Pest Megyi Hírlap, 1980. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-20 / 16. szám

Gondolatokból épített híd Ki volt Umrao Sib­éh? Századunk magyar kultúrájának sajátos vonása, hogy minden világ­táj irányában tájékozódott, nem ma­radt elszigetelt. Ennek az egyetemes figyelemnek az előzményei Jelky András, Körösi Csom­a Sándor, Ra­guig Antal munkásságához fűződnek. Művelődéstörténetünk joggal tartja Párizst az újabb idők iránytűjének, hiszen Ady költészetét és festésze­tünk irányait is módosította, új tö­rekvésekre ösztönözte. A vizsgálódás azonban nem terjedt ki minden for­rásra. Az utóbbi évtizedeikben mű­vészetünkre nemcsak a párizsi for­rás hatott Rejtve bár, de létezik Af­­rika-fejezete, Amerika-részlete, Óceánia-kuta­tása, utóbbi Bíró Lajos gyűjtése révén. India­ iránya is adott, Umrao Singh kezdeményezésének jóvoltából. Barátságot erjesztő kovászként Sardar Umrao Singh szikh főnemes Indiában született és Oxfordban vé­gezte tanulmányait. Chiantamani Vyas indiai f­estő adatai szerint ap­ja, Háry Singh szikh katonai pa­rancsnok volt angolbarát, így és ezért kapott címet birtokot Később Nehru azárt kel Amrao Singh leá­nya, Amrita Sher-Gil védelmére — akinek Bombayban nyílt festőkiál­­lítása az 1930-as években —, hogy a nagyapák vétkéért nem büntethető az unoka. Mindez csupán adalék. A lényeg, hogy Umrao Singh nagy műveltség­re tett szert könyveket írt, festett, inspirált, magyar verseket fordított szellemi ezermesterként. Indiai környezetéből kiszakadva, először Angliába, később, az 1910-es években Magyarországra, Dunaha­­rasztira került felesége, Gottesmann Antónia jóvoltából. 1914-től 1921-ig éltek a Laffert-kúrián, illetve a Sze­pesi-villában. Gondolatokból épített hidat eszmék és világtájak között, barátságot erjesztő kovász szerepét töltötte be. Jó mágnes volt, amely nemcsak vonzotta az összefüggése­ket, hanem jó szándékká is alakí­totta. Az angol, magyar és indiai mű­velődéstörténet elemeit egyeztette. Két lánya volt — Indira és Amrita. Utóbbi Amrita Sher-Gil néven a mo­dern indiai festészet egyik nagy alak­ja, első rajzait Dunaharasztin készí­tette. Indira fia szintén festő lett ké­sőbb Indiában. Amrao Singh haraszti tevékenysé­ge rendkívül sokoldalúnak bizonyult. Beck István jegyezte fel róla: sokat horgászott a Kis-Dunán, és 1920-ban egy akkor készülő magyar film egyik néma szereplője volt, melyet a ha­raszti Luttenberger-hídnál forgattak, az alsó faluban. Kapcsolatot tartott Lóth Ila filmszínésznővel, aki az ak­koriban Dunaharasztin élt híres pi­lóta, Las­ Torres Viktor felesége volt. India-fejezettel gazdagodott Kardos Szilvia írja, hogy nagyap­ját, Ráckeve későbbi tudós jegyző­jét, Tamássy Andort az 1920-as évek elején Umrao Singh Indiába invitálta, aki ugyan nem élt a lehetőséggel, vi­szont fiatal horgásztársa, Beck Ist­ván Umrao Singh közbenjárásával jutott ki 1929-ben Szumátrába. Neki köszönhető az is, hogy Baktay Ervin — aki felesége testvére volt — In­diába utazott, és Körösi Csom­a Sán­dor nyomdokain haladva, küldetést teljesítve, India-fejezettel — köny­vek egész sorával és nagyszabású gyűjteménnyel — gazdagította XX. századi kultúránkat. Germanus Gyula levele tanúsítja, hogy az első világháború idején Um­rao Singh előadást tartott „elnöklete alatt a Magyar Kelleti Társaságban”. Öreg harasztiak még emlékeznek, hogy