Pedagógusok Lapja, 1984 (40. évfolyam, 1-24. szám)

1984-05-25 / 10-11. szám

A könyvhét és a „Móra” Milyen jó, hogy minden évben — május végén — ránk köszönt a könyv ünnepe. Az olvasást ked­velő embert — lett légyen pöt­tömnyi gyermek, érett felnőtt vagy sokdioptriás szemüveggel böngésző öreg — a tavaszi má­morhoz hasonlatos öröm tölti el, ha nézegeti a színes sátrak „terülj asztalkám”-ját, , és simogató be­­cézéssel kézbe veszi a könyveket. E hangütés után következzék rövid szemlénk a „Móra” könyv­heti kínálatából. A kiadó hét mű­vel szerepel az ünnepi listán. Mind kivitelében, mind tartal­mában kivételesen szép a ,Gyík­­palota című verseskötet, mely mai líránk egyik jelentős képviselőjé­nek, Rákos Sándornak gyermek­verseit fogja egybe T. Aszódi Éva válogatásában és Würtz Ádám le­nyűgöző szépségű illusztrációival. A Legeltetés a három sárkány pusztáján című terjedelmes, nagy­alakú könyv dél-alföldi, Szeged környéki meséket ölel föl. A ha­talmas forrásanyagból Tóth Béla válogatta ki és gondozta a szebb­nél szebb mesés történeteket. Ha­tásukat finom árnyalással fokoz­zák Csáky Lajos képei. A szemet­­szívet gyönyörködtető kiadvány nyitánya a Hetedhét Magyaror­szág című sorozatnak; ez egy-egy tájegységünk mesekincsét mutat­ja be Simonits Mária szerkeszté­sében. Kányádi Sándor, a gyere­kek nyelvén oly varázslatosan ér­tő erdélyi költő és író, Virágon vett vitéz című történetében egy havasok közt élő kisfiú élményeit meséli el, amelyek főként egy kó­bor kutya köré fonódnak. Árva Ilona rajzai híven tükrözik a gyermeki szemléletet. A nagyobbaknak szól Kása Csaba legújabb regénye, a Po­gány kő. Az író történelmünk egyik legszebb szakaszát, az 1848 —49-es szabadságharc kezdetét eleveníti meg múltidéző erővel. A Velencei-tó mentén játszó his­tóriának kisfiú és öreg halász hő­se segítő résztvevője lesz a győ­­zelemes pákozdi­­csatának. ..A szö­veget Bánfalvy Ákos rajzai díszí­tik. .Méltán számíthat nemcsak az­ érettebb­ fiatalok, hanem a fel­nőttek elismerésére Illés György kitűnő műve, a gondos kutatá­sok és élményi találkozások ered­ményeként megírt Mesélő könyv­tárak című könyv. Benne 18 vi­déki és fővárosi­­könyvtárral, is­merkedhetünk meg, amelyeknek nagy része egyházi gyűjtemény. Számos fénykép segít a szerző mondanivalójának alaposabb megismerésében. A Kozmosz szerkesztőség gon­dozásában jelent meg a jónevű történész, Granasztói György szépirodalmi ihletésű könyve. Mozgás, rákok! címmel összefog­lalt írásai sokszínű képet nyúj­tanak napjainkról, vágyainkról és kudarcainkról. Kenessei And­rás lírai hangvételű regénye so­rán, melynek címe Szakíts, ha bírsz!, egy kisfiú vetítésében éljük át a felszabadulás utáni mozgal­mas világot. E könyvheti művek mellett ter­mészetesen számos más újdonság­gal is jelentkezett a Móra kiadó, de ezek felsorolása helyett hadd szóljunk arról a „közvetlen” pro­pagandáról, amellyel következe­tesen igyekszik fölkelteni és fo­kozni a gyermekek, fiatalok ol­vasási kedvét. Most például má­jus 21-től egy héten át, az Ifjú­sági Lapkiadó Vállalattal és a salgótarjáni József Attila Városi­megyei Művelődési Központtal karöltve, ifjúsági lap- és gyer­­mekkönyvnapokat szervezett. A Nógrád megye „fővárosában" és környékén lebonyolított program átgondoltan és találékonyan vál­tozatos. Részt vesznek benne a szervező intézmények vezetői, munkatársai, valamint írók, köl­tők, pedagógusok. Eljutnak óvo­dákba, általános és középiskolák­ba. Zenés irodalmi órát, könyv­­bemutatót, játékos vetélkedőt, műfordítói foglalkozást és könyv­vásárt tartanak. E hézagos felso­rolásból is látni, milyen „mun­kaigényes” egy ilyen találkozó létrehozása, de megéri, a gyerme­kek és fiatalok lesznek általa szellemileg gazdagabbá, emberebb