Pest Megyei Hírlap, 1988. november (32. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-05 / 265. szám

6 Mestersége címere a véső Égig érő Életfa Hónapokon át találgatták, kérdezgették a Rákosmezeje Termelőszövetkezet udvarán az arra járók, vajon mi készülhet abból a temérdek tölgyfából, amellyel egy fiatalas­­­szony bajlódik. Kezében hol hagyományos fűrészt, hol gépi csiszolót láttak, míg végül megpillanthatták mesterségének címerét, a vésőt. A fiatalasszony, a szőke, törékeny hölgy — Gábor Éva Mária — szobrászművész a szövetkezet dolgozóinak álmodott művén, az Életfán munkálkodott. Azt akarta, hogy benne legyen a termékenység szimbóluma, a földbe kapaszkodó gyökerek, az ágak ös­­­szefonódása, s tetején a magyar hitvilágból átvett felröppenő madár, amely védőleg ter­jeszti ki szárnyait a kék magasság felé. A nyár elejére elkészült az Életfa — a művész adta neki ezt a nevet —, s a ter­melőszövetkezetek megalakulásának negy­venedik évfordulóján, illetve a Rákosmeze­je környéki téeszek egyesülésének jubileu­mán felavatták. Három fatörzs fonódik ös­­­sze, jelképezve az indulást, azt, hogy kezdet­ben több szövetkezet tevékenykedett itt, amelyek később már közösen dolgoztak. Ez­által a termékenységet és a közös munkát egyaránt szimbolizálja. Ki is ez az ifjú asszony, aki herkulesi erővel, majd egy esztendőn át dolgozott a három és fél méter magasan a emelkedő faragott emlékoszlopon ...?felhőkbe Gábor Éva Mária nyolc esztendővel ez­előtt végezte el a Képzőművészeti Főisko­lát mint Vígh Tamás tanítványa. Három esztendeig volt Derkovits-ösztöndíjas. A fő­iskola után telepedett le itt, és azóta alkot a községben. — Nincs okom panaszra — mondja —, jó kapcsolatom van a termelő­­szövetkezettel és a gyömrőiekkel egyaránt. — Gyömrő nagyon kedves hely számom­ra, pedig nem itt születtem, hanem Mohá­cson. A férjem (ifjú Pál Mihály szobrász) révén kerültem ide, de itt született már a kisfiúnk is. Szerintem a község a környező vidék kulturális centruma a maga kis al­kotóházával. Itt együtt dolgozunk a Dél- Pest megyei Nagy István képzőművészeti csoport tagjaiként amatőrök és profik egy­aránt. Az épületet nemrég újította fel a tanács, s a szobrászokon, a festőkön, és a textile­seken kívül helyet kapnak a művészetek iránt fogékony gyerekek szakköri foglalko­zásai is. Ebben az alkotóházban születtek Gábor Éva Mária kisplasztikái, amelyek nemrég tértek haza egy lengyelországi kiállításról. E munkáit egyébként tavaly a monori mű­velődési házban láthatta a hazai közönség Töredék című önálló kiállításán. A kisplasztikákon kívül köztéri szobrok jelzik szerte az országban a fiatal alkotó aktív munkálkodását. Mohácson, a szülővá­rosában, Kisfaludy Károly arcképét formáz­ta meg bronzból; a mű egy gyönyörű, ba­rokk stílusú épület előtt áll. Hatvanban egy Balassi Bálint-szobrot faragott kőből, Zán­­kán pedig egy Mező Imréről készített bronz­plasztikája látható. S műhelyében már formálódnak a jövő elképzelései, az új makett körvonalai. A la­kóhelyével szomszédos Péteri községnek ké­szít emlékművet, amelyet a művelődési ház előtt állítanak majd föl. A gondolat szép: a figurális domborművet a települést alapító szlovák ősök tiszteletére