fehér turbánban, faklámpában járt, papucsokat készített leányainak és azok barátnőinek, húst nem evett, megjavította a dunaharaszti katoli­kus templom toronyóráját, a falube­liekkel németül beszélt — közvetle­nül, kedvesen. Tiszay Andor emléke­zete szerint része van abban is, hogy Rabindranath Tagore hazánkba ér­kezett — ő ajánlotta a bengál köl­tőnek a balatonfüredi szívkórházat. Közbeszólt az első világháború Szederkényi Anna a Gottesmann­ Antóniával készített interjújában azt is közli, hogy Umrao Singh Bu­dán is lakott. Egy Dunára néző bér­házban fejezte be nagy filozófiai munkáját, és szanszkrit, perzsa ver­seket, valamit Háfiz költeményeit fordította angolra. Leírja a budai szoba tárgyait, a cédrusból faragott íróasztalt, a festményeket. A budapesti tartózkodás azonban csak rövid ideig tartott. Közben ki­tört az első világháború, és Umrao Singh nem utazhatott vissza Indiába. Így kerültek felesége rokonaihoz Du­naiharasztira, ahol hét évig éltek a Szepesi családnál, akiknek malmuk volt a községben. Bár Amrao Singh csak kevéssé tudott magyarul, lányai — Indira és Amrita — pompásan megtanulták édesanyjuk , nyelvét Amrita és Indira a későbbiek során leveleket írt Gottesmann Raulnénak, a nagymamának és Szepesi Klárá­nak, unokatestvérüknek. Beck István adata szerint Umrao Singh Dunaharasztin képeket is fes­tett, melyeket eladott. Az első világ­háború idején ezekből élt a család. Ezt igazolja az a tény, hogy Gottes­mann Ernő tulajdonában több Um­rao Singh-képet találunk. Szepesi Klára otthonában látható Egán Viktor festményén az egykori haraszti ház, a Szepesi-villa, ő em­lékezett arra is, hogy Umrao Singh nemcsak fordított, hanem maga is írt verseket. Elszakíttatván hazámtól Szirbik Antal hajdan Dunaharasz­tin élő költő volt, akit Ady ellenében játszott ki a Rákosi Jenő-kurzus. Költészete nem bizonyult értékálló­nak, pedig akkoriban zajos irodalmi sikerei voltak, a 20-as években még a Nobel-díjra is fel akarták terjesz­teni. Tény, hogy Szirbik verseit an­golra is lefordították, több kiadás fo­gyott el Svájcban, Angliában Szirbik könyveiből, értékelte munkásságát Carpenter, Selma Lagerlöf, Lord Ro­bert Cecil. Nem csoda, hogy Umrao Singh is túlbecsülte. Mindenesetre Szimlában előszót írt Szirbik Antal Írások c. könyvének angol kiadásá­hoz, melyet magyarra fordítottak. Ebben Umrao Singh erős túlzással „Az Univerzum harmóniájának apos­­tola”-ként nevezi meg a költőt. Számunkra jóval érdekesebb, hogy Umrao Singh önmagáról is vall eb­ben az előszóban: A világháború ki­törése Budapesten talált engem. S elszakíttatván hazámtól, egy kör­nyékbeli kis faluban húztam meg magam. Innét jártam be a főváros­ba. E környékbeli falu volt Duna­haraszti. Sajátos Ráma-Szútra jellemző Umrao Singh végtelen jószándékára és részben téves infor­málódására is, hogy egyszerre fordí­totta le Szirbik könyvét angolra és Petőfi Sándor Szeptember végén c. költeményét urdu nyelvre. Ezt a fon­tos adatot Tiszay Andor bocsátotta rendelkezésemre, aki személyesen is­merte Umrao Singhet. Jól emléke­­­­zi­k sovány sasorrára és aszketikus életmódjára. Sózott vizet ivott és hi­deg teát, kenyér helyett pászkát evett. Tiszay Andor birtokában van az a 98 rajz is, melynek szerzője Umrao Singh, s melyet Tiszay Andor másolt pauszpapírra. E rajzok kettős szerelmi jelenetek — egy magas rendű