A Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének Körlevele, 2016
2016 / 1. szám
Köszöntő Szeretettel köszöntjük Egyesületünk tagjait, Elek Tibort, Haidegger Ernőt és Heckenast Gábort kilencvenedik születésnapjuk alkalmából. A jó Isten adjon nekik sok erőt és egészséget, vidámságot további életük folyamán. Sok szeretettel: az Egyesület vezetősége Korábbi számainkban Haidegger Ernővel és Heckenast Gáborral készült interjúkat már közöltük, most Elek Tibort mutatjuk be. A Svédországban élő Pazonyi ELEK TIBOR öt évig járt a Premontrei Gimnáziumba, 1943-ban érettségizett. 2015 őszén családjával Magyarországra látogatott. A rövid ittlét során elhozta egyik fiát és unokáit Gödöllőre is, hogy megmutassa nekik szeretett iskoláját. Sikerült az épületben rövid sétát tenni, majd a mostani gimnáziumban is körbevezettem a látogatókat. Örömmel találták meg a Fényi Ottó-teremben a tablóképét, valamint egy karikatúráját, amelyet diákkorában zenetanáráról, Resch Miska bácsiról készített. Az idén kilencvenedik születésnapját ünneplő Tibort arról kérdeztem, hogyan emlékszik vissza a Gödöllőn töltött évekre. A gödöllői időszak természetesen rányomta bélyegét egyéniségem, világnézetem és értékmérőim kibontakozására annál is inkább, mivel az egybeesett felnőtté válásom fejlődésem éveivel. Azonkívül hatással volt további életemre is, elsősorban azért, mert gyerekkori barátaimon kívül Gödöllőn szövődtek életre szóló, bensőséges barátságaim öt kiváló iskolatársammal. Közülük három, Liszkay László, Haidegger Ernő és Sármezey Árpád osztálytársam volt, míg Rohr Rudolf és Czettler Antal (akit baráti körben Cihának hívtunk) egy osztállyal alattam járt. Utóbbival a cserkészet révén barátkoztam össze, míg a többivel a közös konviktusi élet érlelte meg barátságunkat. 1956 után hat különböző országban éltünk: Ernő Münchenben, Rudi Brazíliában él, Ciha Svájcba, Árpi pedig Angliába emigrált, és ott is haltak meg néhány évvel ezelőtt. Egyedül Laci maradt Magyarországon, aki azért is közel állt hozzám, mert szabolcsi földim, de sajnos már 13 éve ő sincs közöttünk. Kapcsolatunk sosem szűnt meg, és az élőkkel most is fennáll, főleg a telefon és az emailek jóvoltából. Kedves osztálytársam, Heckenast Gábor Budapesten él, ő is 90 éves, ezúton is szeretettel köszöntöm. Az igen értékelt baráti kapcsolatokon kívül meghatározó volt egész életemben az a munkához és nehézségekhez való hozzáállásom, amire tanáraim neveltek azáltal, hogy követelményeket állítottak elénk, és elvárták azok teljesítését. A kötelességtudat az egyik legfontosabb erény, kemény munkával le lehet küzdeni az esetleges hiányosságokat vagy akadályokat. Erre nagy szükségem volt, amikor egy új országban kenyérkereső munkával párhuzamosan kellett svéd tanári diplomát szereznem, majd további négy évet szentelnem a doktorátus megszerzésére. Ez, docensi címmel karöltve, egyetemi pozícióhoz vezetett, és ezáltal jobb életfeltételeket eredményezett mind családomnak, mind magamnak.