Pest Megyei Hírlap, 1989. május (33. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
1989. MÁJUS 6., SZOMBAT Nagymamák — egyedül Évek óta nem láttam a kisunokámat Sétáltam Dunaharasztiban, a derűs-borús tavaszi időben, a hatalmas zöld lombú fák alatt. A tócsák és sár között óvatosan araszoltak az emberek, igyekeztek a dolgukra. Az italboltból pohárcsörgés, hahotázás hangjait hordta szét a fel-feltámadó szél. Május első vasárnapja előtt kíváncsian kutattam az asszonyok arcát: ki lehet közülük nagymama? S vajon gondolnak-e majd rájuk anyák napján az unokák? Hiszen ez a nap az ő ünnepük is ... Találomra szólítottam meg hármójukat, s a válaszukból kiderült: nem mindenütt jön össze a család erre az egyik legbensőségesebbnek vélt közös ünnepre. Az alacsony, pirospozsgás, testes asszonykából csak úgy dőlt a szó: — A rendelőbe indultam, mostanra hívtak be tetanuszoltásra. Nem szívesen megyek, ilyen korban már nem jó, ha összeszurkálják az embert, de hátha baj, ha nem leszek ott. Az uram, szegény otthon maradt, nem érzi jól magát. A gyerekek? Ők már régen nem laknak nálunk, egyikük sem él Dunaharasztin. A fiamról semmit sem tudok, amióta elvált a feleségétől, eltűnt, nem jelentkezik. A lányom gyakran átjön Szigetszentmiklósról, de hát most kórházban van. Harmincnégy éves, és már teljesen lerobbant. Boltvezető, agyondolgozza magát. Két gyereke van, egy fiú és egy lány, őket is gyakran áthozza hozzánk. A kislány most itt volt három napig, tegnap vitte haza vemn. Anyák napján csak kettecskén a leszünk az urammal. Most, hogy lányom megbetegedett, biztosan be mennek hozzá a kórházba. De tudja mit? Nem ez az egy nap számít, sokkal többet ér az, hogy rendszeresen láthatom a kicsiket, és érzem a szeretetüket. A hollófekete hajú, magas, szemüveges hölgy nehezen állt kötélnek, de aztán elmondta, mi bántja. — Évek óta nem láttam a kisunokámat —■ sóhajtott. — Van egy okos, jóvágású, rendes fiam, de az utóbbi időben nincs sok örömöm benne. A soproni faipari főiskolát hagyta ott azért a nőért, akkora szerelem volt, aztán egy év múlva már el is váltak. A kisfiú a menyemnél maradt, most lesz hatéves. A fiam azóta nálam lakik, de nem találja a helyét. Napokig nem is látom, most éppen segédmunkás valahol. Mondom neki, keressen magának egy rendes lányt, annyi van a világon, de ő váltig azt hajtogatja, hogy nem nősül meg újra. Anyák napja? Lehet, hogy haza sem jön. A kisunokám pedig biztos nem köszönt fel — azt sem tudja, hogy a világon vagyok. — Jaj, nem tudom még, mi lesz vasárnap — csapta össze a kezét a hófehér hajú, szikár, sudár néni. — Holnap fekszem be Budapesten a Mária utcai kórházba, műtétem lesz. Nagyon beteg vagyok, ki tudja, megérem-e a nyarat. A férjemmel vagyunk, a fiam és a lányom nemigen törődik védünk. Nem is itt élnek Dunaharasztin. Az egyetlen örömünk Ilonka, az unokám. Már betöltötte a huszonegyedik évét, Pesten él egyedül. Az Athenaeum Nyomdában dolgozik. Nagyon sokszor meglátogat minket, hordja nekem a Nők Lapját, tudja, ingyen kapják a nyomdában. Bevásárol, kitakarít, elmegy a patikába gyógyszerért. Ha megérem, biztosan kapok tőle egy szál virágot anyák napján. F. K. KISS ATTILA: ANYÄK