Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-26 / 48. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA HAZA-TALÁLÓ * HAZA-TALÁLÓ * HAZA-TALÁLÓ Mintha magyarul íródott A finn kultúra ünnepén Szinte hihetetlennek tűnik, hogy bár eddig negyven nyelvre fordították le a Kalevalát — a németet leszámít­va —, a legtöbbször magyarra ültették át. Barna Ferdi­­nánd, Vikár Béla, Nagy Kálmán és Rácz István munkáit ismerjük, becsüljük, számontartja az irodalomtörténet. Az ötödik Kalevala, a Svédországban élő­ Szente Imre munkája azonban mindmáig ismeretlen a hazai olvasó előtt, pedig már 1984-ben elkészült vele. A Kalevala megjelenése lart, sem finn-, sem svédor- Finnország nemzeti ünne­­pzági évei alatt. Különben pe, nemzeti kultúrájukat m­n­ sem tudták megbocsátani neplik északi rokonaink neki itthon, hogy Szolzse­­minden év február 28-án, nyicin Gulagját (az orosz mert 1935-ben, ezen a na- eredeti után már két-három pon írta alá a nagy nemzeti eposz felfedezője és gyűjtő­je Elias Lönnrot az ősi éne­kekből és költeményekből álló első kiadás előszavát. Remélhette-e Szente Imre, hogy 1985-ben, a Kalevala százötvenedik jubileumi évében kiadják itthon hatal­mas munkáját? — Semmiképpen sem — mondja Borbándi Gyu­la Münchenben élő iroda­lomtörténész. — Emigráns szerzőtől új Kalevalát kiad­ni akkor]? Nem volt elég ehhez az érték, még a nyolcvanas évek elején sem. (Pedig minden kétsé­get kizáróan Szente Imre jelentős értéket hozott lét­re.) Ezenkívül még valami­féle gesztust is gyakorol­nia kellett volna. — Miféle gesztusra gon­dol? — kérdezem. — Például, ha elment volna az anyanyelvi konfe­renciákra, vagy érintkezés­be lépett volna a stockhol­mi magyar követséggel... — Akkor talán kiadják itthon. Erre azonban ő al­kalmatlan volt. A kommu­nista rezsimmel semmiféle kompromisszumot nem val­évvel) lefordította, és a hi­vatalos hazai körökben gyűlölt Nemzetőr c. lap kö­zölte folytatásokban 1975—76-ban. Forradalmi tettnek számított ez akkor Magyarországról nézve. Szente Imre olyan ember, akinek nem fontos a hír­név, pontosabban nem a ha­talom és a hírnév­ hiúság­­vásárain keresi a „közönsé­gét”. Az Új Látóhatárban például (München) 1964 óta publikált verseket, de kötetet nem jelentetett meg, prózáját és legértéke­sebb irodalmi kritikáját sem gyűjtötte össze. A Ka­levala kiadását a Nemzetőr főszerkesztője, Tollas Ti­bor szorgalmazta, és Mün­chenben adta ki a Nemzedé­kek c. lappal közösen 1988-ban. Határ Győző a BBC-ben ismertette — rendkívül jó, izgalmas, ol­vasmányos fordításnak tar­totta. A mű hazai kálváriája: Budapesten Fasang Árpád vette kézbe, és az volt a vé­leménye, hogy feltétlenül meg kell jelentetni. Fodor András pedig kijárta, hogy az 1956-os forradalom után először hazalátogató Szentet 1984 őszén Weö­res Sándor fogadta, és aján­lólevelet írt Illés Endré­nek, a Szépirodalmi Kiadó igazgatójának. Illés Endre a „sokszor, remeklést súro­ló munkát, a kitűnő fordí­tást” nem adhatta ki, mert a szigorú profil-rendelkezé­sek szerint ez az Európa Kiadóra tartozott. Varga Domokos, Finnország és a Kalevala jó ismerője pedig rövidesen ezt írta a szerző­nek: „...Egy szó mint száz, ki kell adni, lehető­leg még 1985-ben, a Kale­vala 150 éves jubileumára. Sőt, olcsó kiadásban, hogy minél többen hozzájuthas­sanak!”