Pest Megyi Hírlap, 1980. október (24. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-12 / 240. szám
>v. . y vXv^.vIv^v.va\x*X,X*x*x*xcoxc,,i*x,>x*>X‘:\*?ív.*. >.v.;.;.;-,-';*J’-*-*-’-,-w***,***’***v ••■■ •*••■•'•• ;>Xyyyv.yyXv>>>Xv:vXv i|M a g a z i nÉIIIIIII W& 1980. OKTOBER 12., VASÁRNAP | Vendégünk: Bárányi Ferenc Bársonyos szavú, goromba lírikus Pest megyéből indult és néha visszatér ...a költő továbbra is krónikás maradt... „ ami annyit tesz, mint ítélkezni” — regények, novellák, drámák, verseik, esszék mindig valami mellett és valami ellen szólnak; ugyanígy az újságírás, mindig elfogad és elfogadtatni igyekszik egy álláspontot, akár valami ellenére is. Írni annyi, mint ítélkezni, ítélkezni pedig felelősségvállalást jelent, nem csupán a nyomtatott szó valóssága iránti felelősséget, hanem — s ez a fontosabb — a társadalmi méretű igazsággal szembeni felelősséget, így írni: cselekvés, tett. Valami ilyesmire gondolunk, amikor azt mondjuk: írástudónak lenni századunk utolsó harmadában, s könyörtelen hitvallást jelent. Könyörtelent, mert a hit — kevés; 1 tudni kell, hogy reálisan, racionálisan jussunk el az ítélethez. Írástudónak lenni?... az elmúlt hét elején szerkesztőségünk vendége volt Baranyi Ferenc József Attila-díjas és SZOT-díjas költő. A Kriszt György munkatársunkkal folytatott beszélgetésből egy életút példája is kicsillan, pontosabban egy fél életúté. Hiszen_Barranyi két évtizedes alkotói pályával a háta mögött is: költőnek fiatal. A rögtönzött szavakhoz bizonyságul kapcsoltuk a verseket, amelyeket Bíró József, a Gyermekszínház művésze adott elő (in % dúló költőként öt is a Pest megyei Hírlap irodalmi rovatában muttattuk be egy évvel ezelőtt). Közreadjuk az elhangzott beszélgetést — mindössze néhány stiláris módosítással, szó szerint —, bízva abban, hogy továbbgondolkodásra érdemes morzsákat talál benne a tisztelt olvasó. Az előadott költeményeket természetesen teljes egészében nem közölhetjük; a gondolati és hangulati egység kedvéért — pedig ez valóságos szentségtörés — néhány sort kiragadunk azokból. VILLÁMOK BALLADÁJA:... Ragyogni rendelt testvéreink, éjekbe csapó fények, tüze-e a vakító, percre kimért dühöngés? Lobogni, villanni ítéltetett-e bennünk avagy élni, miként a pista, de szívósan lélek, égő örökmécs? . • • (Vidámok balladája című kötet, 1962 — Tizennyolc éve találkoztam először ezekkel a verssoroknál és Baranyi Ferenccel is. Akkor egy irodalmi önképzőkörben elemeire bontottuk a címadó költeményt. Egy kérdés azonban elmaradt: huszonegynéhány évesen el tudtad-e dönteni, hogy hova teszed a voksot, a villámok vagy a mécsek mellet És ma miként gondolod? — Mindenekelőtt: most kissé elfogódottabb vagyok, mint máskor, mert engem egyetemi diákként Pest megyei Hírlap ismertetett meg a a nyomdafesték mámorával, ez a lap ismertette meg vélem az írástudók felelősségét Hát a kérdésre Aki arra a kalandra vállalkozik, hogy költővé lesz, az azzal is számoljon: olykor csínbe kell menni az igazságért,, olykor elvbarátaival is szembe kell szállnia, ha a tisztesség úgy parancsolja. Tehát a közgondokból is komoly részt vállal. Biztos, hogy anakronisztikus lenne ma már, bármiféle prófétáskodás, de amíg a forradalom tart — márpedig tart —, addig forradalmi lírára, közéleti lírára is szükség van. Én mást nem tudok elképzelni, mint elkötelezett költészetet, mert ez a legindulatosabb műfaj, a versek, mindig indulatból születnek, tehát valami mellett, vagy valami ellen lobbannak fel. Amikor elkezdtem verset írni, akkor már a vállalás ugyanaz volt, mint most. — A mi kultúrpolitikánk hajlamos arra, hogy valamiféle címkéket ragasszon az emberek homlokára. A hatvanas évek elején volt az ügyeletes zseni periódusom, akkor én voltam az ifjú közéleti költő, a magyar Jevtusenko. Nehéz időszak volt, mert úgy vélem, a futtatás sokkalta nehezebb torzulás nélkül átvészelni, mint