Pest Megyei Hirlap, 1967. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-10 / 8. szám
4 TV-FIGYELŐ Germán A gyenge hétvégi műsorért bőséges kárpótlást nyújtott a nézőknek a Germán vakáció című tv-játék ötven perce. Marcello Venturi, az ismert olasz író novellája alapján készült, Sipos Tamás sikeres feldolgozásában. Nem látványos, nem cselekményes mű, mégis nagyobb feszültséget teremt, mint sok kalandtörténet. A Germán vakáció egy német házaspár tragédiája. Hans, a férj, jól kereső orvos a német kisvárosban. Csinos, fiatal felesége, jólmenő pacientúrája nyugodt, boldog életet biztosít számára. Ő mégis boldogtalan. Nem azért, mert még többet akar, nem is azért, mert egy betegét nem tudta meggyógyítani. Egészen más valami okozza boldogtalanságát. Az, hogy húsz esztendő alatt sem tudott megváltozni. Náci volt a háború alatt, nem is akármilyen — egy falu felgyújtása, emberek százainak meggyilkolása szárad a lelkén —, s a jól szituált polgári élet csak felszín, belül, a lelke mélyén változatlanul az maradt, aki volt: bosszúra áhítozó náci gyilkos, akit húsz év után is az a gyűlölet éltet, hogy elégtételt kell vennie katonabarátja, Kurt lelövéséért. S amikor a régi kamerád képe véletlenül előkerül egy társaságban, elemi erővel lobban fel benne újra a régi gyűlölet. Hans, lelkileg vak ember. Nem látja, nem tudja felfogni, hogy az eltelt két évtized alatt megváltozott körülötte a világ. Csak a gyűlöletnek él: visszaszerezni régi hatalmát az emberek felett. Hiszi — bármilyen furcsán hangzik is, de így igaz —, ha visszamenne a húsz esztendő előtti helyszínre, az akkor felégetett kis olasz faluba, Forniba, ma is félve tekintenének rá az emberek. S hogy bizonyítsa önmaga előtt régi hitét, feleségével felkerekedik, hogy Forniban töltse a nyári vakációt. A felesége, Márta, gyerek volt még a háború alatt. Gyerekfejjel csak a félelmet ismerte meg a háborúból. S ez a régi félelem mai gyávaságának is az alapja: bár sejti vakáció Hans múltját, fél szembenézni az igazsággal. Lelkileg ő is vak ember, csak éppen másképpen vak, mint férje. Ö szerelemféltésből nem akarja tudomásul venni férje igazi múltját és jelenét. De a Fornában töltött napok rádöbbentik önnön gyávaságára: nincs más kiút, választania kell. Vagy elhagyja a szeretett férfit, s magára marad talán örökre, vagy lealjasul hozzá. Mélységesen humanista alkotás Marcello Venturi műve. Mementó: egyszer háború volt, s annak a háborúnak a a szelleme, még húsz esztendő után is kísért, képviselői itt élnek közöttünk s őket, a múló idő sem tudta megváltoztatni. Csak a gyűlöletüknek élnek, s az tartja bennük a reményt, hogy egyszer még revansot vehetnek az egész haladó világon. A Germán vakációt Makk Károly rendezte, kitűnően. Hans alakját Básti Lajos, Mártát Váradi ,Hédi alakítja, hitelesen. p. P. A képünkön látható szakmunkástanulók a budapesti Jász utcai sütőüzemben a kemencébe rakás előtti utolsó simításokat végzik a kifliken. vsssssssssAfsssssssssssssjwrsssssssssssssssssrsssssssssssrsssssssssssrssssyM’ssssirsrssrsyrssssssssssssj’ssssssssssssssssssssssss/ssss PIROS BÁCSI A hajón óriási volt a gyerekzsivaj. Közeledtünk a kikötőhöz. Még nyáron történt: idős, nagybajuszos férfi ült mellettem fekete ruhában. Lehetett úgy 65—70 éves. A diákokkal játszott, kártyázott. Bizonyára kirándulni voltak Visegrádon. Most felkerestem otthonában az öregurat, Piros Gyula bácsit, a pedellust. A budapesti Petőfi Sándor Gimnázium ebben a tanévben ünnepli 75 éves jubileumát. Az öreg iskola legidősebbje élete 40 esztendejét töltötte itt. E hosszú idő alatt szem- és fültanúja volt