Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-26 / 226. szám

1970. SZEPTEMBER 26., SZOMBAT PEST flECYEI3 Közgazdász a pártértekezlet előtt A gyorsvonat Budapest felé robogott, a kis fülkében csak ketten utaztunk. — Szabad egy percre köl­csönkérnem a töltőtollát? — Tessék — válaszoltam útitársamnak, aki figyelmesen olvasta a kongresszusi irány­elveket, majd aláhúzott né­hány sort. „A negyedik ötéves terv fel­adatai szükségessé teszik a gazdaságirányítás módszerei­nek további tökéletesítését.... Javítani kell a vállalati ter­vezést, bontakozzék ki jobban az állami és a szövetkezeti vállalatok önállósága, erősöd­jenek egymás közötti gazdasá­gi kapcsolataik.” Amikor tollamat visszaadta, szomszédom észrevette, hogy kezemben a Közgazdasági Szemle legújabb számát tar­tom. Bizonyára kollégának vélt és vitapartnernek foga­dott. — Küldöttnek választottak a pártértekezletre. Ha szót ka­pok, felhívom a figyelmet, hogy megyénk ipari üzemei­nek többsége nem önálló vál­lalat. Olyan üzem közgazdá­sza vagyok, amelynek köz­pontja Pesten van, azt tapasz­talom, hogy a gazdaságirányí­tási reform megtorpan a gyár­egység kapuja előtt. — Hogy érti ezt? Hiszen megyénk legnagyobb sikeré­nek mondhatjuk, hogy mind­inkább ipari jellegű megyévé válik.­­ Valóban így van, ez ör­vendetes, jó dolog. De a köz­gazdász küldött ne csak a köz­ismert eredményeket sorolja, hanem szóljon azokról a je­lenségekről is, amelyek a to­vábbi fejlődést akadályozzák. Arra a feszültségre szeretném irányítani a figyelmet, hogy megváltozott a népgazdagság makromechanizmusa, de ke­vés változást tapasztalunk gyáregységek irányításában. A a nagyobb vállalatok a szocia­lista tervgazdálkodás jelenlegi fejlettségi fokának megfelelő a önállóságot kapnak, élnek is vállalkozói jogokkal, de több gyáregységnek ma még csak a tervutasítás végrehaj­tásához van joga. — Milyen fejlődésgátló kö­rülményeket tapasztal? — Népgazdasági és vállalati szinten a munka mércéje a nyereség lett. De a gyáregy­ségeknél, az üzemeknél, ahol a nyereség jelentős része kép­ződik, nem is tudják, hogy mennyi a tényleges üzemi nye­reség, a nagyvállalatnál hely­telenül osztják el a fejlesz­tési és részesedési alapot, nincs önálló és következetes létszám- és bérgazdálkodás. Ilyen körülmények között ho­gyan lehetne jól szervezni termelést, vajon mikor és ho­­­gyan jutunk előbbre a ter­melékenységgel, a gyártás- és a gyártmányfejlesztéssel? — Nem türelmetlen ön? — A hiányosságokat nem tudom szótlanul nézni. Min­den vezetőnek, köztük a köz­gazdásznak is, kötelessége az üzem irányításának korsze­rűbb módját keresni Hogyan, milyen ismeretek alapján os­­­szák el a nagyvállalatok és a gyáregységek között az anya­gi eszközöket, a különféle ala­pokat és juttatásokat? Ha az üzemek közötti elosztás során nagyot tévednek, akkor na­gyon megkárosítják a népgaz­daságot és a dolgozókat is. Könyvelnek „lent” az üzem­ben és „fenn” a nagyvállalat­nál, s a kettősség miatt meg­lehetősen felduzzadt az alkal­mazotti létszám. Hogyan, mi­lyen számítások szerint hatá­rozzák meg Budapesten, hogy a vidéki üzemben mennyi le­gyen negyedévenként a ter­melési érték, a létszám és az egy főre, egy órára eső mun­kásbér? Valójában