Pest Megyi Hírlap, 1977. október (21. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-15 / 243. szám

m fü ■ V.. J IV. ÉVFOLYAM, 243. SZÁM 81 S By.il 1977. OKTOBER 15., SZOMBAT Ünnepi egységgyűlés Bebizonyították felkészültségüket Az 1977—­78-as kiképzési év első összevont, városi ifjúgár­­da-egységgyűlésére jöttek ös­­­sze e héten délután 202-es számú Szakmunkáskép­­­ző Intézet kollégiumában már gyakorlott és a leendő a ifjúgárdisták. Az ünnepélyes ülésre az egységhez látogatott Pál Ferenc, az ifjú gárda me­gyei parancsnoka, s megjelent Kovács János, a KISZ járási bizottságának titkára, Mund­­ruczó János, a szakmunkás­­képző intézet igazgatóhelyette­­sese, valamint az alegység parancsnokságának képviselői és a megválasztott tisztségvi­selők is. Először Pál Ferenc ismer­tette az ifjú gárda szerepét és feladatát, emlékeztetve a KISZ IX. kongresszusán el­hangzottakra az ifjú gárda feladata, hogy a fiatalok haza­fias, honvédelmi nevelését elő­mozdítsa, s a KISZ különféle rendezvényeinek szervező, rendfenntartó ereje legyen. Történeti visszatekintésében emlékeztette a hallgatóságot arra, hogy az ifjú gárda a KISZ zászlóbontásával egy időben, 20 évvel ezelőtt, elő­ször Gyöngyösön alakult meg, s hogy a gárdába szerveződött fiatalok az eltelt évek alatt sok nagyszerű feladatot kap­tak és oldottak meg. Az országos parancsnokság iránymutatása alapján állít­ják össze az egységek kikép­­­­zési tervét, s az összesen hat­van órányi foglalkozáson a fiatalok megismerkednek az önvédelem szabályaival, poli­tikai képzésben vesznek részt, ami részben tikai vitakörök az ifjúsági polc­anyagát tár­gyalja. Azok a fiatalok — hangsú­lyozta Pál Ferenc —, akik vállalkoznak erre a nehéz és felelősségteljes munkára, ma­radandó, közösségi élménye­ket szereznek. Miután az ifjú a gárda alapvető feladataival s gyakorlati tennivalókkal megismerkedtek, s kellő jár­tasságra tettek szert, különböző versenyeken, vetélkedőkön, a városi, já­rási és megyei szemléken bizonyíthatják tudásukat. A legjobbak az országos talál­kozókra is eljuthatnak. Lőrincz István, a KISZ vá­rosi bizottsága mellett műkö­dő sport- és honvédelmi bi­zottság vezetője, a gödöllői if­júgárdisták korábbi parancs­noka összegezte az elmúlt évi munka tapasztalatait. Obreczán Ákos, az egység új parancsnoka, bemutatta a pa­rancsnokság tagjait; Reményi Kálmán a rendőrség, Juhász János a Vöröskereszt, Kovács Zoltán az MHSZ, Homok Já­nos pedig a tűzoltóság képvi­selőjeként segíti és szervezi az ifjú­gárdisták tevékenységét. A reszortfelelősök, Puxler Jó­zsef, Imolya László, Bacsó Mónika és Horváth János, az előbb felsoroltakkal együtt, társadalmi munkában foglal­kozik a fiatalokkal. Obreczán Ákos örömmel állapította meg, hogy a korábbi szervezési ne­hézségeken túljutottak, és nagyobb létszámú, lelkes kö­zösség készül a feladatokra. A legtöbben a 202-es szak­munkástanuló intézet tanulói közül álltak be a sorba, de a Török Ignác Gimnázium és Óvónői Szakközépiskolából is érkeztek húszan. S bár az if­júmunkásoknak a diákoknál is több elfoglaltságuk akadt, a Ganz Műszerművek Gödöl­lői Árammérő Gyárában is ki­állítottak egy rajnyi ifjú­gárdistát. Az első, igazi feladatot hamarosan megkapják a gö­döllőiek is. G. Z. Kerepes műemlékei A Gödöllői SC természetjáró szakosztálya októbertől kezdő­dően hat hónapon át, havonta egy alkalommal klubdélutánt rendez. Az összejövetelekre a Juhász Gyula könyvtár olvasó­termében kerül sor, minden hónap harmadik csütörtökén, délután fél ötkor. Az első klubdélután október 20-án lesz. Szenkó István, az IBUSZ—TIT országjárás ve­zetője tart vetítettképes elő­adást, Kerepes turistaútjairól és műemlékeiről Úttörők versmondóversenye Ady Endre születésének 100.