Pedagógusok Lapja, 1997 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1997-04-30 / 4. szám
1997. ÁPRILIS 30 Ezek a tények ugyanis óhatatlanul oda vezetnek, hogy feltegyük magunknak a kérdést: MIFÉLE DEMOKRÁCIA EZ, ahol egyesek okiratokat tüntethetnek el, s kitilthatják a tudományos kutatókat a levéltárakból, magnóarchívumokból? S ugyan kiknek állhat érdekében, hogy dokumentumokat lopjanak és kutathatatlanná tegyenek? Mert nekünk, a magyar nép túlnyomó többségének bizonyára nem. Következésképp egy hatalomba jutott kisebbség lop és tilt. Egy másik, hasonlóan bonyolult, s a fenti kérdéskörrel szorosan összefüggő problémára akkor bukkantam, amikor a kötetet kézbe véve természetesen - mint mindenki, akinek erre bármiféle esélye lehet - legelőször a névmutatót futottam át, ellenőrizve, hogy szerepelek-e benne, s hány oldalon, majd pedig azokat az oldalakat olvastam el, amelyek a nevemnél szerepeltek. Ezt követően pedig - folytatva a mi köreinkben általános hiúsági szertartást - pályatársaim neveivel tettem ugyanezt, összehasonlítás végett. Révész Sándor könyve, mint hangsúlyoztam már, példaszerűen alapos kutatásokra és makulátlanul tisztességes feldolgozásra épül. S ezért alkalmas arra is, hogy felvesse bennünk azt a furcsa kérdést, amit a szerző maga nem tesz fel ugyan, de a művében rögzített tények olvastán lehetetlen fel nem tenni: LEHET, HOGY MA IS AZ ACZÉL-KORSZAKBAN ÉLÜNK? Ha ugyanis meggnézzük, kik azok, akikről Révész azt írja, hogy a hetvenes években „Aczél új főtanácsadója” lett, „bekerült Aczél konzultációs körébe”, azok körébe, akiknek „Aczél rendszeresen küldi a könyveit”, vagy „az Aczél támogatására leginkább alkalmas politikai szerveződés”, az Új Márciusi Front alapítói közé tartozott, avagy azok körébe, akiknek politikai ballépéseit - netán épp „ittas zsidózásából” kipattanó botrányát - Aczél oly különös gonddal igyekezett elsimítgatni stb., azt a meghökkentő tényt tapasztaljuk, hogy ezek a káderek a rendszerváltás utáni rendszerben kivétel nélkül mind megtartották pozícióikat. Ma is ők ülnek az akadémiai-egyetemi hatalmak posztjain, politikai tényezők, a televízió képernyőin ők láthatók, reprezentálják az eltet a lapokban, a könyvkiadásban, s nekik szabad ma is (akár józan fejjel) zsidózni. Az Aczéllal szembenálló vágyz iránta közömbös baloldali-marxista közéleti szereplők szinte mind eltűntek a porondról, a hetvenes és nyolcvanas évek Aczél-káderei azonban maradtak. Ám ebből következően az is lehetetlen, hogy ez a könyv - legyen egyébként bármilyen kitűnő - elérje szerzőjének célját, az Aczél-apologetika és -diabolizálás megszűnését. Az Aczél-káderek tisztességesebbjeinek természetesen apologetizálniuk kell Aczél Györgyöt, hiszen amennyiben elismernék, hogy egy diktatorikus-kontraszelektív és sznob dilettan tizmussal is terhes kultúrpolitika emelte őket magasba, könnyen lepottyanhatnának onnan, ahol vannak. A tisztességteleneknek pedig nincsen más választásuk, mint az, hogy sátánként átkozzák hajdani patrónusukat, úgy vélvén, hogy ha folyamatosan és teli tüdőből átkozzák, majd csak elfelejtődik, hogy egykor mit köszönhettek neki. Ha igaz lenne a szerző önértékelése, miszerint „ez a könyv annyit ér, amennyire megnehezíti az Aczél-apológia és az Aczél-démonológia helyzetét”, akkor EZ A KÖNYV SEMMIT NEM ÉRNE a kereskedelmi értékén, 1380 forinton túl. Jómagam azonban - noha demokráciánk dolgában a jelek szerint jóval pesszimistább vagyok Révész Sándornál - itt annál optimistább véleménynek adhatok hangot: ez a könyv sokkal többet ér annál, semhogy a mai történelmi kátyú békaperspektívájában mérhetnénk fel a jelentőségét. Ez az ár egyébként szintén Aczél György