Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-12 / 266. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM _________Szobornak emel fölibém az Idő! Emlékezés Gérecz Attilára 1956 mártírköltője voltL­ eróhatja egyáltalán a hálá­ját az utókor valaha is an­nak, ki fiatal életét adta a hazá­nak? Nem valószínű, legfel­jebb talán törleszthetünk vala­mennyit a soha vissza nem fi­zethető áldozatért. Az utókor a Klauzál tér 9. számú ház kapu­jánál állított emléktáblát 1991. november ötödikén Gérecz At­tilának, a költőnek, akit 1956. november 7-én gyilkolt meg egy szovjet tankból leadott sor­tűz. A gyilkosságra utaló ige azért többszörösen jogos, mi­vel fegyvernyugváskor ölték meg az ifjú költőt katonák, akik „ugyanazt a nyelvet be­szélték, mint akik Petőfi Sán­dor életét oltották ki 1948-ban” — idézve Göncz Árpád emléktábla-avató beszé­déből. Ki volt Gérecz Attila? Idéz­zünk tőle egy jellegzetes sort: „És íme, látom az Ige kezdőbe­tűit / az égre vetülni fii. / És vallom kegyetlen emberi sor­sunk, / hogy mindig gyűlölet volt, amiből / néha szeretet­­szikrákat csiholtunk. ” (Oda bajtársnőimhez) A végső igazságok igazi tu­dójának kemény­ kíméletlen egyszerűségével, lenyűgöző tisztánlátásával és legyőzhetet­len tisztaságával szól hozzánk a pár nap híján huszonhét esz­tendősen elhunyt költő. A Gyűjtő kisfogházban, 1954 no­vemberében nyílt e csodálatos versvirág. Kell-e annál megha­­tóbb, lenyűgözőbb bizonyíté­k a Rákosiék fasiszta börtöné­be majdnem kamaszfővel ke­rült ember, nevezetesen Gé­recz Attila ragaszkodásának a mindennél jobban tisztelt, sze­retett Élet iránt, mint hogy va­laki a fogházban elemi erejű, szép, szemérmes, kamaszos verset ír ismeretlen, vagy leg­feljebb csak véletlenül,­ félig­­meddig látott-sejtett, meglesett rabsortestvérneinek? Gérecz Attiláról először Kárpáti Kamiltól, barátjától, cella- és költőtársától hallot­tam mesélni. A fiatalember sorsa a csillagokban volt meg­írva, kálváriaúton járt, mind­végig megdöbbentő életvi­dámsággal, bátor tartással. Az I. világháborús bátorságá­ért vitézzé kinevezett apa „gyanús” múltja, s az ifjú köl­tő kőszegi hadapródévei ele­gendőek voltak ahhoz, hogy bár az érettségi vizsgát 1947-ben már a Kölcsey Gim­náziumban tette le jeles ered­ménnyel, nem vették fel az egyetemre. Az Egérkének is becézett, törékeny, egérképű fiúcskában félelmetes fizikai erő és szívósság lakozott. Be­­küzdötte magát 1949-ben a magyar öttusa-válogatottba. Ugyanezen év decemberében letartóztatták összeesküvés és hazaárulás vádjával. „Bűne”: gyűlölte az embertelenséget, a fasiszta kommunizmust, a szocialista egyenlősdit a rab­ságban, s mindenekelőtt Ma­gyarország elnyomásának té­nyét. Szerencséje volt a sze­rencsétlenségben, hogy a váci fegyházban összebarátkozott a későbbi Füves ke­n­ tritológi­­ák író-irodalmáraival. 1954 májusában tette le élete első költeményét, az Így, bocsko­­rosan címűt barátja, cellatár­sa, Béri Géza, a „kegyelmes úr” elé. Rajta kívül Kárpáti Kamil, Csillag Tibor, Tóth Bá­lint, Tollas Tibor voltak báto­­rítói és támogatói. 