az időszakos mellőzöttséget. De az a fajta pattogás, amit a pályám elején produkáltam, az ma is érvényes, csak nem hiszem, hogy ugyanúgy kell verset írnom, mint akkor. Biztos, hogy a nóta ugyanaz, csak mostmár nem fütyülöm, hanem dúdolom: a villám, az villám maradt. — Itt életkoncepcióról van szó. Időről időre mi, újságírók is szembe kerülünk ezzel a kérdéssel: egyszer nagyszerűt produkálni? Vagy szívósan, apró akarásokkal szolgálni? — Hát ha ennyire konkrét vagy, én többre tartom azt, ha volt csoda. Szokták mondani: minden csoda három napig tart. Van olyan alkotó típus, amely egy ideig tartó ügyeletes zseniskedés után ellobbant: azt mondják, az ő csodája három napig tartott... De legalább volt csoda. A szürke, középszerű, életen át tartó szívóskodásnál, a fantáziátlan dologtevésnél én többre tartom, az egyszeri, nagy fényerejű ellobbanást, mert több nyomot hagy az időben. . — Végül is te nyolcszor belevillantottál a mai magyar lírába. Negyven-egynéhány évesen nyolc köteted jelent meg. Sikeres embernek érzed magad? — Már megint keresztkérdés ..., hogyha a külsőségeket nézem, akkor talán sikeresnek vagyok mondható, hiszen te mondtad: volt nyolc verseskötetem, és mindnek szép közönségsikere volt, hangsúlyozom közönségsikere — ez már önmagában is gyanús az irodalmi szakmában. Persze kaptam két kitüntetést, meg vagyok, jól tápláltan, nem kell éhezni, fázni, meg átlőtt oldallal kuncsorogni. Tehát a külsőségeket nézve biztos, hogy sikeres vagyok. Csakhogy minden tisztességes írástudóban van egy Arany János-i kérdőjel: nem több-e a hírnév, mint az érdem, vagy a gondolat, hogy pályám bére égetőbb, mint Nessus vére. Addig az ember nem érezheti önmagát igazán sikeresnek, amíg azokat a dolgokat kimondva nem látja, amiket a valóban nagyon tiszta indulatú egyetemista korában elhatározott. . .Addig sem érzem magam sikeresnek, amíg egyáltalán annak a fajta lírának küzdeni kell, amit én képviselek. Persze, nem én voltam ebben a fontos, édes öccsének érzem magam Simonnak és Vácinak, az ő jelenlétük a magyar lírában nekem nagyon fontos volt, egy olyan fajta költői alapállásnak a léte, amelyet Váci testesített meg, az biztossá tett a magam vállalásaiban. Váci és Simon korai halála nagy szerencsétlenség, mert ez a fajta perlekedő közéleti líra az ő elvesztésükkel meggyengült. És manapság valahogy már nem is sikk. Mintha az lenne a helyzet, hogy mindenfajta hókusz-pókusz hamarabb kapna zöld utat, mint ez a kényelmetlen, mert elkötelezett, mert kommunista közéleti líra. Amíg nekem feladatom, hogy olyan színfoltot is képviseljek egy mezőnyben, ami manapság nem divatos, addig nem vagyok sikeres ember, addig csak be kell töltenem hűséggel a küldetést. Eközben a sokunkat érintő gondolatmenetben klasszikust idéztél: éhezni fázni és átlőve oldalunk ..., én is idézek egy nagy hírű költőt. Sophokles azt írja az Oedipus király című drámájának utolsó soraiban: Senki hát, halandó embert / ne nevezzen boldognak / míg el nem érte élte kikötőjét, / baj nélkül biztosan. Nem tudjuk, Baranyi miképpen érkezik ehhez a kikötőhöz. Mi, kortársaid mondhatjuk: sok fontos dolgot olvastunk Baranyi Ferenctől, de a végső, az igazi nagy visszaigazolás nem a mi jussunk. Az esztétikai értékeket a társadalomtörténet minősíti. Egy azonban biztos: te még sohasem voltál versben-hűtlen az őszi rögkezűekhez, a tisztaszavúakhoz, az anyádarcú öregasszonyokhoz. EGYSZERŰ SZAVAK ANYÁMHOZ:... Anyám, mikor templomba hívsz vasárnap s én nem megyek, s arcodra csöpp ború csak annyit érts, hogy nem megyek szám: veled — most. S ne értsd meg azt, hogy nem megyek veled — már . . • Anyám, becsaplak rég a hallgatással, hazug a szám, mert nincs egy szava, érve, de vétkemért békéd a büntetésem. S ha volna isten, megáldana érte. (Villámok balladája című kötet, 1962) — Mesélj nekünk a gyermekkorodról, a zsigereidben magaddal hozott