Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-14 / 11. szám

1971. JANUÁR 14., CSÜTÖRTÖK HALÁSZTELKEN, a Szerszámgépipari Művek fejlesztő­­intézetében sok érdekes gépet, műszert készítenek. Ezek közé tartozik a képünkön látható, oldalazóberendezéssel ellátott fu­­ratküszörűgép is, amelyből hét darabot gyártottak. Egyet fran­cia cég megrendelésére, a többi pedig — a köszörülési próbák után — részben exportra, részben pedig a hazai üzemekbe ke­rül. Fotó: Gábor MST *i eg veikMítíop Koronauradalomból tangazdaság . I. Antal, ha Pesten kocsiba ült, Hatvanig a saját birtokán utazhatott. De először meg kel­lett azt szereznie, mivelhogy e Mária Terézia udvarában te­vékenykedő zseniális jogász, a „vitám et sanguinem” jelenet rendezője egyszerű horvát kis­­nemesként kezdte, a szülei bi­zonyára sertéssel kereskedtek. A tehetség — egy ember jó és rossz tulajdonságainak nem köznapi együttese — és az idő­pont találkozása hasította ki a gödöllői tájban a Grassalko­­vich uradalmat. A török ki­űzése utáni kétszázesztendős birtokrendezés, okmányok megszerzése, megvétele, eltün­tetése, meghamisítása. „Sok nemes vér zsírját, te átkozott, nyalod!” — énekelték I. An­talról­ országszerte. Birtokos­ként jó szervezőnek, a patri­archális viszonyok hívének, igazi barokk főúrnak bizo­nyult. A kastélyt is ő építtet­te, a besnyői kapucinus kon­­ventet is ő telepítette. Fia, XI. Antal, a herceg, rokokó főúr, külföldön él, tékozol, otthon csak zsigerel. Fia, III. Antal, ha lehet, még rosszabb. De a földesurai kezéből kicsúszott birtokot a satnya utódok el nem adhatják, hiéna uzsorá­sok le nem foglalhatják: hit­­bizomány. Rajta a számvevők, főtisztek, ispánok személyétől, munkájától függően váltakoz­nak az állapotok. A legfőbb formáló mégis az adottságo­kon: a gazdasági fejlődés­kényszer, a nyugaton uralkodó mezőgazdálkodás nyomása. IV. Antal nem született. A birtok 1867-ben koronauradalommá lesz. A nagyatyától unokáig íve­lés, hanyatlás közben benépesül egy kietlen táj, kialakult egy tájhaza — mely­ben most is megleljük az egy­séget, s a hagyományt — egy életforma-gazdálkodási forma. A török után csak néptelen­­ség, sás, puszta, erdő. 1747-ben már százharmincötezer holdon tizenhét község, Kerepes, Csö­mör, Galgamácsa, Kartal, Szód, Hévízgyörk és a többi. A bes­nyői kapucinus konventet nem véletlen hozták, ügyeltek rá, hogy a letelepedő jobbágyság­ban a Bécsnek kedvesebb ka­tolikus elem legyen többség­ben. Magyar, szlovák, német népességből vegyes falvak jöt­tek létre általában. Sok földön először ritka né­pesség, (egy jobbágytelek hu­­szonnégy-harminc hold szántó) a középkorias életviszonyokat élesztette fel. A földesúr és jobbágy közötti szerződésben, a robot, terményadó kiszabá­sában kevés számot találni — utak, belső piac hiányában, az osztrák vám miatt inkább szükségletre termeltek. A ter­heket nem egy-egy jobbágyra, de a községre vetették ki. A falvak a középkori életközös­séget idézik, bizonyos földkö­zösséget is találunk. Azután a kevés földön sűrű népesség, a piac is bővül, s itt az urbárium, amely állandósítja az egész, fél, negyed, nyolcad telkeket. A földesúr a megművelt köz­ségi föld rovására terjeszke­dik, nem megy a távoli pusz­tába, szűnőben a földközösség, ami különösen a legszegényebb zsellérséget sújtja. A szántó­föld, beltelek utáni szolgál­tatásban megjelenik a pénz­adó, a földesúr is csak pénzért adja ezután még a makkot is az erdőn. A három Grassalkovich ide­jén állnak át a gödöllői ura­­dalomban a középkorias önel­ásról a piacra való­ cionálisabb termelésre. A gödöllői birtokon is a mind kevesebb, tehát jobban kihasz­nált földön a pihentetéses