rendelték meg. A szobor a valaha itt, elsőként új hazát ta­láló szlovák család honfoglalását örökíti meg... Antal Piroska Leningrád bemutatkozik Tudomány, technika, kultúra Évente három nagy kiállí­tás van a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában. Kettő rendszerint műszaki eredmé­nyeket mutat be, a harmadik pedig egy-egy köztársaság éle­téről készült összeállítás. A múlt esztendőben megrende­zett Szibéria és a tudomány című tárlat volt talán a legsi­keresebb. A hagyományokkal ellentét­ben, ezen a héten olyan kiál­lítást nyitottak meg, amely mindössze egyetlen városról ad képet. Mégpedig Lenin­­grádról, amely a Szovjetunió egyik fontos tudományos, ipa­ri és kulturális központja. La­kóinak száma eléri a négy és fél milliót, a városban pedig háromszázhatvan tudományos kutató- és tervezőintézet, va­lamint a tudományos akadé­mia harminchárom intézete működik. Talán ennyi adat is elegen­dő annak megértéséhez, hogy miért kapott e város külön le­hetőséget a bemutatkozásra. Az elektronikához, a komplex automatizáláshoz kevéssé értő látogató számára lenyűgözőek az adatok. Az egyik tablóról például megtudhatom, hogy 1995-ig létre kell hozni 210 rugalmas automatizált mű­helyt, 50 automatizált rotort és rotorkonvejorsort, 1500 komplex gépesítésű és auto­matizált sort, üzemegységet, műhelyt, vállalatot, 300 auto­matizált tervezési és termelés­előkészítő rendszert. Minden bizonnyal a tudo­mány és a technika szakem­bereinek jóval­ többet monda­nak ezek a tervek, számok, mint a nagyközönségnek. Vég­tére is a kiállítás egyik célja, hogy ők keresnek kapcsolato­kat a hasonló területen dolgo­zó leningrádiakkal. Napjainkban egyre több gondot okoz a környezetszen­­­nyezés. A kiállítás bemutatja egy ipari víztisztító és üledék­feldolgozó automatizált ve­zérlőrendszerét, de például a háztartási hulladékokat fel­dolgozó gyár makettjét is ér­demes tanulmányozni. Ám úgy gondolom, sokkal nagyobb érdeklődésre tarthat számot a közszükségleti cik­kek részlege, ahol rádiókészü­lékek, kozmetikai és illatsze­rek, ruhamodellek, anyagmin­ták, édesipari termékek, por­celánból, illetve féldrágakö­vekből készült áruk láthatók. Szemet gyönyörködtetőek borostyánból, csontból faragott a nyakláncok, fésűk. Ezeknek azonban jóval kevesebb hely jutott, míg a népművészetnek ezen belül is csupán egy töre­dékrész. A patinás város történelmé­nek és kultúrájának viszont csak néhány, fotókból álló tablót szenteltek. A magam részéről igen sajnálom ezt. A színházi előadásokról, film­­forgatásokról készült felvéte­lek mellé kerültek a háború hőseinek, áldozatainak emlé­két idéző — olykor magas művészi színvonalú — fény­képek. Mindezt azonban ke­vésnek érzem. Igaz ugyan, hogy néhány képzőművész al­kotása is eljutott ide, festmények, szénrajzok, ám a met­szetek többnyire egy-egy jel­legzetes épületet vagy város­képet örökítenek meg — szocreál stílusában. Nem tak­a­rözik viszont a művészek em­ber- és világlátását. Csupán a szép látvány élményét ad­ják. V. A. Manapság már senki nem lepődik meg, ha egy-egy új egyesület vagy társaság meg­alakulásáról értesül. Néhány megyénkben fiatal azonban mégis figyelemfelkeltő újdon­sággal szolgál: a