Pesti Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-01 / 152. szám
II. ÉVFOLYAM 152. SZÁM 1991. JÚLIUS 1. HÉTFŐ Pesti H Hirlap A FRANCIA VÉDELMI MINISZTER MAGYARORSZÁGON Párizs: katonai módosítások Antall József miniszterelnök meghívására magánlátogatáson hazánkban tartózkodott Pierre Joxe, a francia kormány védelmi minisztere. A politikus, a magyar kormányfő mellett Jeszenszki Géza külügy-, Füli Lajos honvédelmi, Boross Péter belügy-, valamint Horváth Balázs tárca nélküli miniszterrel is megbeszéléseket folytatott. Szombaton, a reggeli órákban a tököli repülőtéren rész vett a magyar— román katonai akció, a nyitott égbolt (Open Sky) első repülésén. Pierre Joxe ezt követően a kormány vendégházában sajtótájékoztatót tartott. GULYÁS L. ISTVÁN — Ön szerint elképzelhető, hogy Edith Cresson, az új miniszterelnök asszony személye változást hoz Franciaország védelmi politikájában ? — kérdeztük Pierre Joxetól. — Védelmi politikánkban valóban küszöbön van néhány változás, ezek azonban nem köthetők az új kormányfő személyéhez. Annál inkább az Öböl-háborúhoz, ahol a pozitív katonai tapasztalatok mellett negatívokat is szereztünk. Bár bebizonyosodott, hogy gyors hadtestünk Franciaországtól távol is alkalmas feladatok ellátására, arra változatlanul nincsenek meg az eszközeink, hogy ismeretlen területen, sötétben tapogatózva katonai sikereket érjünk el. A háborúból levont következetetésekre, a Franciaország katonai politikájában eszközlendő módosításokra várhatóan ősszel kerül sor. Mint azt a francia védelmi miniszter elmondta, már többször járt Magyarországon, elődje, Jean-Pierre Chevenement pedig a múlt év decemberében Budapesten készítette elő azt a megállapodást, amely a magyar és a francia hadsereg között néhány hete megszületett. Ez az együttműködés tisztek és technikusok cseréjét jelenti a két ország között, valamint a katonai képzés területén a tapasztalatok átadását. Pierre Joxe elmondta: javasolta magyar kollégájának, Für Lajosnak, hogy évente öt fiatal magyar katonatisztet küldenek néhány hónapra Franciaországba, kapcsolat- és tapasztalatszerzés céljából. A miniszter leszögezte: a magyar—francia katonai megállapodás jelenleg nem tartalmaz haditechnika-eladást a két ország között. Pierre Joxe elmondta, hogy Franciaország és Magyarország között a katonáin kívül más területeken is egyre gyümölcsözőbb az együttműködés, nő a hazánkba irányuló fracia beruházások száma. (Két hét múlva egyébként Marchand francia belügyminiszter is Magyarországra látogat.) A miniszter elismerően szólt a magyar— román katonai együttműködésről, a nyitott égboltról és kijelentette, hogy a légi felvételek készítésére alkalmas és most használt francia felszerelést a magyar és a román hadseregnek ajándékozzák. A jugoszláv helyzettel kapcsolatban Pierre Joxe kijelentette, hogy osztja a francia külügyminiszter, Roland Dumas álláspontját. Az Európai Közösség és a Nyugat-európai Unió ez ügyben hozott válságkezelő döntéseiről pedig úgy vélekedett, hogy a gyors lépések kedvező hatással lehetnek a jugoszláviai történésekre. Közlemény A Horvát Szövetség elnökének levele Göncz Árpádhoz, Antall Józsefhez és Szabad Györgyhöz: „A magyarországi horvátok nevében kérem Önöket, hogy ítéljék el a jugoszláv katonai agressziót Szlovéniában és Horvátországban. Kérem ezt Önöktől, mint magyar állampolgár, valamint a Magyarországi Horvát Szövetség elnöki tisztemben. Tudom, hogy az agresszor — a Jugoszláv Néphadsereg — nem számol az áldozatok számával, nem vesz figyelembe érdekeitől eltérőt, azt, ami a népek, köztük a horvát nép elidegeníthetetlen és demokratikus joga. Önök, hazám vezetői pedig hűvös