mű­velésről áttérnek a ganajozás­­ra: szántó, rét, ugar elkülö­nül. Főként rozsot, zabot, ken­dert, majd káposztát termesz­tettek, de termett még búza, árpa, köles, tönköly, pohánka, foglalkoztak dinnyével, később babbal, borsóval, lencsével is. 1740-től kukoricát vetettek ugarra, dűlőkre, a XIX. század elején meghonosodott a bur­gonya. Sok volt a gyom, mert nem kapáltak, a boglya csak lassan hátrált a kéve elől, az aratószerszám főleg a sarló. Az uradalomban kivált nem folyt minőségi művelés, mert „csak halvány s rossz illatú virágo­kat termesztett a kénszerítve dolgozó kéz”. Kivételt képe­zett a szőlő, de annak műve­lését pénzzel fizették. Szőlőt 1710-től a parasztság is tele­pített, a jobbágyi szőlők te­rülete tízszeresét képezte az uraságinak. Az erdőben, rengetegben amúgy is bővelkedő tájon, dé­lebbre, a XVIII. században még erdősítettek is. Később az erdő fogyatkozásnak indult. A rávitt állatok, különösen sertés, pusztították a sarjakat,­­ de az uradalom is sokat vága­tott: a fa ára harminc év alatt a háromszorosára nőtt. Ahogy fagyott erdő, ugar, rét, legelő, a ridegtartás úgy nehezedett. E vidéken kevés lovat tartot­tak, ezek sebesek voltak és apró termetűek — a tenyész­tésbe már az állam próbált beavatkozni — és elsősorban a szárazmalmokban, nyomtatás­nál használatosak. Ellenben egy egésztelkes gazdánál négy, tíz ökör is találtatott. A szarvasmarhát télen nyáron a szabadban tartották, s csak az 1770-es évektől váltotta fel a rideg gulyát a csorda, majd a bővebb tejtermelés is megin­dult. Míg a ridegtartásban az állatok télen szénát kaptak, s kora tavasszal már a hó alól ették a füvet — Tessedik nyo­mán később terjedni kezdett a lóhere, lucerna. Az uradalom­ban számos majorság épült. A tőke ez időben még háttérben állt a természet s a a munka mögött. Az üzemtőke a szekértől, kötéltől, lánctól, ekétől szántóvasig, állatbé­lyegzőig, faggyúig, puttonyig, száz és száz dologtól száz meg száz más tárgyig terjedt, de ezek zömét helyben készítet­ték. Az épületeik, malmok, présházak, méhesek, a faluban az istállózásra, takarmány tá­rolásra valók többnyire vá­lyogból, sározott vesszőből emeltettek. A község, az egyt­elkies nemestől a házat­­lan zsellérig aztán már csak jövedelemforrás a földesúr­nak: pénzt, igás, vagy gyalo­gos robotot, dézsmát adnak. (1796-ban például az urada­lomnak csak bárányból két­ezer darabot.) A gazdák hú­zódoznak a már pontosan ki­jelölt, a földközösségből nem gyarapítható, mind értékesebb föld feldarabolásától, a föld­nélküliekből toborzódik, sza­porodik a cselédség. A legelső tisztviselő a főtiszt, az ispánok a mezőn foglalatoskodnak, a számtartók a számvitellel, a számvetők a pénzüggyel, a tiszttartók csak gazdasági teendőkkel, a kaszmnárok magtárral, a kulcsárok a pin­n­cével. A vincellérek a szőlők­ben vezetnek, a pintérek bort kezelik, a hajdúk a job­­­bágyokat munkára hajtják. Földmérőt, ügyvédet, vadászo­kat, méhészeket, erdőmestere­ket és egy sereg „szabad jobb­ágy” vargát, tímárt, pé­ket, süvegest, kőművest, faze­kast, molnárt találunk az ura­dalomban. Mit látott a német, francia utazó vagy a közelgő reform­kor szellemét érző magyar? Sok falu oly rendetlen, hogy félő, a paraszt nem talál haza a szekerével. Sokan felhány­ják a magyar jobbágy kényel­mességét, mely részben a tö­­­­rök kor öröksége: akármennyi termett, úgyis elvették. A rossz utak miatt a nagyon jó esztendőkben is csak elveszte­gették a termést. Egyik évben éhinség kísértett, köszöntött, a másikban rájuk rogyott csűr. Mivel a termelés csak a lassan racionalizálódott, so­káig „minden az áldott ter­mészetre hagyaték”. „A pa­raszt virtuskodik az aratás ne­héz