­­ évfordulója tiszteletére sza­valóversenyt rendez a 8. osz­tályos úttörőknek, a Juhász Gyula Városi-Járási Könyvtár, a városi tanács művelődési osz­tálya, a Petőfi Sándor Városi- Járási Művelődési Ház és városi úttörőelnökség. A ver­­­seny célja, hogy a verselő diá­kok még jobban megismerjék Ady költészetét. A jelentkezők először, no­vember közepéig, az iskolai versenyeken mérik össze tudá­sukat, s az úttörőcsapatok leg­jobb öt-öt versmondója jut a városi döntőbe, amelyet no­vember 22-én rendeznek művelődési házban. A résztve­­­vők egy kötelező verssel, Ady Ifjú szívekben élek című mű­vével és két szabadon válasz­tott költeménnyel indulhatnak s az utóbbiak közül az egyik, szintén a nagy költő verse le­het. Bárszékek — Hollandiába Az aszódi vegyesipari szó­ Kreichmayer Mihály Hollan­­vetkezet asztalosműhelyében ... , , , .... Torda László asztalos széklá­­d,anaJs keszül, barszékeket bakat gyalul, bárszékekhez­ állít össze. Barcza Zsolt felvételei Szóvá tesszük Céllövölde, óriáskerék Már az elmúlt évben is tol­lat ragadtam búcsú­ügyben. Szóvá tettem néhány olyan nem kívánatos jelenséget, amely több száz péceli lakos­nak okozott gondot, s várták, hogy a hagyomány e mellék­­termékei eltűnnek a község életéből. Sajnos, nem így történt. Az október első vasárnapját meg­előző héten az idén is egyre­­másra érkeztek a községbe a lakókocsik, teherautók, luxus­gépkocsik, megpakolva kör­hintával, óriáskerékkel, céllö­völdével. Nagyobb szabad te­rület híján a kocsikaraván le­táborozott az úgynevezett ré­gi vásártér még szabadon maradt részén, s az sem za­varta őket, hogy helyenként derékig ért a gaz. Még az sem okozott problémát, hogy a környéken nincs WC, és víz­csap sem. Vizet az alig tízéves gyerekekkel hordoztak a tá­voli közkútról, s a fizetség sem maradt el, mert lőhettek egyet a sebtében felállított céllövöldében. A lakókocsik­hoz, a vurstliban használatos szórakoztató eszközökhöz vil­lanyáram is kell. Ezt is sze­rezték a közeli házakból. Csengővezetéken, karvastag­ságú kábeleken jutottak áramhoz a búcsúsok, s a vil­lanyszerelő vállalat is időben rákötött az utcai vezetékekre. Érthetetlen ezek után, hogy miért húzódott hónapokig a szövetkezeti lakások építésé­hez szükséges energia bizto­sítása. Önkéntelenül felvetődik kérdés, szükség van-e egyál­a­talán ilyen búcsúra Pécelen és másutt? Ami igaz, az ap­ró gyerekek szinte reggeltől estig bámulták a nem min­dennapi bódévárost. Nem kis pénzért horgászhattak zsák­bamacskát, s ha szerencséjük volt, eltalálták a hurkapál­cán függő giccses tárgyakat. Mindezt 5 forintért. Vásárol­hatott a búcsúlátogató porle­pett mézeskalácsot, törökmé­zet. Dupla áron kaphatott fő­zőkanalat, meg ki tudja mi mindent, amit valakik egykor árusításra alkalmasnak talál­tak. De szerencsére ennek búcsúnak is vége lett egyszer.