kultúrpolitikáját igazolja, mert az ő idején egy ilyen papírkötéses könyvet minden szemráncolás nélkül megvásárolhatott bármely pedagógus, ma viszont kétszer is meggondolja, hogy a zsebébe nyúljon-e. S ha valaki azt feleli erre, hogy ez igaz ugyan, de Aczél idején ez a könyv egyáltalán nem jelenhetett volna meg, az - finoman szólva - „csúsztat”. Aczél idején is ki lehetett adni kritikusan objektív történelmi monográfiákat a megelőző korszakok művelődéspolitikusairól. S azok megjelentetéséhez nem kellett három alapítvány mecénási bőkezűségéért folyamodni. IKONOK • 19 TALÁLKOZÁS -KÉT VIZITÁCIÓVAL Két kép igaz mostanában. Nézőként is, festőként is. .Az egyiket MS mester, a késői gótika ismeretlenségében is legjelesebb magyarországi képviselője, a másikat két fivér,Antonio és Nicolás Cortez festette a messzi Popayánban 1787 körül. Mindkét kép címe azonos: Vizitáció. Az előbbit viszontagságos előzményeket követően 1902-ben vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum, s azóta a kép fölötti gond s öröm is a miénk. Utóbbi része a Kolumbiából most érkezett s a Nemzeti Galériában megnyílt kiállításnak: június elejéig vendégeskedik fővárosunkban. A képek témája két asszony találkozása. A fiatalka Mária irdatlan utat - kétszáz kilométert - tesz meg azért, hogy megossza fogantatásának hírét nagynénjével, Erzsébettel, aki szintén várandós. Bibliai a téma, megfogalmazását mindkét kép esetében lírai fennköltség s alázat hatja át. MS mester megrendítően szép alkotása, melyet 1506- ra datálnak, egykoron a Selmecbányai Szt. Katalin templom szárnyas oltárát díszítette. A század eleje óta többször kellett restaurálni. Ez időre pedig már halaszthatatlanná vált a mentéses helyreállítás. Két restaurátorművész, Menráth Péter és Hernády Szilvia vitte végbe a nagyon nehéz feladatot. S március 14-én a MNG - egyszersmind a tavaszi fesztivál nyitányának házigazdája - épülete földszintjének jobb oldali termében felragyoghatott MS mester féltucatnyi képe között a Vizitáció. Láttam én már. Akkor is megfogott, amikor magán hordta az évszázadok ködét, porát, repedéseket, hólyagokat meg átfestéseket. Költött, festőién szép tájban, sziklák előtt ál a két nemes hölgy, mellettük liliomok, szamócák - a tisztaság és bőség jelképei, s friss színben pompázó ruháik redőjét szél fodrozza. A két asszony arca alig rezdül, de Mária testtartása félreérthetetlenül közli az örömhírt, az édes teherrel viselősséget. (Nem találom szerencsésnek, hogy mély lehajlást provokálóan alacsonyra - hokedli szintre helyezték a rendezők a feliratot. S a táblaképeknek hátteréül szolgáló fekete színnek sem örültem.) A második Vizitációhoz is a vemniszázson át vitt az út a MNGC épületének másik földszinttermébe. Hasonló légtérben van MS mester képeivel. A baloldali ajtón túljutva április 4-től június 8-ig a Kolumbiából vendégségbe érkező műalkotásokat nézhetik meg az érdeklődők. Mintegy negyven festményt, faragást, ötvös munkát. Vallási kötődésűek. Gazdagok, figyelemreméltóak. Itt is a Vizitációt keresem először. S zárt sorozatban, a Mária életét megelevenítő képek között találok rá. S mint a többit, a két fivér Vizitációit is kék színű mezőben indítja. A két asszony egyszerűbb ezen a festményen. Visszafogottabbak a színek is. Nem a ruhák redőit, hanem az asszonyok haját mozgatja a szél. S a különös, a leendő istenanya domborodó hasát sugarakkal jelölték az alkotók. Sose találkoztam még ilyennel. Dekoratív lenne? Valaki azt mondta, milyen modern. Mily rengeteg megközelítés - mondom én. Milliónál több kép született Jézus anyjáról. A magyar és a kolumbiai Vizitáció azok között van, amelyek maradandóak az emberi kultúra számára. Dániel Mária