1956. október 31-én szaba­dította ki a győztes forrada­lom a börtönből, már aznap fegyvert fogott. November he­tedikén aztán a tragikus vere­ség egyik mártírja lett. Hét évig volt börtönben, hét napig szabadon. Gérecz Attila versesköny­vének megjelentetéséért Kár­páti Kamil kezdte el a szívós küzdelmet szinte egy időben hazánk igazi felszabadulásá­val: 1990. március 25-e után. S így 1991. október 23-án a kezünkbe vehettük Gérecz At­tila verseskönyvét: „Gérecz Attila, a költő 1956 mártírja.” A költő szellemét megidéző esszék s a Gérecz Attila-ver­­sek sorozatban láttak napvilá­got már az 1988 őszén meg­alapított Stádium című folyói­ratban is. A Stádium Köny­vek alapító kötete volt a Gé­recz Attila-verseskönyv. (E könyv- és lapkiadóban, mely­nek alapító főszerkesztője, mostani felelős kiadója Kár­páti Kamill, 1992-ben jelentet­te meg Béri Géza ’•verseinek és novelláinak gyűjteményét is. Béri Géza a Kádár— Aczél-korszak falak nélküli börtönében lett öngyilkosé 1979 karácsonyának szentes­­téjén.) Kárpáti Kamil harcolta ki a Klauzál utcai Gérecz-em­­lékmű megteremtésének és­­ felavatásának lehetőségeit is. Grecz Attila verseinek le­tisztult metaforái látszólag egyszerű, valójában több réte­gű telitalálatai emlékeztetik az olvasót Petőfi Sándor lírájára. S még az is, hogy igen gyak­ran epikus elem, cselekményes­ség a sorok lendítőereje, ener­giacentruma. A görögök po­gány életszeretete és a hívő, ke­resztény ember eredendő élet­vidámsága, derűje motiválták vitalitását, amely a lehetetlen megpróbálására is rábírta. (Tudvalévő, hogy 1954. július 18-án megszökött a váci bör­tönből. Vakmerőségét akár tel­jes siker is koronázhatta volna, ha nem adja az ÁVH kezére vélt barátok áruló gyávasága.) Emlékezzünk reá e mai, szo­morú napon Kárpáti Kamilt idézve: „Attila hamiskás mo­sollyal nézi mind a könyvét, mind az emléktábláját a men­­­nyei mezőkről. Tudja, hogy neki erre már nincs szüksége. Nekünk van szükségünk reá. ” Pósa Zoltán Vác, rabkórház (Részlet egy kicsempészett levélből) Ez a kultúra, vécépapír és egy kis darab ceruza­vég. Civilizáció már több van. Fürdőszoba, hideg­meleg víz, angol WC, éj­jel-nappal központi fűtés és óriási ablakok a Duna felé, ahol ismerős napesti fények kóborolnak isme­retlen vizek hátán, vala­merre az Élet felé. Mert az is itt folyik közvetlen a fal mellett, a túlolda­lon. Ugyanolyan szürkén, mint a Duna, ismerős sze­kérzörgést és gyermekka­cagást hord a hátán... — de hol vannak már azok a hullámok, amelyekkel hi­ába volt a küzdelem... Elfogtak. Az egyik nyomozó majdnem agyonlőtt. Hirte­len a mellemre nyomta a pisztolyt és ráfeszült ujja a ravaszra. Láttam a sze­mében az ölésvágyat, de egyszerre észbe kapha­tott, mert remegni kez­dett a keze, és furcsa, té­tova mozdulattal elfektet­te mellemen a fegyvert. A másik a torkomon tér­delt és a fejemhez tartot­ta a pisztolyát. Labanc fé­lelmében félig lerogyva kapaszkodott egy vaskerí­tésbe. A házmesterlakás­ban bejódozták magukat, ahol megsérültek. Nekem csak az ingem lógott cafa­tokban meztelen bőrö­mön, és az arcom volt mocskos egyikük cipőtal­pától, mert beletaposott, mikor a földön feküdtem. „Viszontlátásra, elv­társ” — szorították meg Labanc kezét. „Viszontlátásra, elvtárs — mondtam én is —, még lehet, hogy látjuk egymást.” Hát ezt akárhogy is, de bravúrosan csinálták” — mondtam, mikor hátracsa­vart, gúzsba kötött kézzel ültünk az autóban. Hirte­len megenyhült az arcuk: „Mi? Azt mondod? Hát azt mi is elismerjük, hogy nagy vagány vagy.” „Aztán legalább 30 perc alatt engem is verjenek agyon, mint azt, aki előttem kísérelt szökést a Gyűjtőből. Engem is a tár­saim előtt fognak agyon­verni?” (1955) Sorozatlövés Nem könnyű erről beszélnem. November 7-e volt, pontosan tu­dom, mert ez az édesapám születésnapja. A Continental Szálló első emeletének egyik ablakában álltunk. Délután volt már. Az oroszok körülfogták az épületet, a tankok fenyegetően álltak az utcán. Attila azt mondta, hogy megpróbál átjutni a Dohány utca túloldalára, és onnan, az egyik