az ered­mény milyen hányada függ a gyáregység munkájától, illet­ve a központ beavatkozásá­tól? — Igaza van. Érdemes vol­na részletesen megvizsgálni a nem önálló üzemek irányítá­sát és összehasonlításokat tenni. — Nem­ ártana. Az elmúlt év végén miniszteri utasítás jelent meg a nagyvállalat és a tröszti szervezet korszerűsí­tésére és az érdekeltségi rend­szer tökéletesítésére. De egyik­másik nagyvállalat vezetője különböző érvekkel indokolja a túlzott központosítást, az üzemek eredményeinek „fe­lülről” irányított kiegyenlíté­sét. De arra nem lehet kielé­gítő magyarázatot találni, hogy a termelő egységek nye­reségtervét csak az év közepe felé határozzák meg, a bér­alappal, a prémiummal és ju­talommal — a központ utasí­tására — évközben szűkmar­­kúan bánnak. Természetesen más a nagyvállalat és más a gyáregységek hatásköre, ön­állósága. De azt tűrhetetlen jelenségnek tartom, hogy akik „fentről” igénylik a nagyobb önállóságot, az ésszerű és a szükséges hatáskört, ugyanezt „lefelé” vonakodnak megadni.­­ Tehát egyetértünk abban, hogy „új mechanizmus” a nép­gazdaság irányításában, de „a mechanizmus” az üzemek­ben, ez egyre inkább tartha­tatlan ellentmondás. — Igen, ez feszültséget okoz. Ez a felemás, illetve el­lentmondásos állapot sokáig nem tartható fenn. — Valóban, de mi legyen a megoldás? Hiszen minden vál­lalat és üzem adottsága más, ezért a vállalati mechanizmus működését nem lehet „felül­ről” elrendelni, ennek szabá­lyait nem lehet központilag kidolgozni. Úgy vélem, ezt minden vállalatnak önmagá­nak kell megoldani. Közben megérkeztünk, s a nagy sietségben szinte búcsú nélkül váltunk el. De útitár­sam, és bizonyára olvasóim is egyetértenek azzal, hogy a jó szakembernek és a felelőssé­get érző kommunistának nem­csak joga, de kötelessége hogy a vidéki üzemeknél is, a gazdasági fejlettségnek meg­felelő pártszervezetek létre­hozását sürgesse. A pártszer­vezetek bátorítsák és ösztö­nözzék a vállalati mechaniz­musnak az üzemek és gyár­egységek kapujánál megre­kedt kibontakozását, a kom­munisták pedig személyes példamutatással segítsék ésszerű termelésszervezést, az termelékenység, a gazdaságos­a­ság és a hatékonyság fokozá­sát. Mert a kommunisták leg­főbb jellemzője a fejlődés, a haladás szolgálata. Dr. Fazekas László KAPUZÁRÁS „Földgázas” Miskolc Történeti emlékű ipari üzem „kapuzárására” került sor Miskolcon: az 1882-ben alapított miskolci városi gáz­gyárban megszűnt a termelés. Szerdától a város lakói már teljes egészében földgázt hasz­náltak. Az országos gázprogram keretében hazánkban Miskolc az első város, ahol megszűnt a városi gázszolgáltatás. A föld­gázra történt áttérésnél Mis­kolcon a fogyasztók száma je­lenleg tizenhétezer, az évente felhasznált földgáz mennyisé­ge pedig megközelíti a száz­millió köbmétert. Következik: Dunaújváros van, teheti, vége a város egy nehéz korszakának, harcának, erőt kell gyűjteni a követke­zőkhöz. Helyettese kalauzként mellém ad egy újságírót, szim­patikus fiatalember, annál is inkább, mert a bemutatkozás után néhány perc múlva kide­rül, hogy mi ismerjük egy­mást, valamikor, nem is olyan régen, Egerben végezte a ta­nárképzőt. Neve: Palágyi Bé­la. Elindulunk a városba. Szol­nok sem