NAPJA PFST « .11« lf/1 7 Régen a bábák a tapasztalt, idősebb asszonyok közül kerültek ki, azok közül, akik egyéni adottságaik alapján önállóan segédkeztek a szülésnél, értettek a gyermekápoláshoz, a szülőnő és a csecsemők gondozásához. Az asszonyok tulajdonképpen egymástól tanulták el a szakmai fogásokat, a szülés levezetéséhez szükséges tudnivalókat, sőt az idősödő bába nem idegent, hanem a saját asszony lányát avatta be a mesterség titkaiba. A bábaság irigyelt, jól fizető foglalkozás volt. Először 1876-ban mondta ki a törvény, hogy a szülések levezetésére csak vizsgázott, képesített bábák jogosultak. Ettől az időtől kezdve cédulás bábáknak nevezték a 4—6 hetes tanfolyamot végzett, tisztiorvos előtt vizsgát tett asszonyokat, majd a szerveződő bábaképző intézetekben fokról fokra növekedett a képzési idő. Századunk első felében előbb féléves, majd egyéves kurzusokat szerveztek, s szülésznői oklevél tanúskodott a szakma elsajátításáról. 1910 körüli adat alapján az oklevél megszerzésének követelménye volt: becsületes előélet, férjezett vagy özvegyi állapot, és némi írásolvasási készség. A múlt század közepén készült kimutatás szerint Nógrád megyében Balassagyarmaton 9, Szécsényben 2, Szügyön 1 tanult bábát tartottak nyilván. 1890-től minden 1500-nál nagyobb lélekszámú községet köteleztek a megyében, hogy szülésznőt tartson. 1913-tól 800 lakosra szállítják le a határt. Érsekvadkerten feljegyezték, hogy amikor 1910 körül egy Bicsikeiné nevű fiatal bába hazaérkezett a képzőből, még jó ideig azt az idős — mai szóval: képesítés nélküli — asszonyt hívták a szülésekhez, aki korábban is a falu bábája volt, mert a szülő nőknek több bizalmuk volt a gyakorlott öregasszonyhoz. lés A bába alapvető kötelessége a szülő vezetése és a gyermekágyas asszony egészségügyi ellátása volt. Ha több bába volt a településen, a leendő anya családja már a szülés előtt kiválasztotta a bábát, aki szükség esetén megvizsgálta és tanácsokkal látta el a várandós asszonyt. A szülést a bába irányította, csak végső esetben küldött orvosért. A szülő nő körül szorgoskodó asszonyok a bába utasítása alapján segédkeztek, vigasztalták, biztatták a szülő nőt.. Nehéz, komplikált szülés esetén a bába 1-2 pohár pálinkát, rumot itatott a vajúdó asszonnyal, egyes helyeken pedig a férjet is behívták a szobába. Úgy vélték, az is segít, ha a szülő nő belekapaszkodhat az urába, mert ez erőt ad neki a nehéz percekben. Volt olyan bába, akinek mosóasszonya volt. Ilyen esetben a bábaasszony csak a fürdetéssel foglalkozott, a csecsemő és az anya utáni mosást a mosónő végezte. Egyébként a csecsemő első fürdetéséhez számos népszokás kapcsolódik. Ilyen KISS ATTILA: MÁJUS ELSŐ VASÁRNAPJA Bölcsősül a koporsóig A falusi bábák volt, hogy a menyecske anyja imakönyvben őrzött virágszirmot dobott a fürdővízbe. A piros szirom egészséget, a fehér pedig ártatlanságot, szelídséget adott az újszülöttnek. Ha a csecsemő betegen jött a világra, a bába azonnal megkeresztelte a kisbabát, nehogy keresztség nélkül haljon meg. Ez volt a bábakeresztség. Erre azért volt szükség, mert kereszteletlen gyermeket, a pap nem temetett el. Másféle teendői voltak a bábának a halva