házból, molotovkoktéllal ki­füstölni őket. Vissza akartam tartani, de nem hallgatott rám. Várj legalább egy fél órát, amíg besötétedik, kiáltottam le neki az ab­lakból. Visszaszólt: „Tudok én jól futni!” Ezzel lendüle­tet vett, és futni kezdett. Talán az utca feléig érhetett, amikor szovjet golyószóró sorozatlövését hallottuk. Attila lába megrog­­­gyant. Eltalálták, hasított belém a rémület. De nem­­ kissé im­­bolyogva, továbbfutott. A lendülete átvitte az utca másik olda­lára. Lerohantam a lépcsőn, több társammal együtt. Nem mer­tünk kimenni, amíg be nem sötétedett. Akkor bevittük Attilát az egyik Dohány utcai ház kapualjába. (...) Négy vagy öt talá­lat érte, a golyók átütötték a szívét, vállát. Átöleltük, remény­kedtünk, hogy talán mégis..., talán csak eszméletlen. De nem, akkor már nem élt. Magamhoz vettem tárcáját, benne az iratai­val. Két nappal később tudtam csak eljuttatni az édesanyjához, mert nem tudtunk kimenni az utcára, az oroszok kezén volt a környék. Azt sem tudom, hogy Attilát a menyasszonya temet­­tette-e el a Klauzál téren, vagy a szülei. Menekülnünk kellett, az oroszok már bent voltak a Continental Szálló halljában. Csaszkóczy Emillel lehajítottunk egy kézigránátot, azután fel­másztunk a legfelső emeletig. Közben a szovjet katonák lőttek ránk. — Csaszkóczy Emil is látta még Attilát? — Igen, látta. Borzasztó, ha rágondolok: csak fél órát kellett volna várnia a sötétedésig, és akkor életben marad. — Bandi, amit te most elmondtál, az számunkra történelem. Egy élő tanú szavai rendkívül fontosak az utókor szempontjá­ból is. Hiszen így marad élő Gérecz Attila, így nem fakulnak meg tettei, bátorsága. Meghalt a szabadságért, akárcsak Tóth Ilona és a többiek. (Zsótér András, a Los Angelesben élő koronatanú forradal­már vallomásából) 1994. NOVEMBER 12., SZOMBAT 7 Gérecz Attila Kenyéren és vízen A mocskos padlón fekszem, hátam vetem a falnak. — A fájdalmon... lehet-e versem, hatalmad? — Próbálgatom Anyám mosolyát. Lelkére még dalaim szórnám... Könnyeket, mik már nem fagynak át a formán. -T­­ joivkt ■ drí: - . -í -,n.. Másom sincs, Uram. Beérem azzal, hogy arcodat viszem. Csak így bírtam még el: kenyéren és vízen. (Márianosztra Szigorított, ’55. dec.) Beszélő A rácsok előtt öregen, s tele könnyel, megállt köszönőben Anyám, a szegény, botjára hajolt s zokogott. De a lelkem csókjául emelte az ujja hegyén! Szeretet? Nem akartam alá menekülni. A szív üresedve halálra valóbb. S az emberi bűn? Viszi árja a szívem, mint tiszta, papír­lebegésű hajót! Ma láttam Anyám. Szemeim simogatták szeme fátyolait, s örömén remegő keze s arca szelíd erejét, amit egyszer szobornak emel fölibém az Idő! Emlék, min a lélek — a fájdalomittas — virág, mely a porladozóra kihajt.­­Elég-e a fájdalom árnya szemében? Megszűrik-e sorsom a könnyei majd?) Most újra magam vagyok, és a szememről az Isten erős mosolyát leteszem: ma láttam az Édesanyám, s a szemétől — szelíd, szerető, meleg árnyú szemétől — ökölbe szorult a kezem!... (Vác, ’55. jún.) Gyűjtő­beli töredékek „Szeme hajnali tó, ha ívó halak szikrázva felkavarják. Keze gyöngéd, arcomat simító virágos almaág, de karját rőt fény ölelte, mint a kígyó, kettéharapva melle halmát...” Pár hetet kellett koplalnunk át. Pénzünk nem volt a nősüléshez, csak mennyiért egy hóhérmunkát valami szolid úr elvégez. S pár mosolyért van-e jogunk hát a védtelenek életéhez?... A Podmaniczky utca sarkán ilyenkor hideg szél söpör. November van. Az Alpok alján szánok kúsznak a hegyre föl, s hóemberek fején már nyalkán csurgóra áll a jégvödör.

Next