Pest Megyei Hirlap, 1962. február (6. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-11 / 35. szám
19«2. FEBRUÁR 11, VASÁRNAP nsz mterei Ha meg akarnak felelni Egy gyár, ahol mindenki tanul — Néha bizony én is a pokolba kívánom az iskolát, amikor fáradtan veszem kezembe a könyvem — mondja Milus István, a Ceglédi Közlekedésépítési Gépjavító Vállalat párttitkára. Azután egyet, nehogy komolyan nevet vegyem a panaszt — Azért akik iskolába járunk, hálásak vagyunk Gyenei elvtársnak, az igazgatónak, amiért kérlelhetetlen, ha tanulásról van szó. — A gyár dolgozóinak egynegyede szervezett tanfolyamokon tanul. Sokan pedig már az előző esztendőkben elvégezték az egyetemet, a gimnáziumot vagy a technikumot — mondja a gyár igazgatója. — Ha egy fiatal kéri az ürembe való felvételét, már a munkaügyi osztályon kifaggatják, milyen iskolai végzettsége van. És ha hiányzik a hetedik vagy a nyolcadik általános, figyelmeztetik: csak akkor lépjen munkába, ha vállalja munkája mellett tanulást is Itt egyetlen olyan a dolgozó sem lehet, aki ne végezte volna el legalább az általános iskolát — magyarázza Kerepesi Ernő, a kultúrotthon igazgatója. — 1962 végére nem lesz olyan munkavállalónk, akinek ne lenne meg a beosztásához szükséges képesítése — kapcsolódik a beszélgetésbe Fülöp Lajos, az agitációs- és propagandafelelős. Tanulnak. Jelenleg négy mérnökhallgató jár egyetemre. Ketten idén nyertek felvételt a Műegyetemen. Ketten levelező tanfolyamon képezik magukat. Érdekes, valamennyi egyetemista bejelentette: Itt maradnak, nem mennek el a gyárból a diploma megszerzése után sem! Technikumra ötven dolgozó jelentkezett. Mások munkásakadémiára jelentkeztek, sokan pedig pártoktatásra. Pridelko Rezső 45 éves. Külön engedélyt kellett kiverekedni számára, hogy felvegyék technikumra, hiszen túl van a a korhatáron. Pintér Miklós is elhagyta már a negyvenet. Fehér Mihály bácsi az ötvenötödik évét tapossa, mégis az általános iskola nyolcadik osztályát végzi most. A gyár vezetői megbecsülik azokat, akik szabad idejüket feláldozva, esténként vagy a második műszak után tankönyveik fölött görnyednek. Itt azonban nem egyszerű megbecsülésről, elismerésről, hanem sokkal többről van szó. Segítségről, mindennapi támogatásról, ösztönzésről. Vegyük például hallgatót, az ötven technikumi; Szolnokra kellene járniok, de Gyenes György, a gyár igazgatója elintézte, hogy hetente háromszor Ceglédre jönnek a tanárok, így is könnyítve a tanulók terhén. A költséget természetesen a „diákok” viselik, de így is megéri, és igaz, nem mindig kényelmes ; nem mindenki számára kellemes, hogy a gyár és azt iskola igazgatója szoros kapcsolatot tart. Minden hónapban levél érkezik a gyárba új technikum igazgatójától, amelyben megírja, kik azok, akik hiányoztak a foglalkozásokról. Ilyenkor Gyenei György, a pártszervezet vezetőivel együtt „raportra” hívatja a bliccelőket és megmossa a fejüket. Az elmúlt oktatási év vége felé például tízen ültek az öreg diákok közül szemlesütve az igazgatói irodában. A fejmosás azonban használt, mert mind a tízen végül is sikeresen levizsgáztak. A visszaeső bűnös ritika, hiszen senki nem örül, hat ilyesmi miatt az irodára hivatják. A megértés, a segítés mellett azért is érdemes tanulni: — vélekednek a munkások —, mert aki tanul, jobban dolgozik és többet kereshet. Kéthárom esztendővel ezelőtt havonta 1.volt tizenkét igazolatlan hiányzás is előfordult. Ma? Legfeljebb egy-kettő. 