szép város, az alföldi városok már ilyenek. Pedig ipara is van, gazdag történel­mi múltja, mindene, ami egy magyar vidéki várost rangra emel. Amíg 30 városi fokos melegben rójuk az utcákat, a kolléga a bennszülött patrio­tizmusával és tájékozottságá­val meséli el a város rövid történetét. Tavasszal két napot töltöt­tem, most nyáron is megláto­gattam a romantikusan szép Tiszaliget üde, zöld foltjában elterülő nyaralótelepet. Végig a folyó partján vállalati üdü­lők színes, tarka tömbje. Va­jon mi történhetett velük, ami­kor dühösen tajtékzott, tom­bolt az ár? Mondanom sem kell, hogy az újságíró kolléga a város múlt­jának és jelenének ismerteté­sével nem éri be, színes sza­vakkal ecseteli előttem és ta­lán önmaga előtt is a város jö­vőjét, és ahogyan hallom, nagyszerű, gazdag, szép jövő előtt áll Szolnok is. Kimegyünk a Tiszához. Szo­morú a Tisza, mint a kikapós asszonyka. Bánatosan hunyja le mind a két szemét, arca bűnbánó, haja szőke, nem csapzott már, visszafestette csúnya, tompa, piszkosbarná­ról szép, ragyogó szőkére. Pe­dig, mondják, milyen csúnya volt. Boldogan csókolózik a nappal.­­ A liget elején áll a rózsák emlékműve. Ha jól jegyeztem meg, hivatalos neve felszaba­dulási emlékmű. Talpazatában a megyei fiatalok egy üzenetet helyeztek el, kedves levél ez, romantikus is, ahogyan a fia­talokhoz illik. Csak ötven év múlva szabad felbontani és megtudni a hagyatékot, mit is irtunk mi, illetve a szolnoki fiatalok ma, mit üzentek az 50 éve múlva következő gene­rációnak, illetve az akkori fia­taloknak Az első rózsát Beregovoj szovjet űrpilóta ültette. Azóta minden ember, aki megláto­gatja a várost, eljön ide, és el­ültet egy rózsatövet. Nézem a szobrot, közelről, aztán távol­ról, nagyszerű figurája van, monumentális, jó. Amíg Palágyi kedvesen, elő­zékenyen tájékoztat engem, számba veszem, milyen szituá­ciókban voltam én itt Szolno­kon, kiket ismerek úgy köze­lebbről és kiket távolabbról, mi ebben a városban az érde­kes, a karakterisztikus, az ese­mény számomra. Sokszor jár­tam itt, akadt kedves és ke­vésbé kedves emlékem. Isme­rem az újságírókat, a színház dolgozóinak és színészeinek jó felét, sok embert ismerek a megyei PB-n is. A legkedve­sebb emlékem azonban mégis 1970. tavaszából való, amikor a megyei szerkesztő kollégám, Varga Jóska kicsalt bennünket a palotási áll. gazd.-ba, sült kacsát vacsorázni. Kedves este volt, voltunk vagy 30-an, 40- en újságszerkesztők és sofő­rök, elláttak bennünket min­den földi jóval, fizetni sem kellett érte, a belépődíj mind­össze annyi volt, hogy meg kellett csodálnunk az áll. gazd. igazgatójának hobbyját, vé­gig kellett néznünk az összes diaképét, csak azután mehe­tünk a vájához. Nem baj, megérte, az igazgató jó humo­rú ember volt, a diaképei jól sikerültek, csak a kacsa... A sült kacsák combjai... A pi­lótákat külön szobába terelte a disztingváló szervezési elkép­zelés. Ezt lehet helyeselni vagy kifogásolni. Fölfoghatjuk úgy is, hogy egy teremben nem fértünk el mindahányan, negyvenen. Tíz csinos lány, fe­hérbe öltözve szolgált ki ben­nünket, illetve szolgálta ki a két terem éhes embert. És hogyha az igazgatóság úgy képzelte, hogy az újságszer­kesztőket és a pilótákat külön kell