Pest Megyei Hírlap, 1983. június (27. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-19 / 144. szám

Középiskolai katonai kollégiumok í­ Átlagon felüli szorgalommal Civilben járnak, bár közkedvelt a formaruha Nem látok egyenruhát. Farmernadrágos srácok siet­nek ki a kapun. Látszatra sem a nyíregyházi, sem az egri, sem a tatai katonai kollégium nem különbözik a civil diákotthonoktól: a bentlakók középiskolások, a ne­velők középiskolai tanárok, s minden alkalmazott — a szakácstól a portásig — civil. Katonával csak az igaz­gatói irodában találkozom: Nyíregyházán négyszáz, Egerben ötszáz fiatal neveléséért felelős felnőttek közül itt is, ott is mindössze három a katonatiszt. Tatán, ahol a kollégium kétszázötven gyereknek ad otthont, csak két tiszt teljesít szolgálatot. Az igazgatók ezredparancsnoki, az igazgatóhelyettesek ezredtörzsfőnöki beosztásban dol­goznak, előírt képesítésük: okleveles középiskolai tanár. Az egri kollégium 1974-es létesítésével kezdődött a Ma­gyar Néphadsereg középiskolai katonai kollégiumi hálózatának kiépítése, amely napjainkban is folyik. Az egri intézmény sikeres működését követően 1978-ban Nyíregyházán és Ta­tán létesítettek kollégiumokat, s már felvették az első növen­dékeket a győri, a szegedi, a balassagyarmati kollégiumokba is, amelyek az idén szeptember elsejétől adnak otthont tisztek­nek készülő középiskolásoknak. Az évtized végéig kiépítendő országos hálózat keretében minden nagyobb megyének, il­letve tájegységnek lesz katonai kollégiuma. Igényesebb válogatás Miért volt, miért van szük­ség ezekre a kollégiumokra? Erre a kérdésre általános és igaz válasz, hogy — akárcsak a polgári életben — a hadse­regben is fokozódtak az egyé­nekkel szemben támasztott kö­vetelmények. De van ennél bővebb és konkrétabb válasz is. A magyar néphadsereg tiszt­­­képző tanintézeteit a Népköz­­társaság Elnöki Tanácsa 1987- ben főiskolákk­á minősítette. Lényegében ettől kezdve, Kossuth Lajos Katonai Főisko­­­lát, a Zalka Máté Katonai Mű­szaki Főiskolát és­­ a Kilián György Repülő­­ Műszaki Főis­kolát elvégzett fiatal tisztek a polgári főiskolákkal azonos ér­tékű üzemmérnöki, üzemgaz­­dászi vagy tanári képesítést szereznek. Ez a hallgatóktól átlagon felüli szorgalmat, fo­lyamatos, intenzív tanulást, emellett a polgári felsőoktatás­ban tanulókhoz képest maga­sabb fokú morális és szerve­zettebb életvitelt, szigorú kato­nai fegyelmet követel. Ezekre a főiskolákra nem jelentkez­nek túl sokan. Ez nem magyar specialitás: minden gazdasá­gilag fejlett országban meg­figyelhető, hogy a fiatalok java­része idegenkedik a sok kötött­séget, fegyelmezett életformát, nagy felelősséget, s kifogásta­lan szakértelmet igénylő kato­natiszti pályától. A Honvédel­mi Minisztérium kezdeménye­zésére a párt Politikai Bizott­ságának 1973. augusztus 21-én hozott határozata, amely a tisz­ti utánpótlás javítását célozta, a középiskolai katonai kollé­gium létesítésével lényegében a katonai beiskolázandók igé­nyesebb kiválogatását tette le­­lehetővé. A középiskolai katonai kol­légiumok azoknak az általános iskolát végzett, tehetséges, katonai pálya iránt vonzódó, a fizikailag és egészségileg alkal­mas fiatalok középiskolai to­vábbtaníttatását és nevelését vállalják, akik — szüleik bele­egyezésével — készek arra, hogy a hivatásos katonai szol­gálatot élethivatásuknak vá­lasztják. Elmondható — és a kollé­gisták el is mondták —, hogy akiknek sikerül bekerülni a katonai kollégiumokba, azok megfogták az isten lábát. Mi­vel itt — a főiskolai másfélsze­ressel szemben — háromszo­ros a túljelentkezés, csakis a kiemelkedő szorgalmú, négyes osztályzatnál jobb tanulmányi átlaggal rendelkező, tehetséges gyerekek lehetnek kollégisták. Közülük is elsősorban azok, akik szociális helyzetüknél fogva nehezen vagy egyáltalán nem volnának képesek közép­iskolai és főiskolai továbbta­nulásra. 