1959-ben negyvenhat fegyelmi határozatot kellett hoznuok, az elmúlt esztendőben mindössze hármat. A gyár év végére a termelékenységi, valamint teljes termelési tervét jóval száz százalék felett teljesítette. Kilencszeres élüzemek. Senki nem vitathatja, hogy a szaktudásnak, a magasabb képzettségnek is szerepe van ebben. Akad azonban olyan érdekesség is ebben a gyárban, amit érdemes világgá kürtölni: a vezetőgárda nagy része ebben az üzemben nőtt fel. Milus István például valaha villanyszerelő volt. Azután MEO-s lett, majd lakatos, utána művezető, majd párttitkár. Csizmár Lajos forgácsolóból, Csuti Béla dömperszerelőből, Huszár László betanított gépszerelőből, Verba József esztergályosból fejlődött művezetővé. Molnár Károly marósként kezdte. És a sorolást itt nem kellene megszakítani. De hogy betanított vagy szakmunkásból vezetők legyenek, előbb tanulniuk kellett, azaz legtöbbjük ma is továbbképzésre jár. Sokan vélték például, hogy Somodi Géza, aki most végzi a technikumot, túl fiatalon lett művezető. Az eltelt idő azonban hogy jól állja a sarat,bizonyítja. Az ipari tanulók többsége arra pályázik, hogy itt kapjon munkahelyet, a gépjavítóban. Nyáron, a szünidőben is kérték: hadd dolgozhassanak! Tavasszal harminc esztergályos szabadul ebben az üzemben. Közülük már sokan, jelenleg is délutánonként ott segédkeznek a munkásoknak. Pedig nincsenek elkényeztetve! Tőlük is, csakúgy, rektől mint a régi szakembemegkívánják a fegyelmet. A dolgozók fejlődésének nem egyedüli módja a szakmai vagy a politikai továbbtanulás. A jól dolgozik gyárban nagyon a könyvterjesztő, Rátkai Jánosné is. Könyvterjesztéséért országosan a második helyezést érte el. Ez így, önmagában azonban keveset mond. Még az sem sokat, hogy októberben, novemberben tízezer forint értékű könyvet adott el. Beszédesebb tény az, hogy a dolgozók nyolcvan százaléka olvas. Rátkainé egy betűrendes könyvecskében lapozgatott, pedig kívülről is fújja az adatokat. A könyvvásárlók 85 százaléka fizikai munkás! Az Arany könyvtárra 30, az Én könyvtáramra 43, a Milliók könyvére 21-en fizettek elő. Az új lexikont 29-en, a műszaki kézikönyveket 12-en rendelték meg. A lexikonvásárlók között lakatos, dömperes, takarítónő is akad. A Shakespeare-sorozatot heten vitték haza. Csendes István marós, Fehér Mihály motorszerelő havonta száz-kétszáz, olykor háromszáz forintot is itthagy könyvekért. Múlt év augusztusában ünnepelték a gyár fennállásának tizedik évfordulóját. Akkor vették számba, milyen sokan kerültek tíz, illetve kilenc éve a gyárba és nyerték el az arany vagy az ezüst törzsgárda-érmet. 370 olyan munkásuk van, akik öt évnél régebben léptek be először a gyár kapuján. Az ötéves terv első esztendejében annyi forintot ruháznak be, amennyivel tíz esztendeje megindult a 1951-ben a gépszerelde gyár. két SZT—80-as gépet gyártott, 1960-ban 130-at! Csak a 6,6 milliméteres, hengerelt anyagból annyit állítottak elő, amennyi kifeszítve körül érné a földet. Annyi árut szállítottak ki és be a gyárból, hogy 9637 teli vagont sorakoztathatnának fel Cegléd és Vác között. A technika fejlődésére pedig egy példát: azelőtt harminchárom ember készített 25 dömpert, ma pedig 25 ember 35 dömpert gyárt. A munkások szeretik üzemüket, ott keresik jövőjüket, és tudják, azért, hogy megfeleljenek. azért, hogy lépést tarthassanak a gyár technikai fejlődésével tanulnak, szünet nélkül magukat, művelődnek.képezik Sági Ágnes 3 A csobánkai cigányháború Az Oszolytető alatt Csobánkán, úgyszólván emberemlékezet óta élnek cigányok. — Őslakónak számítanak nálunk — mondja róluk informátorom. — Legtöbbjének már a dédapja is itt született, s az egykori cigánysoron, a falu végén. Megfértünk egymással. De ha eddig nem is volt nálunk, most van cigánykérdés — teszi hozzá elkeseredetten. Mi van Csobábkán? Talán bizony háborúság? — Tetszik tudni, még nyáron nagyon megvertek egy a rácot — magyarázza informátorom, akinek nem ki a nevét, megkért rá, írom fel, hogy emiatt ő is bajba kerülhet. — Szilveszterkor