számtalan diákcsínynek, perpatvarnak, és sok-sok ünnepségnek. — Piros bácsi, hogyan és mikor került ide? — Hát tudja, a 20-as években nehezen tudtam elhelyezkedni. Szülőfalumban Szeghalmon a szakmámban egyáltalán nem, így aztán feljöttem Pestre. Először csak kisegítő voltam, majd 26-ban megkaptam a kinevezésemet. Azóta is itt vagyok pedellus. Azt hiszem, nem is kell külön kérnem, hogy meséljen erről az időről, hiszen ez a negyven év magától is beszél. — Hát igen. A Werbőczy Gimnáziumnak volt sok olyan tanulója, aki ma híres ember, de bizony diáknak nagyon csintalan volt. Például Szendrő Jóska, aki ma színész, hiába bíztattam csak elbukott matematikából. Meg Ferencsik Jancsi, aki De hát a diák mindig elkésett, az diák. Egy nem rossz, csak csintalan. De addig jó míg ilyenek. Ha a folyosón a tablókat nézegetem, itt is ott is ismerős nevekre találok. József Attila, aki magántanuló volt, de itt érettségizett. Színészek, írók, sportolók, így például Horváth Zoli kardvívónk, és sorolhatnám tovább az itt tanultak névsorát. — Ne csak a szépre emlékezzen — szólalt meg újra az öreg — a legrosszabb az ostrom alatt és 56-ban volt. Itt őriztem az üres, ódon falakat, rendben tartottam a tantermeket, amennyire erőmből tellett. Ketten voltunk a feleségemmel és sehol egy lélek. Mikor újból gyereklárma töltötte meg az épületet, magamra találtam. Nincs nap — még ma sem —, hogy valamelyik diák nem jönne kérni. — Piros bácsi, nem kell valamit segíteni? Nem akarok felelni. — És akkor megyek, kihívom az óráról, szegény miért kapjon egyest. — Hát a tanárok mit szólnak ehhez? — Szeretnek, megbecsülnek. Tudják, hogy mindig a diákot védem. Többször kitüntettek, kiváló dolgozó lettem. — Merre jár kirándulni, hiszen mikor nyáron találkoztunk, diákokkal volt, gondolom túrázni? — Igen, az osztályok mindig elvisznek még ma is. Ha mennek ide a megyébe valamerre, Visegrádra, Vácra vagy akár Leányfalura, szívesen elkísérem őket. Főleg a fiúk az én legjobb barátaim. Valami „bulit” minden kiránduláson csinálunk. Ha a tanárok haragusznak, majd elsimítom. — A tanári kart is ennyire szereti? — Igen. Mindennapos cirkusz még ma is a késés. Ko ^ $rán reggel kiállok a kapuba. $ Van egy diákom, aki itt lakik a szomszédban, de mindennap csengetés után érkezik. A tanárok nem ismerik a diákokat név szerint, csak akiket tanítanak. Mindig mondom: — Ne tessék már elvenni az ellenőrzőjét, vidékről jár be. Úgysem tudja a tanár, igaz-e vagy sem. De így sikerül megvédenem őket. Csak egy baj van, hogy a pedagógusok mindig elfelejtik, hogy egykor ők is ilyenek voltak. Sajnos, nem már a legnagyobb emlékszem stiklikre, pedig jó volna. Túl sok volt belőlük, szinte mindennap, s ezeknek részese voltam én is. — Mindezekből az derül ki, hogy Piros bácsi gyerekeket és azok szereti a Szinte az első kerület, viszont legismertebb emberek. Diákok, tanárok, szülők csak jót tudnak mondani róla. — Ha már a régiekről ilyen keveset mesél, akkor hát térjünk a jelenre: mivel tölti szabad idejét? — Ó, ilyen nincsen. Reggel korán felkelek, s ami hiányosság van, megcsinálom. Hétkor már kinn állok a kapuban. Egész nap dolgozom késő estig. E hosszú idő alatt megtanultam, amit csak lehetett. Ha kell, villanyt szerelek, vagy fűtök, ismerem már ennek az épületnek minden zugát. Nincs papírom, meg vizsgám ezekről, de itt ezermesternek kell lenni. — Nem fáradt el a sok munkában ? — Nem, bár még száz évig csinálhatnám, de sajnos hamarosan nyugdíjba megyek. Megszólal az iskolacsengő, de mióta itt vagyok, nem először, harmadszor. Ahogy ez a három óra elszaladt, úgy ez a negyven év is. Hlaváts