született gyermekkel. Pintér Sándor 1891-ből származó leírása kitér arra, hogy a halva született csecsemőt a bába temette el minden felekezeti ceremónia nélkül, mégpedig késő este vagy kora hajnalban. A temetés helye vidékenként változott. Volt olyan falu, amelynek határában jelöletlen helyen temették el a gyereket, másutt viszont a nagyszülők vagy közeli rokon sírjába tették a kis holttestet. A szülés után a legnagyobb családi esemény a keresztelő. Ezen a ceremónián is sok tennivalója volt a bábának. Számos vidéken ő ment el felkérni a keresztszülőket. A keresztelőt követő ebéden, vacsorán, családi összejövetelen hangulatkeltő szerepet is játszott. Tréfás szöveg kíséretében adományt gyűjtött. Látszólag az újszülött számára tányérozott, az összegyűlt pénzt aztán maga tette el. Szülés után legalább egy hétig, egyes vidékeken két hétig is járt a bába a szülőágyas asszonyhoz, napjában egyszer vagy kétszer ellátta az anyát és az újszülöttet. Munkájáért pénzt vagy természetbeni juttatást, búzát, lisztet, baromfit kapott. A sokat foglalkoztatott bábák jól kerestek. Házat, földet, jelentős anyagi javakat tudtak szerezni munkájukkal, s öregségükre is jó körülmények között éltek, nem szűkölködtek. Kiss György Mihály Van egy szó a magyar nyelvben, amelynek szépségét, s rangját a pillanatok halmaza rendezi örömmé. Dallamában is gyönyörű. Tartalmában fájdalom és szeretet hullámzik. Ha kimondom: édesanya — érzelmek dúsadnak bennem, s ma már a hiányérzet, hiszen az én anyám messze él. Milyen nehezen érti meg az ember az anyák életét! Olyan természetes és magától értetődő az áldozatvállalás, hogy perceidet születésemtől kezdve alárendelted nekem. Milyen hányavetin bántottalak meg sokszor, milyen dacosan és értetlenül álltam előtted, ha sírni láttalak. Elteltek az évek, s most halkan bocsánatot kérek a rossz pillanatokért, amelyeket én okoztam neked. Hiába tudom, benned nincs harag, s nem is volt soha. Ez a májusi ünnep is csak alkalom, hogy távolból köszöntselek, üzenjem, jaj, nagyon szeretlek! Néha, amikor nehezen telnek a napok, s úgy érzem, erőm elfogyott, olyan jó lenne megint kislánynak lenni, akinek úgy fogod meg a kezét, hogy óvod s egyben szabadságot adsz. Szeretném az öntudatlanság boldogságát megint, s azt a biztonságot, amely nem tesz föl kérdéseket, amelyben egyszerű és természetes az élet. Tudom én, hogy soha többé nem érezhetsz, tudom, hogy minél távolabb kerülök gyermekkoromtól, annál több törlesztenivalóm lesz. Újabb és újabb fölvillanó emlék rajzol homlokod köré ráncokat, s rajzol igazán elém téged. Élesen és szelíden megtanít engem is a türelemre és a megértésre. Lassan megváltoznak körülöttem is a dolgok, és értem már, a kedvesség lehet erő, s a szeretet nem ismer haragot. Tudom, hogy a féltés és a bánat édestestvérek, és ismerem már a kínzó s tehetetlen fájdalmat is. Lassan alakul start mindhalálig. Édesanya. Cseng-bong a szó, s tudom, meghallod, ha hívlak. Fehér csillagszirmú virágot gondolok neked, egyetlen törékeny szálat, csillagkönnyel üzenem, szeretlek téged és rettegek a naptól, amikor hangom már nem érhet el, a szeretétből égető fájdalom lesz — visszavonhatatlanul.