világról. — Azt hiszem, hogy tényleg meghatározó, hogy az ember hol cseperedik. A költői megjelenítő erejének eszközeit is akkor szedi össze azzal, hogy megfigyel egy ágrebbenést vagy egy markánsra cserzett arcot. A gyermekkorom ide köt Pest megyéhez: Pilis születésem helye, aztán nyáregyházi erdőben cseperedtem. Szüleim a falusi intelligencia kategóriájába tartoztak, de alacsony sorból vergődtek föl értelmiségivé. Származásom magányossá is tett az irodalmi életben: a narodnyikoknak nem voltam eléggé népi, mert tudtam olaszul és szerettem az operákat, a polgároknak pedig mindig proli maradtam. Most irtózatosan örülök ennek, mert a mezsgyén maradás indulati és gondolati függetlenséget adott hosszú távon. — Engedtessék meg egy riporteri magánzás: 13 évesen lettem először szerelmes és iziően írtam három verset. De soha többé nem jutott eszembe, hogy költő legyek. Te hogyan kezdted a pályafutást? — Ezt azt hiszem nem lehet megmondani. Biztos, hogy túl kell esni a versíráson, mint a rubeolán, csak van, aki úgy marad. Én először Ivanics Erzsikéhez írtam ennek most már harminc ...verset. — Ne mondd ki... , — Szóval sok éve... — Ebben az országban téged vagy költőnek, vagy operai bédekkernek ismernek. Gyanúm szerint ez a szerelem is kapcsolódik a gyerekkorodhoz. — Sokan tudjátok, hogy a nyáregyházi erdőben két sír van: Nyári Pálé és bizonyos távolságra Sodorná Klein Rozália hamvai feküsznek, aki kis túlzással a múlt század Callas-a volt. Ez gyújtotta ki az én gyerekfantáziámat és izgatott, hogy ki lehet ez a szép asszony, Nyári Pál szeretője. Operaénekesnő — mondták. Akkor kezdődött ez a téboly, innen indult el az én tragikus méretűvé vált operaimádatom. — Van köze az operaszeretetednek ahhoz, hogy az egyetemen olasz szakos voltál? — Szinte csak ennek van köze hozzá. Én az operaőrületem folytán bevágtam egy csomó áriát és üvöltöttem, mint a fába szorult féreg. Ezeket tudtam énekelni, de nem értettem a szövegüket, hát ezért jelentkeztem olasz szakra, s így a szerelem kölcsönössé vált. Van egy rögeszmém: mindenkinek el kell követni mindent, hogy azok a kétkezi emberek, akik most még félszegek a művészet közelében, odáig jussanak szellemben, hogy a művészetben közvéleményformáló erővé válhasssanak, hogy létrejöjjön az egészséges ízlésű közönség. — Túl a kezdés évein,,mikor érezted először azt: én Baranyi Ferenc lírikus költő vagyok?— Nem tudom, hogy hogyan volt ez. Azt hiszem, akkor kezdtem magam költőnek érezni, amikor rájöttem, hogy nem játék a gördülékeny verselés, hanem komoly következményei is lehetnek. Az első kötetem megjelenése után Kunhegyesen, író-olvasó találkozón felállt egy tanítónő és azt mondta: neki nagyon kemény csatája volt a helyi hatalmasságokkal és ha nem lett volna egy-két versem, akkor nehezebb lett volna a megpróbáltatásokkal teli időszaka. — Ma reggel, beszélgetésünk előtt egy pohár ital mellett megpróbáltam kitalálni, hogyan lehetne Baranyi Ferenc költőt egy mondatban jellemezni. Te is tudod: szeszszagra jönnek a múzsák és a mondat megszületett. Bársonyos szavú, goromba lírikus ez a Baranyi, mert néha ütnek a szerelmes szavak, ütnek, nemcsak a szerelemben, hanem etikailag és ideológiailag is. FOGADOM:... Fogadom, hogy gyűlölni is foglak, fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők egykedvűsége képes,... (Esőveréssel című kötet, 1975) — Legutóbbi beszélgetésünk közben kértelek: mondj néhány verset, amelyet nagyon fontosnak vélsz, öt verseimet soroltál; egyik volt a Fogadom, és a másik ... ARS POETICA:... (A Róma nyílt város ciklusból.) Csak annyi kell, hogy ezrek mellkasából kihalld a szivek rejtjelét — s ne fejtsd meg, ha...it csak felfokozni légy te bátor a lelkekben zajló történelemnek, csak annyi kell, hogy valld be verseidben mit megváltani magadnak se mertél. (Esőveréssel című kötet, 1975) — Miért érzed ezeket a verseket különösen