Pest Megyei Hírlap, 1989. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-28 / 24. szám

4 ~***&*äk 7*. ORVOS ANDRÁS: TORZ OPTIKÁVAL Örökbe fogadott tehetséggondozók Erdélyi gyerekek Sződligeten A hótól, esőtől felázott fo­cipálya nem volt igazán alkal­mas a labda pattogtatására. A kopár fák látványa, a ködös idő sem vették el azonban az alkalmi játékosok kedvét. A fűcsomókon csúszkálva rúgták a bőrt. Messziről nézve úgy tűnt, mintha több család: apu­kák, anyukák és csemetéik al­kották volna a két csapatot — nagy egyetértésben. Izzasztó labdamenetek és cseleik kö­vették egymást. Néha egészen olyan volt a mérkőzés, mint az igazi. Amikor az evés ideje elérkezett, befejezték a játé­kot. Az ebédlőben vidám vetél­kedő vette kezdetét még a vacsora előtt. Legnagyobb sike­re annak volt, hogy k­i tudja leggyorsabban fölterkelni hosszú cérnára kötött golyós­a tollat. Vacsora után izgatottan ké­szülődtek — mégpedig szín­házba. Herényi Imre ,rendező jóvoltából — az intézmény ajándékaként — megtekint­hették az István, a király cí­mű rockoperát a Nemzeti Színházban. Kati néni előre elmesélte, miről szól majd a darab, ki milyen szerepet ját­szott történelmünkben. Szobák térítés nélkül Az esték ugyancsak mozgal­masak voltak. Nem hiányzott a derű és a jókedv: együtt ját­szottak a fellépő művésszel, a pantomimesekkel. Ám a dél­­előttök tanulással teltek. Élet­kor szerint négy csoportot al­kottak a nebulók. Hiszen a tizenöt kisdiák hiányos ma­gyar nyelvi, történelmi, föld­rajzi ismereteit igyekeztek ki­egészíteni e kurta hét alatt a felnőttek, akiket a focimérkő­zésen szülőknek vélhetett a szemlélődő. Pedig ők a Magyar Tehet­séggondozó Társaság tagjai: Török Mónika, Kiss Tamás, Somogyi Endre szentendrei, Nagy Sándor leányfalui, Calli Katalin budapesti és Hol­dam­ Ilona tokodi tanárok. A kilenc-tizenhárom esztendős gyerekek pedig néhány hete­­hónapja Erdélyből menekültek hozzánk családjukkal. A legtöbben a múlt nyáron ismerkedtek meg egymással — Szentendrén. Iskolaelőkészítő tábort szerveztek számukra a lelkes — s nemcsak lelkiekben fiatal — pedagógusok­ .Újabb résztvevőkkel kibővítve a lét­számot, ugyanezt ismételték meg a téli szünetben. Az Ál­lami Ifjúsági, és Sporthivatal harmincezer forintos támoga­tásából fedezték a költségeket, s a KISZ Pest Megyei Bizottsá­ga térítés nélkül bocsátotta sződligeti vezetői képző táborá­nak néhány szobáját a társaság rendelkezésére — kényelmes szálláshelyet biztosítva szá­mukra. Érzékenységük még a régi Esténként a pedagógusok összegyűltek az egyik szobá­ban, s megvitatták az aznapi eseményeket. Legjobban annak örültek, hogy patronáltjaik — a korábbi helyzethez képest — már jobban beleszoktak az új hazai életformába. Bár érzé­kenységük a régi — az őket érő bántó megjegyzések iránt —, egymás között felszabadul­tan érezték magukat. Az majd csak később derül ki, hogy a sokszor a késő esti órákig folytatott beszélgeté­seik, a tábor családias légköre mennyire segíti a néhány fiút és leányt a magukkal hozott trauma átvészelésében, egyéni­ségük kibontakozásában. Legközelebb a tavaszi szü­netben nyílik lehetőség újabb összejövetelre s már az is biz­tos, hogy a társaság a nyári szünetre is meghirdeti — még­pedig két hétre — a tábort a Balatonnál, Zánkán. Először múlt év november 5-i számunkban írtunk a te­hetséggondozó társaságról. Pe­csét nélkül is léteznek — je­lezte a cikk címe. Akkoriban még ugyanis nem hivatalosan működtek. Pecsétjük ugyan még mindig nincs, de eredmé­nyeik révén sokan szereztek tudomást róluk. Lévén szó pe­dagógusokról, az ELTE KISZ- bizottsága „örökbe fogadta” őket. Ily módon most újfent megkísérlik végigjárni a hi­vatalossá válás rögös útjait, bízva a sikerben. Természetesen nem csupán az erdélyi gyerekekkel szeret­nének foglalkozni, bár