Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-11 / 84. szám

4 Költészet napja '89 Az egyik legismertebb latin mondás szerint Inter arma silent musae, azaz háborúban hallgatnak a múzsák. Mint minden közmondásnak, ennek is van fonákja, és hosszan lehetne sorolni az ellenpéldákat csak a magyar művelődéstörténetből is, a még latin nyelven író Janus Pannoniustól Balassi Bálinton, Petőfi Sándoron át Radnóti Miklósig. Háborúban, fegyverek közt sem hallgatnak feltétlenül a múzsák, sőt, legalább ugyanannyi a példa arra, hogy békében hallgatnak el, akkor apad el az ihlet, akkor forrad az érvényes szó a költő ajkára. Háborúban igazából nem is a múzsák hallgatnak, hanem az olvasók, azazhogy nem tudják tenni azt, ami a dolguk: nem tudnak olvasni, mert nincsenek arra alkalmas helyzetben. S mi van ma Magyarszágom? Hiszen, ha figyelmesen körülnézünk, mintha hallgatnának a múzsák. Háború volna? Nem hallatszik, szerencsére a fegyvercsörgés zaja. Akkor meg ájult béke volna? Tudjuk, az sincs, szerencsére. Nincs béke, mert éles politikai harc folyik, amelyben végső soron mindenki egyet szeretne: felvirágoztatni az országot, de a nagy bajból odáig vezető utat sokan, sokféleképpen gondolják megvalósíthatónak. Éles politikai harc folyik, s egyre inkább a politika eszközeivel. Ezek egyikeként meg kell említeni a költészetet is, a magyar hagyományok tapasztalatával nem is a legutolsók között, de semmiképpen sem meghatározóként. A költészet akkor lép — nálunk szinte szükségszerűen — a politika helyére, ha nem lehet közvetlenül politizálni. Ilyenkor érzi a politikai hatalom a cenzúra szükségességét, s ilyenkor válhat egyetlen védtelen vers is hol vízválasztóvá, hol a megtorlás ürügyévé. Benjámin Lászlónak talán legnagyobb verse, a Vérző zászlók alatt, negyedszázada, első megjelenésekor még azon nyomban elítéltetett hibás nézetei miatt, hogy aztán alig három esztendő múltán már a Hét évszázad legszebb magyar versei között kapjon helyet. Nagy Gáspár verse 1986 nyarán még botránykő volt, s nemcsak szerkesztők rúgattak ki és kaptak fegyelmit, de a közlő lap is megszűnt gyakorlatilag létezni — s ma már csak néhány versbarát figyelne fel rá. Sokkal hosszabb időt, több mint három évtizedet kellett várnia Illyés Gyula 1952-ben írott s először éppen 1956 őszén megjelent művének, az Egy mondat a zsarnokságról címűnek, amely újólag csak 1986-ban vált olvashatóvá. A versek kibírták, a költők is, mi olvasók is, mégis szegényebbek lettünk, mert olyan szabadságban éltünk, ahol nem mondhattuk el az egy mondatot a zsarnokságról. A politikai harcnak ma sokkal inkább van szüksége az állam-, a jog-, a politikatudományokra, mint a költészetre. De mindezek a tudományok tudják, érzik, genezisükben és történetükben őrzik mindazt, amit a költészettől, a művészettől kaptak és kapnak folyamatosan. A költészet előőrs volt mindig, az utóbbi négy évtizedben is, s mondta a mondhatatlant, azt is, amit civil szóval soha nem lehet igazán kimondani, csak költőivel, a világ elgörbíthetetlen gyémánttengelyére függesztve figyelő szemünket, hogy átmenekíthessük „a Szerelmet a túlsó partra”, s mondta azt is, amit a mindenkori napi politika nem engedett civil szóval mondani, sőt sokszor még költőivel sem. A tudományok tudják és érzik ezt az igazságot, a gyakorló politika azonban már kevésbé ,,emlékszik rá”. Vagy azért kényelmetlen számára, mert még jó fél esztendeje is harcban állt ezzel a költészettel, vagy azért, mert ha az úttörő érdemekre mutatna rá ő maga csak követő lehetne. De hát az emberiség értelmes egyedei mindig követői voltak annak a