meg — folytatja — egy svábot vertek véresre a cigányok. Két hétig ápolták a kórházban. Amikor aztán hazajött, megvert a barátaival egy cigányt, azaz „félvért”, mert hogy annak az apja fehér ember volt. Az bujtogatta a többit ellene. Azt mondja : a cigányok, mintha bizony valamennyien együttesen estek volna szilveszterkor annak az egy embernek. Holott a támadók hárman voltak, három részeg garázda vett elégtételt talán valami vélt, vagy talán valódi sértésért. De azok is hárman voltak, akik azután bosszúból meglestek és megvertek egy cigányt, azaz „félvért". — Lopnak is, a baromfit az udvarokból — vádaskodik egy asszony. — Piszkosak, rongyos ruhában járnak — ezt meg egy másik mondja az utcán. Abban a percben éppen egy igen rendes öltözékű, tiszta, fiatal cigány megy el mellettünk. Érdeklődöm később a tolvajságok felől. Igen, Csobánkán, ahogy mindenütt világon, szintén eltévelyedik a néha egy-egy tyúk a más fazekába. Csakhogy, már ha rátalálnak arra, aki elvitte, nem mindig derül ki, hogy cigány tekerte ki a nyakát. — — Nem volt itt komoly baj hangsúlyozza Turcsányi Imre községi tanácselnök — csak ezek a verekedések élezték ki a helyzetet. Mintegy harmincöt cigánycsalád él ebbenségben. az 1800 lakosú közegy részük a falu vége felé lakik, ott is azonban elvegyülve a többi lakosokkal. Nincs már cigánynegyed. Odakinn van még néhány régi putri, de rendesen megépült házak is. Beljebb, a községben, állami házakban laknak a cigányok. Éppen most tárgyalunk róla, módot akarunk adni arra, hogy ezeket a házakat kedvező részletfizetési feltételekkel megvehessék. A tanács mindenképpen hozzá akar járulni az itt lakó cigányok felemelkedéséhez. A csobánkai cigány — ez pedig valamennyi felnőtt férfire vonatkozik — dolgozik. Jóformáin mind egy szálig tagja az évtizedes múltú Pomázi Szegkovács Kisipari Termelőszövetkezetnek. Részlege van annak Csobánkán, ott szorgoskodnak és havi átlagkeresetük 1500 forint. Akad, aki havonta 2000 forintnál is többet szerez munkájával. — Csakhogy nagyon bohémek — jegyzi meg a tanácselnök. — Amikor megkapják a fizetésüket, utána pár napig hejehuja, dinomdánom, aztán meg járják a szomszédságost, ismerősöket, egy kis krumplit, babot, vagy pár forintot kérnek kölcsön. Meg kell hagyni, a kölcsönt mindig pontosan visszafizették. Most azonban a verekedések, meg fenyegetőzések óta bezárultak előttük az ajtók. Haragszanak rájuk az emberek. — Azelőtt? — A legjobb, úgy mondhatom, baráti volt a viszony. Persze sok cigány valóban nagyon piszkos, semmit sem ad magára, lakására. Ezekre még a többi cigány is haragszik. És nem mind könnyelmű természetű. Például Farkas János, az egész családja csupa kitűnő ember. Három lánya gyárba jár Pestre, a fia jó eredménnyel végezte a nyolc általánost, most szegkovács-tanuló a szövetkezetben. Tisztán laknak, rendesen öltözködnek. Vagy itt van Toldi Árpád. Keresményéből félrerakott annyit, hogy már motorkerékpárt is vett. Egy másik cigány meg éppen most vesz motort. Aztán a szövetkezeti részleg vezetője, Horváth József I is milyen rendes ember. Tanácstagunk, közelről sem. Sok tisztesen élő ismecigány is van községünkben. Nem lenne itt Csobánkán semmi baj velük, csak ezek a verekedések ne fajultak volna ellenségeskedésalé. Most a pártbizottsággal, Hazafias Népfronttal és minden más társadalmi szervvel összefog a tanács, nagyszabású békéltető akcióba kezdünk. Először is behívatjuk a verekedőket, lelkükre beszélünk, aztán, ha kell, egyenként sorra veszünk mindenkit. Helyre akarjuk és helyre is állítjuk a békét a község lakói között. Nagyon helyénvaló törekvés, ezt megállapíthatjuk. Valamint az is az, hogy még ebben a hónapban cigánytanfolyam indul a tizennégy-harmincöt éves írástudatlan