ültetni, a lányok ezt hely­­behagyták, helyeselték, de azért nekik is volt egy külön elképzelésük erről a vacsorá­ról. Tudja az is isten, hogy tudatosan vagy csak úgy ösz­tönösen, de a sült kacsacom­bok hatalmas porcelántálakkal mind a másik szobába kerül­tek, a sült májakkal együtt. Először hittük volna, hogy eb­ben az máj- és állami gazdaságban lábnélküli kacsákat tenyésztenek, de ahogy beté­vedtünk a másik szobába, rög­tön megértettük, miről van itt szó. Szó sincs tehát arról, hogy itt nyomorult, torz kacsákat tenyésztenének. Egyszerű számtanpélda volt az egész ügy. A főszerkesztők átlag­­életkora minimum 40 év volt, a pilótáké legalább tízzel keve­sebb, így azután az érzelmek, ösztönök elvégezték a maguk szelekcióját a sült kacsák kö­zött. A déli órákban, amikor az volt a benyomásom, hogy olyan erősen és merőlegesen süt­­ a nap, hogy már nekünk sincs árnyékunk, betértünk Palágyi kollégámmal a szol­noki művésztelepre. Jaj, de csúnya neve van, jaj, de sze­gényes a fantáziánk. A birto­kost, vagy ha úgy tetszik, a mecénást szebben is, okosab­ban is feltüntethetnénk. Az árnyas lombok közül egyszer­­csak el­éktelenkedik a felirat, szó szerint így: A városi ta­nács vb. Szolnok művésztele­pe. És még rút is ez a kőkapu­ra vésett mondat, mert kísér­tetiesen úgy hat, mint a te­mető kapujának felirata. És a felirat alatt, vagy mel­lett, már nem emlékszem pon­tosan, de hogy ott van, arra esküszöm, a következő telje­sen értelmetlen másik felirat: Idegeneknek tilos a bejövet. Azért belül szép, nyugodt, jó­ságos minden. Bemegyünk né­hány itt élő és dolgozó festő rezidenciájába, eszembe jut­nak festő ismerőseim, egy-két barátom, Móré Miska Debre­cenben, Marton Budapesten, és a mester, akit távolról tisz­telek, de nagyon, Barcsay. Gondolom, itt is jönnek majd a figurák, hasonlóak az én is­merőseimhez, sajnos, egyik sincs odahaza, csupán (s ez nem lebecsülés kíván lenni), Gácsi Mihály festőművész fe­lesége, aki éppen panaszkodik, hogy milyen élhetetlen az ő férje. Éppen most jött meg Olaszországból a piktor, ahol a velencei zsűri több képét is el­fogadta és kiállította, sőt el is kelt egy képe, csak éppen ő, az élhetetlen Miska nem volt hajlandó házalni, üzletelni a többi képével. Nem találkoz­tam Gácsi Mihállyal, de az el­mondottak alapján vakon is állítom, teljesen ugyanaz, aho­gyan elképzeltem. És ha őt s a többi szolnoki művészt nem is volt szeren­csém megismerni, műveiket sokáig bámultuk és megcso­dáltuk. És imitt-amott a vász­non már láttam a Tiszát, vagy ami ennél sokkal döntőbb, az ember gigászi küzdelmét a vá­rosért, önmagáért, az életért. Tizennyolcan Pest megyéből Nevelésügyi Hétfőn, szeptember 28-án kezdi meg háromnapos ta­nácskozását az V. nevelés­ügyi kongresszus. Az első nap délelőttjén az Országház kongresszusi termében ple­náris ülésre kerül sor. Meg­nyitót mond Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizott­ságának tagja, ezt követi Péter Ernőnek, a Pedagógusok Szak­­szervezete főtitkárának, a szervező bizottság elnökének beszámolója­ előkészítésében A kongresszus részt vevő szervek képviselőinek és Aczél Györgynek, az MSZMP Központi Bizottsága titká­rának hozzászólása zárja az ülést. kongresszus