Pest Megyei Hírlap, 1984. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
Színházi levél Múltbéli életképek Folytatódik a fővárosi színpadokon a közelmúlt (s a távolabbi múlt) magyar drámai értékeinek számbavétele. Nemrég (az október 6-i Színházi levélben) már szót ejtettünk erről a jelenségről. Akkori sorainkhoz csak annyit tehetünk hozzá: nagyon dicséretes ez a múlt értékei fölötti féltő-értő őrködés, nagyon jó, hogy előkerülnek, vagy rég elfeledettségükből újra életre kelnek, esetleg sokévi szünet után megint teret kérnek a színpadon a drámák, vígjátékok, szerzők — csak nehogy azzal járjon ez a nagy buzgalom, hogy ezek a régebbi alkotások más, új, mai művek helyett szólalnak meg újra. Persze, minden ilyen értékmentés végül is azon múlik (azon kellene múlnia), hogy milyen előadásban kerül színre, azaz mennyire, mennyiben képes igazolni maga a produkció, az előasás az újrafelfedezés tényét. Más szóval: tud-e olyasmit találni egy mostani rendezés ezekben a darabokban, amivel közel hozza hozzánk, mai nézőkhöz a századelő vagy a 20-as, 30-as évek drámáinak világát, figuráit, konfliktusait, gondolatait. Ha igen, ha meggyőzetünk a nézőtéren, hogy ezek a sok évtizedes munkák nemcsak kegytárgyak, hanem élő és eleven, értékes műalkotások, akkor végtére is mellékessé válik minden egyéb szempont. Ha azonban egy előadás nem tud meggyőzni sem a választott dráma értékeiről, sem önmaga érvényességét nem bizonyítja, akkor felesleges volt az erőfeszítés, akkor csak (legfeljebb) műsortervi szempontok kipipálása történt, vagy éppenséggel a fentebb jelzett aggodalom igazolódott, miszerint kényelmesebb egy már nem élő szerzőtől származó, kész, tehát bizonyos veszélyekkel eleve nem járó darabot színre vinni, mint vállalni a mai drámák íróinak esetleg kockázatosabb, „rázósabb” munkáit. No de ne termeljünk fikciókat, hanem nézzük inkább, hogyan sikerült a két legutóbbi kísérlet a félmúlt és a múlt egyiv drámájának újra előjátszására, lletve hát bemutatására, hiszen az egyik előadás valójában ősbemutató. A Játékszínben ugyanis egy soha színre nem került, sőt a Füst Milánéletmű jó ismerői számára is újdonságnak számító darab, a Mást néni című vígjáték került színre. Füst Milán nevével már eleve az is összeférhetetlennek tűnik, hogy itt egy vígjátékról van szó. Hiszen ha valaki a magyar irodalom már-már újabb évszázadaiban túlkompenzáltan ügyelt arra, hogy életműve csak a magas művészet szféráiban mozogjon, akkor Füst Milán volt az. Elképzelhető hát, hogy ezt a darabot, melyről azt sem tudjuk pontosan, mikor írhatta (a szöveg bizonyos utalásai a 30-as évek elejére engednek következtetni), tulajdonképpen szégyellte, vagy nem tartotta méltónak többi művéhez, pontosabban: többi drámai művéhez, így a IV. Henrikhez vagy a Boldogtalanokhoz. Ezért nem beszélt róla, nem publikálta, s maradt rejtve. Pedig nincs itt ok a szégyenkezésre. Ha bárki más neve állna a színlap élén, büszke lehetne rá az illető, hiszen ez a vígjáték nem kevesebbet tesz, mint hogy egyesíti magában azt a kissé fanyar, kissé érzelmes színpadi lírát, mely Szép Ernő darabjaiból ismerős; azt a nagyvárosi közegben élő kispolgári világot, melyet Haltai Jenő darabjaiból ismerünk; azt a virtuóz bonyolítástechnikát, mely a francia komádiaírók sajátja; s azt a groteszk és abszurd látásmódot, figura- és szituációteremtést, dialógustechnikát és nyelvi, megfogalmazásbeli megoldásokat, melyek majd csak sokkal később, a francia és a lengyel abszurd drámákban kapnak teret, hangot. Szóval, a Máli néni részint pontosan illeszthető a kor színpadi termésének vonalába, részint meg alaposan előtte jár a saját korának — amint