Pesti Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-01 / 152. szám

II. ÉVFOLYAM 152. SZÁM 1991. JÚLIUS 1. HÉTFŐ Pesti H Hirlap A FRANCIA VÉDELMI MINISZTER MAGYARORSZÁGON Párizs: katonai módosítások Antall József miniszterel­nök meghívására magán­látogatáson hazánkban tartózkodott Pierre Joxe, a francia kormány védelmi minisztere. A politikus, a magyar kormányfő mellett Jeszenszki Géza külügy-, Füli Lajos honvédelmi, Boross Péter belügy-, va­lamint Horváth Balázs tár­ca nélküli miniszterrel is megbeszéléseket folyta­tott. Szombaton, a reggeli órákban a tököli repülőté­ren rész vett a magyar— román katonai akció, a nyitott égbolt (Open Sky) első repülésén. Pierre Joxe ezt követően a kormány vendégházában sajtótájé­koztatót tartott. GULYÁS L. ISTVÁN — Ön szerint elképzelhető, hogy Edith Cresson, az új mi­niszterelnök asszony személye változást hoz Franciaország védelmi politikájában ? — kérdeztük Pierre Joxetól. — Védelmi politikánkban valóban küszöbön van né­hány változás, ezek azonban nem köthetők az új kormány­fő személyéhez. Annál inkább az Öböl-háborúhoz, ahol a po­zitív katonai tapasztalatok mellett negatívokat is szerez­tünk. Bár bebizonyosodott, hogy gyors hadtestünk Fran­ciaországtól távol is alkalmas feladatok ellátására, arra vál­tozatlanul nincsenek meg az eszközeink, hogy ismeretlen területen, sötétben tapoga­tózva katonai sikereket ér­jünk el. A háborúból levont következetetésekre, a Fran­ciaország katonai politikájá­ban eszközlendő módosítá­sokra várhatóan ősszel kerül sor. Mint azt a francia védelmi miniszter elmondta, már többször járt Magyarorszá­gon, elődje, Jean-Pierre Che­­venement pedig a múlt év de­cemberében Budapesten ké­szítette elő azt a megállapo­dást, amely a magyar és a francia hadsereg között né­hány hete megszületett. Ez az együttműködés tisztek és technikusok cseréjét jelenti a két ország között, valamint a katonai képzés területén a ta­pasztalatok átadását. Pierre Joxe elmondta: javasolta ma­gyar kollégájának, Für Lajos­nak, hogy évente öt fiatal ma­gyar katonatisztet kül­denek néhány hónapra Franciaor­szágba, kapcsolat- és tapasz­talatszerzés céljából. A mi­niszter leszögezte: a ma­gyar—francia katonai megál­lapodás jelenleg nem tartal­maz haditechnika-eladást a két ország között. Pierre Joxe elmondta, hogy Franciaország és Ma­gyarország között a katonáin kívül más területeken is egy­re gyümölcsözőbb az együtt­működés, nő a hazánkba irá­nyuló fracia beruházások szá­ma. (Két hét múlva egyéb­ként Marchand francia bel­ügyminiszter is Magyaror­szágra látogat.) A miniszter elismerően szólt a magyar— román katonai együttműkö­désről, a nyitott égboltról és kijelentette, hogy a légi felvé­telek készítésére alkalmas és most használt francia felsze­relést a magyar és a román hadseregnek ajándékozzák. A jugoszláv helyzettel kap­csolatban Pierre Joxe kijelen­tette, hogy osztja a francia külügyminiszter, Roland Du­mas álláspontját. Az Európai Közösség és a Nyugat-euró­pai Unió ez ügyben hozott válságkezelő döntéseiről pe­dig úgy vélekedett, hogy a gyors lépések kedvező hatás­sal lehetnek a jugoszláviai történésekre. Közlemény A Horvát Szövetség elnökének le­vele Göncz Árpádhoz, Antall Jó­zsefhez és Szabad Györgyhöz: „A magyarországi horvátok nevében kérem Önöket, hogy ítél­jék el a jugoszláv katonai agresszi­ót Szlovéniában és Horvátország­ban. Kérem ezt Önöktől, mint ma­gyar állampolgár, valamint a Ma­gyarországi Horvát Szövetség el­nöki tisztemben. Tudom, hogy az agresszor — a Jugoszláv Néphad­sereg — nem számol az áldozatok számával, nem vesz figyelembe ér­dekeitől eltérőt, azt, ami a népek, köztük a horvát nép elidegeníthe­tetlen és demokratikus joga. Önök, hazám vezetői