Délután és másnap öt szek­cióban folytatódik a vita, majd szeptember 30-án kerül sor — ugyancsak az Ország­házban — a záróülésre. Elő­ször a témabizottságok veze­tői számolnak be a szekció­ülésekről, majd Ilku Pál mű­velődésügyi miniszter felszó­lalása következik. A kongresszusra 600 kül­döttet várnak. Többségük gyakorló pedagógus. Pest me­gyét 18 tagú küldöttség kép­viseli — kiváló pedagógusok, akik a gyakorlati munkában és az előkészítésben részt vet­tek. idén: tízezerrel kevesebb Mikor lesz elegendő szakmunkása az építőiparnak ? A negyedik ötéves tervben — 1971 és 1975 között — a ko­rábbinál több és összetettebb feladat vár az építőiparra. Az előző esztendőkhöz képest évente átlagosan mintegy 7—9 százalékkal nőnek a tenniva­lók, vagyis 1975-ben csaknem 50 százalékkal több lesz az építenivaló, mint 1970-ben. Lé­nyegesen megváltozik az épí­tőipari feladatok összetétele is. Nagyobb ipari beruházásokra a korábbinál kisebb energiát kell majd fordítani; a vállala­tok többsége intenzív fejlesz­tést hajt végre, elsősorban gépparkját korszerűsíti, mű­szaki színvonalát növeli. Ugyanakkor 1971 és 1975 kö­zött a harmadik ötéves tervnél 10 ezer lakással több, összesen 400 ezer megépítése a program. Egyidejűleg a koráb­bi éveknél mintegy 15 száza­lékkal több lesz a közműépí­tés és tatarozási feladat. A Gazdasági Bizottság már 1968 elején foglalkozott az épí­tőipar felkészülésével a negye­dik ötéves tervre, s akkor fel­adatként jelölte meg az építő­ipar ipari hátterének (anyag­­ellátásának) és a technológiájának a lakásépítés fejleszté­sét, valamint a komplex kön­­­nyű szerkezetes építési széles körű elterjesztését, mód to­vábbá a közművesítés fokozását. Az egymáshoz kapcsolódó te­rületek felkészítése érdekében az 1971—75 közötti feladatokra nagy erőfeszítések történtek, s történnek. Ennek ellenére még változatlanul fennáll az építő­ipari kapacitás és az igények közötti immár krónikus ellent­mondás. Az építőipari teljesít­mény kielégítő szintje legfel­jebb 1973—74-re várható, de ennek is komoly előfeltételei vannak. Ezek között is az egyik leglényegesebb, hogy ja­vuljon az építőiparban a mun­kaerőhelyzet, és ezen belül is megfelelően növekedjék a mű­szakiak és a szakmunkások létszáma, aránya, szakmai ös­­­szetétele. Az építőipari létszám alaku­lását hullámhegyek és mély­pontok tarkították az utóbbi 20 évben. A helyzet valame­lyest csak az utóbbi 3 évben javult a növekvő keresetek vonzó hatására. Az év elején az építőiparban (ÉVM, KPM, egyéb tárcák, ta­nácsi vállalatok és szövetkeze­tek) együttes létszáma 290 ezer ember volt, a tervezett lét­számnál országosan mintegy 10 ezerrel kevesebb. A 290 ezer dolgozóból 215 ezer a munkás, illetve szövetkezeti termelő, csaknem 21 ezer a műszaki, és valamivel több mint 20 ezer az adminisztratív munkaerő, a többiek zöme pedig ipari tanu­ló. A mai 215 ezer munkásból a terv szerint 156 ezer szak­munkásra lesz szükség, ez munkásállomány több mint 52­­ százaléka (1965-ben a szak­munkásarány 46 százalék volt). A tervezett szakmunkaerő-lét­­számot azonban az iparág nem tudta biztosítani. Az építőipar egyik legsú­lyosabb gondja évek óta, hogy egyre nehezebb részé­ről — a telepített ipartól el­térő, kedvezőtlenebb adott­ságok miatt — a szakmun­kás-utánpótlást biztosítani. Jól jellemzik ezt az utóbbi évek adatai. Valamennyi szakmai csoport tanulófelvé­teli terve 1966-ban 13 ezer volt, a valóságban felvettek 12 ezer 300 tanulót, s abban az évben szakmunkásvizsgát tett 8500 fiatal. 