a kap­csolattartás fontos velük, hi­szen személyiségük kialakulá­sát, fejlődését figyelemmel kí­sérhetik. Méghozzá úgy, hogy minden kis előbbre lépés szá­mukra is örömöt jelent. El­képzeléseik között az szerepel, hogy a tehetséges tanulóikkal foglalkoznak. Például úgy, hogy Szentendrén gyermek képzőművészeti fesztiválok szendezését tervezik. Nem a megszokott értelemben vett olvasótáborok szervezésére is gondolnak. Mindenképpen szeretnék elérni, hogy a rend­kívüli tehetségek ösztöndí­jasként külföldön folytathas­sák tanulmányaikat. Számuk­ra az is érdekes kérdés, hogy az átlagon felüli képességű egyéniségek miként fejlődnek, milyen módon kapcsolódnak közvetlen környezetükhöz, ho­gyan tudnak beilleszkedni a társadalomba. Újonnan született ötletük s hosszú távra szóló tervük: nyolcosztályos gimnázium létesítése Pest megyében — talán éppen Szentendrén. Min­taképük a törökbálinti Zsol­­nay-iskola, ám amíg a teljes tantervet elkészítik, addig még hónapok telhetnek el. Kevesebb az ellenlábas Jóllehet, sokan foglalkoznak ebben a házban tehetséggon­dozással, ellenlábasaik száma az eltelt időben fogyatkozott. Eddigi eredményeik önbizal­mat, hitet adnak a további te­vékenységhez a társaság tag­jainak. Reméljük, hogy talán hama­rosan nemcsak gyakorlatilag létezhetnek, hanem­­ elméle­tileg is. Vennes Aranka Májusban, Szegeden Diaporáma-fesztivá Május 5. és 7. között Szege­den országos diaporáma-fesz­­tivált rendeznek. Az alkotások témája kötetlen, azonban egy­­egy tíz percnél hosszabb nem lehet. Egy alkotó több művel is nevezhet. A bemutatáshoz a rendezők GAF és Aspectomat J—24 ve­títőgépeket, vetítőpultot, hangosításhoz szalagot (9,5, il­­­letve 13 centiméter/secundum mono­sztereo) és kazettás mag­netofont, erősítőt biztosítanak, de hozzájárulnak a saját tech­nikával történő bemutatáshoz is. A pályamunkákat a diapo­­ráma-vetítéshez előkészített állapotban kérik. Mind a h­a­táron, mind a magnószalagon szerepeljen a mű címe és az alkotó neve. Rádiófigyelő Szűrös Mátyásról, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjáról, a Központi Bizottság titkáráról készült személyes hangvételű portréműsor. Csütörtökön este hallgathattuk a Kossuth adón Mary György szerkesztésé­ben. Egy-egy ilyen vállalkozás több okból is érdemes a figye­lemre. Sokunkban él a termé­szetes kíváncsiság, hogy meg­ismerjük az ország jövőjére, közvetve személyes sorsunkra is hatást gyakorló politikusok gondolkodásmódját alakító életrajzi indítékokat. Kíváncsiak vagyunk arra is, miként tud élni a publicitás lehetőségével az, akiről a mű­sor szól. Mert jól tudjuk, az ilyenfajta közszereplésnek vannak veszélyei is. Egy ala­posan meg nem formált gon­dolat, a határozatlanság, rossz beszédmodor ugyanúgy kelthet ellenérzést, mint a szürkeség, a túlzott közvetlenség, vagy az ex cathedra bölcsesség. A mikrofon s a hangszóró furcsa szerkezet. A természe­tességet, az emberséget, mint magától értetődőt közvetíti, de minden mást sokszorosan felerősít. Szűrös Mátyást jó néhányszor hallottam már a legkülönbö­zőbb műsorokban. Élő adás­ban is habozás nélkül vála­szolt bonyolult kérdésekre, politikushoz méltóan kerülte a buktatókat, tudott közvet­len, hiteles, meggyőző lenni, volt humora. E műsor összeállítói nem késztették ilyen bravúrokra. Élettörténete, püspökladányi emlékei, az elmúlt negyven év személyes és politikai ese­ményei érdekesebbnek bizo­nyultak volna, ha elvezetnek a mához, a múlt egy kicsit segített volna megérteni a ma összefüggéseit. Az egyházi iskolákról szólt a szerdai késő estén a Tana­kodó legújabb műsora. Azok­ról a középiskolákról, melye­ket sokáig titokzatosság vett körül. Amelyeket az ötvenes évek végén még a reakció melegágyaként tartottak szá­mon, melyek hallgatói, még a hatvanas években is csak