néhánynak, aki kimondta az igazságot, s áki annak szellemében próbált cselekedni. A költészet azonban régi igazságainak fényében nem pihenhet meg, félre sem vonulhat, mondván, megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Továbbra is tennie kell a dolgát, megfogalmazni azt, ami ma mondhatatlan. S én úgy látom, tudja és teszi is ezt mai nap is a magyar költészet. Majd egy boldogabb korból, mondjuk az új évezred hajnalából visszatekintve pontosabban fogjuk látni a nyolcvanas évek végének magyar líráját, s annak igazi értékeit, de az már most is látható, hogy nem a meghátrálás, nem a megalkuvás, hanem a szembenézés költészete ez. Az olvasó azonban nem ér rá ezt észlelni. Nem ér rá verset olvasni, mert a politikát olvassa, az országgyűlési tudósításokat, a pártprogramokat, a tüntetéseik petícióit. S ez természetes is. De soha ne feledjük, hogy Petőfi és kortársai számára a Tizenkét pont és a Talpra magyar együttes egyszerre jelentette a megújulást, a forradalmat. Az utca embere tudta vagy legalábbis érezte a maroknyi magyar értelmiség meghatározó szerepét a megújulásban, és büszke volt rájuk. S talán hálából is: olvasta őket. Nem a politika helyett, azzal együtt. Ebben is tanulhatunk elődeinktől. Ha például ma valaki pontosan le tudná kottázni azokat a dallamokat, amelyek meghatározzák 1989 közhangulatát, s az eredményt egybevetné húsz-harminc év magyar lírájának dallamaival, az eredmény meglepő azonosságot-hasonlóságot mutatna. A magyar költészet — ellentétben a nem művészi megszólalásokkal — azt mondta, ami volt, azt látta előre, ami ma van. Nem elismerés jár ezért: ez volt a dolga. S ha tette a dolgát — és tette —, akkor annyi azért kijár neki is, hogy beépülhessen a nemzeti köztudatba. Vagyis: váltunk olvasóivá a mai magyar költészetnek Azért is, mert így a mai Magyarországot jobban meg tudjuk érteni. Vasy Géza Szinte hihetetlen, de éppen tíz esztendeje annak, hogy II. Katalin orosz cárnő unokáját, I. Pál cár leányát, József nádor szerelmetes ifjú feleségét Ürömön, a pravoszláv liturgia szerint, újból, eltemették. Talán csak kevesen is tudtak róla. A fiatal és gyönyörű cárlányt — és megint egy évforduló — százkilencven esztendővel ezelőtt, 1799. október havában vette feleségül a Pétervár melletti cári kastélyban Magyarország akkori helytartója, a palatínus. Az a magyaros érzületű osztrák főherceg, aki osztráknak született, de magyarként halt meg, és olyan sokat tett ezért a hazáért, hogy halálakor, 1847. januárjában Kossuth Pesti Naplóban írt nekroalógjában így búcsúztatja: „ ... e hazának messze határai között nincsen mely gyarapodásában hely, József nádor munkásságának nyomát fel nem találná.. 1989. Április ii., kedd Az ifjú házasok 1800 februárjában érkeztek Budára, s Alexandra, a mindössze tizennyolc éves ifjú asszony 1801. március 8-án leánygyermeknek adott életet. Sajnos a kis Paulina csak néhány órát élt, hercegnő édesanyja pedig a szülést követően csak nyolc napot. A korabeli orvosok kórismét ellentmondásosak, a kismama halálának igazi oka máig sem tisztázott. Ami azonban bizonyos: Alexandra Pavlovna az alatt a röpke egy esztendő alatt, amelyet a helytartó feleségeként Magyarországon töltött, méltó társa volt a magyarrá lett nádornak. A kortárs krónika szerint: „a magyar muzsika, ének és tánc ekkor lett udvarképes Pest-Budán, az orosz cár lánya tette azzá.” A főhercegnő kedvelt kirándulóhelyei voltak a Pilis gyönyörű tájai, ezért is nem véletlen, hogy a nádor feleségének itt állíttatott örök nyughelyet. Az ortodox vallás szerint egy kicsiny pravoszláv templomot, amelyet a katolikus