Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-17 / 218. szám

1970. SZEPTEMBER 17., CSÜTÖRTÖK PEST VECVfci hírlap KONGRESSZUSI VERSENYBEN Hétköznapi hűség Üveghegy. Nem Thomas Maimtól és nem szimbolikusan. Ezek valóságos hegyek, valódi üvegből. Az ember alig mer lépni közöttük: az alattomos, ellenséges szilánkok mindun­talan a talpába akaszkodnak. Egyhangúságában tökélete­sen értelmetlen látvány a tö­méntelen, egyformán színtelen, szagtalan, élesen, hidegen szikrázó, kemény anyag — már az üveg magában is rideg hatású, de ebben a formában még idegenebb. Üvegcsövecskék, apróra vág­va. A munka sem valami szórakoztató, még­hozzá nem is veszélytelen. Alaposan oda kell figyelnie annak, aki teljesítményre tö­rekszik, de a keze épségére is vigyázz. Mert az üvegcsöveket géppel vágják ugyan, de a gé­pet kiszolgáló emberi kéz üte­mét úgy kell összehangolni az egyenletes tempójú vágóko­rong forgásával, hogy ez a ritmusazonosság teremtse meg a nagyobb teljesítményt, se­­lejtmentesen, baleset nélkül. Hogyan lehet szerezni ilyen­fajta munkát? A rendész jelenlétemben adott át egy fényképes gyári belépőt a portásnőnek: — „El­ment az az új asszony, ezt csak így itthagyta, azt mond­ta: örül, hogy mehet innen... „Régebben a portásnő is az üvegdarabolóban dolgozott, de aztán mégis inkább választot­ta a portási beosztást. Pedig ez sem idegszanatórium, meg­gazdagodni sem könnyebb be­lőle. A műhelyben csupa nő dolgozik — persze, a karbantartó kivételével. A nők azok, akik áldozatosabb mun­kát nagyobb figyelemmel és odaadással képesek végezni. Mindennapos házimunkájuk a legékesebb bizonyítéka ennek. Az üzem első brigádvezető­je, aki a brigádmozgalom kez­dete óta közösséget vezet, sze­mélyes példájával azt mutat­ja, hogy a ragaszkodni tudás, vagy elcsépelt szóhasználattal a hűség, nem föltétlen a hűség tárgyát minősíti. Sokszor an­nak milyenségét szemlélteti, aki hűséges. Bármihez. Gálfiné hosszú évek óta dol­gozik itt. Vidám, megtermett asszony. A tenyerét mutatja: — Senki sem mondaná meg, hol és mit dolgozom. Ezen a sértetlen, ép kezemen tudom megszámolni, hányszor vág­tam meg magam. Mert nem az üveg a veszélyes, hanem a fi­gyelmetlenség; egy házias­­­szony pedig nem engedheti meg magának, hogy sérülés miatt kelljen elhanyagolnia a gyermekeit, a háztartását. És: vigyázva, merékenyen, koncentráltan, téj­balesetmentesen dolgozni — ezek nem ellenté­tei, hanem feltételei egymás­nak. Hányan dolgoznak ebben a műhelyben? Egy valami látat­lanban bizonyos (nemcsak mert a porta tábláján ott áll a megszokott munkaerőt kere­ső hirdetmény): kevesebben a tervezettnél. Az üzemmérnökség vezetője hétfőnyi hiányról beszél. De hozzáteszi: igaz, 75 nő helyett 68 dolgozik most, de 75 nő munkáját teljesítik. — „Meg­a nyomjuk a gombot, ahogy azt versenyvállalások diktál­ják.” Ezt Gálfiné mondja. De a műhely akusztikája sajátsá­gos. Itt a levegőben érződik, hogy nem csupán a maga ne­vében beszél. Kicsi üzem az Egyesült Izzó váci képcső­gyárának üvegdaraboló műhe­lye. A termék, amelyet az itt dolgozó — válogató, vágó, be­rakó — lányok, asszonyok munkája eredményez, szó szerint létfontosságú, mégis És nemcsak a nagyüzem számá­ra. Ez az elemi termék olyan gyártmányok fontos eleme, amelyek nélkül emberélet ma már elképzelhetetlen. Például a világosság külön­böző értelmű megjelenítői. Kö­zöttük a legkézenfekvőbb, s egyben a legnélkülözhetetle­nebb a villanykörte. Azután a közvetett fény, hő, energia­szolgáltatáshoz szükséges sze­net kitermelő bányászok xe­nonlámpája. Meg a sokat át­kozott, de lényegében mis­­­sziót hordozó, legfőbb tömeg­kommunikációs eszközeink: a rádió és a tévé. Minden, ami fény, hő és