Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-12 / 85. szám

19*9. ÁPRILIS 12., SZERDA Sajátos agitáció Vissza a régihez? Úgy hírlik, 1945 előtt nem volt ritka látvány a pesti ut­cákon az úgynevezett szend­vicsember. Nyakába akaszt­va egy cég reklámja, vagy va­lamelyik terméké. Meghatáro­zott útvonalon rótta a kilo­métereket. Az ötlet persze ak­kor sem volt eredeti, hisz Amerika nagyvárosaiban jó­val korábban már alkalmaz­ták a reklám, a figyelemfel­keltés mára már kezdetleges­nek tűnő formáját. Ám célra­­vezetett. Igaz, állástalan dip­lomások, munkanélküliek kapva kaptak eme kereseti­­ lehetőséget. Filmekből ismert az a kép, mely az egyik reggel a fővárosban a Blaha Lujza téri aluljáróban a munkába­­ sietőiket fogadta. Fiatalember turistazsákjába csúsztatta a feje fölé magaso­dó, jól látható transzparenst. A figyelem felkeltésének, az­­ agitációnak sajátos, amolyan vissza a régihez formája ez. Ám ha tetszik, ha nem, sze­mélyre, személyhez szóló. Mert az aláírók az aláírást kérővel szót váltottak, oly­kor még vitatkoztak is. Nem a postás hozott borítékba zárt íveket — melyeket alá kell íratni —, sokszorosítva, hogy ki-ki válassza ki a ne­ki megfelelő megszólítást. S ha nem is eredeti az ötlet, más, mint az évtizedeken át megszokott, mechanikus agi­táció. Tanulni nem ártana be­lőle — meggyőződés, szándék mellé nevet, személyiséget is szükséges adni. V. E. ^üHfop Hozzászólás cikkünkhöz Mi fáj a csobánkaiaknak? Ez év március 3-án lapjuk­ban riport jelent meg közsé­günk ellátásával kapcsolat­ban. Mindannyian olvasó em­berek vagyunk, és különösen érdekes, ha a falunkkal kap­csolatos dolgokról olvasha­tunk , és a megjelent cikk adatai megfelelnek a való­ságnak. No, pontosan az utóbbival van baj, tudniillik már az al­cím kezdetében is sántít az igazság. „Se hús, se tej.” El­lenőrizhető tények szerint a húsbolt forgalma elég ko­moly, inkább az a gond, hogy erősen csökkent a fizetőképes kereslet. Hasonló a helyzet a zöldségboltban is, és az aján­dékboltban is ahol a lakos­sági igényeknek megfelelően virágárusítással is foglalkoz­nak. Időközben — még a cikk megjelenése előtt — megnyílt a Főtéri falatozó is, mely sül­tek, szendvicsek, üdítők áru­sításával foglalkozik. Az elmondottakból egyér­telműen kitűnik, hogy az kijelentés, miszerint „nem le­a lhet itt kapni az égvilágon semmit”, nem helytálló. A főtéri ABC-ról külön néhány tény: a bolt áruval történő folyamatos ellátása a szállítóktól, a nagykereske­delemben kapható árufélesé­gektől is függ. Számtalan esetben fordul elő, hogy a megrendelt áru egyáltalán nem, vagy csak később is ke­vesebb mennyiségben érkezik meg. Több ízben fordult elő mostanában, különösen tej­­kenyér esetében, hogy a meg­rendelt mennyiségnél keve­sebb érkezik, mert egy-egy számjegy lemarad a diszpozí­cióról, gépi számlázás miatt. Az ilyen esetekben a bolt dolgozói saját gépkocsival próbálják a közeli boltokból ,a hiányzó árut meghozni. Ez történt a riportké­szítés nap­ján is. Dohányárut kizárólag az ABC tart. Előfordul itt is szál­lítási probléma, de szombat délutántól hétfő reggelig a községben egyébként sem le­het semmiféle dohányárut kapni. Az italbolt ugyanis kellő haszon hiányában nem tart­ ilyen árut. A trafik egy éve bezárt, mindannyiunk­nak nagyon hiányzik, de nem tehetünk róla, mert az új el­számolási rendszerre nem mi köteleztük. Ami pedig a cikk bevezető mondatait il­leti: „Hogy mi a bajunk? Az, hogy egy ócska falu ez, ké­rem!”