az egy olyan költőhöz, mint Füst Milán, illik is. A Játékszín erre az előadásra összeállt társulata mindenesetre kitűnően érzett rá, hogyan vihető színre ez a sokféle hatást tükröző, mégis téveszthetetlenül Füst Milán keze nyomát viselő vígjáték. A mindent összekuszáló, majd mindent rendbe tevő idősecske Máli néni története Verebes István rendezésében azt a mármár abszurd, de mindenképp groteszk stílust tartja szinte minden percben, melyet egy állandó társulatban is nehéz kimunkálni, hát még olyan alkalmi együttesben, mint ez az itteni. S mégis, a különböző színházakból jött színészek igen jó csapatmunkát végeznek. A Máli nénit játszó Margitai Ági ugyan egy kissé szordínósabb stílust játszik mint például az előadás talán legjobbja, Gáspár Sándor, vagy Egri Kati és Szirtes Ági, de ez nem zavaró. Roppant mulatságos és helyenként könnyekre ingerlően tragikomikus előadás ez; a Játékszín alighanem újabb szériasikere. Nem ismeretlen, de viszonylag keveset játszott az a darab, melyet a József Attila Színház vitt színre. Bródy Sándor drámája, A tanítónő, a századelő drámatermésének úgyszólván kötelező színpadi házi olvasmánya. Ez előnye is, de hátránya is lehet. Előnye, mert nagyjából ismert a cselekménye, a figurái. Hátránya, mert úgy kell színre vinni, hogy se muzeálisnak ne hasson, se túl ne kompenzálja az író mondanivalóját. A kérdés kevésbé az, hogy milyen befejezéssel játssza a színház: a szegény kis tanítónő, Tóth Flóra, s a gazdag, fiatal földbirtokos, ifj. Nagy István közti szerelmes egymásrafeálással, vagy szakításukkal (Bródy mindkét változatot megírta, s játszották is mindkét befejezéssel; nem a mostani az első produkció, mely az anti-hepiendet választja). Inkább az a fontos, milyennek mutatkozik meg ez a tiszta, naiv és mégis erős lelkű lány a darab előző háromnegyed részében, egyéniséggé tud-e nőni, vagy csak a pusztákra került városi virágocska marad (mint neve — Flóra — is jelzi e világlétet). A József Attila Színházban talán éppen itt mutatkozik Siklós Olga, a vendégrendező bizonytalansága. Először mintegy röptét ezt a lányt, csillogtatja-villogtatja, majd, szinte váratlan fordulattal, drámába vezeti át, s olyan tartást ad neki, ami nincsen meg a figurában. A Flórát játszó Szerencsi Éva alkatilag ott fedi igen jól a figurát, ahol naiv és tiszta lány lehet, s ott bizonytalankodik el — bár szép pillanatai is vannak —, ahol drámáznia kell. Talán ha színészileg alkalmasabb alkatú ifj. Nagy van mellette, az ő alakítása is egyenletesebb lenne. Érdekesek hát ezek a múltbéli életképek, s azt is érezzük, közünk van hozzájuk — de még több közünk lehetne valami olyasmihez, ami nem a múltból, hanem a jelenből hoz hírt. Takács István Szerencsi Éva (Tóth Flóra) és Tolnai Miklós (ifj. Nagy István), A tanítónő előadásának főszereplői Magyar suba Angliában Amiről a főkötő, a kendő mesél , Pest megye, Magyarország kicsiben. Nem először hallom ezt a megállapítást. Legutóbb Némethné Fülöp Katalin, a Néprajzi Múzeum textilosztályának vezetője jellemezte így szűgkebb pátriánkat. Találóan, hiszen a történelem lényeges fordulói a megye életét is meghatározták. A honfoglaláskor a fejedelmi törzs szálláshelye, fejlett kultúrájú terület a középkorban. A hódoltság idején lakossága elpusztul, itt-ott foltokban marad csak meg. A 18. század elején újranépesedik az ide költöző magyarokkal és a nagy számban betelepített szlovákokkal, németekkel. A városiasodás Pest közelsége ellenére későn indul meg, parasztközösségei a 20. század derekáig archaikusak voltak. Erre utal a több településen az ötvenes évekig megőrzött viselet és a régi vonásokban gazdag népi építkezés. A