energia, közvetle­nül vagy áttételesen: mindez igényli ezeket az apró és je­lentéktelen, kellemetlen és színtelen üvegcsövecskéket. Elektronikára épült életünk­nek olyan elemi alkotórésze ez, mint ételünknek a só. Éle­tünkbe építjük, észrevétlen, tudomást sem véve róla, mint a sót... Pereli Gabriella 1971-ben megkezdik a próbaüzemelést Ajkán hazánk új — kétmilliárd forintért épülő — timföldgyárában. Képünkön­ épül az úgynevezett légkikeverő üzem. város forgalma átlagon felüli, élénk, nyüzsgő kisváros Gö­döllő. Középpontja a Szabad­ság tér, ahol hajdan a híres gödöllői országos vásárokat tartották. A város születése óta lassan számbavehetetlen a fejlődés, szemkápráztató a sok modern épület, az új általános iskola, a modern és lakályos pártház, a fővárosba is beillő ABC- áruház, és az az ezernél is több új lakás. Persze, a múlt falusi nyomai is kísértenek. Régi, földhözragadt házak, el­hanyagolt, szűk kis utcák, forgalmas, de már szűknek bizonyuló üzletek. És a pres­­­szójukra, halászcsárdájukra, valamint HÉV-megállójukra, de gyakran a város tisztasá­gára sem lehetnek büszkék a gödöllőiek. Igaz, Gödöllő épül, fejlődik. Jövője, egészen kö­zeli jövője is biztató. A vá­rost kettészeli a 3. számú mű­­út. Annyi plusz, amennyi mí­nusz. Ezzel Gödöllő benne él az ország vérkeringésében, ugyanakkor meglehetősen ké­nyelmetlen viselet az orszá­gos műút forgalma és ricsaja a város szívében. De: kertek, kertek, mindent ellensúlyozó zöld foltok a városban. Erzsébet-kert: védett rezer­vátum, de sétálhat és megpi­henhet itt bármikor a fáradt vándor, a szerelmespár. Az esernyővel ábrázolt, törékeny nőalak szoborban állít emlé­ket Erzsébetnek. Úgy látszik, a szobroknak is megvan maguk sorsa. Ennek a szobor­a­nak története is van, nemcsak történelme. Ledöntötték, vá­sott suhancok ellopták, a ko­moly felnőttek megtalálták, és Erzsébet alakja ismét ott áll szerényen, törékenyen, kezé­ben az esettség parazolával, a védtelen nő bájával. Csupa ellentét ez a város. Híres kastélya a XVIII. század legcsodálatosabb barokk reme­ke, amelyet Grassalkovich An­tal épített. A kastély 1750-ben már készen áll. Falai néma ta­núi az utóbbi két évszázad vi­haros történelmének. Közöttük jószerével megfordult minden­ki. Vendége volt Mária Teré­zia, I. Ferenc és családja, Er­zsébet királyné hosszú ideig élt itt gyermekeivel. És járt a kastélyban Sándor szerb király is, és ... Sokkal könnyebb vol­na leírni, hogy ki nem volt itt a két évszázad negatív, majd később pozitív történelmi alakjai közül. 1848-ban Kossuth itt beszélte meg a trónfosztási tervet. 1919-ben Stromfeld Aurél itt ütötte fel főhadiszállását, in­nét irányított és innét járt portyázni vezérkarával a frontra. A fehérterror idején ide is bevonult, sőt ide csak igazán, fehér lován a nemzetvesztő Horthy és természetesen egy­másnak adták a kastély kilin­csét magyar és külföldi elv­barátai. A többi között itt járt Viktor Emmánuel és felesége és sok más hasonló „híres” fi­gura. Ma a kastély sok száz idős, beteg embernek ad védő oltal­mat, gyógyító hajlékot Egy újabb érdekes épít­mény. Annak idején Ferenc Jóska 1874-ben, mint gondos atya, a családja és önmaga számára építtetett egy K. u. K. várótermet. Aztán, hogy el­múlt Ferenc Jóska világa és a Horthyé is, a nép ezt a váró­termet is birtokába vette, res­­tauráltatta és most itt szállnak fel- vagy le a vonatról a gö­döllőiek. Gödöllőn építtetett nyaralót magának Blaha Lujza, a nem­zet csalogánya is. Halála után a nép elismerése és kegyelete jeléül ezt a kedves kis telepü­lést és a mellé épült fürdőt ró­la, Blaha Lujzáról nevezte el. De a patinás épületeknek, dolgoknak még nincs vége. Máriabesnyő, az