12 százaléka fegyveres testü­letekben szolgáló szülők gyer­meke. A kollégisták családtag­jainak egy főre jutói átlagjöve­delme kétezer forint körüli. És a kollégisták nemcsak ott­hont, hanem a szó szoros ér­telmében teljes ellátást kapnak. Az étkezésben úgynevezett re­pülősnorma szerinti az adag. A kollégista az első évben 15 ezer, minden további év­ben 4 ezer 800 forint értékű ruházatot kap, aminek csak része a kedvelt formaruha tanát ünnepi alkalmakkor sza­badna viselni, de a srácok sok­szor formaruhában szöknek ki a városba, állítólag így a lá­nyoknál is nagyobb a sikerük), a többi civil cucc, maguk vá­laszthatják az áruházban. Kap­nak a fiúk zsebpénzt, jelenleg havi 230 forintot, emellett ta­nulmányi eredményüktől füg­gően további 70—150-et. Mind­ezért a katonai kollégiumba felvett fiatalnak legfontosabb kötelessége, hogy jól tanuljon (követelmény a 3,51-es tanul­mányi átlag), emellett vala­mely — a katonai felkészülést közvetve szolgáló — szakkör (például híradó, modellező, hadtörténeti) munkájában részt kell vennie, fizikai felkészíté­se érdekében akár rendszere­sen sportoljon. A honvédelmi nevelés természetesen kiegé­szül speciális tananyaggal, be­mutatókkal, rendgyakorlatok­kal és egyebek között a na­gyon kedvelt kéthetes nyári — katonai jellegű — táborozással. Teljes ellátás A felvételnél előnyben ré­szesülnek a sokgyermekes csa­ládok fiai, falusi, tanyai fia­talok, állami gondozottak, tá­voli helyőrségekben szolgáló hivatásos katonák gyerekei. A felvettek 70—75 százaléka fizi­kai dolgozó, 10—15 százaléka alkalmazott és értelmiségi, 10— "xMikm Jó példa A kollégista diák — ha le­érettségizett —, elvileg 26 szak, illetve fegyvernem közül vá­laszthat, de — tanulmányi eredményétől függően — mind­ezen kívül is van továbbtanu­lási lehetősége. A kollégiumok katonai főis­kolai utánpótlásában betöltött szerepe egyre meghatározóbb: jelenleg a katonai főiskolák hallgatóinak húsz százaléka kollégium neveltje, s néhány év múlva ez az arány tovább javul. Máris csökkent a lemor­zsolódás. A katonai kollégiu­mok egyre inkább betöltik sze­repüket, a jelenlegi ezer, a jö­vőbeni több ezer kollégista pél­dájával, viselkedésével, poli­tikai elkötelezettségével a kö­zépiskolai korosztály egészére is jó hatással lehet. Aczél Gábor 1983. JÚNIU­S 19., VASÁRNAP Díjnyertes aszódiak őrsvezetők találkozója Szombaton Egerben meg­kezdődött az úttörő őrsvezetők 15. országos találkozója. megnyitó ünnepségen Gáti Jó­­­zsef, a munkásőrség országos parancsnokának helyettese ad­ta át a Magyar Úttörők Szö­vetsége és a munkásőrség or­szágos parancsnoksága Csilla­gos iránytű nevű pályázatának díjait. A beérkezett 2350 pályá­zó közül — ezekben a mun­kásmozgalom helyi hagyomá­nyait dolgozták fel a pajtások — hat úttörőraj, köztük az aszódi Petőfi Sándor raj, és négy őrs kapta meg a mun­kásőrség országos parancsno­kának jutalmát, Várhegyi György szobrászművész pla­kettjét. Az­ őrsvezetők hatnapos egri programjuk nek a város során ismerked­műemlékeivel, történelmi nevezetességeivel, részt vehetnek majd egy vidám vitézi próbán, csillagkereső játékon indulhatnak, kirándul­nak a Szalajka-völgybe, és ki­cserélik mozgalmi tapasztala­taikat. Az őrsvezetők országos talál­kozója szerdán tábortűzzel zá­rul Egerben. Csak jó rajzokat