tehetség­­gondozással szeretnének fog­lalkozni. — Hogyan született az öt­let? — kérdezem Török Mó­nikától, az Országos Pedagó­giai Intézet munkatársától. — Szentendrei vagyok. A városban a nyáron a Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület iskola-előkészítő tá­bort szervezett az Erdélyből áttelepült gyerekeknek. Kiközösített gyerekek — Olyan pedagógusokat kerestek, akik vállalkoz­tak az oktatásukra. Igen érdekes és tanulságos volt ez számunkra, hiszen nem kifejezetten a tananyag volt a lényeg, hanem az itthoni iskolai szokások, nyolc megbeszélése, hagyomá­s mellett énektanulásra, játékra is ju­tott idő. Sajnos mind a tizen­hat gyerekünknek kijutott a helybeliek csúfolásából, a ki­közösítésből. Két pesti kollé­gával — Galli Katalinnal és Keresztes Tiborral, valamint a leányfalui Nagy Sándorral és a szintén szentendrei So­mogyi Endrével — ezek miatt elhatároztuk: nem hagyjuk magukra őket. Ne kallódja­nak csak úgy a világban, ha szükséges lesz, még korrepe­tálásukat is vállaljuk. Ehhez azonban pénzre lenne szük­ségünk. Ezért akarjuk létre­hozni a Magyar Tehetséggon­dozó Társaságot. — Mi történt ezután? — Elküldtük az alapító nyi­latkozatot az illetékesekhez, azonban az adminisztratív ügyintézés annyira hosszúnak ígérkezett, hogy inkább leáll­tunk vele — a társasági tör­vényre várunk. Időközben a mi tizenkét—tizenhat éves diákjaink elkerültek az or­szág legkülönbözőbb részeibe, így még a kapcsolattartás is nehéz lett, nemhogy a velük való komoly foglalkozás. Vé­gül továbbgondoltuk elhatá­rozásunkat: nem erdélyi me­nekülteket akarunk segélyez­ni, hanem általában szeret­nénk a tehetséges tanulókkal törődni. — Miképpen akarják ezt megvalósítani? — Somogyi Endre ötlete volt, hogy rendezzünk tavas­­­szal Szentendrén egy gyer­mekképzőművész-fesztivált. Ehhez támogatókat kerestünk, s úgy tűnik, néhány város­beli cég hajlandóságot mutat Várják a törvényt . Igaz ugyan, hogy csak a jö­vő év elején lehetünk hivatalo­san is társaság, de mi már eszerint dolgozunk. Az Euró­pai Tehetséggondozó Egyesü­let — az ECHA — magyar szekciója talján éppen emiatt szerzett rólunk tudomást. Gef­­ferth Éva elnök, aki az euró­pai elnökségnek is tagja, az MTA Pszichológiai Intézeté­nek főmunkatársa, megkere­sett bennünket. Mint kiderült, sokakat érdekel hazánkban a tehetséggondozás, ám csak az elméleti része. Mi viszont a gyakorlatban szeretnénk velük foglalkozni. Gondoltunk pél­dául olvasótáborokra, ahol nem az eddig megszokott program várná a fiatalokat. Jó lenne a rendkívüli tehet­ségeknek külföldi ösztöndíjat biztosítani. A személyiséget fejlesztve — Milyen módon választa­nák ki őket? — Nem tesztekkel! Szeret­nénk elkerülni a kontraszelek­ciót. Számunkra a legérdeke­sebb kérdés a személyiségük fejlődése — éppen a szociali­záció szempontjából. Kiss Ta­más szentendrei pantomimmű­vésszel közösen dolgoztuk ki a foglalkozások anyagát, amely­ben például metakommunita­­tív elemek tanítása is szere­pel. Montágh Imre életművére és egy francia módszerre ala­poztunk. A többieknek is megvan a feladatuk. Galli Kati művészettörténetet taní­tana, Somogyi Endre pedig képzőművészetet. Nagy Sán­dornak, a Testnevelés-tanítás című szakfolyóirat