József nádor jelenlétében szenteltek fel 1803-ban. Örök nyughelyei .. . A történelem viharai ugyan megóvták a szép hercegnő földi maradványait, az emberi gyarlóság következményeként azonban ma már csak a cárlány üres koporsója található Ürömön, az évek óta siralmas állapotban lévő kriptában. A Romanov-alapítvány megszűnése — 1917 — után a kápolnát kifosztották. Ez volt az első, de sajnos nem az utolsó ilyen esemény a kápolna történetében. A második világégést is szerencsésen átvészelte kegyhely, és háborítatlanul állta 1968-ig, amikor is további jóvátehetetlen fosztogatást végeztek a betörőik. A bebalzsamozott holttest mindezek ellenére még mindig érintetlenül maradt. A budavári palota Zsigmond-kápolnájának altemplomában történt rablás miatt 1977-ben Alexandra tetemének exhumálására is sor kerül, és a szakértői vizsgálatok után visszaviszik azt az elhagyatott ürömi kápolnába, abba a kriptába, amelynek állapota már akkor is siralmas látványt nyújtott. Az altemplomban feltörő talajvíz folytonosan veszélyeztette a koporsót, az ablakok kitörve, a környék pedig teljesen elhagyatott volt. A község lakói közül szinte senki sem tudta, milyen előkelő halottat őriznek az elhagyatott kis kápolna falai. De nem is sokáig őrizték. 1981 áprilisában az egész országot megdöbbentette a hír: a szellőzőablakon át bejutott betörők feltörték a kettős koporsót, s barbár módon megcsonkították a mumifikált tetemet. S mindezt azért, hogy a kezén lévő ékszerekhez hozzájussanak. Hála azonban Kiszely István professzor, antropológus áldozatos munkájának, Alexandra földi maradványait eredeti állapotába tudták visszaállítani. Ürömre ezek után már nem vihették. A fiatal hercegnő holtteste tehát nem azon a helyen nyugszik, amelyet annyira szeretett, és amit szerettei neki szántak, hanem a budai vár nádori kriptájában. Részt vettem 1985 májusában azon, az Ürömi Tanács által összehívott megbeszélésen, amikor segíteni akarók tucatjai ajánlották fel munkájukat, hogy rendbe hozzák az országban egyedülálló, kiemelkedő történelmi és művészeti értékkel bíró kegyeleti helyet. Mit kell csinálni, mikor kezdhetünk? — kérdezték, akik ott voltak. .Azonban — jó magyar, szokás szerint — előbb hálótervet kellett készíteni, koordinálni, meg együttműködési szerződéseket kötni. Hogy mindezek után mennyi maradt az önként ajánlkozók lelkesedéséből? Az eltelt négy esztendő alatt megépült az emlékhelyhez vezető bekötőút. Felújították a tetőszerkezetet és a tornyocskán lévő keresztet. Igaz, elkészültek a bekerítéshez szükséges drága oszlopok is, de ezek most szanaszét hevernek a földön, s jobb híján a gyerekek ugrándoznak rajtuk. A támpillérek omladoznak, a kváderkövek lassan kiesnek. A szép kovácsoltvas kapukat még ’85-ben elvitte a tanács javításra, azóta sem látta senki. Van ugyan egy gyűjtőakna, de a víz változatlanul ma is befolyik a kriptába. Tavaly, a pravoszláv egyház fennállásának millenniumi évfordulóján istentiszteletet tartottak a kápolnában. Akkorra, illetve addigra — a Pest Megyei Villanyszerelőipari Vállalat jóvoltából — 1803 óta először, páratlan szépségében vált végre láthatóvá a kápolnában megmaradt ikonosztáz. De csak azon az egyetlen napon, az ünnep alkalmából. A világítótesteket ugyan nem szerelték le, de az áram rejtélyes módon eltűnt. Az orosz pravoszláv egyházközösség titkára, dr. Papp János szerint — aki egyébként a legtöbbet tette a kápolna rendbehozatalla érdekében — az idén májusban, Szent Alexandra, templom védőszentje tiszteletére, istentiszteletet szeretnének tartani. — Addigra talán Újból kapunk egy kis áramot — mondja