★ Amíg a kapu nyitva van, becsaphatom magam után. Elég csak a megbeszélt jel szerint két rövidet csengetni, s máris kitárul. De jaj, tudom, abban a házban látogató már sohasem leszek ... Ott állt a pap. Szavai között bóklásztak a gondolatok, harsogó könnyel ünnepelt a nap. Távolról ért el a kántált szóözön: — Most, amikor koszorúvá tágulnak a szemeim, vádollak Isten, hogy nem nézel sehová, csak lenyúlsz a földre, s magadhoz emeled a lelket, akiknek pótlásáról még nem gondoskodtál. Régen volt? Vagy nem is olyan régen? Eltűnik az idő az elvesztés — a vesztés — tudatában. Nincs jelentősége. A végérvényesség csak látszat, akár a délibáb, föltűnik, fölszikrázik, s nem hihetjük, hogy minden birtokolható kulcsra nyílik. Mitől érik meg a gondolat, mitől érzem, hogy eljött a bűnbocsánatvonat, amikor már én sem hiábavalóan kiáltozom, s a haragom csak ott, ahová már nem érek el, ott érhet el. De a kimondott szó elpazaroltatott,... A lélek mélyén fekszik a megértés, a csontomba már mélyen a felejtés. Beszélünk hát könnyedén, életről, halálról, azzal a mindennapi lélegzetvétellel, amely pillanatonként árad belénk. S hiába, jaj, hiába! Bánom, futnék feléd, nem vallom be, csak így, egyszerűen, s haragszom, hogy azt a bizonyos kaput bezárta mögöttem egy rajtam kívül álló, s felettem is uralkodó, kegyetlen hatalom. Szembeszállni képtelenség, felé tévesztett röppálya,tört hajítani Nem hagytál időt a jóvátételre! Évek, haragtól duzzadok és a megvilágosodás aprócska fényei. Vádoltalak, mert elvettél tőlem oly sok mindent, s áldoztalak, mert tanítottál. Tiltakozom! Olyan egyoldalú az egész! Már nem kérhetek tőled bocsánatot, s már meg sem bocsáthatók. Aláhúztad az állítmány nélküli mondatot, cselekvéssé tetted azt, ami után már nincs történés. Elvetted a színt, s nem adsz már helyette másikat. Föllángol a nap, ma is lilán, mint az erőszak; lágy színekkel nem ígér. Ez az a felnőtt árvaság, ahol a hang utól nem ér, s amire már kíváncsi sem vagy. Tiéd az ostoba s elképzelt nyugalom, amelynek nélkülem részese vagy. Elomlottak a falak, melyeket a harag és a türelmetlenség épített, s most már rám hárítottál mindent. Virágzanak most is a csillagvirágok. Tűszirmokkal, hófehéren. Hatalmas csokorral hordom elébed, legyen szőnyeg azon a tenyéren, amelyen most elfáradt, lábad pihen. ★ — Legyél a barátom! — vékonyka hang sikoltott felém az időben távol, s ma már pontosan tudom, hogy úgy gondolta volt — Legyél az édesanyám! Évek sora rakódott egymásra, mint meddő kőfejtőben a látens ékkövek, az azóta eltelt hosszú idő alatt talán ha kétszer hallottam fiam szájából a szót: édesanya. S mi az, amit tudhatok? Jaj, félek az öregségtől, s nincs is bennem elég erő már. Eltűntek a fontos dolgok, rémület és ájult beletörődés költözött helyükre. Nincs már tisztelet, s nincs alázat. Nincs már annyi hit. Néz csak az ember, de már nem lát és amikor elhagynak végérvényesen a szavak — már nem kiálthatok semmiért, magam is meghalok. Ez a dolgok rendje. Sírunk az után, aminek lenne keletje, anyám fájdalma bennem él, s utánam fiam viszi tovább, tőle örökli majd az unokám. De a szót egyforma módon szóljuk: édesanyám. Bellér Ágnes Csillagvirággal üzenek