pedig hű­vös mértéktartásukról tesznek ta­núbizonyságot, megfeledkezvén a baráti jobb nyújtásáról, a közvetlen szomszéd megsegítéséről, azokról, akikkel egy és közös történelmet ír­tunk. Az igazságos értékítélet meg­hozatalához tartozik még az is, hogy nem hagyható figyelmen kí­vül a vajdasági magyar kisebbség érdeke sem. Azonban egyetlen ki­sebbség sem lehet soha senki szá­mára olyan eszköz, amit politikai gyakorlatában — önös és kétes ér­dekeinek megfelelően — manipu­lálhat, illetve zsarolási célra hasz­nálhat fel. Mégis esetünkben az Önök segítségnyújtása példaérté­kű és követendő lehetne mások számára is. A horvát és a szlovén nép, vele az országaikban együtt élő nemzetiségek, köztük a magyar kisebbség ügye, közös akarata, nem hagyható figyelmen kívül. Megítélésem szerint a Magyar Köztársaságnak, eddigi gyakorla­tához hűen szorgalmaznia és tá­mogatnia kellene a népek demok­ratikus akaratát, törekvéseit és el­idegeníthetetlen jogait. A késleke­dés és a tétlenség reflexei megölhe­tik a megszületett két demokráci­át, ha azokat a világ demokratikus államai nem ismerik el és nem tá­mogatják. Bízom józan ítélőképességük­ben, állásfoglalásuk újabb átérté­kelésében.” Tisztelettel: Frankovics György (OS) Az érzelmek hatalma É. M.Z. Nem sűrűn találkozni olyan franciával, aki annyi mindent tett volna a két ország közötti kapcsolatok ápolásáért, mint Pierre Joxe, a francia védelmi miniszter. Korábban mint képviselő és azután mint belügyminiszter is a francia—ma­gyar barátság elmélyítéséért szállt síkra. Pedig ez nem volt könnyű abban az időszakban, amikor a franciák még arról is vitát folytattak, hogy egy kulturális egyezmény kereté­ben öt vagy tíz magyar irodalmi művet fordítsanak le saját nyelvükre. A szokatlan kötődést a gall nemzetvédelmi miniszter ér­zelmi okokkal indokolta: még mint egyetemista társaival tehetetlenül és elkeseredve figyelte az 1956-os forradalom vérbe fojtását és a nagyhatalmak közömbösségét. Nem vé­letlen — említette meg —, hogy most, amikor az ország vég­re demokratikus útra tért, még inkább segítő kezet nyújt felénk. MUNKATÁRSUNK HELYSZÍNI RIPORTJA Egy nap Horvátországban _________________VICSOTKA MIHÁLY_________________ — Nem félnek? — kérdezte a hercegszántói ügyele­tes vámtiszt. — Nem — válaszoltuk szinkronban Bakonyi Ta­más Péter kollégámmal, a Déli Szél című radikális hetilap főszerkesztőjével. De akkor még nem tud­tuk, hogyha ezt a kérdést néhány óra múlva teszik fel, másképp felelünk. A bezdani Duna-híd bácskai oldalán a magyar határtól mintegy 15 kilométerre ütköztünk az első ellenőrzőpontba. Egyenruhás milicisták, s kétes ki­nézetű civilbe öltözött társaik kiszállítottak ben­nünket az autóból, alaposan megmotoztak, majd érdeklődtek, mit láttunk idáig. A híd túlsó felén az út mindkét oldalán gép­ágyúkkal felszerelt tankok, távolabb néhány száz méterrel katonai mentők és egyéb harci járművek sokasága állt. Szinte rutinszerűen lassítottunk, de a járda szélén posztoló kiskatona erélyesen továb­­bot intett. Ennek ellenére megálltunk, elővettük a sajtóigazolványunkat, s egy tiszt külsejű férfi felé indultunk, hogy kicsikarjuk az engedélyt a fotózás­hoz. Úgy viselkedett, mintha néma lett volna, de kézmozdulatával tudtunkra adta: összetöri a gépet, ha nem takarodunk. Az Eszékre vezető úton talán három gépkocsival találkoztunk, azok is szembejöttek. A vidék meg­döbbentően kihalt volt. — Menekülnek a szerbek a városból, félnek a lin­­cseléstől —jegyezte meg a következő ellenőrzőpon­ton a magyarul jól tudó milicista. — Ne menjenek tovább, nem biztos, hogy visszaút is lesz — figyel­meztetett meglepően barátságosan. Ekkor még mintegy ötven kilométerre lehettünk Eszéktől. A közbeeső