rezignáltam Hogy mikor kerülhet vissza Alexandra bebalzsamozott holtteste ... ? Erre a kérdésre válasz helyett csak széttárja karjait. Aligha tévedek, amikor úgy vélem: a kegyeleti okokon túl, megye idegenforgalmának sem ártana, ha az egyedülálló műemlék hazai és külföldi turisták zarándokhelyévé válhatna. Ehhez azonban nem új hálótervre lenne szükség. Vagy úgy gondolkodunk, ahogy Etus mondja a tv népszerű Szomszédok című adásában: — Tiéd a rom, neked omlik...!? Antal Piroska Tiéd a rom, neked omlik...? Csend honol a kápolnában Kívülről már szép a kápolna Szavalóverseny és szoboravatás Alapítvány Abonyban A költészet napja csupán egyetlen alkalom egy évben. Ám megyénkben nem kizárólag április 11-én tisztelegnek irodalmi, kiemelkedő művészeti életünk személyiségei előtt. Emléküket több rangos esemény is felidézi a közeljövőben. Négy éve annak, hogy Abonyban a József Attila nevét viselő termelőszövetkezet vezetősége — névadója emlékét ápolva — irodalmi alapítványt tett. A kezdeményezés azóta is él, s az idén újabb esemény felett vállalt védnökséget az abonyi tsz: a nagyközség diákjai számára hirdetett József Attila szavalóverseny színvonalát őrzik. A versenyt a település közművelődési intézményei rendezték meg, s az iskolai elődöntők után április 15-én kerül sor nagyközségi döntőjére. Az esemény délelőtt kilenc órakor kezdődik a tanács dísztermében, az eredményhirdetést követően pedig újabb ünnepélyes rendezvényre kerül sor: kora délután koszorút helyeznek el a termelőszövetkezet központjában álló József Attila-szobornál. Ugyanezen a napon, tehát április 15-én egy másik Pest megyei helyszínen Váci Mihályra emlékeznek. Délelőtt tíz órakor Nagykátán, a Vadász utcai általános iskola előtt felavatják a költő szobrát, Györfi Lajos alkotását. Az ünnepségen dr. Czine Mihály, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára mond avatóbeszédet, és leplezi le a szobrot. Szép versek — fél áron Elsőkötetes szerzők József Attila születésének napja, április 11-e immár 26. alkalommal ünnepe a magyar lírának. Ez alkalomból az idén is országszerte író-olvasó találkozókat tartanak, s a hagyományokhoz híven ezúttal is több új kötetet adnak közre a könyvkiadónak. A Magvető Könyvkiadó az ünnepre jelentette meg népszerű antológiáját, a Szép versek 1988 című kötetet, Juhász Ferenc előszavával. A költészet napján fél áron kapható válogatásban 84 versét közüik. A Magvető költő az Új termés című sorozatában adja ki Szilágyi Eszter Anna Babagond és Babics Imre A kék ütem lovagrend című kötetét. A kiadó gondozta Varga Imre Életrajz című könyvét is. A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó három első kötetes szerzőt avat. Bodor Bélának Dallamos fekvésváltó gyakorlatok, Háy Jánosnak Gyalog megyek hozzád a sétálóúton, Tóth Krisztinának pedig őszi kabátlobogás címmel jelenik meg verseskönyve. A Szépirodalmi Könyvkiadó Garai Gábor Zápor és aszály, Petri György Valahol megvan és Sárándi József Egy esélytelen magánszáma című könyvét adja ki, valamint Komjáthy Jenő műveiből jelentet meg válogatást Vers és próza címmel. A magyar líra ünnepe alkalmából a Magvető Könyvkiadó és az Állami Könyvterjesztő Vállalat a budapesti Fókusz Könyváruházban április 11-én, kedden 16.30 órától könyvpremiert rendez. Az érdeklődők Babics Imrével és Szilágyi Eszter Annával, valamint a Szép versek című antológia szerzői közül Csíki Lászlóval, Deák Lászlóval, Kemsei Istvánnal, Parancs Jánossal és Varga Imrével találkozhatnak. A műsort Alföldy Jenő kritikus vezeti, az eseményen közreműködik Hegedűs D. Géza színművész. Ugyancsak a költészet