Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-18 / 193. szám

XXXVIII. ÉVFOLYAM, 193. SZÁM MEGYEI HÍRLAP Felhívás az expóért. Aláírás-gyűjtési akció (3. és 9. oldal) Holnapi számunk tartalmából BENEDEK ISTVÁN Pillantás az erkélyről FÁBIÁN GYULA Aratástól — új kenyérig SZUHAY BALÁZS Jövőre veled ugyanitt SÁNDOR ANDRÁS Hét nappal Világos után HERING JÓZSEF Árpád-házi szentjeink Jeruzsálemben MAKKAY JÁNOS István király kőtrónusa NÁDUDVARI ANNA Földtől égig vezető látomás (Képes összeállítás Patay László művéről) HORVÁTH LAJOS A szent jobb története ARANY JÁNOS Él-e még az Isten? A vállalatvezetés csődje Nagykátán (4. oldal) A Középkori Akadémia című tudományos konferen­cia harmadik, szerdai napján a Szent György Lovag­rend tagjai megkoszorúzták a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola melletti Balassi Bá­­lint-szobrot. Az ötvenöt hallgató — határon túli pe­dagógusok — áhítattal adóztak Balassi emlékének, aki négyszáz esztendővel ezelőtt vesztette életét Esz­tergom visszavívásakor Erdő­si Ágnes felvétele Ára: 13,50 forint Amerikai agrárszakértőik Gödöllőn (6. oldal) Összefogtak Dabas-Sáriban Kápolnát kap az iskola Dabas-Sári vallásos lakossá­ga lázban ég. Egy nemes cél érdekében fogtak össze. Mégpedig azért, hogy a tele­pülés fejlesztésére létreho­zott Szent János Alapítvány támogatásával, a hívők ada­kozásából összegyűlt pénz­ből és a nemrégiben újraala­kult katolikus általános isko­la költségvetésének finan­szírozásával kápolnát szán­dékoznak építeni a taninté­zet hátsó udvarán. A kivite­lezési munkálatok, az isko­la bővítésével párhuzamo­san, néhány héttel ezelőtt kezdődtek el. A Perczel Dénes építész­mérnök tervei alapján ké­szülő imahely, melyben egy kisméretű sekrestye is helyet kap, vasszerkezetes megoldású lesz. Ennek ma­kettjével a község polgárai május közepén a Szent Já­nos Katolikus Általános Is­kola avatóünnepségén is­merkedhettek meg. (Folytatás a 3. oldalon) Az épülő kápolna és makettje Talum Attila felvételei 1994. AUGUSZTUS 18., CSÜTÖRTÖK A „nagyság” átka A kis népen csak az segít, ha nagynak tudhatja magát. A mondás nem újkeletű, jóllehet annak tűnik, már csak azért is, mert frissességét sosem veszíti el, s mert a gyakori be- és lejáratások ellenére sem kopik meg — lényegében... Valószínűleg innen származnak Illyés Gyula észrevételei is, miszerint az európai kis népeket — sóit, a nagy orosz tajgákba szakadt rokon népcso­portjainkat is — a sors nem hiába áldotta meg „nagy kultúrával” s ezzel párhuzamosan a történelem kőke­mény időjárásával dacoló hittel is. Minap a Román Televízió munkatársai is e tétel fö­lött töprengtek el — az egyik tengerparti pihenőhelyen megrendezett nemzetközi ifjúsági filmfesztivál ürü­gyén (persze, Illyés Gyula nevének említése nélkül!). És mindez érthető­ is. A dolgok ellenben akkor és ott fenesednek el, ami­kor és ahol az egyik kis nép önfelmutatása, önmegeme­lése nem valós tényeken alapul, s különösképpen, ha sérti a másik, ugyancsak kis népcsoport hasonló irá­nyú szándékait. Történt ugyanis, hogy napokkal az em­lített Fekete-tenger-parti filmes találkozó elő­tt otrom­ba hangnemű, modor- és igaztalan „dokumentumfil­met” mutatott be a bukaresti tévé országos műsora, mely szerint — nagyjából ez volt a kisfilm kicsengése — a kulturálatlan, barbár erdélyi magyarok erőnek erejével akarják beolvasztani a székely megyékben élő­ ortodox hitbélieket... Ezért a csíksomlyói kálvária-já­rás, ezért a csángó zarándokok gyakori megjelenése a képernyőkön. Ergo: mindezeknek véget kell vetni, ha a politikusok azt óhajtják, hogy a Duna—Tisza— Dnyeszter között az igazi „nagy román kultúra”érvé­nyesüljön. Márpedig ott nem is egyetlen politikus óhajtaná ezt. A filmes találkozót követően a román tévé nézői a Bu­karestbe megérkező román futballcsapat „vereségén” siránkozó politikusokat (is) láthattak, akik