cigány férfiak részére. Megtanítják írásra, olvasásra, számolásra őket. Később talán az asszonyokat is. Ez az első lépés a cigánykérdés megoldására. Meg kell nevelni a cigányokat — egy kalap alá véve mindannyit, így mondja a tanácselnök. Igen, a cigányokat meg kell nevelni — ezt a sort meg én írtam le. És ezen elgondolkozom. Azt hiszem, nemcsak a cigányokat. Ebben a kérdésben magamat is beleértve, reánk, nem cigányokra is ráfér a nevelés. Amiért annyiszor azt mondjuk, hogy a cigányok ilyenek, amolyanok, korhélyek, garázdáik, munkakerülők, piszkosak, meg még minden egyebek. Holott lám, Csobánkán is vannak Farkas Jánosok, Toldi Árpádok, Horváth Józsefek. Neveljük meg magunkat, szokjunk az általánosításból, mindenkije vel és mindennel szemben. A cigánykérdés megoldásához ezzel is közelebb jutnánk. Vonja le ezt a tanulságot a csobánkai cigányháborúról szóló riportból, aki elolvassa: Szokoly Endre VASÁRNAPI POSTA A DÖGLÖTT ; A levélíró terjedelmes levele végén Heinét idézi: „inkább legyek eleven kutya, s mint döglött oroszlán ...’’ S teszi ezt azért, mert a levelében részletesen leírt visszásságokat nem meri feltárni, hiszen egy-két ember már „megégette” magát, amiért a hibákat szóvá merte tenni. Maga az, amit a levélírói munkahelyének helyzetéről megírt, nem ide tartozik, az arra illetékes szervek rövid időn belül pontot tesznek az ügy végére. De az a magatartás, amit a levélíró képvisel,s amit valóban hűen fejez ki i az idézett heiner mondat, s megítélésem szerint nagyon is a nyilvánosság elé kívánkozik, lévén nem elszórt jelenség, egyedi eset. „Hiába írják az újságok — • így tovább a levélíró —, hogy a bírálatot nem lehet elfojtani, megvédik azt, aki bírál, ha az én igazgatóm nem így gondolja, s ott törleszt annak, aki bírált, ahol csak lud, míg az meg nem unja a dolgot, s tovább nem áll.” Igaza van? Első pillanatra ; igen. Hiszen valóban mit ér az újságok legszebb cikke is, a legszebb beszéd is, ha ő ott , helyben, a saját viszonyai között éppen ennek az ellenkezőjét érzi? De ez az igazság csak látszólagos. A párt töretlen vonalú, tévedésektől mentes politikája, az elmúlt esztendők eredményei, s különösen a XXII. pártkongresszus hatása olyan légkört teremtett hazánkban, hogy elvakult emberek megkísérelhetik a bírálat elfojtását, de az bizonyos, hogy nem ússzák meg büntetlenül. A párt nem tűri a bírálat elfojtását, a hibák elkenését, a valóság szépítgetését, nem tűri mindazt, ami egy időben jellemzője volt egyes pártvezetők munkamódszerének, s ennek alapján bizonyos vezetési stílus lett. És ezt a párt nemcsak szavakban hangoztatja, tettekkel is bizonyítja,hanem Védelmet és igazságot talál minden olyan ember, aki bírált, aki igazat szólt, s ezért megkülönböztetésben, vagy hátrányos elbánásban részesült. Védelmet és igazságot, kellő felelősségre vonást, büntetést azok, akik vele szemben így cselekedtek. Mégis: ideig-óráig helyi kiskirályok, olyanok, akik azt hiszik, hogy nekik mindent lehet, megvalósíthatnak olyan elképzeléseket, amelyek gátat emelnek a nyílt és őszinte véleménynyilvánításnak, létrehozhatnak olyan körülményeket, ahol ez lehetetlenné válik. De vajon az ilyen kiskirálynál befejeződik az igazság keresésének lehetősége? Vajon nincs feljebb, aki igazságot adjon, aki eldöntse, hogy kinek van igaza, és ki a hibás? Éppen említett levélírónk cáfol rá erre, hiszen bátran és köntörfalazás nélkül megírt mindent levelében. A párt lapjának, a nyilvánosság erejét képviselő pártlapnak írta meg mindazt, amit tapasztalt. Nyilván azért tette, mert bízik abban — és teljes joggal! —, hogy igazságos vizsgálat lesz, s kiderül az igazság. Az az ezernyi ezer levél, amely a pártbizottságokhoz, a lapokhoz, a tanácsokhoz, s