napján az Angelika eszpresszóban 20 órától — a Magvető Könyvkiadó és a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Háza szervezésében — a Sarokasztal vendégeiként Mészöly Miklós, Babics Imre, Szilágyi Eszter Anna és Varga Imre találkozik a verskedvelő közönséggel. Csengetés. Három olyan téma szerepelt Déry János oktatáspolitikai műsorában, amelyeknek mindegyike megért volna egy külön misét. S ezt nemcsak a megszólaltatott riportalanyok érezték így, akiknek mondandóját a szűkre szabott idő miatt szinte kettévágták, hanem a nézők is. Hiszen szülőnek, pedagógusnak egyaránt érdekes lehetett volna, ha a pszichológus és a szociológus hosszabban kifejtheti véleményét a döbbenetes berettyóújfalui iskolai baleset kapcsán. Általános iskolás kamaszokról volt szó. Egyikük kérésére a nagyapa csinált egy karatefilmekből ismert fegyvert, egy surikent (dobócsillagot) unokájának. A gyerek ezt bent vitte az iskolába, ahol a szünetben egy osztálytársa olyan szerencsétlenül hajította el, hogy megvakított vele egy fiút. A meghívott beszélgetőpartnerekkel a szülők, az iskola felelősségét boncolgatta János, no meg arról is Déry szó esett, milyen szerepet játszanak a különféle kalandfilmek az ilyen balesetek előidézésében. Az elhangzottakból leszűrhető a szomorú, de valóságos következtetés: a család dolga lenne a gyerekek felkészítése az életre, a balesetek elhárítására, de erre az apáknak, anyáknak egyre kevesebb idejük van. Az iskola is tart ugyan balesetvédelmi oktatást, de úgy látszik, nem sok sikerrel. S ami a leginkább elgondolkoztató: a mai tinédzsereknek sajnos a mindennapi élet brutalitására is fel kellene készülniük ... Miért nem mennek az egyetemen kiválóan tanuló diákok pedagógusnak? Miért érvényesül már a friss diplomások körében is a kontraszelekció? Van-e autonómia a főiskolákon, egyetemeken? Miért vész el a felsőoktatás évei alatt a hivatástudat? Miért szűnt meg hivatás lenni a pedagógia? Mindmegannyi olyan kérdés, amelyről hosszas és érdekfeszítő vitát lehetne folytatni. A kamerák előtt a FIDESZ két képviselője és két valamikori Eötvös-kollégista véleménye hangzott el, ám számos feszítő kérdés, izgalmas álláspont maradt tisztázatlan és kifejtetten — éppen az idő rövidsége miatt. Jó lenne ezekre még egyszer visszatérni, akárcsak a pécsi népfőiskolai kezdeményezés körülményeire és azon lehetőség szélesebb körű ismertetésére, hogyan lehet ily módon valódi közéletiséget tanulni, s hogyan olyan oktatási formát megvalósítani, amely nem papír- hanem képzettségcentrikus. Mestersége: színész. A méltán népszerű sorozat legutóbbi adásában Sinkó Lászlót, a Katona József Színház művészét faggatta Mészáros Tamás a hivatás szépségeiről, buktatóiról. Színes, érdekes, szimpatikus személyiség Sinkó László, olyan, aki őszintén tud és mer beszélni hibáiról is. Rokonszenves és érdekes gondolatokat hallhattunk a hivatásról, a szakmáról. Jómagam például különösen izgalmasnak tartottam, hogyan értékeli önmaga helyét a pályán. Mint mondotta, nem tudja, hol is tart jelenleg, de úgy akar elmenni ebből az árnyékvilágból, hogy ne tudja, hiszen ez egy olyan páilya, amelynek soha nincs és nem is lehet vége. A színész számára nemcsak az a fontos hogy dolgozik és hogyan teszi azt, hanem az is, mi van benne mint emberben. Legyen érzékeny a világra, a hétköznapok gondjaira. Ne lehessen rá azt a sértést mondani, hogy úgy él, mint egy színész. Nagy kár, hogy az izgalmas, szép gondolatok kissé csapongóak voltak és azokat nem segítette megfelelő mederbe terelni jobb, lényegretörőbb kérdésekkel a riporter. Körmendi Zsuzsa -FIGYELŐ