félórában kihalt falvakon át vezetett az út. Pénteken kora délután Eszéken is csend honolt. Ami feltűnt, a házak ablakában elhelyezett horvát zászlók erdeje. A főtéren találtunk egyenruhás fegyvereseket. Odakanyarodtunk a félig nyitott ka­pu elé. Megszólítottuk a géppisztolyos őrt. — Mire számítanak ? — Amíg lőszer van, remény is van — hallottuk tiszta magyarsággal. S ezt az elszántságot tapasz­taltuk minden horvát katonánál. Egyöntetűen a szerb fasizmust hibáztatták a kialakult nehéz hely­zetért. Megkerestük a helyi milícia központját. Itt már folyamatosan jöttek az egyenruhás és civil fegyve­resek. Hosszú hajú, farmeres fiatal fiúk nevetgélve Kalasnyikoval a vállukon. Mi lepődtünk meg a leg­jobban, hogy simán bejutottunk az épületbe. A ku­tya sem kérdezte,mit akarunk. Valószínűleg elkép­zelhetetlennek tartották, hogy az ellenség betéved­het oda. Egy bajuszos egyenruhás férfihez fordul­tunk. — Tud magyarul? Nemet intett, de elvezetett az egyik társához, akinek megmondtuk, hogy magyar újságírók va­gyunk. Nagy örömre gyűlt. — Ti velünk vagytok, a puska is tőletek van — rázta büszkén a Kalasnyiko­­vot. S intett, hogy menjünk utána. Csodálkoztunk, amikor beült a kocsijába, s röviden csak annyit szólt: követni! Rövid idő múlva megálltunk egy raktárnál, amit civil fegyveresek őriztek a kerítésen belül. Kisebb huzavona után a kísérőnk kérésére bevezettek egy nagy terembe, ahol amerikai gyártmányú, kézi in­dítású harckocsi-elhárító és légvédelmi rakétákat láttunk. Hibát követtünk el, mert elővettük a fény­képezőgépet. A milicisták ezt már soknak találták, udvariasan, de határozottan elvették a filmet, s ki­tessékeltek bennünket a kocsihoz. Még annyit utá­nunk kiáltott egyikük: — Mondjátok meg otthon, hogy mi is szabadságot akarunk, mint ti. —Ajánlot­ta, hogy induljunk haza, amíg nem késő. Beli-Manastir irányába fordítottuk a kocsit, hogy Udvarnál lépjük át a határt. Ám alig hagytuk el Eszéket, feltartóztattak. — Erre nem tudnak menni, mert a csetnikek egy kamiont robbantottak az útra — mondta az egyik katona. Szarvason át Zombor felé indultunk. Alig két­ezer méter megtétele után ismét horvát fegyvere­sek állítottak meg. — Csetnikek zárták el az utat, forduljanak vissza! Könyörögni kezdtünk. Erre átengedtek a bloká­don. Nyolc kilométert autóztunk Szarvasig. Ott is­mét horvát katonák stoppoltak. — Ne menjenek tovább, mert másfél kilométer­re csetnik barikádba akadnak. Mit tehettünk, kockáztattunk. Hirtelen gázt ad­tunk, és elrobogtunk. Rémülten figyeltük a tükör­ből, vajon utánunk lő-e, szerencsére nem tette, csak az öklét rázta. Szarvastól nem messze tényleg ott találtuk a csetnik barikádot. A csetnik fegyveresek nem teke­tóriáztak, a mellünknek szegezték a fegyvert. A saj­tóigazolvány nem segített, a magyarázkodás nem használt, forró lett a hangulat, s az egyik őr az or­runk előtt a levegőbe engedett egy sorozatot, így már elég meggyőző volt a visszafordító pa­rancs. Szarvasnál fejüket csóválták a jóakaróink, akiktől megléptünk. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy ne kérdezzenek ki részlete­sen bennünket, hogy mit láttunk. Visszamentünk Eszékre. Kezdtünk beletörődni, hogy egy darabig nem jövünk haza, amikor az egyik horvát milicista elmagyarázta, merre találunk cset­­nikmentes utat. Ez némi kerülőkkel ugyan, de meg­egyezett az Eszék-Bezdán-Hercegszántó útvonal­lal. A bezdáni híd előtt változatlanul ott álltak a tankok és a harci járművek. A hídtól ötven méterre ágyúval felszerelt hadihajót ringattak a hullámok. A hídon túl megállítottak. Ismét részletesen érdek­lődtek, hogy merre mit láttunk. Rájöttünk, hogy a barikádokon szolgáló katonáknak megdöbbentő a tájékozatlansága. Az a sejtésünk alakult