emberekké. f. a. Sulyok Gizella: ESTI FUVALOM Kékszemű hajnalka Billentyűn billegő aludni tér parányi kéz mező az alkonytól csendül a holdfényben harmatot kér tény érni réz szellő a pázsittal csillag a felhők közt táncolni kezd dalolni kezd holddal az ölében holddal az ölében leszáll az est, leszáll az est. Est, est Est, est suhanó est, dúdoló est, álomba zsongató álomba ringató bársonyos est, tündéri est. Fianssalag Kétfős kudarc A televízió és a MOKÉP közös gondozásában készült Klapka lé­gió, mely minap került a közön­ség elé, szabályszerű történelmi film. Írója, rendezője Hajdúfy Miklós már számos alkotásával igazolta, hogy milyen hitelesen tudja a múltat szóra bírni a ha­gyományos és igényes ábrázolás eszközeivel. Erre törekedett leg­újabb művében is, melynek képi megformálása Gulyás Buda ope­ratőri felkészültségét dicséri. A film történelmünk egyik különös, de jellegzetes epizódjá­val szembesíti a mai nézőt.­A ki­egyezés előtt egy esztendővel, 1866 augusztusában — hamis áb­rándok alapján és a porosz érde­kek által is szítva — vakmerő kalandra vállalkozik a magyar emigráció. Klapka György, a mindvégig veretlen 48-as tábor­nok és emigránsokból álló tiszti­kar vezetésével — az osztrákokkal viselt háborúban porosz hadifog­ságba esett magyarokból tobor­zott, mintegy 1500 főnyi légió in­dul haza, hogy ismét fellobbant­sa az 1849-ben kihunyt lángot a nemzeti függetlenségért. A csapat — nehéz küzdelmek árán — el is ér Magyarországra, de akkorra az osztrákok és poroszok meg­kötötték a fegyverszünetet, s így az utóbbiaknak már nem érde­kük a kalandos vállalkozás támo­gatása. A légiósok abbeli remé­nye is füstbe megy, hogy az itt­honiak egy emberként sorakoz­nak a szabadság felemelt zászló­ja mögé. Más ország fogadja őket, mint amit 1849-ben elhagy­tak. Csalódottan visszafordul­nak. Mint annyiszor, most is hiú remény áldozata lesz egy marok­nyi magyar. A film e kudarcot kétségtelenül hitelesen ábrázolja, de a cselek­mény nem elég gazdag és válto­zatos ahhoz, hogy ezt mindvégig érdekesen tegye. S ez bizony már a neves író-rendező alkalmi ku­darca, amelyért csak részben kárpótol a szép tájak látványa és a kitűnő színészeknek — élükön Tordy Gézának — a játéka. (fényi) Az, irodalom tükrében Szülőföldem a Dunántúl és a nagyvilág Beszélgetés Tüskés Tiborral — „E könyv írója azt a pilla­natot éli át, mint ama *■fénykép­író úr« érezhetett, aki Arany Já­nos botos­­ és kalapos arcképét metszette "rézbe" — olvashatjuk legújabb könyve, az Arcok és val­lomások sorozatban nemrégiben megjelent Illyés Gyula-monográ­fia bevezetőjében. Gyorsfényké­pészként — természetesen ará­nyaiban másként — magam is ha­sonlót érzek, amikor azzal kez­dem, kérem, valljon szülőföldjé­ről, iskoláiról, első tanárairól. — Szülőföldem a Dunántúl és a nagyvilág. Somogyban szület­tem 1930-ban, Zalában voltam diák, rövid ideig Tolnában taní­tottam, jelenleg Baranyában, Pé­csett élek. A Dunántúl nem kü­lön földrész, de van benne valami sajátos, eltérő, ami megkülönböz­teti az ország más tájaitól. Mun­kásságomban is nyomot hagyott ez az indítás, ez a kötődés. A szü­lőföldélmény gazdagító értéket adhat az ember életének. Szülő­földélménye annak is lehet, aki szülőotthonban látja meg a na­pot. S egy pesti bérház éppúgy lehet bölcsőhely, mint egy tanya vagy falu . . . Szüleimnek köszön­hetem, hogy taníttattak, első taní­tómnak, a derék, korán elhunyt Perlaki Istvánnak, hogy megta­nultam írni és olvasni, tanáraim­nak, a kanizsai piarista gimná­zium atyáinak, hogy kinyitották szememet az önálló munkára, fel­adatokat adtak, igényt támasztot­­tak a szellemi kísérletezésre. Kár, hogy azoknak, akiktől a legtöb­bet kaptam, közvetlenül ezt már nem mondhatom el. A puszta