munkájában, de télen el­hever a marha mellett hóna­pokig”. „Magyarország a vere­bek paradicsoma”. — háborog­­nak a reformerek. A tizenkilencedik század az­tán végbevitt, később rögzített, leragasztott, és önnön reakció­jává fordított sok gazdasági reformot. A legnagyobb figyelmet kapott erdő, s a vad, e szép dolgok reprezentációk, mint díszletek, kulisszák szük­ségesek a tulajdonosoknak a nagy alkudozásokhoz. Padányi Anna AZ ORSZÁGBAN ELŐSZCTR Szakorvosok vizsgálják meg az egész lakosságot Ceglédbercelen A reggeli nyolcat el sem ütötte a toronyóra, a kultúr­­házban mégis pezseg már az élet. A színpadot függöny ta­karja, de akármilyen darab tömegjeleneténél mozgalma­sabb a nézőtér és mindenki főszereplő itt. A belépőt mérlegre állítják, majd mérce alá, mert testsú­lyán kívül a magasságát is megmérik. Aztán három asz­tal közül az egyik mellé le­ültetik. Kettőnél fiatal orvos, egynél még fiatalabb orvosnő kérdezi ki alaposan. Nemcsak testi panaszokra kiváncsi, megtudakolja aprólékosan at­tól is, aki makkegészségesnek vallja magát, milyen a lakása, hol, milyen munkakörben dol­gozik és munkahelyén meg otthon adnak-e okot ideges­ségre a körülményeik. Megmé­rik a vérnyomását is. A kikérdező orvos a vála­szokból megtudja, ha valami­lyen betegség miatt a kikér­dezett kezelés alatt áll^ vagy állott és eszerint irányul a terem szélén lepedőfüggönyök­­­kel, deszkafalakkal elrekesz­­tett nyolc rögtönzött rendelő­­helyiség egyikébe. Mindegyikben más-más betegségek szakorvosa várja a pácienst, hogy tü­zetesen megvizsgálja. Nemcsak ismert betegsége je­lenlegi állapotáról akar meg­győződni, azt is kutatja, szen­­ved-e valami más, rejtett be­tegségben. S ha úgy gyanítja, amennyiben nem a saját szak­májába vág, átküldi valame­lyik szomszédos „rendelőbe”, illetékes szakorvos elé a pá­cienst. Előfordul persze, hogy a ki­kérdezés után semmiféle be­tegségre nincsen gyanú. A pá­cienst ilyenkor a 8-as rendelő­be küldik, ahol az egészségese­ket vizsgálja­­áz egyik bel­gyógyász orvos. Megtörténik egyszer-másszor az is, hogy két-háromféle betegséget konstatál egyetlen „egészsé­gesen”. Legvégül a tüdőfényképszű­­rő masinához jut a páciens. Itt már csak néhány percet tölt. Ceglédbercelen hetekkel ez­előtt hírül adták, hogy a ceg­lédi kórház kivonul a község­be és megvizsgálja az egész lakosságot. Nem meglepetés tehát számukra, ami a kul­­túrotthonban január 4-én reggel elkez­dődött és eltart, amíg a tüdőszűrés, január 21-ig. Azt viszont csak a legbeava­­tottabbak tudják, hogy Ma­gyarországon, és mert a kül­földi szakirodalomban sincs rá semmi utalás, talán az egész világon ez alkalommal legelő­ször vizsgálják meg szakorvo­sok néhány nap alatt egy egész község lakosságát Ceg­­lédbercel mind az ötezer la­kosát, mindenkit, aki tüdőszű­résre kerül. Aztán, majd va­lamikor februárban a kórház gyermekszakosztálya száll ki a községbe és rákerül a sor a 14 éven aluli gyermekekre. De hiszen éppen egy eszten­­deje kezdték meg és ez év vé­géig be kell fejezniük a kör­zeti orvosoknak a lakosság­­szűrést. — Igen — mondja dr. Kar­­say János, a község egyik kör­zeti orvosa — s kollégámmal együtt körzetünk lakosságának felét megvizsgáltuk egy esz­tendő alatt. Most azonban két hét alatt az egész falu sorra kerül. A ceglédi kórház igazgató­ja, nyolc szakorvosa és három másik orvos jött ki Bercedre laboratóriumi és orvosi as­­­szisztensnők, ápolónők kísére­tében, összesen 40 fő, valósá­gos kis hadsereg. Sok célja van ennek a most folyó vizsgálatnak — halljuk dr. Unoka József kórházi igaz­gató főorvostól. — Az Egész­ségügyi Világszervezet külön­böző területeken, más-más klíma- és munkaviszonyok, szociális