és egyéni kivi­telezésű Káma-Szútra, az indiai ha­gyományok és Umrao Singh saját képzeletének ötvözete. Különlegessé­gük abban a harmóniában keresendő, melyet Umrao Singh két test egysé­gében talál meg. Igen nemes azon rajza is, mely egy fa alatt bánkódó nőt ábrázol. Nyitány Dunaharasztin E nagy indiai tudós és művész kul­túránk egyik rejtett alakja, aki ma­gyar asszonyt vett feleségül, s akinek lánya — Amrita Sher-Gil — klasszi­kus életművet épített az indiai fes­tészetben. Amrao Singh dunaharasz­ti tartózkodásakor indította el Bak­tay Ervin pályáját, szorgalmazta és segítette későbbi indiai utazását és tanulmányait is. Nemcsak arról van szó, hogy emléktáblát és utcanevet érdemelne Dunaharasztin, hanem ar­ról is, hogy a nagyközségben meg­valósulhatna az a múzeum, mely Amrita Sher-Gil, Amrao Singh és Baktay Ervin összetartozó életművét szemléltetné — számtalan szobrot, festményt, rajzot, indiai eredetű mű­tárgyat tartalmazna, mely ismert ma­gángyűjteményekben várja múzeumi feltámadását. Ott, ahol ez a társa­ság az 1910-es években hozzákez­dett annak a szellemi hídnak az épí­téséhez, mely India és Magyarország között ível rejtett, de tényleges kincsként, művek formájában. Ott, ahol e nyitány született: Dunaha­rasztin: A Magányos nő. Umrao Singh rajza. Idegenben Mészáros Géza festménye Ellenpontozott párhuzamok Felbukkanó­ ­ f­ü­lek a padban, mi tagadás, egy­­ kicsit szűk. Itt is, ott is bele­akadok, hol a lábam zsibbad el, hol a derekam macskásodik meg. Per­cenként igazítom magamat önként vállalt kalodámban, s bár éppenség­gel szidom a hosszú, barnásfeketére kopott, karcolásoktól, firkálásoktól ősi vésett táblákat idéző egyetemi ülőalkalmatosságot, bosszúságom mégis szelíd mozgás. Senki nem kényszerí­tett bele. Saját akaratomból választottam hónapokra, évekre hetenként két hosszú estére sokadmagammal. Nem öregdiákok vagyunk, inkább mániákusak. Mert öregdiák az, aki végzés előtt áll, mi meg itt, úgy látszik, sosem akarjuk befejezni. Mert egyszer úgy adódott: elkezd­hettük. Miért fejeznénk hát be, ha folytathatjuk is? Reméljük, nem haszontalanul. Kis unokahúgom hatéves, első osz­tályba jár. Akárcsak oly sok ember­­palánta, amíg ide eljutott, végig­lépkedett már a csodagyerekek csa­ládi csigalépcsőjének fokain. Ez az a lépcső, amit a szülők, és kivált­képp a nagyszülők, építgetnek har­sány gonddal. Magasban kezdik, s az első kijózanodásig rakják, amíg csak lehet. Az első gügyögéstől a pont-pont vesszőcske emberen át a tízig számolás magaslatain keresztül vezet azokba a szűköcske padokba, amelyek legelőször oly tágasnak tűnnek. S hatéves korban még olyanok, ha nem is mindenkinek. Mert bár a csodagyerekben nem hiszek, azt kénytelen-kelletlen belátom, hogy az esélyek nem egyformák. Persze kishúgom erről mit sem tud. Csillo­gó szemmel pislog bele egy táguló világba, ahány nap annyi öröm, an­­­nyi újdonság. A rokonság örül; ha így folytatja, nem lesz vele baj az iskolában. Mert ami a leglényege­sebb: nagyon érdekli a dolog. Egy-két hónapja még? Nem volt a világon olyan finom csokoládé, amivel el lehetett volna rángatni a tévé elől, így aztán inkább senki sem nézte. Most? A legizgalmasabb mesének hátat fordít, sóhajtozik, görnyedezik a kisasztalnál, bőszen radíroz és rágja a ceruzája végét. Aztán szégyenkező, de elismerést váró ravaszkás mosollyal