rep­■­redukálás helyett a folytatással szeretnék méltó lenni hajdani bi­zalmukra. — Élete az ötvenes évek máso­dik felében felgyorsult. Tanított, írt, megjelent első könyve, a Pé­■ ősi Múzsa. Milyen érzés volt ta­nárként írónak, íróként tanárnak lenni? — Tanárként is rengeteget kö­szönhetek az iskolának, első mun­kahelyemnek, a dombóvári gim­náziumnak, majd a pécsi Janus Pannonius Gimnáziumnak. Kivá­ló kollégáim voltak, például Pé­­czely László irodalomtudós vagy a költő Stetka Éva ... Az iskolát Németh László-i értelemben mű­helynek, laboratóriumnak, kísér­letező helynek tekintettem, ahol tanítványaink a munkatársaim- Segítségük nélkül semmit sem tu­dok megvalósítani. Egyik-másik könyvemet talán nem is én, ha­nem ők írták. Illetve abból a gya­korlatból, tapasztalatból, együttes munkából született, amelyhez szí­vesen csatlakoztak „játszótársai”. Az írást ma is kísérletezésnek, kutatásnak, keresésnek tekintem, akkor is, ha az iskolányi labora­tórium helyett, a magam íróasz­talán folynak ezek a szellemi kí­sérletek. Ahogy a magam diák­korát, az iskolában tanárként el­töltött éveket sem szeretném elfe­ledni. — Versről versre és Testvér­múzsák című kötetei azt mutat­ják, hogy noha odahagyta a ka­tedrát, majd a Jelenkor főszer­kesztői székét, a neveléshez nem lett hűtlen. — Ha a nevelésen nem nádpál­cát és fölényes kioktatást értünk, hanem élményközvetítést, isme­retátadást, a szellemi kalandozás örömének megosztását, akkor alighanem az íróféle ember élete végéig nem hagyhatja oda a „ka­tedrát”. A­­folyóiratszerkesztés is magasrendű pedagógia, az esszé­írás is „nevelés”, gondolatközve­títés. A műfaj kiváló művelői, Babits Mihály, Németh László, Illyés Gyula, Cs. Szabó László, kiket mestereimnek tekintek, mind erre adnak példát. — A hetvenes évek közepétől könyvtárosként áll kapcsolatijan a fiatalokkal. Lát-e valamilyen lényeges különbséget az ötvenes és a hetvenes évek, napjaink ifjú­ságának érdeklődése, világszemlé­lete között? — A hetvenes évek fiataljai valójában az ötvenes­ évek fiatal­jainak a gyermekei. Veszedelmes dolog tehát az ítéletmondás. A mai fiatalokat persze elsősorban nem a szülője, hanem a megvál­tozott környezet neveli. Ezt­ megtetézi nagyon sok szülő kö­zömbössége. Idegenkedem min­denféle általánosítástól, kollektív ítélettől. Kétségtelen, könyvtáros­ként, olvasó-író találkozók rész­­vevőjeként, az országot járva ta­pasztalom, ma is vannak egészen kiváló, tehetséges, önálló véle­ményalkotásra képes fiatalok. Ta­lán a számuk se kisebb, mint ko­rábban. Legföljebb nehezebb ne­kik önálló útra találni, a fölis­mert értéket megőrizni, személyi­ségüket kibontakoztatni. Az ifjú­ság nagy tömegére ugyanis a te­levízióban, a sajtóban, a maga­zinokban kolportált szórakozás­­központú élet, az „élvezetvallás”, a majd-csak-lesz-valahogy szem­lélet van hatással. Szellemi igé­nyek, erőfeszítés, áldozatvállalás helyett, ami nélk­ül pedig nincs valódi és teljes emberi élet, fél­kézzel elérhető örömöket, olcsó kalandokat, fölfokozott fogyasztói igényeket látnak. Aki nem ismer tartós értékeket, persze, hogy min­dent eldob. Az etikai és a művé­szeti értékek „árfolyama” egyelő­re erősen zuhan. Nem titok — hogy egyetlen könyvtárosi tapasz­talati példát mondjak —, az ol­vasásra fordított idő nálunk egy­re fogy, s a statisztikai adatokat most már az ifjúság érdeklődése sem szépíti meg ... Nagyon nehéz erről beszélni, mert ha a tünetek értékelésében egyetértünk, akkor az okok földerítéséig, a tan­ügy, az iskola, a tanárok felelősségéig is el kellene jutni. Én pedig húsz év alatt, amíg tanítottam, annyi tanügyi reformot, újítást, innem onnan összeszedett, meggondolat­lan kísérletet, az iskolára rátuk­mált intézkedést, utasítást értem