más szervekhez érkezik, annak bizonyítéka, hogy mind több ember érti meg, ha helyben esetleg akad is egy basáskodó, elvakult, bírálatot nem tűrő ember, fentebb, azoknál a szerveknél, ahol az ő bizalmából ülnek emberek, azért ülnek ott, hogy igazságot tegyenek, hogy ne tűrjenek meg önkényeskedést, ne hagyják megtorlatlanul a párt politikájának megsértését, minél rövidebbre fogják egy-egy kiskirály „uralkodásának” idejét. Nem véletlenül tesznek így. Azért cselekszenek így, mert tudják, hogy ebben az országban mindenkinek igazságot kell kapnia, akinek igaza van, hogy ebben az országban embert nem érhet bántódás azért, mert — hűen politikánkhoz, törvényeinkhez — hibákat, hiányosságokat tett szóvá. De: vajon csak így találhatja meg igazát a mi emberünk? Akadhat olyan eset, amikor csak így. De ez kivétel. Az esetek többségében ott, helyben is igazságot kaphat, ha bátran, mindenki előtt elmondja véleményét, ha minden üzem, hivatal, mezőgazdasági egység legjobbjaihoz, a kommunistákhoz fordul. Az emberek manapság nem tesznek lakatot a szájukra; ami a szívükön, az a szájukon is. Különösen nem tesznek lakatot at szájukra a kommunisták, akiknek nem mondják — mint azelőtt —, hogy mindenért felelősek ebben az országban, hanem akik érzik ezt a felelősséget, s aszerint cselekszenek. De a kommunisták mellett ott vannak azok a becsületes, öntudatos dolgozók is, akik ugyan nem tagjai a pártnak, de szívvel-lélekkel egyetértenek a kommunistákkal, s nemcsak egyetértenek, hanem együtt is dolgoznak, harcolnak a párt politikájának érvényesítéséért. E közösséggel szemben mit tehet a bármekkorára is felfuvalkodott kiskirály? Mit mondhat azoknak, akik konkrétan megmondják hibáit, fejére olvassák tévedéseit, önkényeskedését? Levélírónk szavaival élve „törleszt” valamennyiünknek? Aligha hihető. Csak sokszor a kezdet bátorsága hiányzik. Ahogy ezt olykor értekezleteken az ember fülébe súgják: „az első felszólaló”. Aki elkezdi. Mert akkor megindul a lavina, az emberekben megszűnnek gátlások, egymás után állnak a fel, s mondják el véleményüket. Csak kezdeni kezdje el valaki... A bátortalanság, a bizalmatlanság komoly károkat okozhat. Komoly kárt okozhat az, ha valaki, vagy valakik azt hiszik, csak ők húzhatják a rövidebbet ha szólnak, s ezért inkább hallgatnak, szemethunynak a hibák fölött. Kárt okoz maguknak is, hiszen akarva , vagy akaratlan, de cinkosaivá válnak a hibák elkövetőinek, de kárt okoz a ,,nagy családnak”, az egész közösségnek is. Nem kevés ember vélekedik úgy, mint levélírónk. „Inkább ... mint...” Nem akarják, nem tudják észrevenni, hogy nagyot fordult a világ, hogy mindaz, arai volt, s amit valóban a bírálat elfojtása jellemzett, soha többé nem térhet vissza, soha, egy pillanatra sem lehet megengedett vagy akárcsak megtűrt módszer? Miért nem akarják, tudják észrevenni? Körülöttük minden erről beszél, ezt bizonyítja. A szavak és a tettek is. A párt egész politikája ennek ékesszóló hirdetője. Megtanultuk, hogy felemelt fővel járhatunk, nyugodtan egymás szemébe nézhetünk. Meg kell tanulnunk azt is, hogy bátran szóra nyithatjuk a szánkat, s bírálatunk eléri azt, akit illet, bármennyire is elérhetetlennek véli magát. Meg kell tanulnunk, hogy ha kell, bátran lehetünk „elsők”, akik megkezdik... Mert ott ülnek mellettünk akik folytatják, akik társaink, hiszik, hogy mindent tudják, tik és általuk van ebben életaz országban. Itt, ha valaki ezt kétségbe vonja, akkor mi vagyunk azok, akik megtanítjuk rá. A döglött oroszlán a múlté. És az engedelmes kutya is. S hogy a hasonlatok birodalmából visszatérjünk: a bírálat megtorlatlan elfojtása is a múlté. Ha nem suttogunk, hanem bátran beszélünk, az is meghallja hangunk, aki nem akarja. Mészáros Ottó