszervezeti Munkáért Érlékplakettet. A kis ünnepség baráti beszélgetéssel zárult. A hetvenhárom ünnepelt közül — afféle „mintavétellel” — egytől kértem villáminterjút. Nyári Lajos, a debreceni nyugdíjas pedagógusok kórusának 4 karnagya — maga is nyugdíjas — méltán képviselheti a többieket. A Szakszervezeti Munkáért Oklevél van a kezében. — Öt évvel ezelőtt arról beszélgettünk szakszervezetünk nyugdíjas klubjában, hogy jó lenne kórust szervezni, mert sokan voltunk, akik szívesen töltöttük az időnket közös énekléssel. Az elképzelést tett követte, elvállaltam az énekkar irányítását. Harmincnyolc taggal alakultunk meg, ma már kissé megfogyatkozva, huszonheten vagyunk. A legfiatalabb tagunk hatvanéves, a legidősebb pedig nyolcvanöt. Minden kedden vannak a próbáink, de egy-egy fellépés előtt gyakrabban is. Jó érzés, hogy éneklésünkkel nemcsak magunknak, hanem másoknak is örömet szerzünk, erről tanúskodnak a különböző versenyek első helyezései, de legfőképpen a taps, az arcokon visszatükröződő öröm. Mindebből sok jutott nekünk 1981-ben, önmagáról inkább csak tőmondatokban beszél, de így is megtudom, hogy aktív nyugdíjas. A karnagyságon kívül orosz, francia, német és angol tudását kamatoztatja az idegenforgalomban. Majdnem fél évszázaddal ezelőtt a Hajdú megyei Tetétlenben kezdte tanítói pályáját, 1942- től már Debrecenben dolgozott; az énektanári oklevél megszerzése után a csapókerti zenetagozatos általános iskolába került, ahol azonnal énekkart szervezett a diákokból. Szívesen emlékezik Kodály Zoltán látogatására, és megszállottan mesél egy furcsa találmányáról is, egy olyan tranzisztorral működő ötoktávos zenegépről, amelyen nemcsak hallani, hanem „látni” is lehet a hangokat. Hat éve, amióta nyudíjban van, senki sem érdeklődött a gép felől, ott áll a szobájában, holott, mint mondja, rendkívül hasznos lenne a zenetanításban alkalmazni. Ár mikor elbúcsúzunk egymástól, utána nézek. Nincs egyedül, jobbról pedagógus lánya, balról a felesége karol belé, s az unokája. Elkísérte a család, hogy osztozhasson az örömében. (gy. szabó) 2 Pedagigusok lapja Ai elnökség ülése Szakszervezetünk elnöksége 1981. december 17-én tartotta legutóbbi ülését. A résztvevők a Művelődési Minisztérium és szakszervezetünk közös előterjesztése alapján megvitatták A demokratizmus helyzete a nevelési-oktatási intézményekben s a továbbfejlesztés feladatai című témát. Az elnökségi ülésen többek között megjelent és felszólalt dr. Hanga Mária művelődési miniszterhelyettes, Szabó László minisztériumi főtanácsos, valamint Nagy József, az MSZMP K3 munkatársa. Ezután az elnökség tagjai tájékoztatót hallgattak meg az ötnapos tanítási- és munkahét bevezetésére készült irányelvekről, a kötelező óraszámok módosításáról, valamint a január elsején hatályba lépő új jogszabályokról, melyek a dolgozók szabadságát érintik. Az új üdülési idény küszöbén utalók nagyobb hányada vajon a nyári szünidőre esik-e? A válasz, noha nem kedvezőtlen, nem is egészen az, amire a pedagógusok vártak. Az új esztendőben éppen az annyi üdülőjegyet juttatott szakszervezetünknek a SZOT, mint tavaly, azaz 15 200-at. Azonban ,— bár csekély mértékben — kevesebb a nyári beutaló, viszont több lett a téli és a tavaszi szünidőre szóló. Tudjuk, hogy a legtöbb ember nyáron szeretné kihasználni a szabadságát, a pihenés és a kikapcsolódás lehetőségei nagyobbak a meleg, jó időben, mint esetleg az esős, nyirkos őszön, vagy a zimankós télen. A pedagógusok számára azonban elsősorban a nyári pihenés nemcsak lehetőség — mondhatnánk „kényszer” is. A tanítás rendje, munkaidejük köti őket, szorgalmi időben az iskolában a helyük. Sajnos, nem lehet minden pedagógusnak nyári beutalójegyet adni. Ezért — áthidaló megoldásként — azt kértük a SZOT-tól, hogy jobban vegyék figyelembe a téli és a tavaszi szünetet is. Annál is indokoltabnak éreztük ezt az igényünket, mert az új üdülési szabályzat 1982. január 1-től a főidény időszakát június elejére hozta, s augusztus végéig kitolta, ami viszont a pedagógusok számára nem jelent javulást. A tanítás, a vizsgaidőszak, illetve a tanévkezdet miatt június elején és augusztus végén úgysem tudják igénybe venni a beutalót. Ráadásul az ötnapos tanítási hét bevezetésével a nyári szünet valamivel rövidebb lesz. Ez a mi szakmánk sajátossága, s ezt a SZOT a lehetőségekhez képest messzemenően figyelembe is vette. Íme, néhány összehasonlító adat: az összes belföldi SZOT-beutalóknak mindössze 31,5 százaléka esik a főszezonra, 68,5 százaléka pedig az elő- és az utószezonra. A szakszervezetünk viszont a nyári és a téli szünetekre 73,6 százalékot kapott. Megyénként vizsgálva azonban eltérő a kép.. Néhány helyen az előző évekhez képest ezúttal kevesebb, másutt több beutalót adhattak, mert a szétosztás arányosan történt meg. Ezt annál inkább helyesnek ítéljük, mivel korábban volt olyan megye is, ahol nyáron elképesztően alacsony, mindössze 25—30 százalékos volt a SZOT-beutalók aránya. Gondot jelent továbbra is, hogy a nem szünetre eső beutalót még nagyobb iskolában is csak egy-egy személy veheti igénybe, de nem egyszer volt rá példa, hogy ezek a jegyek „elvesztek”, felhasználatlanul hevertek az üdülési felelősök fiókjában. Sajnos, arra is volt példa, hogy a szünetre szóló, de nem kedvező időpontra eső beutalók nem leltek gazdára. Szakszervezeti bizottságaink, üdülési felelőseink figyelmét ezúton is szeretnénk felhívni arra, hogy gondos, alapos előkészítő munkával, meggyőzéssel segítsék elő, hogy ilyen eset a jövőben ne fordulhasson elő. Ez mindannyiunk közös érdeke. Dr. Szigetvári Dénes Már a december 8-i számunkban közöltük, hogy a SZOT kiadta minden szakszervezetnek az 1982. évi beutalókat- Az alapszervezetek még az év utolsó hónapjában hozzákezdhettek a jegyek szétosztásának nem kis gondot okozó feladatához. Mind az üdülési felelősöket, mind a tagságot különösen érdekelte, hogy jobb-e az elosztás a tavalyinál, többen élvezhetik-e nyugodt, gondtalan körülmények közt az üdülést 1982-ben? S a be Szép Gyula: Havas hegycsúcsok