körülmények között élő lakosság egészségi állapo­tát, a különböző betegségek előfordulási arányát kívánja összehasonlítani. Ehhez itteni komplex szakorvosi vizsgála­tunk szintén szolgáltathat ér­tékes adatokat. Persze, bennünket hoz­zánk közelebbi célok ve­zetnek. Abból, hogy felmérjük Ceg­­lédbercel lakosságának egész­ségi állapotát, kórházunk egész felvevő területének helyzetére következtethetünk. Elsősorban arra, hogy mekko­ra az igény a területi kórház­rendelőintézet iránt. További cél, hogy területünkön a kró­nikus betegek gondozása, az itteni tapasztalatok felhaszná­lásával a lehető legjobban megszervezett legyen. Legfon­tosabb természetesen, hogy a felderített betegséget még ko­rai stádiumban illetékes szak­orvos vegye kezelésbe. Ez a beteg szempontjából rendkí­vül nagy jelentőségű, de nem kisebb a szakorvos részére sem, mert ugyanebben a be­tegségben szenvedők tömege kerül hozzá és így óriási ta­pasztalatokra tehet szert, gya­korlati tudása gyorsan fejlő­dik. Ahhoz, hogy ez bekövetkez­hessék, bőven lesz beteg. A most folyó ceglédberceli vizs­gálat során a naponta megjelenő 350— 400 ember 10—15 százalé­káról derül ki, hogy beteg, de nem is tud róla. Most, mielőtt még a baj elha­talmasodhat szervezetében, kórházból, esetleg klinikára vagy szükség szerint rendelő­­intézetbe kerül, vagy közvet­lenül a körzeti orvos veszi gondozásba. Az összegyűlt ha­talmas adatanyag statisztikai és tudományos feldolgozása a gyógyító munkával egyidejű­leg megkezdődik. Hosszú, nagy munkáról van szó és csak ha már befejezték, akkor döntik el a kórház területén, mikor és melyik községben kerül sor hasonló komplex szakorvosi szűrővizsgálatra. Szokoly Endre HÉVSZ A Zala megyei Állami Épí­tőipari Vállalat újabb nagy építési feladatokat vállalt egyik legnépszerűbb gyógy­fürdőnk, Hévíz fejlesztésére. Az építés alatt levő 400 sze­mélyes SZOT-szállón kívül újabb 407­ személyes kórház­szállót emelnek. Megkezdik ezenkívül a 460 vendég elhe­lyezésére alkalmas szálloda építését is, amely 18 emelet magas lesz. A hévízi gyógy­üdülő fejlesztésének újabb me­cénása az országos takarék­­pénztár: a negyedik ötéves tervidőszakban négy, egyen­ként 120 személyes korszerű társasüdülőt építtet a fürdő területén. Több nyelvű táblák Baranyában Baranyában, hazánk egyik legnagyobb nemzetiségi terüle­tén, több nyelvű tájékoztató táblákat helyeznek el azokban a városokban és falvakban, ahol a lakosság számottevő ré­szét teszik az idegen anyanyel­vűek. Szalántán — a megye egyik legnagyobb délszláv lak­ta falujában , például a Hu­­nyadi János Termelőszövetke­zet székházán a magyar nyel­vű névtábla mellett elhelyez­ték a horvát nyelvűt is. A ma­gyar, délszláv és német lakos­ságú Mohácson, a városi ta­nács határozata alapján, há­romnyelvű táblák kerültek a kulturális intézmények hom­lokzatára. A szókimondás vámszedői Különös felszólalást hallot­tam egy tanácskozáson. A fel­szólaló hosszasan sorolta a hi­bákat. Olyan dolgokat mon­dott el, amelyeknek egy részé­ről maga is csak hallott. Állí­tásait úgy kezdte, hogy „nem győződtem meg róla, de azt beszélik...”, vagy: „Lehet, hogy nem igaz, de egyesek azt állítják, hogy ...” Amikor fel­szólalása végére ért, hozzátet­te: „Én elmondtam, amit akar­tam. Az illetékesek majd dön­tenek, mit használnak fel jelzéseimből. Elmondtam min­­­dent úgy, szívem szerint, aho­gyan gondolom. Mert tudom, hogy nálunk ma nyíltan és őszintén lehet beszélni. Nem tesz senki lakatot az ember szájára. Nem kell az őszinte beszéd miatt megtorlástól fél­ni...” A felszólalást hallgatva, egy hasonló hangnemű levél jutott az eszembe. A minap került a kezembe, írója két évvel