­­ A búcsúsok után maradt sze­metet csak néhány nap alatt sikerült a nagyközségi tanács­nak eltakaríttatni. Mondják, a búcsún haszna is volt a tanácsnak. Meglehet, de talán a haszonnál is több bosszúságot okozott a lakos­ságnak, a tanácsnak. A meg­oldás? Keresni kell a búcsú­soknak egy olyan helyet, ahol a legalapvetőbb egészségügyi és egyéb követelmények meg­felelőek. A főváros tőszom­szédságában ez már nem le­het nagy kívánság! A. I. Akár Túra, akár Hévízgyörk felől érkezik az idegen Galga­­hévízre, akaratlanul is észreve­szi, hogy a falu arculata eltér a két szomszéd községétől. Az országút két oldalán épült eme­letes lakóházak, a virágos elő­­kertek, a házak előtt parkoló gépkocsik sokasága jólétről, gondtalan életmódról vallanak. Aki azonban ismeri a galgahé­­vízi embereket, az azt is tud­ja, hogy ezt a jómódot nem ad­ták nekik sem ingyen. Szor­galmuk, munkabírásuk, kerté­szeti ismereteik szerencsésen találkoztak kereskedelmi érzé­kükkel, a gazdasági életben és az értékesítésben kialakult gyors eligazodási képességük­kel csakúgy, mint az új terme­lési eljárások iránti fogékony­ságukkal. Sikerek Az ötvenes években országos hírre tett szert a község hetven­­tagú népi együttese, a Galga­­hévízi lakodalmas című játé­kuknak nemcsak a hazaiak, de a messze idegenből érkezettek is sokat és sokszor tapsoltak. A falu Kodály Zoltánról elne­vezett művelődési házának megnyitóján — a korabeli saj­tótudósítások szerint — tizen­négy különböző nemzet fiai ünnepelték a hamisítatlan nép­művészetet. Aztán az együttes feloszlott, a valamikor korszerűnek és minden falusi igényt kielégítő­nek épült művelődési ház avult, korszerűtlenné vált­ el­y hatalmas nagyteremből és egyetlen klubszobából álló épület nem kedvezett az újon­nan alakuló, formálódó közmű­velődési elképzeléseknek. A rá­dió is elfelejtette a falu kitün­tetett népművészeit, akiknek egy időben hetenként többször is sugározta énekét. Rövid idő alatt négyen kapták itt meg a Népművészet mestere kitünte­tő címet. Gondok Arról kezdtek beszélni, hogy a galgahévízieket csak, az anyagiak érdeklik, sértő bírála­tok, újságcikkek, rádióriportok szóltak arról, hogy Galgahé­­vízen a tudat fejlődése elma­radt az anyagi javak felhalmo­zódásától. Bencze András tanító, 1974. január elsejétől tiszteletdíjas igazgatója a helyi művelődési háznak. Születésétől itt él a faluban, gyerekkorától végez kulturális munkát. Nemcsak tanúja, de résztvevője is a gal­­gahévízi emberek mindennap­jainak, együtt örül sikereikkel, s bánkódik gondjaikkal. — Nagyon nehéz a helyze­tünk — mondja —, hiszen tárgyi feltételek messze elma­a­radtak a környező községek­ben megteremtett lehetőségek­től. Művelődési házunk tulaj­donképpen egy nagyteremből áll. Az eredetileg klubnak épült helyiséget a könyvtár h­asználja. A nagytermet ugyan most tataroztuk, a könyvtár­nak, sajn­os, tárnak tartják a mennyezetét, s repedezett fa­lain átfúj a kora őszi szél. Nem csoda hát, és nem a gal­­gahévízi emberek számlájára írandó mulasztás, hogy nem jönnek be a művelődési házba. Lakásuk kényelmesen beren­dezett, legtöbb helyen radiá­torok sugározzák a meleget, szinte minden házban megta­­lálható a rádióval a televízió is, egyre többen rendelkeznek házi könyvtárral — hát mit keresnének a fűtetlen, rosszul berendezett nagyteremben? Előadások — A körülmények kényszerí­tették rá a galgahévízieket, hogy megkeressék a maguk le­hetőségeinek leginkább megfe­lelő művelődési alkalmakat. Nincs a járásban még egy köz­ség, ahonnan annyian utazná­nak külföldre, mint innen. Vannak szövetkezeti dolgozók, akik többször is jártak már Olaszországban, Franciaország­ban, Ausztriában­­, az as­­­szonyok a férjeik nélkül is át­ruccannak, hogy a szomszédos szocialista országokról, és hazai utakról ne is beszéljek.­ — Tudom, jó és hasznos len­ne megszervezni az Utazók klubját. De hol? Jó lenne elő­adássorozatokat indítani ko­runk kérdéseiről, a szocialista emberi ideálról, a tudományos technikai forradalom izgalmas eredményeiről, de hol? — Van három citeraegyütte­­sünk. A legnagyobbak csoport­ját a Ki mit tud elődöntőjén a Vujicsics együttes előzte meg. Van népi pávakörünk, tánccsoportunk, kis díszítőművészeti szakkörünk, a pincében nép­­front­, vasárnap délután ifjú­sági klubunk. Ismeretterjesztő előadásokat szervezünk a szü­lőknek, honismereti előadásso­rozatot az érdeklődőknek — jogi, mezőgazdasági előadáso­kat tartunk a népfrontos és ta­nácsi aktíváknak. Együttműkö­dési szerződést kötöttünk az is­kolával. A művelődési ház mellett itt a könyvtár is, ahol 4400 kötet között válogathat a 350 beiratkozott olvasó. Olvasni! 1960 óta Bencze Andrásné a község könyvtárosa, ő is tiszte­letdíjas. Amikor kezdte, havi 170 forintnyi volt ez az összeg. Csak negyedévenként vette fel. — így mégis használható volt valamire! — mondja. — Sokkal több olvasónk de csak ötezer forint az lenne, éves könyvbeszerzési keretünk. Mit lehet vásárolni ezért az össze­gért? Egy lakosra évenként egy forint hatvan fillér jut. Gya­korló háziasszony vagyok, s tudom, hogy ezért legfeljebb egy tojást kapok a piacon. Fo­lyóiratokra, évenként 800 fo­rintot költhetek. Ezért van az, hogy nagyon sok érdeklődő fél­rehúzza a száját, amikor az igényét nem tudom kielégíteni. A férjem beszélt a galgahéví­­ziek világjáró szenvedélyéről. Volt már olyan utazó, aki itt, a könyvtárban szándékozott az útiprogramját elkészíteni. A szándék csak szándék maradt. Európa autótérképe? Még Ma­gyarországot sem mertem meg­venni! Mindig azt hallom, hogy a könyvtárak legyenek képe­sek napjaink bonyolult kérdé­seire választ adni. Helyes, a kí­vánság. De miből? Hogyan? — Az a legnehezebb, hogy a már meglévő igényeket nem tudjuk kielégíteni. Máshol, ahol a körülmények jobbak, az igények felkeltésével küzdenek a népművelők —, veszi át szót Bencze András. Galgahé­ a vízen, erről beszél a falu e­gész képe, az új házak, a megválo­gatott lakberendezés, a tiszta­ság, a szükséglet megvan. Ezért kell a feleségemnek és nekem is állandóan a falu közösségé­ben élnünk. A lakodalom, a tollfosztó, a disznótor, az utcai beszélgetés, mind alkalom a­­gondolkodás formálására. Egy, a falujáért felelősséget érző tiszteletdíjért dolgozó népművelő házaspár akaratá­ból így fogadja be a falu min­den lakosát a Kodály Zoltán Művelődési Ház egyetlen nagy­terme, s repedezett falu könyv­tára. Mindenesetre elgondol­kodtató, hogy az egyéni és közösségi jómód között miért a tátong ekkora szakadék­ . F. M. Jómód és ismeretgyarapítás Az út a művelődési házba Felelősség a községért Szombati jegyzet Példa Egy évvel ezelőtt jártam az aszódi gimnáziumban. Előtte, bár nekem is tanul­nom kellett róla, még azt sem tudtam, amit majd mindenki: Petőfi iskolája a dombra épült alma mater. 