akart csinálni Vonalán kapni az igazat Az élő magyar grafika na­gyon is valós áramába tarto­zik Szalay Lajos. Bár lakhe­lyét tekintve tőlünk távol él, mégis évente megjelenik kö­zöttünk, néha kiállít, rajztu­dásával elkápráztat, mondá­saival megbolygatja a kedé­lyeket, mindezek mellett auto­nóm illusztrációival megör­vendeztet bennünket. Mint most is, amikor Franz Kafka tizennégy írásához készített rajzokat, amelyeket Elbeszélé­sek címmel adott közre az Európa Könyvkiadó. A könyvgrafika mindig is nehéz műfaj, hiszen az illuszt­rálásra vállalkozónak mintegy önmagát megújítva, az olvas­mányélmény lényegét és hatá­sát saját képi világába átültet­ve kell feldolgoznia. Kafka esetében ez különösen nehéz, mert tudjuk róla, hogy prózá­jában minden szónak jelentő­sége van, parabolái olyan ér­zékeny lelkek tükrei, amelyek sérülékenyek,­­s ezért csak az vállalkozhat vizuális értelme­zésükre, akinek az eszköztára rendkívül finom. Hasonlóan érzékeny ember Szalay Lajos is. Teszi a dol­gát, s mint írja: a látvány mö­gé rejtett valóság kutatásában még ma is krokik temérdekén keresztül igyekszem vonalon kapni az igazat, de a jó és az igaz szinte mindig elugrik előlem. Nem messze, csak egy vonal vastagságra, de ez an­­­nyi, mintha ezer mérföldre lenne tőlem. Hogy mennyi ez az ezer mérföld? Nos, ez nemcsak a Kiss János tervezte kötetből derül ki a­­ Kner Nyomdában készült különös műgonddal és igyekezettel, a rajzokat a Bu­dapesti Kartográfiai Vállalat reprodukálta pontosan), ha­nem az eredeti műveket be­mutató tárlaton is, amely az óbudai Zichy-kastélyban te­kinthető meg. A kötetről, a kiállításról is elmondhatjuk azt, amit Szalay úgy fogalmazott meg, hogy soha nem akartam modern rajzokat csinálni, „csak" jókat. De ez a csak keményebb pró­ba volt, mint ezer, esetleg si­kerülhető rajz. Igyekeztem el­választani a reális rajzot a lát­vány szembelógó naturaliz­musától. Nem le, hanem meg­rajzolni akartam a rajzot. Igyekeztem elérni, hogy a vo­nal részt vegyen a látványban, ne csak látszódjék benne. Igyekeztem ragozni a vonalat: konjugálni, deklinálni. Ez a ragozás önkényessé teheti rajzolást, de én arra mindig a ügyeltem, hogy a vonal egyik végével a valóságos látvány­ra támaszkodjék.­­Katartikusak ezek a rajzok, Szalayt és Kafkát éreztetők. Van bennük fanyarság, egy kis sértődés, keserűség, de ta­gadhatatlan a tartásuk, más­különben a remény is, ami annyira emberivé teszi ezeket a műveket, hogy érdemes azo­kat minél hamarabb elolvasni és megtekinteni. M. Zs. Bajor Nagy Ernő könyvéről Minden nap érettségi A­zt gondolom, hogy nincs igaza Ba­jor Nagy Ernőnek, amikor azt írja, hogy a közönség jobban is­meri azt a munkáját, amelyet alkalom­szerűen végez rádió- és tévékommentá­torként. Az olvasók igenis riporterként ismerik, mégpedig olyan újságíróként, akire mindig figyelni kell,­­ mert mon­danivalója milliókat érint. Ha csak azt vesszük, hogy a Szabad Föld — amely­nek rovatvezetője — több mint félmillió példányban jelenik meg, s egymillió­nál is többen olvassák, s ehhez tegyük hozzá, hogy nagyhatású riportjai jelen­nek meg az Élet és Irodalomban és más lapokban is, az bő szemmel című évi könyvkiadványnak szinte rendsze­res szerzője, s nem egy könyve is nap­világot látott, akkor nyugodtan leírhat­juk: hazánk egyik legjobb riportere, irodalmi vénájú hírlapírója. Birtokában van mestersége minden eszközének és nemcsak műveltsége, hanem elhivatott­sága is van, hogy társadalmunk gond­jairól értően szóljon. Ezt legújabb, a Minden nap érettsé­gi című gyűjteményes kötete is bizo­nyítja. Nemcsak ragyogóan