ne­hezen jutottak be a felsőokta­tási intézményekbe, amelyek­ről azonban mindig az a hír járta, hogy a képzés, az ok­tatás, a nevelés kiemelkedően eredményes. Az egyházak ügyeiben világi szemmel jártas Rapcsányi­­ László, műsorában éppen az volt az élvezetes, hogy beszél­getőpartnerei segítségével rö­vid egy óra alatt elvezetett bennünket ebbe a különleges­nek hitt környezetbe. Meg­tudhattuk, hogy ezek a gim­náziumok tulajdonképpen alig különböznek bármely más hasonló oktatási intézmény­től. A gyerekek itt is jók vagy rosszak, szorgalmasak vagy buták, okosak vagy egy ki­csit butuskák. Cs. A. A festőművész fotói Orvos András váci festőművész­ben született Békéscsabán. 1963-ban 1939­ szer­zett diplomát az Iparművészeti Főiskolán. 1953. és 1977. között rajztanár, 1988. óta szabadfoglalkozású művész. Tagja a Magyar Népköztársaság Mű­vészeti Alapjának, és a Képző és Ipar­­művészeti Szövetségnek. Eddig mintegy húsz egyéni és kollektív kiállításon vett részt képeivel, külföldön többek között Bulgáriában, Jugoszláviában, Lengyelor­szágban, Angliában, az NDK-ban és Ausztriában. Első műveit az alföldi táj ihlette, ké­sőbb a Dunántúl vonzotta. Az 1970-es években sajátos pop-art művei tették is­mertté. 1985 óta ismét tájképeket fest. A fotózás 1982 óta foglalkoztatja. Szá­zad eleji masinákkal dolgozik, s a ma ta­lán korszerűtlennek ítélt technika a szá­zadelő hangulatát csempészi vissza a má­ba. Orvos András mint fotóművész is el­könyvelhet sikereket. Tatán részt vett az országos fotótárlaton, az 1984-es önarckép­pályázaton. 1986-ban Vácott volt önálló fényképkiállítása. Művészi fotóit hétfőtől Vácott a Marga­réta kávéházban tekinthetik meg az ér­deklődők, ezekből a képekből adunk íze­lítőt lapunk 4., 8. és 9. oldalán. 1989. JANUAR 28., SZOMBAT SZÍNHÁZI level Királyi halálok Valaha királyi halált hal­tak a színpadon a királyok. A színpadi király hős volt, a szó köznapi értelmében is — hősi tetteket végbevivő sze­mély, kiemelkedő vezér —, és a szó egyéniség, színpadi, drámai, dramaturgiai értelmé­ben is. Úgynevezett hősszínész játszotta, azaz olyan színész, aki kiállásban­­/fizikumát te­kintve) és orgánumát (hang­ját) illetően is daliás alkat volt. Nyiszlett, csapott vállú, nyekergő színész hőst — de királyt különösképpen — nem játszhatott, hacsak nem vala­mi komédiában vagy zenés bohózatban. A komoly és sú­lyos dráma, mi több, tragé­dia megkövetelte, hogy a hős­színész szép növésű, izmos al­katú, zengő hangú, kackiás bajszú, tekintélyt parancsoló szakállú legyen. Akkoriban még adtak arra, hogy a szín­padon szép emberek — szép férfiak, szép nők — jelenjenek meg rokonszenves szerepek­ben. És ezek a szép emberek szép eszméket, szép gondola­tokat, szép, tragikus sorsokat, szép, drámai konfliktusokat, szép erkölcsi vívódásokat köz­vetítettek a színpadról. Bizo­nyos fenséget sem nélkülöz­hettek — még azok a hősök sem, akik egyébként nem vol­tak jó emberek, sőt, inkább pokoli fajzatokna­k bizonyul­tak, mint annyi híres drámai hős. Egy ilyen király méltóság­gal és a nézőben katartikus élményt keltve halt meg a szí­nen. Vagy saját sorsa teperte le (lásd a görög tragédiák jó, de a végzetüket el nem kerül­hető hőseit), vagy tragikus tévedései áldozatai lett, vagy az ármány győzte le, de erköl­csileg övé maradt a diadal. A világ erkölcsi rendje, emberi értékrendje valamiképp hely­reállt egy ilyen király halálá­val. A kizökkent idő helyre­­tolattatott. A színpadi királyok azon­ban mára igen megváltoztak. Jobbára eltűnt belőlük min­denféle hősiség. Daliás kiállást se igen várunk tőlük, nagy er­kölcsi magaslatokba se nagyon emelkednek. Alfred Jarry bo­hóc- és bábszerű Ubü királya rémisztően mulatságos figura. Pirandello IV. Henrike önnön hatalmának nyomasztó erköl­csi kérdéseivel viaskodó, csöp­pet