Gabriella Meglepetések egy száltanórán A tábla bal sarkában szabálytalan összevisszaságban felírt számok. A tanítónő az 1- est, a 2-est, és a 4-est köti össze vonalakkal. Találjátok ki, mire gondoltam — fordul a gyerekek felé. Sok kéz nyúl a magasba, végül egy barnahajú kisfiú megy a táblához, ő a 8-ast jelöli meg. Ezután egy kislány szalad a tábla elé, vonala a 16-os felé mutat, s egy következő jelentkező a 32-őt, majd a 61- et választja ki. Egy úgynevezett geometriai sor tagjait találták meg a gyerekek, akikről mindjárt el kell mondani, hogy az általános iskola második osztályának tanulói. „Négy a pincében ” A számtanóra színhelye Budapesti Jázmin utcai iskola, ahol Justh Kornélné tanítónő új, kísérleti módszerrel oktatja osztálya gyermekeit a számolás alapjaira. íme egy következő feladat. Egymást metsző, számozott függőleges és vízszintes vonalak hálózatába kell berajzolni, hogy ki hol ül az osztályban, i A gyerekek versengenek azért, ki mehessen a táblához. Megoldják a feladatot, anélkül, hogy tudnák ezúttal egy Descart-féle derékszögű koordinátarendszer rajza van előttük. A tanítónő ezután újabb kérdéssel áll a gyerekek elé: — El tudtok-e venni 1-ből 5-öt? — Igen — hangzik a válasz. — Az négy a pincében. Amit a nyolcadik osztályban is nehezen értenek meg, a negatív szám fogalmát, itt felfogják a kisiskolások, talán azért is, mert még nem ijesztgette őket azzal senki. — Osszátok ki a kockákat — adja ki a tanítónő a következő utasítást. Minden gyerek asztalára rajzos tábla, és kockakészlet kartonkerül, ennek segítségével számolni fognak, mégpedig az elektronikus számológépek nyelvén, a kettes számrendszerben oldják meg a feladatokat. Mindez az általános iskola második osztályában történik. Jutalom: a Babylon Amíg a gyerekek a kockákat rakosgatva számolnak, az iskola igazgatónője megjegyzi, hogy ő is meglepődve figyeli az eredményeket, hiszen gyerekek jóval többet tudnak, a mint amennyit hagyományos módszerrel tanuló társaik. Ugyanakkor, és ez a lényeg, nincs magolás, házi feladat sem, szinte észrevétlenül nyernek újabb és újabb ismereteket a számok rejtélyes birodalmából. — És mindenre rájönnek? — adódik a kérdés. — Amire nem, azt nem erőltetjük. Hiszen a negatívokat ők maguk nevezték száel „pincének’, s természetesnek tartották, hogy kisebb számból is ki lehet vonni egy nagyobbat. Közben a gyerekek egyremásra hozzák a kitöltött lapokat a tanítónőhöz. Segédeszközük a magyar származású professzorról elnevezett Dieneskockák. A kis kockák összerakhatók, és segítségükkel át tudnak váltani számokat, például a már említett kettes számrendszerre is, így már most megszokják, hogy nemcsak a tízes számrendszerre— Kérem a BABYLON-t — jelentkezik egy gyerek. Meg is kapja jutalmul a társasjátékot, s miközben önfeledten rakosgatják a pálcikákat, lassan megtanulja, hogy a kockának hány éle és csúcsa van. Társasjáték, hány mint geometriaóra. Szokatlan, de a látottak szerint, jó módszer. Ki mit ért? Ennek az osztálynak a tanulói már az első évben az új módszer szerint kezdték tanulni a számtant, s ennek egyik eredménye, hogy az ínségében vetekszik a nép szetornaóráéval. Számtanórán az ülésrend is megváltozik, a három padsorban mindig mások ülnek, aszerint, ki mit értett meg az anyagból. A Komplex oktatásnak nevezett módszert Magyarországon az Országos Pedagógiai Intézetben dolgozták ki. Alkalmazták már az új módszert az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Anglia és az NDK iskoláiban is — sikerrel. A Jázmin utcai iskola kísérletéről ez a kép marad meg: egy gyerek, mielőtt a kérdésre válaszolna, kezét