azt fájlal­ták: a vereség egy nemzet naggyá válását szemláto­mást gátolhatja — még a futballban is. A fájó persze az hogy az egyszerű romániai polgár egyre kisebbnek érzi magát. Vagy netán ez is a sors ke­gyetlen ajándéka volna? Bágyoni Szabó István Az újhartyáni polgármester véleménye Hol izzik hát a gyűlölködés parazsa? Megkésve bár, de annál nagyobb érdeklődéssel olvastam polgármester kollégám, Wittinghoff Tamás levélváltását Bánó Attila főszerkesztő-helyettessel a lap július 15-is. számában. Az biztos, hogy a gyűlölködés parazsát to­vább lehet izzítani. Nem kell hozzá más, csak annyi, hogy az ellenfelek egymást, vagy azt az irányzatot, amit a másik képvisel minősítgessék, netán sértegessék. Nem kell más, mint hogy a győztes semmibe vegye a vesztest. Sajnos mindkét levélben találhatók bántó kitételek. Bánó Attila gunyoros, kissé lekezelő megjegyzései érzé­sem szerint — bántó szán­­dékúak, míg Wittinghoff Tamás hecclap, vicclap kité­telei a lap olvasóit is sértik, főleg mert a felhozott érvek — egy kivételével — nem tűnnek megalapozottnak. Wittinghoff Tamás há­rom konkrétumot említ, alá­támasztandó a Pest Megyei Hírlapot elítélő véleményét. Az egyik, az SZDSZ elnö­kére vonatkozó, Sándor Andrástól származó megál­lapítás — miszerint Pető Iván „szervi eredetűen” ma­gyarellenes — fajelméleti íze miatt elfogadhatatlan. A másik két konkrétumot — az SZDSZ nemzetellenes, il­letve hogy az újság főszer­kesztője kifogásolta Vincze Mátyás jelölését a rádió élére, mert „apósa Schweit­zer József főrabbi” — nem érzem önmagában gyűlölet­keltőnek. Nem tudom, Sán­dor András mivel támasztot­ta alá megállapítását (július 27-i számunkban megtette — a szerk.), a személyek ki­választása pedig üzenetet hordozhat. Ez utóbbira két példát hoznék majd, előbb azonban egy kis „csokrot” nyújtanék át a gyűlöletkel­tés „műfajából”: Bayer József, Népszabad­ság, 1990 tavasza, a válasz­tás győzteseire vonatkozó­an: „ lötyög ez a nemzetiszí­nű klottgatya”; Andressew Iván, Népszabadság, 1994. március (a cikk címe „Szé­gyenszürke magyar fajta”), egy, a túláradó szeretetre buzdító mondat: „ez a mo­­csadék, hordalék népség, amely itten a parlamenti jobboldalon fröcsög”; Ma­gyar Narancs Csúcs László­ról, miután leszögezte, hogy névvel nem illik vic­celni: „...ez az élpöcs, de nevezhetnénk csúcst... nak is...”. Esterházy Péter egy „Demokratikus Charta”- és egy „Tégy a gyűlölet el­­len”-akció között megírja a „Hogyan bánj a magyarod­dal?” című, érzésem szerint az író által sem az örökkéva­lóságnak szánt művét, amit aztán—jellemzően a Csur­­ka-párti népnemzetiek rádió­beli ténykedésre — főműso­ridőben alig hatszor sikerült leadni két nap alatt. Kornis Mihály az ÉS-ben — becsü­letére legyen mondva — vakvezetőt ad a gyűlölkö­dés eredetére vonatkozóan: tudjuk, hogy ők gyűlölnek bennünket, és mi mégsem mondjuk ki, hogy mi még sokkal jobban gyűlöljük őket. Valószínűleg György Péter esztéta előtt sem a ke­resztényi szeretet lebegett, amikor szintén az ÉS-ben (de lehet, hogy a Népsza­badságban) közölte „ezek­kel” (a „kemény cenzúra” ellenére még márciusban): tudniuk kell, hogy többé nincs helyük a magyar szel­lemi életben. Ehhez tercelt Eörsi István (Sztálin és szta­hanovista mozgalom himni­­kus megéneklője) a ZDF né­met televízióban: az önma­gukat kommunistáknak ne­vezők legnagyobb hibája az volt, hogy nem irtották ki, ha nem is testileg, de szelle­mileg „ezeket”. Eörsi élet­művében bizonyára kiemelt helyet kap publicisztikai te­vékenysége is. Legalább is nagy kár lenne veszni hagy­ni az „őspatkány” kifeje­zést, amit Tom Kennedyre „leleményeit” az író-költő­­műfordító, de aztán annyira a szívéhez nőtt, hogy Le­­zsák Sándorra is megismé­telte (ami — valljuk be — különleges zamatú nyelvi bravúrok esetén még az ilyen nagy írásművészek esetében sem ritka). (Folytatás a 7. oldalon)

Next