sem hősi lény. És Eugéne Ionesco Berengár királya már úgy hal meg, mint aki önámí­tásaival, öncsalásaival, pózoló nagyképűségével, ostobasá­gaival, szinte­­ tudatosan ját­szott el minden hősi­ vagy leg­alább nagyszerű, jelentékeny jellemvonást királyi szemé­lyéből. Lehetne azon hosszasan el­mélkedni, miért ment végbe ez a lassú, ám megállíthatatlan, s oly jellemző átalakulása a ki­rályi hősnek a színpadon. A folyamat lényege minden bi­zonnyal ott keresendő, amerre a társadalmi mozgások is mu­tatnak. Egy ,,elkirálytalanodó”, „elhőstelenedő” korszakban már anakronisztikussá válik a király (s nem csak a színpa­di király) személye. Lehámlik róla minden rang, hír, név, hősiség, ami valaha még hoz­zátapadt, nem is a személyé­hez, hanem inkább a — mond­juk így — funkciójához. A ki­rályi trón, a királyi hatalom felemelt és megnövesztett ki­sebb egyéniségeket is. Trónok dőltével, hatalmak múltával mi maradt a királyságból s a királyból mint intézményből? Néhol megmaradt mint rep­rezentatív személy, máshol egy keveset beleszólhat a politiká­ba is, — de mára bizony sze­mernyi hősiség sem mutatko­zik a királyi személyekben. Nincs is rá szükség, már régen. Koronás fők így tragédiák hő­seiként csak akkor szerepel­hetnek manapság, ha vagy klasszikus drámákból érkeztek, vagy ha a koronájuk már in­kább csak bohócsipka. Emlegettem már Berengár királyt. Ionesco Haldoklik a ki­rály című darabjának — mijét is? Hősét? De hisz nem hős, inkább pojáca. Főszereplőjét? De hiszen itt a főszereplő egy biológiai tény: a halál. Akkor hát mi ez a Berengár király? Mondjuk úgy, hogy valaki, aki másfél órás színpadi léte során végigéli saját lassú elmúlását, halála pillanatának kitágított, felnagyított másodperceit, s mindezt tulajdonképpen oly módon, hogy igyekszik a hal­doklásáról, a haláláról, a le­pusztult, sivár környezetéről és elporlott hatalmáról tudomást sem venni. Lehetne ez a szemünk előtt végbemenő folyamat drámai és felemelő is. De nem az. Ionesco szemében már maga a halál is irreális folyamat, valami, ami­vel nem lehet megbarátkozni, nem lehet, nem szabad tudo­másul venni, ő maga már fia­talkorában is rengeteget vívó­dott a halál gondolatával. 1932 augusztusában, húszéves korá­ban már ezeket írta naplójá­ba: „Félek. Egyszer rádöbben­tem, hogy elkerülhetetlen a ha­lál — minden összekuszáló­­dott bennem, pánikba estem, minden sejtem sikoltozott, egész lényem ellenkezett. Sem­mi sincs bennem, ami elfogad­ná a halált.” Harminc évvel később, amikor a tulajdonkép­pen egy úgynevezett Berengár­­trilógia részének tekinthető Haldoklik a királyt megírja, ez a félelem és tiltakozás gro­teszk kifejezésmóddal jelenik meg. Berengár király egy tönkre­ment, területét és hatalmát, sőt alattvalóit elvesztett királyság uralkodója. Országa népessége két királynéból — Berengár egy volt, s egy jelenlegi fele­ségéből — egy takarító- és ápolónőből, egy orvos-sebész­­hóhér-bakteriológus-asztroló­­gusból és egy testőrből áll. Margit, a volt hitves, a halál, a megsemmisülés, a természetes vég felé taszigálná Berengárt, Mária, a jelenlegi hitves, a ha­láltól óvná. Az orvos, stb. pe­dig tárgyilagosan tájékoztatja haldoklása folyamatáról, fázi­sairól, állapota változásairól. S miközben Berengár, a király­ságát, hatalmát és méltóságát vesztette, cseppet sem hősi király lassan leépülő tudattal, lepusztuló fizikummal végig­demonstrálja és végigéli saját haldoklását, rádöbbent ben­nünket: a királyi halálok — mint az exitus oka — a legkö­zönségesebb testi-lelki pusztu­lás, a királyi halálok pedig — mint hősi események — már csak tragikomikus, abszurd tréfák. A Katona József Színház új előadása. Ascher Tamás rendezése. Berengár­­ként Sinkó Lászlóval, ezt a rá­­ébredést, felismerést tudatosít­ja a nézőben. Takács István

Next