kezeli tol­lát, hanem felelősségteljesen is, legyen szó akár a nyugdíjasok gondjairól, vagy a fiatalok bohémságáról, a lakás­kérdésről, amely milliókat érint, de otthonosan mozog az életnek szinte minden területén. A legjobb újságírói­­írói hagyományokat követi, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Bálint György útján halad, amikor minden olyan dolognak utána jár, ami a ma emberét izgatja, szenvedélyesen kutat­ja a társadalmat és mutat rá a hibák­ra. De nem egyszerűen csak feltárja a gondokat, hanem igyekszik megmutatni azoknak okait, a kivezető utakat is. Éppen ebben van az ereje, a mélység­ben, abban, hogy tud egyénben és a társadalomban is gondolkodni. A Minden nap érettségi kötet bizo­nyítja, hogy a szerzőt a tegnap és a ma valamint a holnap is izgatja. Ez a gyűjtemény így együtt remek olvas­mány, hiszen Bajor Nagy Ernő ért hoz­zá, hogy miként lehet lekötni az ol­vasó figyelmét. Keserű-fanyar iróniá­val szerkesztett mondatai mindig a lé­nyegre tapintanak. Amikor jellemez, mindig megmarad a mértéktartás kere­tei között. Sohasem kívülről szemléli a­­ dolgokat, hanem belülről igyekszik ki­bontani a mondanivalót, a lényeget, és ebben van írásainak ereje, elhivatottsá­ga, ezért érezzük úgy, hogy érettünk és helyettünk is szól. Vegyük csak a kötet első ciklusát, amelynek Rengeteg levél a címe. Igaz, megszenvedett dolgokat tár fel bennük, maga is fáradhatatlan levelező, éppen lapjának, a Szabad Földnek hasábjain levelez, illetve közli levelezésének leg­fontosabb dokumentumait. Micsoda ra­gyogó ötlet (mint kolléga irigylem érte), a Hatvannégy csütörtök című riportja. Nem tesz egyebet, mint idézi a levele­ket, de ez a nem tesz egyebet csak lát­szólag van így, nagyon is megkompo­nálta ezt az írást, mégsem érezzük mo­dorosnak, inkább szívből jövő megnyi­latkozásnak. S már az sem érdekes, hogy egy részüket talán maga találta ki, mert szórakoztat és elgondolkodtat, mert társadalmunk, mai életünk tükrét tartja elénk. A Százak egyedül, a Lakáscserétől a nyomorúságbontásig remeklések, újság­írói bravúrok, őszinte társadalomrajzok. A többi írás is őszinte vallomás az em­berről és művéről. Ilyen A festő és a magány, a Krúdy fekete napja és a Szindbád szobra című mini tárcája. S végül olvashatunk magáról a szerzőről is tárgyilagos szavakat, tőle szokatlan módon. Nem szokta magánügyeit bele­szőni írásaiba. Hogy most néhány mű­vében önmagáról vall, azért teszi, hogy még hitelesebben szóljanak riportjai, hi­szen — mint írja — „ ... bár a riporter a vilá­g ügyeivel foglalkozik, minden írá­sában jelen van saját élete...” Hogyne volna része abban, amit ír „anyám főzt­­jének, tanáraim tudásának vagy bohém­­ságának, szakmám bűvöletének és csap­dáinak?’’ Igen, része van, ezért is érde­kesek ,és megi­ndítóan szépek azok az írások, amelyekben édesanyjára, taná­raira emlékezik. E kötetben közlik azt az interjút, amit Nádor Tamás készített vele. Ebből csak teljesebbé válik a kép, ami bennünk él Bajor Nagy Ernőről. Gon­dolkodó ember, aki az írás értelmét nem a gyönyörködtetésben látja, hanem ab­ban a serkentő hatásban, hogy olvastán az ember elgondolkodik. Könyve mind­kettőre példa, el­gyönyörködtet és el­gondolkodtat egyszerre. . Gáli Sándor Tábornyitás Zánkán Az ország legkülönbözőbb vidékeiről — köztük Pest me­gyéből is — érkező, mintegy háromezer úttörő kezdte meg szombaton nyári táborozását Zánkán, az Úttörővárosban. A június 30-ig tartó turnusban a­­ gyerekek érdeklődési körüknek úttörőcsapatukban vállalt tisztségüknek megfelelően, kü­lönféle szaktáborokban üdül­nek. Édes