mértéktartásukról tesznek tanúbizonyságot, megfeledkezvén a baráti jobb nyújtásáról, a közvetlen szomszéd megsegítéséről, azokról, akikkel egy és közös történelmet írtunk. Az igazságos értékítélet meghozatalához tartozik még az is, hogy nem hagyható figyelmen kívül a vajdasági magyar kisebbség érdeke sem. Azonban egyetlen kisebbség sem lehet soha senki számára olyan eszköz, amit politikai gyakorlatában — önös és kétes érdekeinek megfelelően — manipulálhat, illetve zsarolási célra használhat fel. Mégis esetünkben az Önök segítségnyújtása példaértékű és követendő lehetne mások számára is. A horvát és a szlovén nép, vele az országaikban együtt élő nemzetiségek, köztük a magyar kisebbség ügye, közös akarata, nem hagyható figyelmen kívül. Megítélésem szerint a Magyar Köztársaságnak, eddigi gyakorlatához hűen szorgalmaznia és támogatnia kellene a népek demokratikus akaratát, törekvéseit és elidegeníthetetlen jogait. A késlekedés és a tétlenség reflexei megölhetik a megszületett két demokráciát, ha azokat a világ demokratikus államai nem ismerik el és nem támogatják. Bízom józan ítélőképességükben, állásfoglalásuk újabb átértékelésében.” Tisztelettel: Frankovics György (OS) Az érzelmek hatalma É. M.Z. Nem sűrűn találkozni olyan franciával, aki annyi mindent tett volna a két ország közötti kapcsolatok ápolásáért, mint Pierre Joxe, a francia védelmi miniszter. Korábban mint képviselő és azután mint belügyminiszter is a francia—magyar barátság elmélyítéséért szállt síkra. Pedig ez nem volt könnyű abban az időszakban, amikor a franciák még arról is vitát folytattak, hogy egy kulturális egyezmény keretében öt vagy tíz magyar irodalmi művet fordítsanak le saját nyelvükre. A szokatlan kötődést a gall nemzetvédelmi miniszter érzelmi okokkal indokolta: még mint egyetemista társaival tehetetlenül és elkeseredve figyelte az 1956-os forradalom vérbe fojtását és a nagyhatalmak közömbösségét. Nem véletlen — említette meg —, hogy most, amikor az ország végre demokratikus útra tért, még inkább segítő kezet nyújt felénk. MUNKATÁRSUNK HELYSZÍNI RIPORTJA Egy nap Horvátországban _________________VICSOTKA MIHÁLY_________________ — Nem félnek? — kérdezte a hercegszántói ügyeletes vámtiszt. — Nem — válaszoltuk szinkronban Bakonyi Tamás Péter kollégámmal, a Déli Szél című radikális hetilap főszerkesztőjével. De akkor még nem tudtuk, hogyha ezt a kérdést néhány óra múlva teszik fel, másképp felelünk. A bezdani Duna-híd bácskai oldalán a magyar határtól mintegy 15 kilométerre ütköztünk az első ellenőrzőpontba. Egyenruhás milicisták, s kétes kinézetű civilbe öltözött társaik kiszállítottak bennünket az autóból, alaposan megmotoztak, majd érdeklődtek, mit láttunk idáig. A híd túlsó felén az út mindkét oldalán gépágyúkkal felszerelt tankok, távolabb néhány száz méterrel katonai mentők és egyéb harci járművek sokasága állt. Szinte rutinszerűen lassítottunk, de a járda szélén posztoló kiskatona erélyesen továbbot intett. Ennek ellenére megálltunk, elővettük a sajtóigazolványunkat, s egy tiszt külsejű férfi felé indultunk, hogy kicsikarjuk az engedélyt a fotózáshoz. Úgy viselkedett, mintha néma lett volna, de kézmozdulatával tudtunkra adta: összetöri a gépet, ha nem takarodunk. Az Eszékre vezető úton talán három gépkocsival találkoztunk, azok is szembejöttek. A vidék megdöbbentően kihalt volt. — Menekülnek a szerbek a városból, félnek a lincseléstől —jegyezte meg a következő ellenőrzőponton a magyarul jól tudó milicista. — Ne menjenek tovább, nem biztos, hogy visszaút is lesz — figyelmeztetett meglepően barátságosan. Ekkor még mintegy ötven kilométerre lehettünk Eszéktől. A közbeeső félórában kihalt