. Ez enyhén szólva sér­tő ránk nézve, és a községet szerető, a községért dolgozó valamennyi lakóra nézve is. Az újságíró szuverén joga a riportalanyok megválasztá­sa, és szerencsére a sajtó­­szabadság biztosítja a véle­mények közlését. De megint a valóság kedvéért hadd te­gyük hozzá, hogy munkana­pokon, délelőtt 10 órakor az italbolt előtt ténfergő egyé­nek nagy része nem a mun­kában jeleskedik, hanem in­kább nagyhangúságáról, de­magóg megjegyzéseiről és a közönséges megnyilatkozásai­ról közismert” Községi Tanács V. B. Csobánka * 2 Szerkesztőségünk meg­­?­jegyzése: Magunk is fazon­­ vagyunk, hogy írásaink­­ megfeleljenek a valóság­ig­nnak. Mint írják — alátá­­masztva kollégánk tapa­sz­­­­talata­it —, „számtalan eset­­­­ben fordul elő, hogy a­­ megrendelt áru egyáltalán % nem, vagy csak később $ és kevesebb mennyiségben f étkezik meg.” Vagyis nincs. 0 Se Hej, se kenyér. És i telje­­­­sen mindegy, hogy a disz­­k pozíció vagy a gépi szám­­­­lázás fogyatékosságai miatt f, $ üresek a pultok. Valóban az újságíró szu­­f verén joga, kiket választ­ó beszélgetőtársul. Ez eset­­­­ben „az italbolt előtt szén­­$ fergő egyéneken" kívül a $ tanács és a bolt illetéke­­%­seit is meghallgatta, véle­­­­ményüknek ! Abban pedig helyt adott, egyáltalán­­ nem vagyunk biztosak, 7. hogy délelőtt tízkor csak lógósok lehetnek az utcán. % Mert elképzelhető, hogy í ^ délutà nos műszakban dol­­’’ eset^en ]szabad-4 vökről van szó. 5 Erdőtelepítés pály­ázati támogatással Védőgyűrű Százhalombattánál Gyermekkoromban lélegzet­visszafojtva olvastam kedvenc regényemben arról a küzde­lemről, amelyet Abbie és Will Deal folytatott a préri ho­mokján­alk megállításáért. Ald­­rich És lámpást adott ke­zembe az Úr című könyvében írta le az észak-amerikai kon­tinens nyugati részét betelepí­tő pionírok harcát. Mikor elér­ték céljukat az eikhós szekerek, a gyephantkunyhó felépítésével egy időben megkezdték a fa­ültetést is az úttörők. Ez volt az első ténykedésük! A pa­takok part­járól hatalmas fűz­fa- és nyárfagallyakat emel­tek ki, amiket széttördelve a házikók közé ültettek. Ezek a gallyak megeredtek. Gazdáik féltőn vigyázták növekedé­süket, megóvták a jószágtól, hisz tudták, egyedül a fa, az erdő védheti meg őket a vé­geláthatatlan préri homokjá­tól, amit egyre görget maga előtt a szél. Egy Oliver John­son nevű fiatalember szerző­dést kötött a kormánnyal: tíz angol holdnyi terület befásí­­tása fejében százhatvan hol­dat kapott az államtól. Tízéves program Igaz, ennek több, mint más­fél évszázada, de azóta is fákkal, erdővel védekeznek a települések, az emberek szálló por, s a levegőben a messzi kilométerekre eljutó káros anyagok ellen. Sőt! így volt ez már évezredekkel ez­előtt is. Közben történelmi ko­rokat hagytunk a hátunk mögött, háborúk jöttek, s mentek, feltalálták az atom­bombát, meghódították a vi­lágűrt, de a helyzet nem vál­tozott. Egy-egy új lakótelep felépítése után alig várják az utak mentén élők, hogy a há­zak elé ültetett csenevész bokrok, törékeny fák lombot növesszenek. Különöse­n olyan települé­sen létfontosságú ez, ahol a közelben légszennyező forrá­sok találhatók, mint például Százhalombattám A várost két oldalról „támadó” ipari kolosszusok, a DKV és a DHV egészségkárosító hatása már eddig is komoly fejtörést je­lentett az érintetteknek. Min­denesetre a kellemetlen ha­tásokat csökkentendő tíz esz­tendővel ezelőtt a szakembe­rek kidolgoztak egy hosszú távra szóló programot. Ez a várost körülvevő zöldterület kialakításának a terve. Már erre is külön progra­mot kell készíteni? Nagy­apáink tervek nélkül ültették a fát, mégis volt elegendő — mondhatná akárki, de­­ csak félig van igaza. Valóban azt a húszhektáros területet egy esztendő alatt is be lehetne fásítani a város és a DKV között. Ám nem is annyira az idő, mint inkább a pénz hiánya miatt húzódik el tíz esz­tendeig a Battát körülvevő zöld védőgyűrű telepítésének a programja. Nyírek és tölgyek Százhalombatta tanácsa ed­dig hatmillió forinttal járult hozzá az