tárgyak élettörténete — Kevesen tudják, hogy a Néprajzi Múzeum Közép- Európa egyik leggazdagabb gyűjteményi anyagát őrzi: több mint százötvenezer tárgyat, ebből mintegy negyvenezer a textil. Hadd tegyem fel azt a laikus kérdést: mit lehet ezzel a töméntelen anyaggal kezdeni? — A múlt század végén, amikor a tárgygyűjtés lendületet vett, a néprajzkutatók figyelme a peremvidékek felé fordult. Abból a meggondolásból gyűjtöttek a határvidékeken, hogy ott a régies kultúrréteg őrződött meg, hiszen lassabban érték el a fejlődés hullámai. Van-e mégis Pest megye századfordulós tárgyi anyagából valami a múzeumban ? — Mindössze néhány tárgycsoport került be, egy főkötősorozat például, amiről csak annyit tudtunk, hogy a pilisi hegyvidékről származik, és szép. A megyében a gyűjtés az utóbbi évtizedekben lendült fel, elsősorban Fél Edit munkásságának köszönhetően, aki harminc évig volt a textilgyűjtemény vezetője. A régi anyagból feltétlenül említést érdemelnek a subafélék. Az 1979-es manchesteri kiállításon, ahol együtt lehetett látni a XVI. századtól a századfordulóig a főnemesi, polgári, és paraszti anyagot, ez a kiskunfélegyházi darab aratta a legnagyobb sikert. Van néhány szép Túráról, ködmönünk a Pilisből, A kelengyékkel az asszonyok teljes ruhatára bekerült, mert minden ünnepre meg kellett benne lennie az alkalomhoz illő öltözetnek. Mindenki pontosan tudta, mit szokás felvenni például közvasárnapon, nagypénteken, pünkösdkor, milyen a gyász-, vagy a félgyászos viselet. A sokféleség gazdagsága . Egy-egy. eszerint mindenből volt. A vagyoni különbségek inkább abban mutatkoztak meg, hogy a módosabbaknak ugyanabból a ruhadarabból több került, és esetleg díszesebb. Említettük már, hogy a megye soknemzetiségű. — H hadd kérdezzem meg, hogyan tükröződik a különböző nemzetiségek együttélésekor szinte törvényszerű kölcsönhatás a viseletben? Meg lehet-e ma különböztetni, melyik a szlovák, a német vagy magyar népviseleti darab? — A kölcsönhatás igen összetett folyamat: bizonyos esetekben épp a sajátos vonások hangsúlyozódnak, az adott nemzetiség viseletének jellemzői — a szlovák asszonyok drága pénzért ma is hímeztetik a kendőjüket —, máskor a kölcsönhatás révén a vonások összemosódnak, és csak egy-egy apró jel utal arra, hogy eredetileg milyen viseletről van szó. Ezek a jegyek egy kívülálló számára szinte észrevehetetlenek. Olyasmikről van szó, mondjuk, hogy ugyan a vállkendőt németek, szlovákok egyaránt hordják, de a német asszony a hátán egy kicsit lejjebb engedi. Vagy hogy másik példát mondjak, a németek előbb elhagyták a főkötőviseletet, mint a szlovákok. A régi kelengye — Néha még látni, hogy középkorú asszonyokon a hagyományos öltözet van. — Igen, bár a háború utáni elszegényedés meggyorsította a kivetkőzés folyamatát a hatvanas években. Ezt követően a tendencia mintha lelassult volna. — Lehet-e a nyolcvanas években presztízsértéke a viseletnek, a kelengyének? — Pest és Nógrád megye határán, a hatvanas években még láttam egy érdekes esetet. A fiatalasszony anyósa elkészítette a teljes, hagyományos esküvői viseletét. Kiderült, hogy annak idején, amikor még ő volt fiatal, szegénysorban élt, nem volt meg az a kelengyéje, ami a gazdag parasztok gyermekeinek. És most, hogy megengedhette magának, megvásárolta a ruhadarabokat a menyének.régi — Eszerint a viselet kapcsán is előbukkan az a néprajzosok által sokszor megfigyelt jelenség, hogy bár a társadalom, ezen belül a parasztság is átrétegeződött, az új viszonyok között is megőrzi a régi értékrend bizonyos elemeit, olyasminek tulajdonít presztízsértéket, ami az vagy szülei fiatal korában a nőnak számított a társadalmi