ismert kegy­hely is Gödöllőhöz tartozik. A templom az egykori kapucinus rendházzal együtt szintén Grassalkovichék életében, az ő elképzelésük szerint épült. Az egykori kolostor ma diákott­hon, az Az agrártudományi egyetemet ideiglenes nemzeti kor­mány 1945. szeptember 27-én alapította. Az épület a két vi­lágháború között egyházi isko­la célját szolgálta. Először 100 millió forintos költséggel kor­szerűsítették az egyetemet, építtettek hozzá egy 140 laká­sos lakótelepet. Később ismét több száz millió forintos beru­házással, új létesítményeket hívtak életre, gazdagítva mezőgazdasági tudomány fel­a­legvárát. Megnézvén kívülről­­belülről termeit, ennél nem tudunk többet mondani: mo­dern, korszerű, minden igényt, elképzelést kielégítő e létesít­ménykomplexum, amelyben 3000 hallgatót képez több, mint 300 tudományos oktató a mezőgazdasági magastudomá­nyokra. Az egyetemre, benne a tanári karra és a hallgatókra méltán büszke Gödöllő népe. Különösen az idősebb kor­osztály, amely jól emlékszik még az 1933-ban itt megrende­zett cserkész világtalálkozóra, a jamboree-ra. Itt találkozott akkor a világ majd minden nációjának fiatalja, lejött lord Baden-Power, a világ főcser­késze, és itt volt gróf Teleki Pál, miniszterelnök, magyar főcserkész, aki a háború ide­jén a felelősségvállalás elől az öngyilkosságba találkozó, a béke, menekült. A a fiatalok nemzetközi barátságának je­gyében zajlott. A házigazdák és a rendezők az isten áldását kérték a találkozóra és az egy­házat, hogy járjon az áldásért közbe. A boldogan, önfeledten táborozó fiatalság itt még nem sejthette, hogy csalárd játékot űznek vele, hogy az itt szövő­dő barátság néhány év múlva gyűlöletté fajul, mert akkor már különös lélekmérgezéssel erre fertőzik, biztatják őket. És azt sem sejthették, hogy néhány év múlva a lövészár­kokból néznek majd farkassze­met egymással, mert Horthyék és mások akkor már a fegyve­rekre kérik az isten áldását (és a papok közbenjárását ezen áldásokért) és száz és száz­ezerszám küldik a fiatalokat a vágóhídra. 1950-ben Gödöllőn az egy­kori jamboree helyén felépült a Ganz Műszerművek Áram­mérő Gyára. Háromezer em­ber dolgozik az üzemben, ke­resi kenyerét, ezeknek több, mint a fele nő. És mi van még itt, Gödöl­lőn? Az ezerszer megénekelt Humán Oltóanyagtermelő és Kutató Intézet, az országban egyedülálló Kisállattenyésztési Kutató Intézet kísérleti tangaz­daság ... az intézményekben országos nevű, híres tudósok, kutatók, mérnökök, orvosok, biológusok dolgoznak és érik el évről évre figyelemre mél­tóbb eredményeiket. És vannak a városban olyan asszonyok, akik a háziipari szövetkezet termékeit készítik, több, mint ezren, nagyon rossz körülmények között, de na­gyon szép dolgokat csinálnak. És ezeknek a termékeknek jó részét elszállítják a világ majd minden tájára, ezzel is öregbítve a dolgos kezű gödöl­lői asszonyok munkás hírne­vét. És mi van még itt? a... Igen, nagyon sok minden van még és bár tudatosan írtunk a városról, épületeiről, koráról és néhány szót a történetéről, mégis elsősorban — állapítsuk meg — itt vannak, itt élnek, tanulnak, dolgoznak a gödöl­lői emberek és igazából ők, együttesen adják a város rang­ját, karakterét. Gödöllő hazánk, megyénk egyik legfiatalabb városa, ahol a természet ölelkezik az ember teremtette civilizációval, ahol a sokasodó új intézmények és ipari üzemek köré zöld lombok lágyulnak, ahol az ember meg­hódítja a természetet, leigáz­za és kibékül vele. Következő számunkban: Nagykőrös # VÖRÖSKERESZT A humanitás iskolája Beszélgetés Németh Veronika megyei titkárral 1859. június 24-én III. Napóleon császár francia csapatai és olasz szövetségesei véres győzelmet arattak