falvakon át vezetett az út. Pénteken kora délután Eszéken is csend honolt. Ami feltűnt, a házak ablakában elhelyezett horvát zászlók erdeje. A főtéren találtunk egyenruhás fegyvereseket. Odakanyarodtunk a félig nyitott kapu elé. Megszólítottuk a géppisztolyos őrt. — Mire számítanak ? — Amíg lőszer van, remény is van — hallottuk tiszta magyarsággal. S ezt az elszántságot tapasztaltuk minden horvát katonánál. Egyöntetűen a szerb fasizmust hibáztatták a kialakult nehéz helyzetért. Megkerestük a helyi milícia központját. Itt már folyamatosan jöttek az egyenruhás és civil fegyveresek. Hosszú hajú, farmeres fiatal fiúk nevetgélve Kalasnyikoval a vállukon. Mi lepődtünk meg a legjobban, hogy simán bejutottunk az épületbe. A kutya sem kérdezte,mit akarunk. Valószínűleg elképzelhetetlennek tartották, hogy az ellenség betévedhet oda. Egy bajuszos egyenruhás férfihez fordultunk. — Tud magyarul? Nemet intett, de elvezetett az egyik társához, akinek megmondtuk, hogy magyar újságírók vagyunk. Nagy örömre gyűlt. — Ti velünk vagytok, a puska is tőletek van — rázta büszkén a Kalasnyikovot. S intett, hogy menjünk utána. Csodálkoztunk, amikor beült a kocsijába, s röviden csak annyit szólt: követni! Rövid idő múlva megálltunk egy raktárnál, amit civil fegyveresek őriztek a kerítésen belül. Kisebb huzavona után a kísérőnk kérésére bevezettek egy nagy terembe, ahol amerikai gyártmányú, kézi indítású harckocsi-elhárító és légvédelmi rakétákat láttunk. Hibát követtünk el, mert elővettük a fényképezőgépet. A milicisták ezt már soknak találták, udvariasan, de határozottan elvették a filmet, s kitessékeltek bennünket a kocsihoz. Még annyit utánunk kiáltott egyikük: — Mondjátok meg otthon, hogy mi is szabadságot akarunk, mint ti. —Ajánlotta, hogy induljunk haza, amíg nem késő. Beli-Manastir irányába fordítottuk a kocsit, hogy Udvarnál lépjük át a határt. Ám alig hagytuk el Eszéket, feltartóztattak. — Erre nem tudnak menni, mert a csetnikek egy kamiont robbantottak az útra — mondta az egyik katona. Szarvason át Zombor felé indultunk. Alig kétezer méter megtétele után ismét horvát fegyveresek állítottak meg. — Csetnikek zárták el az utat, forduljanak vissza! Könyörögni kezdtünk. Erre átengedtek a blokádon. Nyolc kilométert autóztunk Szarvasig. Ott ismét horvát katonák stoppoltak. — Ne menjenek tovább, mert másfél kilométerre csetnik barikádba akadnak. Mit tehettünk, kockáztattunk. Hirtelen gázt adtunk, és elrobogtunk. Rémülten figyeltük a tükörből, vajon utánunk lő-e, szerencsére nem tette, csak az öklét rázta. Szarvastól nem messze tényleg ott találtuk a csetnik barikádot. A csetnik fegyveresek nem teketóriáztak, a mellünknek szegezték a fegyvert. A sajtóigazolvány nem segített, a magyarázkodás nem használt, forró lett a hangulat, s az egyik őr az orrunk előtt a levegőbe engedett egy sorozatot, így már elég meggyőző volt a visszafordító parancs. Szarvasnál fejüket csóválták a jóakaróink, akiktől megléptünk. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy ne kérdezzenek ki részletesen bennünket, hogy mit láttunk. Visszamentünk Eszékre. Kezdtünk beletörődni, hogy egy darabig nem jövünk haza, amikor az egyik horvát milicista elmagyarázta, merre találunk csetnikmentes utat. Ez némi kerülőkkel ugyan, de megegyezett az Eszék-Bezdán-Hercegszántó útvonallal. A bezdáni híd előtt változatlanul ott álltak a tankok és a harci járművek. A hídtól ötven méterre ágyúval felszerelt hadihajót ringattak a hullámok. A hídon túl megállítottak. Ismét részletesen érdeklődtek, hogy merre mit láttunk. Rájöttünk, hogy a barikádokon szolgáló katonáknak megdöbbentő a tájékozatlansága. Az a sejtésünk alakult ki, hogy