a fejéhez támasztva gondolkodik. Mi még magoltuk az egyszeregyet. Benedek B. István 1967. JANUÁR 10., KEDD Nem olcsó iparág! A szocializmus építése során megváltozott hazánk haságának szerkezete. népgázEgyre nagyobb szerepet kapott az ipar a társadalmi össztermék és a nemzeti jövedelem előállításában, és kisebbedő hányad jut ebben a mezőgazdaságnak. Ez a jelenség olyan következtetést is sugallt, mintha a mezőgazdaság szerepe, jelentősége csökkenne a népgazdaságban, így a mezőgazdaságra fordított figyelmet a mezőgazdaságról történő gondoskodást is mérsékelni kellene. Kiderült azonban, hogy nálunk a mezőgazdasági termelői árak 1964-ben 26 százalékkal alacsonyabbak, az ipari termelői árak viszont 11 százalékkal magasabbak voltak a társadalmilag szükséges ráfordításoknál. Így számolva, bár az ipar szerepének növekedése, arányának emelkedése kétségtelen, a mezőgazdaság népgazdasági szerepe sokkal nagyobb, mint azt a tényleges árak figyelembevételével készített mérlegek mutatják. Ugyanakkor mezőgazdaságunk már nem a régi, főleg a parasztok ügyességére, az igásállatok erejére alapozott népgazdasági ág. A hajdani kisüzemi gazdaságok összes anyagráfordításaiban az ipari eredetű eszközök és anyagok aránya még csak mintegy 14 százalék körül mozgott. Szövetkezeti nagyüzemeinkben ez az arány 1966 elején már 60 százalék körül volt, s az állami gazdaságokban még ennél is magasabb pedig A termelőszövetkezetekben 100 forint termelési értékre 1961- ben 69 forint értékű lekötött állóeszköz jutott, 1962-ben már 63, 1963-ban 95 forint. Sajnos, az pedig már állóeszközök kihasználása a termelőszövetkezetek adottságai és minősége szerint nagyon változik. A legjobb közös gazdaságokban 100 forint lekötött értékű állóeszközre 156 forint termelési érték jutott, a leggyengébbekben pedig csak 69 forint. Az állami gazdaságokban az állóeszköz-ellátottság lényegesen magasabb színvonalú. Nálunk, a 100 forint termelési értékre jutó lekötött állóeszközök értéke már 1961- ben 224 forint volt. Sajnos azonban, az állami gazdaságok — bár többet termelnek, mint a termelőszövetkezetek — állóeszközeiket korántsem használják ki megfelelően. A szövetkezeti szektorban az állóeszközök értéke négy év alatt a kétszeresére, csaknem 22 milliárd forintra emelkedett. Ez még akkor is szép adat, ha közben az egyéni gazdaságok állóeszközeinek értéke 14 milliárd forinttal csökkent. Erősen zavarja viszont a képet, hogy a termelőszövetkezetek 1966-ig nem vonták le az amortizációt, tehát például 4—5 esztendős, elhasználódott gépeiket is beszerzési áron tartották számon. Tény, hogy a mezőgazdaság nálunk is „tőkeigényesebb”, mint az ipar átlaga. Megelőzi még a gépipart is, csupán a bányászat és a papíripar mögött marad el. Ennek megfelelően államunk növekvő gondot fordít a szocialista mezőgazdaság sokoldalú támogatására. A második ötéves terv időszakában például kereken 40 milliárd forintot fordítottunk a mezőgazdaság fejlesztésére. A mezőgazdaságot természetesen a többi szocialista ország is támogatja — lényegesen bőkezűbben, mint a kapitalista országok és hátsó gondolatok nélkül — a módszerek és a mértékek azonban erősen különbözőek. Nálunk például a termelőszövetkezetek lényegesen több állami hitelt kapnak, mint a szovjet kolhozok. A Szovjetunióban 1950-ben a kolhozok beruházásainak 71,5 százaléka saját erőből származott, 1952-ben 78,5, 1963-ban 71 százalék volt a saját erő. Nálunk viszont 1960-ban 33, 1961- ben 32, 1962-ben 25, 1963-ban 12, 1964-ben pedig már csak 9 százalék volt a termelőszövetkezetek saját forrásainak a szerepe a megvalósított