az osztrákok fe­lett. A nap végén csaknem negyvenezer halott és sebesült ma­radt a solferinói csatatéren. Az ellátatlan sebesültek jajgatása mélyen megrendített egy — üzleti úton levő — svájci vállal­kozót: Henri Dunant, a helybeli nőkből ápolószemélyzetet to­borzott, összeszedte velük a sebesülteket, saját és svájci bará­tai pénzén kötszert vásárolt, s maga is közreműködött több mint ezer, különböző nemzetiségű sebesült ápolásában. Hazájába visszatérve, Solferinói emlék címmel könyvet írt megrázó élményeiről.. Művében, majd személyesen sürget­te az európai állam- és kormányfőket, hogy hozzanak létre olyan segélyszervezeteket, amelyek háború esetén, önkéntesek segítségével gondoskodnának­­ a sebesültek és betegek ápolásá­ról. E gondolat jegyében alakult meg 1862 végén Genfben az ún. ötök Bizottsága, amely a következő évben felvette a „Nem­zetközi bizottság a sebesültek ápolására” elnevezést. Mintájára 1865 végére hét európai államban megalakultak a segélyszer­vezetek, amelyeket hamarosan Vöröskeresztnek kezdtek ne­vezni.­ ­ A­­ Vöröskeresztes moz­galom eredetét tehát a hábo­rús szenvedések enyhítésére irányuló törekvésnek köszön­hetjük. így volt ez a Magyar Vöröskereszt esetében is? — Igen. Mozgalmunk — amely tavaly ünnepelte fenn­állásának 90. évfordulóját — csaknem hetven esztendeig minden energiáját a háborús felkészülésre vagy a háborúk okozta szenvedések enyhítésé­re fordította. — Mikor következett be a fordulat? — Amikor népünk életében is: a felszabaduláskor. A szo­cialista országok létrejöttével elérhető közelségbe került az emberiség legősibb és legna­gyobb vágya: a békés alkotó­munka korszaka. Ez a lehető­ség új távlatokat nyitott moz­galmunk előtt. Miközben ak­tivistáink egy része elsőként jelentkezett a sebesült szovjet katonák ápolására, a többiek­re ezernyi emberbaráti feladat várt. Az egészségügy társadal­mi segítésére a Vöröskereszt népegészségőröket toborzott, akiknek kiképzését orvosok vállalták. Mások a védőnők irányításával — a Nemzeti Se­géllyel közösen — tejport és cukrot osztottak az éhező cse­csemőknek, szappant az anyák­nak, romokat takarítottak, gyógyszert gyűjtöttek, közre­működtek az eltűnt katonák és hozzátartozók felkutatásában, összegyűjtötték az elhagyott gyermekeket, és igyekeztek gondoskodni róluk. — Mozgalomból mikor vált — széles társadalmi rétegeket átfogó — tömegszervezetté a Magyar Vöröskereszt? — Pest megyében 1950-ben kezdtek megalakulni a terüle­ti szervezetek. Jelenleg 464 szervezetben több mint 38 ezer felnőtt- és 402 ifjúsági cso­portban 15 és fél ezer iskolás gyerek tevékenykedik. — Hallhatnánk a Vöröske­reszt SS évi munkájának na­gyobb akcióiról? — A háború utáni időkről már szó esett. Később, a szo­cialista építés sikereivel pár­huzamosan, egyre nyilvánva­lóbbá vált, hogy a Magyar Vöröskereszt legfontosabb fel­adata az egészségügyi nevelő­­felvilágosító munka lesz. Ilyen feladat közreműködni a lakosság egészségügyi képzé­sében, a testi és környezeti hi­giéné megteremtésében — gondolok például a tisztasági mozgalomra —, a betegségek megelőzését szolgáló intézke­dések végrehajtásában, a jár­ványok elleni küzdelemben. Feladatunk elősegíteni az ál­lami vérellátás biztosítását, természeti katasztrófák, elemi csapások idején részt venni a lakosság megsegítésében, és — nem utolsósorban — a békéért folyó küzdelemben tevékeny részvételre nevelni tagságun­kat és aktivistáinkat. — Mi ezúttal elsősorban Magyar Vöröskereszt humani­­­tárius — emberbaráti — tevé­kenységéről szeretnénk tájé­koztatni olvasóinkat. Beszél­hetne erről részletesebben? — 1956-tól kezdeném, ami­kor nekünk is mindent elölről kellett kezdenünk, hiszen az