hordozza végig legújabb alkotását: ákom-bá­­komok, fcriksz-krakszok ékesítik papírlapot, de már valami sejthető a rendbe igyekezve. Betűk azok és számok, az első hónapok tudománya. S mihelyt learatja a babérokat, máris új munkába kezd. Remélem, sosem hagyja abba. De vajon, min­den kis osztálytársa őszinte dicsé­retet kap? A szövetkezeti elnök választékos nyelven tájékoztat a kollektíva gond­jairól, örömeiről. Előtte vékony irat­­csomó, de bele sem kell néznie, fej­ből sorolja a számokat adatokat. A maiakat, a tegnapiakat, s az évekkel ezelőttieket is. Kijavít, ha kérdezés közben elvetek néhány szakkifeje­zést, s kérés nélkül is tágabb kör­ esélyek­ öyezetbe ágyazza a kis szövetkezet életét; városi, népgazdasági, orszá­gos léptékkel mér. S hozzá kellőkép­pen tájékozott, nem jön zavarba, ha összehasonlítást, elemzést, követ­keztetéseket kíván a példa. Nem beszélgetünk személyes dol­gokról, de látszik, kiegyensúlyozott ember. Erős, jókedvű, már-már har­sány, nyoma sincs benne félszegség­­nek, bizonytalanságnak. Látható, jól érzi magát a világban, munkáját szereti, mert érti, hasznosnak tartja. Gondolom, a fizetésére sincs külö­nösebb panasza, irodája is tágas, kényelmes. Már-már gyanús a har­mónia. Aztán búcsúzáskor még megkér­dem: mivel tölti a szabad idejét? S meglepve hallom, hogy mostanában éppenséggel gyötrődéssel. Hiába, nem zöldfülű taknyos ő már, s bi­zony neheze­n birkózik a felsőfokú matematika alapjaival. Nem fog ki rajta, azt ne higgyem, de megizzaszt­­ja alaposan. Csakhogy nem hagy ő magán kifogni! Most készül a felvé­telire, s ha törik, ha szabad sike­rülnie kell! Van már neki iskolá­ja, nem is egy, most éppen politi­kaira jár, de ezt az egyet még min­denképpen megcsinálja. Ne mond­ják őrá, hogy vizet prédikál, és bort iszik! Hogy néz ki, hogy az embereit tanulásra ösztönzi, ő meg a babér­jain pihen... Ha végigjárnám vidéket, hány hasonlóval találkoz­a­hatnék? Ülünk az iskolapadban. Mi, a fia­talabb­­ak hangosan nyögdécselünk a szünetben, jólesik megtornáztatni fáradt tagjainkat, öreg barátunk, aki másfél éve már, hogy mindig egyazon helyen ül, sohasem panasz­kodik. Pedig ősz a haja, s mi taga­dás, megszámolni sem lenne nehéz, hány szálból áll. Amikor először lát­tuk, csodálkoztunk is, mit keres kö­zöttünk. Jó, hogy felnőttek vagyunk itt együtt, nem ritka a negyvenéves sem, de ő már majdcsak a dup­lája. Aztán kalandos élettörténeten álmélkodtunk a bemutatkozáskor: szabó volt a becsületes szakmája, s még a gazdasági világválság sodor­ta a másik féltekére, ott élt negy­ven évig. S hogy nyugdíjba vonult, hazajött. Nem sok mindent hozott, többnyire csak feljegyzéseket, ami­ket odakint gyűjtött szorgalmasan az évtizedek alatt. Most ezeket sze­retné feldolgozni és egy monográ­fiát írni második hazájáról. Ehhez kell az a tudás, amit csak itt vélt megszerezhetőnek, a szűk, de szá­mára mégis oly barátságos padok­ban. A­z esti iskolák szervezői negyven éven felüliekkel már nem is próbálkoznak szívesen. Nincs az a csábos ajánlat, amivel az iskolapad­ba csalogathatnák ezt a korosztályt. S jó, ha egyáltalán a fiatalabbakat sikerül. Ilyenkor mindig eszembe jut a kishúgom. S vele azok a bizonyos kezdeti esélyek, amelyeknek miben­létéről talán nem is tudunk igazán. Csak később csodálkozunk, ha mégis előbukkannak valahol, valakikben. GÁTI ZOLTÁN

Next