. Hiába, az Európa Kiadó már a Vikár-féle díszkiadá­son dolgozott. A Kalevala napja köze­ledtével Szente Imre itthon élő fivérét, Szente Feren­cet is felkerestem, ő az Or­szágos Széchényi Könyv­tár helyettes igazgatója. Ezt mondta: — Annyit tudnia kell, hogy ez a fordítás anyánk­hoz és a szülőföldhöz inté­zett óriási vallomás. Anyánk csodalény volt, hallatlanul árnyalt, gazdag szókincset hagyott ránk örökül: vas megyei Kaleva­la ez egy kicsit, Kemenesal­ja nyelvével megfűszerez­ve. Hiszen ennek a tájnak teljes szóanyagát bírta anyánk. — Hogyan lehet ilyen sér­tetlenül megőrizni az anya­nyelvet idegen közegben, harminchét éven át? — ke­restem föl telefonon Szente Imrét stockholmi lakásán. — Igaz, hogy harminche­tedik éve elszakítva élek az „anyanyelvi közegtől”, de nem az anyanyelvtől! Az én hazám a második bő­röm­, ha akarnék se bújhat­nék ki belőle. Volt idő, amikor Finnországban nem beszéltem mással ma­gyarul, csak a kisfiammal és kislányommal, akik finn anyanyelvűek (feleségem finn), de az „apanyelv” ma­gyar; apró koruk óta egy szót sem szóltam hozzájuk más nyelven, s az ered­mény nem maradt el. — Miben akar különböz­ni a Kalevalája az előző magyar fordításoktól? — Két dologban. Az ere­deti Kalevala-ritmust akar­tam megvalósítani magya­rul, mert ezt eddig senki nem vette át; mindenki átír­ta magyar ősi nyolcasokba. Ez pedig nagy tévedés. Má­sodszor: olyan Kalevalát szerettem volna, amit örömmel lehet olvasni, te­hát a meseszerűségét akar­tam megőrizni. Én a Páz­mány Péter féle fordítói el­vet vallom: „... a fordítás módját pedig úgy ejteném, hogy ne láttattaék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly édesen folyna, mintha ma­gyar embertől először ma­gyarul íródott volna.” Onody Éva volna SZENTE IMRE FORDÍTÁSA 1993. FEBRUÁR 26., PÉNTEK Gondolatok egy budaörsi kiállításon /ízlések határmezsgyéjén Mi a különbség profi és amatőr művész között? Az előbbi fő­foglalkozásúként, pénzért alkot, művészi produktumai eladásá­ból él, míg utóbbi csak mellé­kesen, kedvtelésből, mint az amatőr szóból is következik, szeretetből hoz létre művészi­nek szánt tárgyakat. A maga örömére munkálkodik, pénzt nem vár érte. Mára azonban mindez össze­­kuszálódott, összekeveredett, mi több — és mi sajnálatosabb — felcserélődött. Kiváló profi művészek alig-alig látnak pénzt a munkájukért, alapvető megél­hetési gondokkal küszködnek, sok esetben ők kénytelenek mű­vészi hivatásukat mellékesen művelni, a kenyerüket pedig va­lami más munkával megkeresni. Egyes amatőrök pedig „arat­nak”. Mert kiszolgálják a közíz­lést, mert megengedhetik ma­guknak, hogy áraik alacsonyak legyenek, hiszen könnyen, gyor­san, „szériában”, egy kaptafára dolgoznak. Mindezt a budaörsi művelő­dési házban voltam kénytelen újra végiggondolni, Balogh Er­zsébetnek, a Messenger művé­szeti alkotó és kereskedelmi gazdasági munkaközösség által rendezett kiállításán. Tájképe­ket és tűzzománc képeket látha­tunk, utóbbiakon többnyire non­figuratív ábrákkal. A tájképek zöldek és barnák, zöld és barna mindegyik. Természetesen kivá­laszthat egy művész két vagy akár egyetlen színt is, hogy azontúl csak azokat, csak azt használja — de akkor, ha már előzőleg megismerte a színeket. Mindez. Ha már túl van rajtuk, ha már mindegyiknek a lehető­ségeit kipróbálta, akkor dönthet úgy, hogy neki a világ összes