meg, hogy minden bizalmam csak abban a személyes kapcsolatban van, amely az egyes tanárok, ne­velői személyiségek, embernek is kiváló pedagógusok, valamint a mindenkori fiatalok között létre­jöhet. — Művelődési barangolásait, tájesszéit, írói pályarajzait — egy­általán: „Magyarország felfede­zését” — követően újabban kor­társairól ír monográfiákat. Olvas­hattuk már a Csorba Győzőről, a Kodolányi Jánosról szólókat, s tavaly jelent meg a néhány éve elhunydlfflYW,’ l/asztd­ól irt első köriyd' a^áff'l'Jiméót/ és nemso­kára követte'Hittfl­yés Gyula etet­és pályarajza. Milyen nevelési le­hetőségeket lát a monográfiában? — Ha az irodalomkutatás nem akar a műben szereplő magán- és mássalhangzók összegombostű­­zésének a színvonalára süllyedni, vagyis ha az irodalomtanár nem a maga szellemi tornamutatvá­­nyának rendeli alá az alkotást, hanem szolgálni akarja azt, akkor nem mondhat le az alkotó sze­mélyiségének, az alkotást körül­vevő környezetnek, a lelki-társa­dalmi-történelmi­ szituációnak a megmutatásáról. Az írói monográ­fia nem más, mint egy szuverén alkotó pályarajza, élet-műalko­­tás-kor kölcsönhatásának a vizs­gálata. Az irodalomról való gon­dolkodás is az irodalom része. A finnyáskodók, a különféle mű­elemzési divatokra esküvők, a szélkakaslelkű úrhatnám polgárok mondhatják erre, hogy „életrajz”, csak mondják. De ilyet írt Gyulai Pál Vörösmartyról, Théophile Gautier Baudleaire-ről, Illyés Gyula Petőfiről, hogy csak pár példát mondjak. Ehhez a legma­sabbra állított mércéhez szeret­nék méltó lenni. Ez nem életraj­­zi adalékok öncélú bogarászása, összegereblyézése, hanem az élet­mű megértésének és megértetésé­nek a szolgálata. Hiszem, hogy az­­iskolai irodalomtanításból sem ki­iktatható, ha az irodalmi nevelés­­alapvető célját­­ valóban a szemé­lyiség formálásában, a gor­dolko­­dásra való nevelésben látjuk. Hi­szem, hogy a korszerű irodalom­­kutatás eredményeire épülő, azo­kat gazdagító monográfiáknak helyük és szerepük van az iskolai irodalomoktatásban is. — Mit olvashatunk a legköze­lebb öntöl? — A szülőföldemről ,kérdezett elsőként. Nos, ebben­ az új köny­vemben a „másik” szülőföld­em­­ről, a nagyvilágról vallók: Utak Európában címmel külhoni ka­landozásaim szellemi hozományát adom át esszék, úti jegyzetek for­májában. Szentmihályi Viktor Kisalföldi művészek a Fáklya Klubban A május 8-i számunkban közölt előzetes hírt követően ismét csak­­„zárás után” szólhatunk a Fáklya Klub két vidéki vendégének, a soproni Fejér Zoltán és a mo­sonmagyaróvári Felsmann Tibor pedagógus művészeknek a közös tárlatáról. Bizonyára velünk együtt gyö­nyörködött minden látogató — er­ről tanúskodik egyébként a ven­dégkönyv is — a látszatra ugyan­csak eltérő, de a tematikus gaz­dagság és a kifejező erő révén vonzóan egyező kiállítási anyag­ban. Fejér Zoltán festményei — va­lamennyi miniatűr — a kisalföldi táj költői ihletű láttatásával, fi­nom kidolgozású megjelenítésével ragadják meg a nézőt. Bámulatos az a gondosság és bravúr, amely­lyel néha bélyegnyi helyen is megteremti az „egész” széles és mély élményét. Találóan írta a vendégkönyvbe egyik festőtársa: „Csak a formák miniatűrök, a tartalmuk hatalmas.” Felsmann Tibor iparművész a textil mestere. „Kísérletező ter­mészetem — vallja önmagáról — nem éri be járt utakkal, szíve­sen próbálkozok újszerű megoldá­sokkal, technikával. A textilben a fonalak lágysága, puhasága mellett plasztikus erőket fedezek fel....” Valóban: alkotásai egy­szerre nyújtják a festmény színes­­ségét, a dombormű tapinthatósá­­gát és a képzelet szárnyaló, ma­gasba emelő erejét. A fővárosi bemutatkozás sike­res folytatása volt mindkettejük eddigi kiállítássorozatának. Urban L. Valéria: A város szélén Pedagógusok lapja .

Next