ellenforradalom szétzilálta so­rainkat. Dr. Stark Janka fő­orvosasszony irányításával ak­kor indítottunk támadást me­gyénkben a „magyar beteg­ség” — a tbc ellen. Aktivis­táink minden városban, köz­ségben, üzemben előadásokat szerveztek, részt vettek és részt vesznek a tüdőszűrések megszervezésében, adminiszt­rációjában, gyakorlati lebo­­­nyolításában, ha kell, heteken,­ hónapokon át. Ott voltak az első Sabin-cseppek osztásánál, segítenek a folyamatos védő­oltások bevezetésénél, az inf­luenzajárványok leküzdésénél, a mezőgazdasági nagyüzemek egészségügyi feltételeinek biztosításánál. Felvilágosító munkánk újabban kiterjed a kemizálás, az új, ismeretlen vegyszerek használatával kap­csolatos tudnivalókra is. A vö­­röskeresztesek nyújtanak első­segélyt a — még mindig gya­kori — baleseteknél az üze­mekben, bányákban, a mezői gazdasági munkahelyeken s a lakóterületeken. — A véradó mozgalom ered­­ményeiről gyakran adunk hírt lapunkban. Mikor kezdődött és hol tart jelenleg ez a szó szor­­os értelmében életmentő ak­ció? — Pest megyében a szerve­­zett véradás 1960-ban, a két vérellátó állomás, majd a me­gyei alközpont létrejöttével kezdődött, az első perctől —t térítés nélkül. Aktivistáink ál­­dozatos munkájával sikerült elérnünk, hogy ma már 900 liter vért gyűjtünk össze har­vonta 2700 donortól. Tíz év alatt mostanáig mintegy 17# embertől csaknem 47,5 ezer li­ter vért gyűjtöttünk. — A vöröskereszt munkájá­ban nagy jelentőségű a család­védelem. Mit mondhatna er­­­ről? — A családvédelmi tevé­kenység sokirányú, nehéz fel­adat. Az idős emberekkel, az elmaradott, vagy szociálisan egészségügyileg veszélyezte­tett gyermekekkel, családokkal való törődés, az ifjúságvéde­lem, a terhesgondozás, az anyák felvilágosítása mellett ma már kiterjed a családter­vezés népszerűsítésére, és egy újfajta „népbetegség”, a művi vetélések káros következmé­nyeivel kapcsolatos felvilágo­sításra is.­­ A születendő gyermek egészségének védelmét nem lehet elég korán kezdeni. Saj­nos, még mindig sokan van­nak olyan kismamák, akik csak a vöröskeresztes aktivis­ták közbenjárására, a védőnők felszólítására terhesgondozásra­ jelentkeznek Aztán ott vannak az egyedülálló, szociá­­­lis gondokkal küzdő vagy be­teg öregek. 1969-ben a vörös­keresztes szervezetek 448 idős embert gondoztak: kiváltják gyógyszerüket, bevásárolnak, kéthetenként kitakarítják, időnként kimeszelik lakásu­kat; az ifjú vöröskeresztesek felvágják és behordják a tü­zelőfát, meglátogatják, felol­vasással szórakoztatják a be­teg öregeket, ha kell, ebédet hordanak nekik a vendéglő­ből, stb. Az egészségügyileg veszélyeztetett gyermekek, családok felkutatása is sok feladatot ró ránk. Szerveze­teink az elmúlt évben 329 ve­szélyeztetett családot gondoz­tak a megyében. Emellett 18 szociális otthont és kilenc öre­gek napközi otthonát patro­nálnak rendszeresen.­­ A legutóbbi súlyos b­uli nagy megpróbáltatást jelen­tett az áldozatok és a segít­ségükre sietők tízezreinek. Be­fejezésül kérjük, összegezze Pest megye dolgozóinak segít­ségét, amit közvetlenül vagy a Vöröskereszt közvetítésével nyújtottak a károsultaknak. — Vöröskeresztes szerveze­­teinknek — sajnos —, nagy ta­pasztalatuk van már a termé­szeti csapás károsultjainak megsegítésében. Az idei árvíz pusztításai megyénk lakossá­gából is mély együttérzést vál­tottak ki. A költségvetési szer­vek, az intézmények, az ipari üzemek, a termelőszövetkeze­tek és állami gazdaságok, a la­kosság, a társadalmi szerveze­­­tek és az egyházközösségek együttesen több mint 36 mil­lió forintot és mintegy 7 mil­lió 340 ezer forint értékű ter­mészetbeni adományt ajánlot­tak fel az árvízkárosultaknak.­ Nyíri Éva

Next