ranglétrán fölöttük álló rétegeknél, például a gazdag parasztoknál. Tehát a társadalmi mobilitás nem jár együtt mechanikusan az értékrendváltással. Nagy Emőke A Zeneműkiadó újdonságai Klemperer Magyarországon Az év hátralevő heteiben megjelenő új zenei tárgyú kiadványokról tájékoztatták az újságírókat a Zeneművészek Klubjában. Mint Sarlós László, a Zeneműkiadó Vállalat vezérigazgatója elmondta, a vállalat évente több mint 1000 kottát jelentet meg, ennek 25 százaléka újdonság, ami más kiadókhoz képest magas arány, mivel szeretnének a mai magyar zenéből minél többet megismertetni, másrészt pedig igyekeznek lépést tartani a nagy múltra visszatekintő zeneműkiadókkal. A mai magyar zeneszerzők műveiből csaknem 100-at adnak ki évente. Az idei újdonságok egyike az Operaházban 1985 elején bemutatandó Bozay Attila-mű, a Csongor és Tünde partitúrája lesz. A kiadó közreműködik magyar művek külföldi megaismertetésében, terjesztésében is. A már kapható, illetve hamarosan a boltokba kerülő köteteket szerzőik vagy szerkesztőik mutatták be a sajtó képviselőinek. Elsőként azokról a kiadványokról számoltak be, amelyeket a Zeneműkiadó az Operaház centenáriumára jelentetett meg. A budapesti Operaház 100 éve című reprezentatív kiadvány alkotói a magyar operajátszás, a balettkultúra, a rendezőművészet és szcenikai munkakör kibontakozását és fejlődését tárják az olvasók elé. E könyvet kiegészíti Német Amadé két kötete: Gustav Mahler — a dalszínház egykori igazgatója — illetve Erkel Ferenc életének krónikája, s további adalékokat szolgáltat a magyar opera történetéhez Boros Attila: Klemperer Magyarországon című könyve is. 1984 OKTÓBER 27., SZOMBAT A TV műhelyeiben A kék madár Több, ma már klasszikusnak számító XX. századi szerző alkotása — novellája, regénye, illetve színműve — elevenedik meg a napokban, hetekben a Magyar Televízió műhelyeiben. Októberben kezdték meg a forgatását az Örkény István novelláiból készülő új filmnek. A Bevégezetlen ragozás — amelynek rendezője Esztergályos Károly — három ellékőt, egy évszázad magyar történelmét öleli át. Az Örkény-novellák laza füzérére felépített, s az elbeszélések önállóságát meghagyó alkotást néhány újra és újra felbukkanó főhős és szereplő azonossága fogja át. A tévé IV-es stúdiójában forgatják Bródy Sándor: A tanítónő című drámájának új adaptációját. Léner Péter rendezésében, Kubik Anna főszereplésével elevenedik meg a falusi tanítónő sorsa, aki karrierje és egyéni boldogsága feláldozása árán is, emelt főivel, tisztán tud távozni a helyi hatalmasságok farkascsordájából. Bíró Lajos egyik regényéből — a Molitor házból — Szántó Erika és Kardos Ferenc készített tévéfilmet, az I. világháborút követő hónapokban játszódó, az izgalmas, kriminek is beillő történet, egyben hatásos korrajz is. Szereplői: Gálffi László, Bács Ferenc és Sörös Sándor. Szeptemberben fejezték be a forgatását annak a tv-játéknak, amely Alekszandr Gelman, a mai szovjet drámairodalom kiemelkedő alakja egyik legújabb művéből készült. A Pad az érzelmi kiszolgáltatottság különös drámája. Két ember szánalmasan tragikus sorsában, konfliktusaiban — Koncz Gábor és Kiss Mari megformálásában — ad képet a mű az egyedüllét, a féltékenység, az elhagyatottság mozzanatairól. Elkészültek a felvételei Maurice Maeterlinck világhírű színdarabjának, A kék madárnak is. A Nobel-díjas író 1911-ben írt műve meghódította a világ nagy színházait: most a Tháliában Kazimir Károly rendezésében elevenedik meg a történte. Az MTV és a Thália Színház közös produkciójának főbb szereplői Jani Ildikó, Zsurzs Eeti, Balogh Erika,, Esztergályos Cecília, valamint Benkő Péter és Szirtes Ádám. Az