beru. A közelmúltban jelent meg „Mezőgazdaságunk és a világszínvonal” címmel Földeáki Béla könyve. A statisztikai adatokkal és grafikonokkal bőségesen illusztrált kötet egyik érdekes fejezetét közöltük házasokban. A többi beruházást hitelből és vissza nem térítendő állami valósították meg támogatásból termelőszövetkezeteink. A mezőgazdaság fejlesztése ma még számos szocialista országban „relatív tőkehiánnyal” küzd, nem tudja pótolni a távozó munkaerőt, stb. Ez gondokhoz, feszültségekhez vezet, s többek között a mezőgazdasági termelés lassúbb ütemű fejlődésében is szerepet játszik. Egy német számítás szerint például a Német Demokratikus Köztársaságban az ipar termelése 14 esztendő alatt 3,5-szeresére növekedett, a mezőgazdaságé viszont 1,7-szeresére. Ugyanezen csak idő alatt Bulgáriában az ipar 5,4, a mezőgazdaság 1,9-szeres fejlődést ért el. Magyarországon az ipar 3,4, a mezőgazdaság 1,3, Csehszlovákiában az ipar 3,2, a mezőgazdaság 1,2- szeresére fejlődött. Nem véletlen tehát, hogy napjainkban szinte minden szocialista országban — és hazánkban is — oly sokat törődnek a mezőgazdaság fejlődésével és problémáit új módon igyekeznek megközelíteni. A mezőgazdaság tőkeigényének változásait, ennek következményeit lényegesen tisztábban szemlélhetjük a kapitalista országokban. Ott mindenekelőtt az a szembetűnőnő, hogy megnövekedtek az ipari eredetű anyagok a mezőgazdasági termelésben. A kapitalista országokban általában úgy számolnak, hogy a legolcsóbb iparág — vagyis a legkevésbé tőkeigényes — a feldolgozó ipar, ennél valamivel több pénz kell a bányászathoz. Ezután következik a mezőgazdaság és ennél csak a közlekedés, a hírközlés és az energiaipar drágábbak. De a mezőgazdaság átlagos tőkeigénye meghaladja az ipar átlagos tőkeigényét! Ezzel az igénnyel aztán nem mindenki tud lépést tartani. A parasztok eladósodnak, tönkremennek. Ausztriában például 1959-ben 6,3, milliárd schilling volt a parasztok adóssága, 1964-ben már 8,8 milliárd. A francia parasztok vállát 1954-ben 4,3 milliárd új franknyi adósság nyomta, 1965-ben már 21,3 milliárd. Az amerikai farmerek 1940-ben 9,6 milliárd dollár, 1964-ben 30,5 milliárd dollár adósságot „mondhattak magukénak”. A kapitalista országok burzsoá pártjainak persze szükségük van a parasztok szavazataira és a nemzetgazdaságoknak is a mezőgazdaság termékeire. Ezért a tőkés kormányok általában nem nézik tétlenül a mezőgazdasági termelés problémáit. Az Egyesült Államokban például a háború óta különböző formákban 57 milliárd dollárral támogatta az állam a mezőgazdaságot. A Német Szövetségi Köztársaságban hiárd márkát 1962-ben 2 milfordítottak az úgynevezett Zöld terv keretében segítésére, a mezőgazdaság megAngliában az állami támogatás eléri a mezőgazdaság nettó termelési értékének 72 százalékát. Miközben a gépek árai emelkednek, a parasztok által eladásra kínált cikkek árai folytonosan csökkennek. A tőkés állami támogatás egyik fő formája az, hogy az állam valami módon megtéríti a parasztoknak az árcsökkenésből adódó veszteséget. Csakhogy a tőkés országokban az állami támogatás ravasz dolog. Az árkülönbözetet például egységesen állapítják meg, a műtrágyakiegyenlítést mázsánként adják stb. Ennek végeredménye az, hogy elsősorban a nagyok, az erősebb parasztok, a földbirtokosok veszik hasznát a támogatásnak. Talán Anglia az egyetlen ország, amely különleges helyzetében a legkisebb parasztokat is menteni igyekszik. a többi országban — titokban vagy a mezőgazdasági bevallottan — támogatásnak egyik fő célja éppen a kisüzemek gyengítése, sőt megszüntetése, s a nagyok még erősebbé tétele.