erdősítéshez, hiszen a szükséges terület, mely ko­rábban a helyi termelőszövet­kezet tulajdona volt, kisajátí­tása is komoly pénzekbe ke­rül manapság. Hogyan tovább? Erről nap­jainkban tárgyal a város ve­­­zetősége a DKV-val. Ám, na­gyon úgy néz ki, hogy végül is az összes költség nyolcvan százalékát a vállalat finan­szírozza majd. Igen ám, de a város és a finomító által biz­tosított pénz még mindig nem elég az erdősítés teljes ös­­­szegének fedezésére, s ezért a tanács pályázatot nyújtott be a Környezetvédelmi és Víz­gazdálkodási Minisztériumhoz a hiányzó összeg elnyeréséért. Addig is azonban, míg a pénzügyi szakemberek dönte­nek a forintokról, az erdészek megkezdik a telepítést. Hogy milyen fákat ültetnek majd, az függ a talajtól, s attól, hogy melyik fajok felelnek meg legjobban a „védelmi feladatnak”. Elsősorban nagy­­lombú, gyorsan növő fajták­kal népesítik be az erdőt. Lesz közöttük igénytelen, ol­csó fa, de értékesebb, kénye­sebb is. A nyír, az amerikai nyár — nem az a szöszös — és a fenyő mellett ültetnek tölgyet is a szakemberek. Várhatóan 1991-ben nyolcszáz méter széles zárt véderdő­gyűrű lesz a város körül. — Sajnos nem — hűti le lelkesedésemet Szekeres Jó­zsef tanácselnök. — Bármen­­nyire szeretnénk, nem enged­hetjük meg magunknak, hogy nyitott legyen az erdő. A ko­rábbi tapasztalatok legalább­is erre figyelmeztetnek. Ta­valy az ötéves nyírfaerdőt va­laki meggyújtotta, s egy éj­szaka alatt több százezer fo­rint értékű, oxigént adó erdő semmisült meg, egyhektárnyi terület vált a tűz martaléká­vá. Ezért egy része sétáló erdőként bárki számára meg­közelíthető lesz, a többit be­kerítjük. A zaj ellen is közben a város másik vé­gén, az erőmű közelében is megkezdték az erdősítést. Itt csak kisebb foltokban telepí­tenek fákat, s elsősorban ma­gasabb fajokat, főleg jegenyé­ket. Ezek nemcsak a levegő­ben található szennyezőanya­gokat hivatottak megkötni, hanem a zaj ellen is védik majd a battaiak nyugalmát. F. A. M. „odafönt”.4 atalin számára ez a nap is olyan­­*■*- nak indult, mint a többi. Korai kelés, gyors reggeli Tamásnak, aki hét­kor kezd a gyárban. Aztán szusszanás­­nyi pihenő. Mivel az iskolában meg­kezdődött a tavaszi szünet, Tamáskát és Szilvit nem kell ébresztenie... En­nek örült. Mindig fájó szívvel hajolt reggelente a két gyermek ágya fölé, hogy megtörje a legszebb álmukat... A kislánnyal kevesebb baja volt. Igaz, ő már harmadikba járt, de a hétesz­tendős fiúcska sok bosszúságot okozott neki. Nemcsak azért, mert nem szeret­te az iskolát, hanem, mert sohasem akart időben kibújni a takaró alól. Ennek általában kapkodás lett a vége. Az asszony lehetett volna szigorúbb is a gyerekkel, de mindig a saját isko­lás évei jutottak eszébe, ő is valami hasonlót érzett, s úgy is tett, mint a fia. Persze, az régen történt... Amíg a férje távozása után tett-vett a konyhában, az jutott eszébe, hogy mennyire megváltozott az elmúlt esz­tendők során. Az egykor szeszélyesnek, hóbortosnak vélt kislányból egészen más ember lett. Különösen az utóbbi évtized formálta át. Valamikor olyan volt, mint most a fia: sosem tudta, hogy valójában mit is akar. Percenként váltogatta a véleményét, szinte min­denről és mindenkiről. Kamaszként sem volt más. Sok mindenbe belefo­gott, de igazából semmi sem kötötte le a figyelmét. Az édesanyja meg az apja is sokat veszekedett vele. Persze ő csak megvonta a vállát, s közben már azon gondolkodott, hogy hová is kel­lene elmennie. A mozi egy idő után unalmassá, a tánc fárasztóvá vált. A barátok, ismerősök is sorra elmaradtak, mert nem értették meg, hogy mit is akar. Észre sem vette, amikor maga ellen fordította az embereket. Aztán összeakadt Tamással, akivel ugyan eleinte rengeteget vitatkoztak, néha szinte