színéből csak ez vagy az kell. Balogh Erzsébet azonban azért ragad meg egy-két színt, mert nem tud bánni a színekkel. Árai is, melyeket jól láthatóan min­den kép alatt elhelyeztek, a szí­nekhez hasonlóan kevés változa­tosságot mutatnak: 6500 és 7800 forint váltakozik. Nem állítom, hogy valamen­­­nyire nem tetszetősek ezek a táj­képek, mint ahogy azok a tűzzo­máncok is. Nem ízlésrombolók. De ízlésemelők sem. Művészi feladatot nem látnak el. Nem tu­dom, Balogh Erzsébet művész­nek tartja-e magát. Az, hogy már nem fiatalon, ötven évesen változtatott foglalkozást, mon­dott búcsút óvónői munkájá­nak, hogy azontúl — 1987­-től — képeket hozzon létre, még nem jelent semmit. De az, hogy beleegyezik, hogy a megnyitó beszédben ilyen mondatok han­gozzanak el róla: művészete egy híd az elmélyedésből a ke­mény kifejezés felé; a belső lé­lek kettősségét próbálja kifejez­ni — már igen. Aki komolyan veszi önmagát, tiszteli a hiva­tást, melyet művelni kíván, el­borzad ilyen mondatoktól. Nem csupán a kiállított ké­pek értékét kérdőjelezném meg, de azt is, hogy művelődési ház­hoz méltó-e, hogy egy üzleti hasznot elsődlegesnek tartó, ezt alig is leplező GMK kiállításá­nak otthont adjon. Nádudvari Anna Budapesten az Ifjúsági Európa Parlament Az Ifjúsági Európa Parlament Budapesten tartja 12. soros ülé­sét február 26. és március 6. kö­zött. Az oktatási célú szerveze­tet 1987-ben hozta létre Bettina Carr-Allinson holland tanárnő a középiskolás korú fiatalok számára. Ez a rendezvény egye­dülálló lehetőséget kínál arra, hogy a résztvevő fiatalok alapo­san megismerkedhessenek a többpárti demokrácia legfonto­sabb intézményének, a parla­mentnek a működésével. A Diákparlament az Európa Parlament mintáját követi: a legfontosabb és legégetőbb eu­rópai kérdésekkel foglalkozó határozat-tervezetek háromna­pos bizottsági munka során szü­letnek meg. A határozat-terve­zeteket kétnapos plenáris ülé­­­sen vitatják meg. A részletes vi­tát szavazás zárja. A megszava­zott határozatokat az európai fiatalok állásfoglalásaként az Európa Parlament is megkapja. A parlament munkájában 1990-től vehetnek részt a nem EK tagálamok fiataljai is, 12 tagú delegációkkal. Hazánk az elsők között kapta meg ezt a jo­got. Ezúttal hetedik alkalom­mal vesz részt a parlament mun­kájában. Minden évben két rendes ülést tartanak, márciusban és novemberben. A budapesti If­júsági Parlamentre 250 közép­­iskolás fiatal érkezik Európa 21 országából. A szervezet hazai képviselő­je és a Budapest Parlament szervezője az Európa Egylet nevű társadalmi egyesület. Az egylet tagjai a parlamentben eddig résztvevő, és a rendez­vény iránt érdeklődő tanárok és diákok. Az egylet székhe­lye és a bázisa a fővárosi Tol­di Ferenc Gimnázium. Ők szervezik és bonyolítják le azt a pályázati rendszert is, amely­nek révén a magyar delegáci­ók tagjait az írásbeli pályamun­ka és a szóbeli vizsga után ki­választják. (v.) Ausztráliában a Honvéd muzsikusai A Honvéd Együttes népi ze­nekara Szalai Antal vezetésé­vel, a Perthi Fesztivál meghí­vására háromhetes ausztráliai vendégszereplésre indult. Turnéjuk során fellépnek Adelaide-ben, Albany-ben, a bunbury-i szórakoztató központban, Perth-ben, Mel­­bourne-ben és a sydney-i Operában. Az ausztráliai koncertek folytatásaként március 10-én Szingapúr­ban szerepelnek.

Next