anyanyelvűnk Országos verseny Sátoraljaújhely városi taná­csa az idén ismét meghirdet­te az Édes anyanyelvűnk or­szágos versenyt. A 11. alka­lommal meghirdetett országos versenyt a kialakult hagyo­mány szerint két kategóriában rendezik meg. p Rádiófigyelő­ NEMZEDÉKEK ÖNISME­RETE. A pécsi körzeti stúdió munkatársa, László Lajos, a Szekszárd környéki német nemzetiségi községek lakóival beszélgetve állított össze do­kumentumműsort arról, miért gyakorolják egyre kevesebben apáik, nagyapáik nyelvét. Kérdés, melynek rádiós feldol­­­gozásával már­­ többen is meg­próbálkoztak, úgy hiszem, va­lamennyiünk számára, nemze­ti önismeretünk feltárása ér­dekében is érdemes a megfon­tolásra. Különösen szőkébb pátriánk­ban, Pest megyében, ahol szin­tén szép számmal élnek német származású magyar állampol­gárok. S a tapasztalat azt bi­zonyítja, közöttük is egyre rit­kább a német szó. Könnyű lenne a jelenséget azzal magyarázni, hogy a tár­sadalmi és családszerkezet át­alakulása, a modern kor nép­­vándorlásai okozzák a jelensé­get. Mert ne feledjük, évszá­zadokon át zárt közösségekben éltek az idetelepült nemzetisé­gek, rádió, televízió nélkül — könnyű volt tehát őrizni az anyanyelvet. A régen lassan változó világ sem követelte meg újabb és újabb fogalmak szavakba foglalását. A történelem is ludas. Pél­dául a két világháború között burjánzó magyar nacionaliz­mus, amelynek hatására aján­latosabb volt titkolni a nemze­tiségi nyelvet. Majd később, a háború után, ismét történelmi következményként, a legkevés­bé a németeket kímélő kitele­pítések, vagyonelkobzások okozták a gátlásokat e nemze­tiségben. Jó lenne nem feledni, hogy németül beszélő polgártár­saink többsége szívében, érzé­seiben magyar volt akkor is, az ma is. Bizonyítékul immár egy megyei — aligha egyedül­álló — példa. Kismaroson, a háború előtt inkább németül mint magyarul beszélő faluban a hírhedt Volksbund szervezők eredménytelenül jártak. Men­tek házról házra, szép szóval, erőszakkal igyekeztek rávenni az em­bereket, lépjenek be a magyarországi németek fa­siszta politikai szervezetébe. De a német szóra mindenütt fejrázás, értetlen arc volt a válasz. S egy szépen csengő magyar mondat: nem tudok németül. A válasznak ennyi idő múl­tán sem csak politikai tartal­mát kell becsülnünk, hanem a benne rejlő munkát is. A lakók felének, különösen az idősebbeknek sok energiájába került a hibátlan akcentus el­sajátítása. Ők ugyanis egyéb­ként egy szót sem tudtak ma­gyarul. Talán nem tévedek, amikor úgy vélem, ha az ilyen példák se merülnek feledésbe, több lesz a magyar és a német nyel­vet egyformán becsülő és be­szélő hazánkfia. SZOCIOLÓGIAI FIGYELŐ. Szalai Sándorra, a II. világhá­ború utáni magyar szocioló­giatudomány hányatott sorsú megalapítójára emlékezett Hu­szár Tibor, Cseh-Szombati László és Tóth Pál. Egy olyan tudósra, aki Németországban kezdte, majd a fasizálódó Ber­linből menekülve Svájcban fe­jezte be tanulmányait. Haza­tért, a zsidótörvények miatt nem tudott elhelyezkedni. háború alatt Radnóti Miklós­­­sal együtt volt munkaszolgá­latos, megjárta a háború s a rézbánya poklát. De 1947-re már megszervezte a magyar szociológiaoktatást, 33 évesen lett egyetemi tanár. Koholt vá­dak alapján hamarosan bebör­tönözték. Rehabilitálása után mint nemzetközi hírű tudós, diplomata szerzett hazánknak elismerést. Pár éve halt meg. Neve a szociológiát tanuló egyetemisták, főiskolások kö­rében is alig ismert. Munkái többsége angolul jelent meg, magyarul máig sem olvasható. Az életmű, az ember, s a példa egyaránt több figyelmet érdemelne. Csulák András

Next