távo­zása után ült le, hogy terjedel­mes bejelentést tegyen a volt munkahelyén tapasztaltakról. Korrupcióval, elvtelen rokoni kapcsolatok kihasználásával, a bírálat elfojtásával és megtor­lásával, fekete úton szerzett jövedelmekkel vádolta a ve­zetőket. Befejezésül azt írta, hogy ő nem tudja eldönteni, mindez igaz-e vagy sem. Való igaz, nálunk egészséges közszellem uralkodik. A kom­munisták, a pártszervezetek, a sajtó még egyenesen buzdítói is, bátorítói ennek a szókimon­dó magatartásnak mindenütt, ahol esetleg még szükség van rá. Léteznek még olyan kiskirálykodásra hajlamos em­berek, akiknek nem nagyon tetszik az őszinte, bíráló lég­kör, nem az ő világuk az. A két idézett példa azonban másra is felhívja a figyelmet. Ugyanis nemcsak egyszerűen szókimondást, hanem valami­lyen sajátságosan torz állás­pontot is tükröznek. Valami ilyet: Én elmondtam, amit akartam, a következményekért nem vállalok felelősséget. Pon­tosabban, még azért sem, amit mondtam. Mert hozzátettem, hogy magam az állítottakról nem győződtem meg. A fele­lősség tehát áthárul arra, aki a szavaim nyomán esetleg in­tézkedik. Egyrészt ilyen meggondolást takar az idézett módszer. Más­részt azt is: Ha nem hallgat­nak rám, és nem indítanak el­járást, vizsgálatot a jelzéseim alapján, én akkor is fedve va­gyok. Ha később valamiben mégis igazam lesz, én odaáll­hatok, hogy jelezzem, kérem, nem hallgattak rám. Én leszek az okos. A látszatra karakán, szóki* mondó magatartás mögött te* tát ilyen alamuszi, gyáva okoskodás húzódik meg. C*ja­­va, veszélyes és káros. Mert mi történik egy ilyen levél vagy felszólalás után? Minden bizonnyal vizsgálat indul. El­hangzott, leíródott ugyanis a jelzés, még a felszólítás is vezetőkhöz, hogy tegyenek va­a­lamit. Nem lehet szó nélkül elmenni mellette, hisz hogy minden szó igaz, lehet. Meg­kezdődik a vizsgálódás, amely sok ember idejét igénybe ve­szi, közben esetleg méltányta­lanul zaklatnak embereiket, nyugtalan perceket szereznek nekik. Végül is tisztázódik az ügy. Mint ahogyan az említett levél esetében már tisztázódott is. Valóban járta egy időben hasonló szóbeszéd, amit a le­vélíró szorgalmasan összegyűj­tött. Ám kiderült, hogy az egészből egy szó sem igaz. Mendemonda volt az egész. Kellemetlen dolog ez az érin­tetteknek még akkor is, h­a nem veszik figyelembe, hogy egyesek még mindig adnak a „nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél” — féle okoskodásra. Ilyen ügyek megfelelő és igazságos lezárása az lenne, ha a rágalmazót, a felelőtlen vá­­daskodót büntetnék meg ilyen­kor. De lehet ezt az adott esetben? Nem lehet, mert megmondta, hogy nem biztos ő a dologban, ő is csak hallotta, az illetékesekre bízta, megvizs­gálják vagy sem. A kör tehát bezárult. A vizsgálatot mellőzni nem le­hetett. Amikor kiderült, hogy nem igaz a bejelentés, a beje­lentőt mégsem lehetett fele­lősségre vonni. Nincs tehát mentség az ilyesmi ellen? Van. Megvan a módja annak is, hogy az ilyeneket, a szókimon­dás és őszinteség légkörével visszaélőket, a demokratikus közéleti szellem vámszedőit el­hallgattassuk. Le kell leplezni őket. Nyíltan, azon a fórumon, ahol az ő állításaik elhangzot­tak. Ott, azok előtt, akik ellen vádaskodtak, így, ha jogilag nem is, de erkölcsileg megfe­lelő megtorlást kapnak. Talán elmegy a kedvük a felelőtlen jelentgetéstől. Meg kell értetni az ilyen hajlamú emberekkel, hogy társadalmunk nyílt, őszinte légköre, a bírálat sza­badsága nem jogosít fel senkit a megalapozatlan fecsegésre, arra, hogy hetet-havat össze­hordjon. Mindezt azért is meg kell tenni, hogy az egészséges köz­életi szellemet erősítsük, igazi bíráló légkört erősítsük.az V. J.

Next