eredeti történetet mai hangzású, mai életérzést kifejező zene gazdagítja, amelyet Devecseri Gábor verseire a színház ifjú művésze, Mikó István szerzett. V-FIGYELŐ FÚJÓS. Afféle telekommunikációs búvópatakként jár vissza újból és újból a televízió Szép szó című műsora, amely az irodalom népszerűsítését hivatott szolgálni. Hol érdektelenül korrektnek mutatkozik ez a magazin, hol viszont lebilincselően érdekesnek — attól függően, hogy kötelező tiszteletköröket ír-e le valami, vagy valaki körül, illetőleg arra vállalkozik, hogy érdemben is mondjon egyet s mást. Legutóbb, amikor a Világjáró magyarok című műsorában Ligeti Lajos akadémikust, kiváló nyelvészt mutatta be, a hosszú idő után ismét csillagos ötösre vizsgázott Furkó Zoltán műsora. Ez a világszerte ismert és elismert orientalista ugyanis olyan remek elbeszélőnek bizonyult, hogy minden egyes szavára figyelni kellett. És mi minden valóságos és tudományos kalandról adtak számot ezek a szavak! Ligeti professzor ugyanis még a régi adatgyűjtők módjára, egyszemélyes expedíciókánt járta be Belső-Mongóliát a két világháború között s ott a kínai tábornokok véres vetélkedéseinek közepette tanulmányozta a lámakolostorok felbecsülhetetlen értékű irodalmát Akárcsak Körösi Csoma Sándor — akinek tiszteletére készült ez a megnyilatkozás —, is lankadatlan szorgalommal kutatott, jegyzetelt, s mindezt azért, hogy a mongol nyelvben tovább élő török nyelvemlékeket felgyűjtse, kimutassa. Aki eddig csak hírből, olvasmányemlékekből tudta felrajzolni magának a régi nagy tudósok eszményi alakját, nos, az most egy ilyen eredetien monumentális személyiséggel találkozhatott. Egy olyan valakivel, aki úgy lett szaktudományának mestere, hogy közben megmaradt jó kedélyű, a leghétköznapibb valóságban is nagy gyakorlatiassággal eligazodó embernek. Mit mondjunk? Pompás egy emlékidézés volt! (Csak azok a dilettáns mód elízeskedett szövegbetétek, csak azokat tudnánk feledni...) Királygyilkosság. Amilyen régóta hiányoltuk Bokor Péter Századunk című sorozatát, most olyan remek formában tért vissza ez a különleges formájú, a valóságot a mértékletes fantáziával kiegészítő történelemidézés. Igaz, ezúttal nem került félelmként oda a Királygyilkosság hangzatú témamegjelölés fölé, hogy Századunk, de a história — nevezetesen I. Sándor jugoszláv királynak és az őt vendégül látó Barthou francia külügyminiszternek a meggyilkolása — ezúttal is pontosan úgy bontakozott ki, mint ahogyan azt Bokor Pétertől megszokhattuk. Sohasem látott korabeli híradófelvételek sorjáztak, rajtuk a mind veszedelmesebben terjeszkedő fasizmus fő- és mellékszereplőivel. han felvett monológok mostanabizonyították az usztasa összeesküvők magyarországi jelenlétét, és mindehhez nagyszerűen társultak azok a betétjelenetek, amelyek az egész összeesküvést értelmezték, az utókor számára is érthetővé tették. Amilyen érdekfeszítő volt maga a kettős gyilkosság mint téma, olyan arányosra sikeredett a fentebb említett hármas nyersanyag összevegyítése. Hatvanhat. Ezúttal dr. Szilbereky Jenő, a Legfelsőbb Bíróság elnöke fogadta el a Hatvanhat című közérdekű kérdezz-felelek meghívását, hogy a paragrafusok értelmezésének tárgykörében igazságot tegyen. Bán Jánosnak ez a bő egyórányi eszmecseréje is igazán jól sikerült. Volt vita, ellenvélemény, amelyre aztán elhangzott a közérthető és meggyőző magyarázat. Különösen a halálbüntetés máig való fenntartása körül csaptak össze a helyeslés és a tiltakozás hullámai, de aztán nyilván ki-ki belátta, hogy elrettentésül, illetve az élet ellen elkövetett merénylések megtorlásául egy ideig még alkalmazni kell ezt a büntetési formát. Akácz László