Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-18 / 193. szám
XXXVIII. ÉVFOLYAM, 193. SZÁM MEGYEI HÍRLAP Felhívás az expóért. Aláírás-gyűjtési akció (3. és 9. oldal) Holnapi számunk tartalmából BENEDEK ISTVÁN Pillantás az erkélyről FÁBIÁN GYULA Aratástól — új kenyérig SZUHAY BALÁZS Jövőre veled ugyanitt SÁNDOR ANDRÁS Hét nappal Világos után HERING JÓZSEF Árpád-házi szentjeink Jeruzsálemben MAKKAY JÁNOS István király kőtrónusa NÁDUDVARI ANNA Földtől égig vezető látomás (Képes összeállítás Patay László művéről) HORVÁTH LAJOS A szent jobb története ARANY JÁNOS Él-e még az Isten? A vállalatvezetés csődje Nagykátán (4. oldal) A Középkori Akadémia című tudományos konferencia harmadik, szerdai napján a Szent György Lovagrend tagjai megkoszorúzták a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola melletti Balassi Bálint-szobrot. Az ötvenöt hallgató — határon túli pedagógusok — áhítattal adóztak Balassi emlékének, aki négyszáz esztendővel ezelőtt vesztette életét Esztergom visszavívásakor Erdősi Ágnes felvétele Ára: 13,50 forint Amerikai agrárszakértőik Gödöllőn (6. oldal) Összefogtak Dabas-Sáriban Kápolnát kap az iskola Dabas-Sári vallásos lakossága lázban ég. Egy nemes cél érdekében fogtak össze. Mégpedig azért, hogy a település fejlesztésére létrehozott Szent János Alapítvány támogatásával, a hívők adakozásából összegyűlt pénzből és a nemrégiben újraalakult katolikus általános iskola költségvetésének finanszírozásával kápolnát szándékoznak építeni a tanintézet hátsó udvarán. A kivitelezési munkálatok, az iskola bővítésével párhuzamosan, néhány héttel ezelőtt kezdődtek el. A Perczel Dénes építészmérnök tervei alapján készülő imahely, melyben egy kisméretű sekrestye is helyet kap, vasszerkezetes megoldású lesz. Ennek makettjével a község polgárai május közepén a Szent János Katolikus Általános Iskola avatóünnepségén ismerkedhettek meg. (Folytatás a 3. oldalon) Az épülő kápolna és makettje Talum Attila felvételei 1994. AUGUSZTUS 18., CSÜTÖRTÖK A „nagyság” átka A kis népen csak az segít, ha nagynak tudhatja magát. A mondás nem újkeletű, jóllehet annak tűnik, már csak azért is, mert frissességét sosem veszíti el, s mert a gyakori be- és lejáratások ellenére sem kopik meg — lényegében... Valószínűleg innen származnak Illyés Gyula észrevételei is, miszerint az európai kis népeket — sóit, a nagy orosz tajgákba szakadt rokon népcsoportjainkat is — a sors nem hiába áldotta meg „nagy kultúrával” s ezzel párhuzamosan a történelem kőkemény időjárásával dacoló hittel is. Minap a Román Televízió munkatársai is e tétel fölött töprengtek el — az egyik tengerparti pihenőhelyen megrendezett nemzetközi ifjúsági filmfesztivál ürügyén (persze, Illyés Gyula nevének említése nélkül!). És mindez érthető is. A dolgok ellenben akkor és ott fenesednek el, amikor és ahol az egyik kis nép önfelmutatása, önmegemelése nem valós tényeken alapul, s különösképpen, ha sérti a másik, ugyancsak kis népcsoport hasonló irányú szándékait. Történt ugyanis, hogy napokkal az említett Fekete-tenger-parti filmes találkozó előtt otromba hangnemű, modor- és igaztalan „dokumentumfilmet” mutatott be a bukaresti tévé országos műsora, mely szerint — nagyjából ez volt a kisfilm kicsengése — a kulturálatlan, barbár erdélyi magyarok erőnek erejével akarják beolvasztani a székely megyékben élő ortodox hitbélieket... Ezért a csíksomlyói kálvária-járás, ezért a csángó zarándokok gyakori megjelenése a képernyőkön. Ergo: mindezeknek véget kell vetni, ha a politikusok azt óhajtják, hogy a Duna—Tisza— Dnyeszter között az igazi „nagy román kultúra”érvényesüljön. Márpedig ott nem is egyetlen politikus óhajtaná ezt. A filmes találkozót követően a román tévé nézői a Bukarestbe megérkező román futballcsapat „vereségén” siránkozó politikusokat (is) láthattak, akik azt fájlalták: a vereség egy nemzet naggyá válását szemlátomást gátolhatja — még a futballban is. A fájó persze az hogy az egyszerű romániai polgár egyre kisebbnek érzi magát. Vagy netán ez is a sors kegyetlen ajándéka volna? Bágyoni Szabó István Az újhartyáni polgármester véleménye Hol izzik hát a gyűlölködés parazsa? Megkésve bár, de annál nagyobb érdeklődéssel olvastam polgármester kollégám, Wittinghoff Tamás levélváltását Bánó Attila főszerkesztő-helyettessel a lap július 15-is. számában. Az biztos, hogy a gyűlölködés parazsát tovább lehet izzítani. Nem kell hozzá más, csak annyi, hogy az ellenfelek egymást, vagy azt az irányzatot, amit a másik képvisel minősítgessék, netán sértegessék. Nem kell más, mint hogy a győztes semmibe vegye a vesztest. Sajnos mindkét levélben találhatók bántó kitételek. Bánó Attila gunyoros, kissé lekezelő megjegyzései érzésem szerint — bántó szándékúak, míg Wittinghoff Tamás hecclap, vicclap kitételei a lap olvasóit is sértik, főleg mert a felhozott érvek — egy kivételével — nem tűnnek megalapozottnak. Wittinghoff Tamás három konkrétumot említ, alátámasztandó a Pest Megyei Hírlapot elítélő véleményét. Az egyik, az SZDSZ elnökére vonatkozó, Sándor Andrástól származó megállapítás — miszerint Pető Iván „szervi eredetűen” magyarellenes — fajelméleti íze miatt elfogadhatatlan. A másik két konkrétumot — az SZDSZ nemzetellenes, illetve hogy az újság főszerkesztője kifogásolta Vincze Mátyás jelölését a rádió élére, mert „apósa Schweitzer József főrabbi” — nem érzem önmagában gyűlöletkeltőnek. Nem tudom, Sándor András mivel támasztotta alá megállapítását (július 27-i számunkban megtette — a szerk.), a személyek kiválasztása pedig üzenetet hordozhat. Ez utóbbira két példát hoznék majd, előbb azonban egy kis „csokrot” nyújtanék át a gyűlöletkeltés „műfajából”: Bayer József, Népszabadság, 1990 tavasza, a választás győzteseire vonatkozóan: „ lötyög ez a nemzetiszínű klottgatya”; Andressew Iván, Népszabadság, 1994. március (a cikk címe „Szégyenszürke magyar fajta”), egy, a túláradó szeretetre buzdító mondat: „ez a mocsadék, hordalék népség, amely itten a parlamenti jobboldalon fröcsög”; Magyar Narancs Csúcs Lászlóról, miután leszögezte, hogy névvel nem illik viccelni: „...ez az élpöcs, de nevezhetnénk csúcst... nak is...”. Esterházy Péter egy „Demokratikus Charta”- és egy „Tégy a gyűlölet ellen”-akció között megírja a „Hogyan bánj a magyaroddal?” című, érzésem szerint az író által sem az örökkévalóságnak szánt művét, amit aztán—jellemzően a Csurka-párti népnemzetiek rádióbeli ténykedésre — főműsoridőben alig hatszor sikerült leadni két nap alatt. Kornis Mihály az ÉS-ben — becsületére legyen mondva — vakvezetőt ad a gyűlölködés eredetére vonatkozóan: tudjuk, hogy ők gyűlölnek bennünket, és mi mégsem mondjuk ki, hogy mi még sokkal jobban gyűlöljük őket. Valószínűleg György Péter esztéta előtt sem a keresztényi szeretet lebegett, amikor szintén az ÉS-ben (de lehet, hogy a Népszabadságban) közölte „ezekkel” (a „kemény cenzúra” ellenére még márciusban): tudniuk kell, hogy többé nincs helyük a magyar szellemi életben. Ehhez tercelt Eörsi István (Sztálin és sztahanovista mozgalom himnikus megéneklője) a ZDF német televízióban: az önmagukat kommunistáknak nevezők legnagyobb hibája az volt, hogy nem irtották ki, ha nem is testileg, de szellemileg „ezeket”. Eörsi életművében bizonyára kiemelt helyet kap publicisztikai tevékenysége is. Legalább is nagy kár lenne veszni hagyni az „őspatkány” kifejezést, amit Tom Kennedyre „leleményeit” az író-költőműfordító, de aztán annyira a szívéhez nőtt, hogy Lezsák Sándorra is megismételte (ami — valljuk be — különleges zamatú nyelvi bravúrok esetén még az ilyen nagy írásművészek esetében sem ritka). (Folytatás a 7. oldalon)