a feletteseik más-más módon tájékoztatják a szemben álló feleket, talán azért, hogy a puskaporos hangulatban ezek a hírek alkalmasak legyenek az egymás iránti gyűlölet fokozására. Minden magyarul tudó horvát katona azt mondta nekünk, hogy a béke tárgyalásos úton csak ideigóráig tartható fenn. Számukra csak egy megoldás lehetséges, Horvátország függetlenségének elismerése, s a független országban a szerbeket is szívesen látják vendégül. KÖZÉLET 3 Temetnek Prágában KAMARÁS PÉTER Úgy másfél évtizeddel ezelőtt az egyik megyei napilapban megjelent egy hír: a városban az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonáknak átadták az öröklakásokat. Valószínűleg nagy botrány lett az ügyből, bár arról hallani nem lehetett, hogy a lap szerkesztői közül bárkit is elbocsátottak volna az állásából. Az viszont tény, néhány évvel később a kabaréműsor sziporkázó poénjai között emlegették ezt a hírecskét. A júniusi búcsúztató hétvégén ünnep volt az egész országban. Harsogó vidámságot adott a nagy esemény: kivonultak az orosz katonák. Lehetne másképp is fogalmazni, egy korszak lezárult, és mi, magyarok elbúcsúztunk a megszállóinktól. A hívatlan vendégek látszólag sok vizet nem zavartak, „csupán ” dacoltak azzal az elvvel, hogy egy állam önrendelkezési jogával teljesen ellentétes az idegen megszállás. S amikor a tényleges függetlenséget üdvözöljük Magyarországon, akkor egy másik esemény, egy politikai temetés napja elé nézünk. Ma Prágában aláírják azt a dokumentumot, amivel hivatalosan megszűnik a Varsói Szerződés. A két alkalom között nem nehéz megtalálni a mély összefüggést. Az elmúlás jegyei súlyos politikai mondanivalót tartalmaznak. Ahogyan éltünk az elmúlt évtizedekben, amilyen valós és képtelen körülmények vettek körül bennünket, s amilyen hamis ideológiák vezették félre az utca emberét, most egy csapásra történelmi mozzanatképekké zsugorodtak. Már hónapok óta rebesgették, eltemetik a Paktumot. Fokozatosan önmagát számolta fel a volt szocialista tábor véd- és dacszövetsége. Törvényszerű volt ez a lebontási folyamat, hiszen megszűntek azok az okok, amiért valamikor valakik Kelet-Európában egymással szövetkeztek. Igen, a hidegháborús időkről van szó, egykoron minden történelemkönyv tele volt a dogmákkal, az imperialistáktól fenyegetett a béke, a szocializmus vívmányai veszélyben vannak. Épp ezért Moszkva vezérletével össze kell fogni az ellenséggel szemben, s erre találták ki a Varsói Szerződés intézményét. De az idő furcsa összefüggéseket tálalt elénk. A hidegháborús acsarkodás már csupán rossz emlékű fogalom, mostanra bebizonyosodott, Keletnek és Nyugatnak nincs szüksége egymásra vicsorogni, az egységes Európa szelleme — közös érdek, Londontól Moszkváig. Az annyiszor elátkozott NATO pedig nem valamiféle csendőr, amely kizárólag „imperialista érdekeket szolgál ki ”, hanem egy új biztonságpolitika központja lehet. Törvényszerű tehát a prágai temetés. Haladva az idő követelményével, a volt szocialista országoknak egy merőben új biztonságpolitikai rendszert kell kialakítaniuk. Megtanulni békében egymás mellett élni, s nem kreált ellenségekkel ideológiai csatát vívni. Ugyanakkor nem lehet Moszkvával örök haragot játszani, állandó szemrehányásokkal a múltat firtatni. A megváltozott európai biztonsági rendszer szerves része a keleti szomszéd, s az elszigetelés helyett az együttműködés új alapelveit végre nagyon világosan meg kell fogalmazni. Ettől persze még örültünk a hét végén, vígan temettünk. S ugyanilyen vidámak lehetünk, mert Prágában pontot tehetünk az oly régóta húzódó ügy végére. Varsói Szerződés volt, nincs. Emlékét — ha nem is kegyelettel, de megőrizzük.