ki, hogy a feletteseik más-más módon tájékoztatják a szem­ben álló feleket, talán azért, hogy a puskaporos han­gulatban ezek a hírek alkalmasak legyenek az egy­más iránti gyűlölet fokozására. Minden magyarul tudó horvát katona azt mond­ta nekünk, hogy a béke tárgyalásos úton csak ideig­­óráig tartható fenn. Számukra csak egy megoldás lehetséges, Horvátország függetlenségének elisme­rése, s a független országban a szerbeket is szívesen látják vendégül. KÖZÉLET 3 Temetnek Prágában KAMARÁS PÉTER Úgy másfél évtizeddel ezelőtt az egyik megyei napilapban meg­jelent egy hír: a városban az ideiglenesen hazánkban állomá­sozó szovjet katonáknak átadták az öröklakásokat. Valószínű­leg nagy botrány lett az ügyből, bár arról hallani nem lehetett, hogy a lap szerkesztői közül bárkit is elbocsátottak volna az ál­lásából. Az viszont tény, néhány évvel később a kabaréműsor sziporkázó poénjai között emlegették ezt a hírecskét. A júniusi búcsúztató hétvégén ünnep volt az egész ország­ban. Harsogó vidámságot adott a nagy esemény: kivonultak az orosz katonák. Lehetne másképp is fogalmazni, egy korszak le­zárult, és mi, magyarok elbúcsúztunk a megszállóinktól. A hí­vatlan vendégek látszólag sok vizet nem zavartak, „csupán ” da­coltak azzal az elvvel, hogy egy állam önrendelkezési jogával teljesen ellentétes az idegen megszállás. S amikor a tényleges függetlenséget üdvözöljük Magyaror­szágon, akkor egy másik esemény, egy politikai temetés napja elé nézünk. Ma Prágában aláírják azt a dokumentumot, amivel hivatalosan megszűnik a Varsói Szerződés. A két alkalom kö­zött nem nehéz megtalálni a mély összefüggést. Az elmúlás je­gyei súlyos politikai mondanivalót tartalmaznak. Ahogyan él­tünk az elmúlt évtizedekben, amilyen valós és képtelen körül­mények vettek körül bennünket, s amilyen hamis ideológiák ve­zették félre az utca emberét, most egy csapásra történelmi moz­zanatképekké zsugorodtak. Már hónapok óta rebesgették, eltemetik a Paktumot. Fokoza­tosan önmagát számolta fel a volt szocialista tábor véd- és dac­­szövetsége. Törvényszerű volt ez a lebontási folyamat, hiszen megszűntek azok az okok, amiért valamikor valakik Kelet-Eu­­rópában egymással szövetkeztek. Igen, a hidegháborús időkről van szó, egykoron minden történelemkönyv tele volt a dogmák­kal, az imperialistáktól fenyegetett a béke, a szocializmus vív­mányai veszélyben vannak. Épp ezért Moszkva vezérletével össze kell fogni az ellenséggel szemben, s erre találták ki a Var­sói Szerződés intézményét. De az idő furcsa összefüggéseket tálalt elénk. A hideghábo­rús acsarkodás már csupán rossz emlékű fogalom, mostanra bebizonyosodott, Keletnek és Nyugatnak nincs szüksége egy­másra vicsorogni, az egységes Európa szelleme — közös érdek, Londontól Moszkváig. Az annyiszor elátkozott NATO pedig nem valamiféle csendőr, amely kizárólag „imperialista érdeke­ket szolgál ki ”, hanem egy új biztonságpolitika központja lehet. Törvényszerű tehát a prágai temetés. Haladva az idő köve­telményével, a volt szocialista országoknak egy merőben új biz­tonságpolitikai rendszert kell kialakítaniuk. Megtanulni béké­ben egymás mellett élni, s nem kreált ellenségekkel ideológiai csatát vívni. Ugyanakkor nem lehet Moszkvával örök haragot játszani, állandó szemrehányásokkal a múltat firtatni. A meg­változott európai biztonsági rendszer szerves része a keleti szomszéd, s az elszigetelés helyett az együttműködés új alapel­veit végre nagyon világosan meg kell fogalmazni. Ettől persze még örültünk a hét végén, vígan temettünk. S ugyanilyen vidámak lehetünk, mert Prágában pontot tehetünk az oly régóta húzódó ügy végére. Varsói Szerződés volt, nincs. Emlékét — ha nem is kegyelet­tel, de megőrizzük.

Next