1 Azóta sokszor voltam már ott vendégségben, s minden alkalommal egyre újabb és újabb oldaláról fedeztem fel az intézményt. Egyva­lami azonban állandóan visszatérő tanulság szá­momra: az öntevékeny, öt­­­­letekben gazdag utánajá­­­­rást, munkát és fáradságot , nem nélkülöző alkotókedv napról napra látványosan és hasznosan környezetünket­ formálhatja Hogyan alakult át a kör­nyezet az aszódi gimná­ziumban? Kezdődött azzal hogy kondicionáló termet készítettek társadalmi mun­­kában az iskola tanulói és tanárai. A két helyiségből álló, kis épület fel­újítását, átalakítását maguk tervez­ték meg, s szakértelemmel betonoztak, ácsoltak, pad­lóztak, festettek. Május elsején park- és könyvtárnézőbe hívott leve­lük. Erdőgazdasági segít­séggel kiirtották az iskola kertjében vadon és szerte­lenül burjánzó, elhanyagolt bokrokat, megritkították a fákat, felásták a csalittól visszavett földsávokat, új növényeket telepítettek, fű­vel vetették be az ágyáso­kat, pihenőpadokat és asz­talokat állítottak fel. A könyvtárat egy régi, raktárnak is módjával használt helyiségben ren­dezték be. Kitakarították, kiigazították a­ falakat, új­rafestettek, szőnyegpadlót fektettek le, szorgos aszta­los segített nekik hangula­tos bútorokkal, polcokkal berendezni, s a falak men­tén, csinos rendben, már a megnyitó után tizenötezer kötet várta az olvasókat. Akkor újságolták el, hogy ez még csak a kezdet. S valóban, megtekinthettem a diákklubot, ahol — tréfá­san mondták — tilos a ta­nulás. Legtöbbször a bejá­rók tölthetik el a kultu­rált, tiszta, magnóval, le­mezjátszóval, tévével be­rendezett teremben a vára­kozás idejét. A folyosón kialakított tanulórészben viszont beszélgetni, hozni nem kívánatos, szóra­ott csendben, kényelmesen for­gathatják a tankönyveket a diákok. Azóta elkészült a tanári klub is. Mondanom sem kell, azt sem építőipari vállalat vagy szövetkezet csinálta. A tanárok fogtak össze, s a gimnázium ügyes mindenesével kiegé­szülve szerelték az álmen­­­nyezetet, a hangulatos vilá­gítást. Tovább folytatják. Azon törik a fejüket, hogy tan­uszodát építenek. No, per­sze, félreértés ne essék, nem a típusterv alapján, nem húszmillió Nem is kilincselnek forintért, pén­zért, inkább ötleteket gyűj­tenek, hogyan lehetne mi­nél olcsóbban, minél gyor­sabban, minél több saját­munkával elkészíteni? Ter­veik alakulnak, elképzelték már a helyét, két oldalfalát, meglehet, egy fal is elég: a torna- és a kondicionálóte­rem közé építenék. Nem ígérgetésekről, nem vágyálmokról van, volt szó. A hamarosan megala­kuló diákszövetkezet sem az. S ki tudja, ma talán még ők sem, hogy mibe kezdenek legközelebb. De, hogy nem hagyják abba, az bizonyos. Hamarosan a megye va­lamennyi középiskolájából Aszódra érkeznek a gond­nokok, majd az iskolaigaz­gatók is. Végignézik a gim­náziumot. Lesz mit muto­gatnia a munkák, a meg­újulás szellemi irányítójá­nak és egyben kétkezi mun­kásának, Cser László igaz­gatónak, a tanárokkal, a diákokkal, s lesz mit néz­niük a vendégeknek is. Gáti Zoltán

Next