főszerkesz­tőjének a kulturált testneve­lés a célja. Ennek során nem­csak a mozgásigényüket elégí­tenék ki a diákok, hanem já­tékos formában fejleszthet­nénk kreativitásukat. Termé­szetesen a társaságon belül akadnak még viták a külön­böző feladatokról és a meg­valósítás módjairól. — Mindössze öten vannak. Keresnek-e tagokat? — Csupán annyit tettünk még ennek érdekében, hogy a különböző tanárképző főis­kolákra elküldtük alapító nyi­latkozatunk egy-egy példá­nyát, jeleztek Zsámbékról még nem vissza, de Eszter­gomból már jelentkeztek. Az egész neveléstudományi tan­szék lelkes híve elgondolásai­nak. Mintaképünk a törökbá­linti Zsolnay-iskola és Wink­ler Éva pesterzsébeti pedagó­gus, akivel szeretünk kapcso­latot teremteni, és bevonni a gyakorlati munkába. Bár sen­kinek sem jelentünk konku­renciát, azért sajnos akadnak még szép számmal ellenlába­sok is... — Melyik időszakban szá­mítanak a legtöbb munkára? — Nyáron érünk rá, de más­kor sem zárkózunk el sem­milyen feladat elől. Most szer­vezzük például nyári gyere­keink téli táborát. Hadd te­gyem hozzá: tapasztalataink azóta sem változtak, nem fo­gadják be őket. Egyébként nem kampányszerűen, hanem egyenletesen akarunk dolgoz­ni. Biztató számunkra az in­tézmények és a pedagógus­kollégák támogatása. Mun­kahelyem, az Országos Peda­gógiai Intézet is gyorsan rea­gált tapasztalatainkra: az Er­délyből ide került gyerekeknek készít tankönyvet. Nem zsenit nevelni Az elmondottak mindenkép­pen arra utalnak, hogy elin­dult egy jó irányú folyamat. Mégpedig létezést szentesítő pecsét nélkül. Számomra ro­konszenves a vállalkozásuk. Azért is, mert nem zseniket akarnak neveli a tehetségek­ből, hanem kiegyensúlyozott, hasznos, akaió embereket; olyanokat, akikre társadal­munknak nagy szüksége van. Vennes Aranka Konkurencia nincs — ellenlábasok vannak Pecsét nélkül is léteznek t 1988. NOVEMBER 5., SZOMBAT Miről írt a magyar sajtó? A befejező sorokat törölték le Röviddel lapzárta előtt, 1917. november 8-án érkezett a ké­délután utcára kerülő fővárosi lapok szerkesztőségébe a Magyar Távirati Iroda alábbi közleménye: „Északkeleti rádióállomásaink ma a következő megcsonkí­tott szikratáviratot fogták fel, amelyet Pétervárról valamennyi hadseregnek küldtek. A hadi forradalmi bizottság felhívása (a táviratnak, ame­lyet föloldott szövegben közlünk, hiányzik az eleje). A poli­tikai foglyokat kiszabadítjuk. Konovalov, Terescsenko, Nyiki­­tyin, Malantovics, Kiskin stb. minisztereket a forradalmi bi­zottság fogságba vetette. Kerenszkij elmenekült. Valamennyi hadseregszervezetnek a lelkére kötjük, hogy tegyenek intéz­kedéseket Kerenszkijnek azonnali letartóztatására. Minden se­gítség, amelyet valaki Kerenszkijnek nyújt, súlyos államelle­nes bűnnek számít, és büntettetni fog. Pétervárott győzött munkás- és katonaforradalom. A munkás- és katonaképviselők a országos kongresszusa kifejezi azt a reményét, hogy a vas­úton a rend fennmarad és az üzem egy pillanatig sem fog szünetelni.’A cím alatt így adja közre a Ma­gyarország az örömhírt: „A munkás- és katonaforradalom győzelme Pétervárott — A minisztereket letartóztatták — Kerenszkij elmenekült’’ — a Pester Lloyd esti kiadása hoz­ta ilyen felirattal a szenzá­­ciót. S vajon hogyan fogadták a monarchia uralkodó körei az orosz fordulatot? A szélső­konzervatív Budapesti Hírlap erről szóló első, 1917. novem­­ber 9-én megjelent kommen­­tára fogalmazta meg a legtö­mörebben a „felsőbb körök” álláspontját: „A békének ter­mészetesen kedvez, ha mennél nagyobb a zűrzavar és a fel­fordulás Oroszországban.’’ Közvetlenül az októberi for­­radalom győzelme előtti na­­pokban már folyt a tanácsko­­zás Berlinben Czerninnek, a monarchia külügyminiszteré­­nek a részvételével az orosz erőietek annektálásáról. A magyar imperialista körök képzelete nekilendül: „Mi, magyarok ragaszkodunk ah­­hoz a történelmi felfogá­­snkhoz, hogy a lengyel prob­­éma... magyar életkérdés" Budapesti Hírlap, 1917. no­­vember 9.). A „külön magyar erületrabló elképzelésekről gy ideig teljes nyíltsággal beszélnek. Gróf Bethlen Ist­­ván, akkor az Alkotmány­iért egyik vezére fogalmazta meg, s a Budapesti Hírlap 917. november 15-i Akar­unk! című vezércikke fejtette . A főváros két esti lapja, s 3 Magyarország és a Pestet­t Lloyd számolhatott be az el­­­­sők között az új történelmet­­ elindító fordulatról. „Pétervá­­rott győzött a békeforradalom" — az öles betűkkel szedett ki, miért és hogyan akarják Romániának Magyarországhoz való csatolását. Az uralkodó osztályok szempontjából az egyházi sajtó reagált megfelelően az orosz proletár forradalom békeaján­latára. A klerikális Alkotmány című lap mondotta ki első­nek: „Igaz, hogy az új kor­mányhatalom kiáltványa közvetlen békét hangoztatja és a indítványozza, de kérdés, hogy milyen alapon...? Ez olyan kérdés, melyre a rigai előre­törés és Kurlandnak (Lettor­szág) Oroszországtól való el­­szakítása után nem tudunk olyan feleletet adni, amely a kérdést eldöntheti." (1917. no­vember 9.) Gróf Tisza István pápá­nak, a Munkapártnak kv­ vi­déki lapjában mindössze há­rom nappal az októberi for­radalom győzelme után a kö­vetkező időt álló sorokkal ta­lálkozhatunk: „Most tört ki valójában az igazi forradalom, amilyennek az elsőt akartuk volna... Az orosz nép mint a béke megindítója most lett igazi nagyhatalommá, a béke nagyhatalmává” (Krassó-Szö­­rényi Lapok, 1917. november 11.) A Népszava, a szociálde­mokrata párt napilapja Új orosz forradalom című cikké­ben történetileg is helytálló megállapításokat tesz: „A most induló új forradalom tisztára proletár mozgalom, és így elmondhatjuk, hogy az orosz revolúció ma a pétervári munkások és katonák győzel­mével és kormányra jutásával eljutott kifejlődésének csú­csáig ... A bolsevik párt és vele a proletár tömeg uralma Oroszországban most két té­nyezőn fordul meg: sikerül-e a mozgalmat országossá tenni, a parasztságot a proletárság mellé állítani, és sikerül-e azonnal békét kötni? (E cik­künkből a 18 befejező sort tö­rölte a cenzúra)." (Népszava, 1917. november 9.) Szergej Volszkij: Célt érni..? Célt érni szenvedélyünk olthatatlan: körmön, karmon, hát négykézláb, de föl! S ím, a könnyen boldogulok — ők tudtak ellökni minden bajt maguk elől. S büszkén bevéve már a csúcs szikláit hars győzelmük dicsőséget kiált... Néha bizony egy Harlequin se jár itt, hogy profilból is megnézné magát. Konczek József fordítása

Next