1967 adatai: terv: 14 500 tanuló, tény 13 700, szakmunkásvizsgát tett 9200; 1968: terv: 18 000 tény 14 800, vizsgát tett 10 800. Az 1969- es terv tele volt, 17 ezer tanuló felve­valójában csak 14 600 kezdte meg a szakmai tanulmányait. A szakmunkás­tanuló-iskolákban képzettek hiányának pótlására, első­sorban az ÉVM-vállalatok, évente mintegy kétezer fel­nőttet képeztek segédmunkásból szakmunkássá. A tanfolyami képzés azon­ban legtöbb esetben alacso­nyabb színvonalú, mint az iskolai képzés, az ily módon képesítést szerzett szakmun­kások túlzottan magas ará­nya rontja az iparág munká­jának minőségét. A IV. ötéves tervben az építőipari szakmunkások ará­nyát — a feladatok teljesí­téséhez — mintegy 58—60 százalékra kellene növelni. Ehhez 1971 és 1975 között épí­tőipari szakmunkásból 53 ezer, egyéb szakmunkásból 5400 ember a szükséglet pedig Fi­gyelemmel a lemorzsolódások­ra, öt év alatt összesen 67 ezer fiatalt — évente 13 500-at — kellene csaknem tanuló­ként kiképezni az iskolák­ban. A magas képzési lét­szám biztosítása még az előző öt évnél is nehezebb, ugyanis a demográfiai hullám népes korcsoportjai lényegében már túljutottak a képző iskolákon.szakmunkás- Ami a műszakiakat illeti: a jelenlegi mintegy 21 ezres létszámukból mintegy 12 szá­zalék a mérnök, csaknem 40 százalék a technikus, a töb­biek viszont az építőipar szá­mára alacsonyabb értékű is­kolát végeztek. A mérnökök és technikusok mintegy két­harmada közvetlenül az épí­tőipari munkák irányításával foglalkoznak, míg a vállalatvezetésben, a többiek a ter­melés előkészítésében, kutatómunkában, a segédüzemi termelés irá­nyításában vesznek részt. Így átlagosan minden ötödik, ha­todik építési helyre jut egy­­egy, a termelést közvetlenül irányító mérnök és körülbe­lül minden második helyre egy-egy technikus,építő­Ami a szakmunkásképzést illeti: a múlt évben a Mun­kaügyi Minisztérium és az ÉVM irányításával lényegé­ben befejeződtek a képzés korszerűsítésének előmunká­latai. Az egyik középponti feladat volt: kimunkálni szakmacsoportos szakoktatást.­­ Ennek lényege az, hogy keve­sebb vagy ugyanannyi szak­munkás több szakmához ért­sen és módosítsa az építő­iparban most még honos el­aprózott, sok embert igény­lő munkamegosztást. Ennek megfelelően a technikai szín­vonal fejlődéséhez igazítják a specializálódást; egységesí­tik a rokon szakmák tanmű­helyi alapképzést; bővítik a technikai műveltséget növelő természettudományos isme­retanyagot; új tanterveket, korszerűbb tankönyveket ké­szítenek. De még így is: az építőipa­ri szakmunkásképzés mennyi­ségi és minőségi fejlesztésé­nek legfőbb akadálya az ok­tatási kapacitás, a tanulóott­honok férőhelyeinek elégte­lensége. Ennek az állapotnak megszüntetése nélkül pedig a IV. ötéves tervben olyan szakmunkaerő feszültségekkel kell számolni, amelyek végső soron veszélyeztetik az építő­ipar előtt álló keret teljesítését.feladatok si­ Sz. S. *

Next