fontosnak? — Nem szeretném, ha szortíroznák a verseimet, mert meggyőződésem, hogy például egy szerelmes vers — a mai tudati rokon —, amely a férfi és a nő kapcsolatának motívumait próbálja kutatni, az közéletibb lehet, mint akármely sematikus traktoros vers. Nem a tematika döntő, hanem a szemlélet: segít-e annak a folyamatnak, hogy a nő valóságosan emancipált legyen, hogy — Jókai Anna szavaival — asszony emberré váljon? Az Ars poetica pedig nekem azért lényeges, mert azt szeretném hangsúlyozni, hogy a költő továbbra is krónikás maradt — legföljebb nem a történelmi események krónikása —, hanem arra hivatott, hogy felmutassa azt, ami embereken belül, a lelkükben, érzelemvilágukban lejátszódik, hogy milyen etikai normák szerint élik az életüket. — Ebben benne van, hogy a művészet és a politikum eredendően összefügg. Ebben az összefüggésben milyennek véled a mai magyar lírát? A ma költője mennyire az, mennyire lehet, a jövő világ mérnöke? ' ' — Nem érzem magam hivatottnak, hogy minősítsem a mai magyar lírát, amelynek magam is kis része vagyok. De alapvető érzésem, hogy nagyon sokszínű a paletta. Hogy mit tehet a költő, ez Juhász Ferenc kérdése volt valaha. Biztos vagyok abban, hogy a frázisok kiürültek: a költészet nem képes kifordítani sarkaiból a világot, nem is ez a dolga, sohasem is volt. Ugyanakkor szent meggyőződésem, hogy a költészet képes magabiztosabbá tenni a humánumot a világban és erre nagy szükség van. — Kissrácként voltál népi kollégista Cegléden és azok közé tartozol, akik vallják: volt egy második Fényes szelek nemzedék is. Hitem szerint csak szellőcske fújt, erős korlátok között. Persze az is igaz: „Jaj annak a nemzedéknek, amelynek kezéből kicsavarható a zászló”. Te hogyan látod az írástudók szerepét a társadalmi konfliktusok feloldásában? — Meggyőződésem, hogy létezett egy második Fényes szelek nemzedék. Erejét persze különbözőképpen ítélhetjük meg, az viszont kétségtelen, hogy az 1957-től a 60-as évek elejéig tartó időszak hozott egy jelentős lendületet. Jevtusenko jut eszembe. Vele együtt nem hiszem, hogy megkésve érkeztünk volna a korba, amelybe beleszülettünk, nem késtünk le korszakunk nagy feladatainak végrehajtásáról. S volt egy második nemzedék, amely sorsforduló után nagy feladatokat megoldva tisztességgel állt helyt. Ezzel azt is állítom, hogy minden generáció meg tudja találni az aktuális cselekvés lehetőségét. Ilyen értelemben hiszem, senki sem születik késve a maga korába; a tettek lehetőségét kell keresni és megteremteni az éppen jelenlevő konfliktusok megoldására. — Fontos verseket említettünk. Én is kiválasztottam egyet, amely nem volt az általad felsoroltak között. Vendégünk: Baranyi Ferenc ■ MWMWIWWWglW^ A költeményeket előadó színművész Baranyi Ferenc-Coriolanus Aki csak szelet vetni bátor s vihart aratni már erőtlen: úgy tűnik el, akár a kámfor a mindent elsöprő időben. Ki szelet vet — ügyet se vessen cirógató, lágy fugalomra — nincs dolga azzal, ami lebben. Ami sodor - azzal van dolga. S kinek sodrás az éltetője: nem lehet meghőkölni annak, roppant erő feszül mögötte — a hőkölésbe belehalhat, fölötte átrobog, mi tőle indult el egykor — s eltiporja, nélküle tör tovább előre, minek elébb ő volt a sodra. S ha akad is, ki megsiratná - annak hamar felszárad könnye, friss fényekkel köszönt a nap rá, hogy ő az életet köszöntse, mert csak az életért aratnak vihart a szelek szent vetői, s ha a viharba belehalnak, emléküket az élet őrzi, ám eltűnik, akár a kámfor a mindent elsöprő időben, aki csak szeret vetni bátor s vihart aratni már erőtlen. (A költőnek eddig még nem publikált verse.) REKVIEM A JÖVŐÉRT:... Jó lenne újra elolvasni múzeumokban porosodó, rongyos zászlóink feliratát: PRO(és folytassuk szótagolva, hogy a köznép — miután jó ideje birtokolja — meg is tanulja végre) LIBERTATE. (A szerelem harmincadik éve című kötet, 1980)