gyűlölték egymást, de lassan mégis összefonódott a sorsuk. Katalin korábban el sem tudta volna képzelni, hogy pont Tamás mellett fog megálla­podni. Neki másféle ideáljai voltak. És ekkor változott meg. Az anyja azt Tanúként (?) mondta az esküvőn: most lettél igazá­ból felnőtt, kislányom. S lám, lám a veretes bölcsesség szik­laszilárdnak bizonyult. Az első hetek­ben, szinte alig tudta felfogni, hogy már nincs egyedül, hogy a gondjait, örömeit megoszthatja mással is. Aztán rájött, hogy nemcsak megoszthatja, de segítséget is kaphat. Pedig Tamás nem volt túlságosan jómódú ahhoz, hogy ne kelljen reggeltől estig dolgoznia, túl­órákat és mellékest vállalnia, hogy mindenük meglegyen. De annyira so­hasem volt fáradt, hogy ne törődjön Katalinnal. Az asszony valójában akkor lett bol­dog, amikor megszületett Szilvia. Élet­céljává vált a gyermek nevelése. Ké­sőbb jött Tamáska és az öröme csak fokozódott. Amikor három esztendővel ezelőtt beköltöztek a lakótelepi ház harmadik emeletén levő lakásba, Tamással abban állapodtak meg, hogy bedolgozást vál­lal, így ugyan kevesebbet fog keresni, mint korábban, de több ideje jut a gyerekekre. Ez az ő ötlete volt. Tamás inkább azt szerette volna, ha odahaza marad és nem vállal semmiféle pluszt. De Katalin ragaszkodott a bedolgozás­hoz, mert mint mondta: minden fillér­nek helye van, így is lett: varrást vállalt. A kész gyermekruhák, amiket csinált, ott so­rakoztak az előtérben, a szállítókra várva. Délután kellett jönnie a kocsi­nak. Ezért aztán kicsit meglepődött, amikor reggelit adva a gyerekeknek, becsöngettek. Még tíz óra sem volt. Szilvia és Tamáska az utolsó falatokat nyelték le, míg a szállítómunkások a feladatuknak láttak. A gyerekek fi­gyelték őket, majd elindultak utánuk. A ház előtt levő teherautó, a rakodó­térbe kerülő csomagok látványa nem volt különösebben izgalmas. Szilvia azt mondta a másiknak: — Gyere, fussunk egy kört. Mindketten a játszótér felé lódultak. Ott nem volt most senki, mire Szilvia azt lihegte: — Elbújok, keress meg... Először jobbra, aztán balra futott, majd az egyik tízemeletes ház szélé­nél megállt. Óvatosan körülnézett, de nem látta sehol sem az öccsét. Kicsit lihegett még, majd az épület széléhez óvakodott, s a fal mögül kilesett a má­sik oldalra. Tamáska ott sem volt. Egy középkorú asszonyt látott a gyalogjár­dán, aki táskával a kezében valószínű­leg a boltba igyekezett. Mielőtt vissza­húzódott volna a fal mögé, két fekete sísapkás alakra lett figyelmes. Ezek ketten, ahogy az asszonyt közrefogták, pontosan olyanok voltak, mint a filme­ken a rossz emberek. Bár a szülei nem nagyon engedték, hogy a televízióban akármit megnézzen, azért jutott neki is néhány izgalmas filmkocka. De ez most nem a televízió volt! Szilvia csak azt látta, hogy az egyik álarcos az asszony kezéből kitépi a tás­kát, míg a másik a nő fejére sújt, aztán elrohannak mind a ketten. De nem azonos irányba. A táskás feléje lódult, míg a másik az épület túlsó vé­gét célozta meg. A gyerek mozdulni sem tudott. Reszketve a falhoz lapult és sírással küszködött. Az álarcos már egészen közel volt hozzá, amikor egy mozdulattal letépte magáról a masz­kot és a zsebébe gyömöszölte. A kislány csak ekkor döbbent meg igazán. Ismerte ezt az alakot. A test­nevelő tanáruk fia volt... Gyakran be­járt az iskolai tornaterembe az apjá­hoz. Jóska, igen, így hívják. Középis­kolás, most fog érettségizni. Ezt mind az apjától tudja, hisz az mindenkinek eldicsekedett a fiával, aki — szerinte — kiváló sportember. Szilvia a falnál lapult. A szíve rettenetes iramban ka­lapált. A táskás közben elérte a lakóház szélét, s elszáguldott az épület mellett. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a falnál ácsorgó kislányt észre sem vette. Szilvia megfordult. Akkor látta meg az öccsét, aki gondtalanul hintázva a téren, feléje integetett... Csitári János Kutyáért kiáltanának-e ? Igazoltatás a tanyán Messzire indultunk akkor, korán reggel. A megye déli határára készültünk, mint arrafelé mondják, isten háta mögötti kis tanyákat felkeresni. Már előre örültem a találkozásoknak, hiszen sok tanyasival folytatott hosszú be­szélgetéseim megszerettették velem ezeket a parasztembere­ket. Ők sohasem köntörfalaztak, az egyenes kérdésre mindig egyenes választ adtak. Igaz, nyíltságukat sajátos logikával magyarázták, mondván, hogy kezükből semmiféle hatalmas­ság nem veszi ki a ganajozó vasvillát, ha kimondják az iga­zat, azt, ami a szívüket nyomja, s ez netán fáj valakinek Míg a kilométereket falta autónk, korábbi, tanyasi élmé­nyek jutottak eszembe, például a fiatalasszonyról és két ti­zenéves fiáról, akiket három napra elvágott a hó a külvilág­tól, s lapáttal a kezükben indultak a segítség elébe. Már fél­úton voltak a legközelebbi tanyához, amikor észrevették, hogy valahol messze, velük szemben valaki szintén lapátolja a ha­vat. A szomszéd volt az. Hozzájuk igyekezett, hogy megkér­dezze, nincs-e szükségük valamire, hiszen tudta, hogy a csa­ládfő munkahelyén rekedt, a távoli faluban. Más alkalommal éjjel tízkor még valahol délen egy kis tanyán beszélgettem a gazdasszonnyal, az állatorvossal és egy szomszéddal. Egyszer csak váratlanul kitárult a nyári konyha ajtaja, s beköszönt a másik szomszéd, aztán a harmadik, a negyedik, az ötödik. Egymásnak adták a kilincset a tanyagaz­dák, mert valahogy híre ment, hogy újságíró járja a vidéket, s érdeklődik mindennapi dolgaik, gondjaik felől. Persze senki sem jött üres kézzel. Ki az egy órája még kés alatt visító hízóból hozott kóstolót, ki a házi borából, ki meg valamilyen saját termésű gyümölccsel állított be. Az asztalra fehér abroszt terített a gazdasszony, s nekiláttunk csemegézni, miközben megeredt a szó, s nem is halt el éjfélig. Azon az egy éjszakán többet tudtam meg a tanyasi em­berek életéről, mint­ máskor egy egész nyáron át. S azok a barátságos, nyíltszívű emberek abban a biztos tudatban men­tek haza, hogy orvosolják majd bajukat. Az emlékek sora megszakadt, amikor megpillantották az első tanyát Dömsöd után. Nagy rendetlenség fogadott az ud­varon. Látszott, hogy minden ideiglenes, kivéve a nagy házat, ahol a család jól berendezett otthont alakított ki magának. A gazdasszony egyedül volt otthon, a férfiak a határban dolgoztak, szántottak, trágyáztak, vagy fuvaroztak. Julis néni meglepődött, hogy miért éppen rájuk kíváncsi az újság. Hitte is, nem is az okokat. Előbb hímezett-hámozott, végül kibökte, hogy­ ugyan igazolja már magát az úr, valóban az-e, akinek mondja magát. Hát ekkor már ketten voltunk meglepett emberek a nyári konyhában, de ha ez a kérés, élő az igazolvánnyal! Az as­­­szony kézbe vette az iratot, forgatta, nézegette. Betűről, be­tűre elolvasott mindent, majd megnyugodva visszaadta az igazolványt. — Ne haragudjon az úr, de más ma már a világ. Más a tanyavilág is. Sok ügyeskedő, mézes-mázos szavú ember jár errefelé. Bekéredzkednek a tanyákra, s mindig tele kézzel tá­voznak, akárhogy figyelünk is rájuk. Nemrég néhány suhanc ellopott tőlünk egy gerendát, s kirakta a kövesútra, hátha rá­szalad egy autó — kezdi mentegetőzve a gazdasszony, majd sorolja, hová, mikor törtek be, melyik tanyáról mennyi birkát hajtottak el nemrég. S miközben mesél Judis néni, azon gondolkodom, hogy érdemes volna utánajárni, félnek-e mások is az idegentől itt az isten háta mögött. Vajon mit szólna a gazda manapság, ha megint bekopognék hajnali háromkor? Behívnának-e, avagy a kutyáért kiáltanának? Aszódi László Antal

Next