Pesti Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-02 / 1. szám
II. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1992. JANUÁR 2., CSÜTÖRTÖK PestisU Hírlap TALÁLKOZÁS TÓTH BÁLINTTAL Börtönévek, nők, szarvasok A napokban jelent meg az Orpheusz kiadónál Tóth Bálint verseskötete, a Krisztinavárosi körmenet, amiben a költő régebbi és újabb versei együtt olvashatók. A ritkán megszólaló poétát budai, Medve utcai lakásában értem el, hogy könyvéről, sorsáról faggassam. Tóth Bálint kétlaki, a szó szoros értelmében: a téli-tavaszi hónapokat Budán, a Víziváros peremvidékén tölti, a nyári-őszi hónapokra aztán kiköltözik Nagykovácsiba. Beszélgetésünk tulajdonképpen jó egynéhány esztendővel ezelőtt kezdődött, kint a nagykovácsi erdő szélén. SZEPESI ATTILA — Ősz volt, Bálint, és — nem tudom másképp kifejezni — „szarvasbőgésre” hívtál meg a fiaimmal. Amikor eljött az este, kiballagtunk kerted végébe és füleltünk az erdő felé. Koromsötét volt. A szarvasaid ugyan nem adtak életjelet magukról, ezért egy kicsit nehezteltél is rájuk, de egy konda vaddisznó azért leereszkedett az erdőből, s ott szuszogott, röfögött, dagonyázott a közelünkben. Hogy kerültél Nagykovácsiba? — 1974-ben, életem egyik zűrös esztendejében, épp válófélben, nősülőben voltam, itt találtam albérletet. Nagy László megkért, keresnék a fiának egy eladó telket, amire műteremlakást építhetnének. Elkezdtünk kérdezősködni, róttuk az utcákat, bekopogtunk ide, bekukkantottunk oda, s rátaláltunk a megüresedőben levő házra. Megszerettük, megvettük. Száztízezerért. Rettenetesen nagy összeg volt ez akkor. Valahogy összekapartuk. László fiának műteremgondjai aztán tőlünk függetlenül megoldódtak, de lényegében neki köszönhetjük ezt az öreg házat. Hegyeket, erdőt szerető ember vagyok. Talán furcsállni fogod, sosem jártam Szegeden, Debrecenben. A gyerekkorom Balatongyörökhöz kötődik. Latin-német szakos nagyapám házából a világ legszebb panorámáját láthattam: jobbra a Fonyódi-hegy, balra a Gulács, a Badacsony. — Innen táplálkoznak latin vonzalmaid. — Talán innen is, de főképp Pannonhalmáról, a gimnáziumból. Mindig vonzott a dél világossága, napja. A nekem legkedvesebb Ady Endre északi embernek mondta magát egy versében, pedig nem volt az. Magam sem vagyok az. Szeretem a mediterrán fényt, a szimmetriát. — Pannonhalma után a bölcsészkar következett. Még elérhetted a nagy öregeket, a híres professzorokat. — Sajnos nem így volt. Mert legtöbbjüket 1948-ban menesztették. Kevesen maradtak közülük. Például Paizs Dezső. Emlékszem, egyszer Sztálin valahányadik születésnapját ünnepelték, Paizs kis késéssel érkezett. Épp vette le a kabátját a díszasztalnál, amikor elkezdődött az ütemes taps. Szóval dörgött a taps, és ekkor ő szándékosan földre ejtette a kalapját, lekuporodott, kereste az asztal alatt, hogy ne kelljen tapsolnia. Egyébként az évfolyamtársaim közül ma sokan az ország vezetői, ilyen-olyan beosztásban. Gondolatban sokat vitatkoztam velük. Képtelen vagyok a konformizmusra. Tudom, azt teszik, amit tehetnek, de sokszor úgy érzem, alulmúlják önmagukat. Vitatkozó, nyitott ember vagyok, voltam. Nem csoda, hogy a bölcsészkarról egyenesen a börtönbe vezetett az utam. Nézd, itt ez a kézzel írott, illusztrált, kézzel kötött könyv. Egyedi példány. Ott bent írtuk, rejtegettük. Együtt raboskodtam Tollas Tiborral, Kárpáti Kamillal, Szathmáry Györggyel, Béri Gézával. És szegény Gérecz Attilával, aki 1956 november 7-én elesett a Klauzál tér közelében. — Új verseid egyik ciklusa, a Versek szalmazsákból és asztalfiókból, ezeket a verseidet tartalmazza. „Nemcsak az élethez, a halálhoz sincs jogom immár-J sűrűszövésű a drót, védi az ablakomat. Hát járok fel-alá, hét lépés hosszú a zárka, s gyűlnek a verssoraim; nagyszerű módszer ez így: most szaporázom a lépést, épp fél pentamétert ad! kongva cipőm sarka: tá-tititá-titi-tá. ” Ez már érett Tóth Bálint-vers, pedig fiatal voltál. Megkérdezhetem, hogy hozzányúltál-e utóbb a börtönverseidhez? — Nemigen. Csiszolgattam persze itt-ott rajtuk, de nagyrészt érintetlenül maradtak. Vannak persze a fiókomban töredékek, ezeket szeretném még befejezni. De ahol jelentősebben belenyúlok a vers szövetébe, ott mindig jelzem, hogy két időben, két nekifutásra készültek el. — Későn indultál. Mondhatom, egy nemzedéknyi késéssel. Ennek is a börtönévek az okai. — Tatabányán szenet fejtettem a rabtársaimmal. Ott tudtam meg, mi az a metán, a sújtólég. Ketten meghaltak a közelemben. Amikor a börtönből kikerültem — ne feledjem, időközben meghalt édesapám, nem lehettem ott a temetésén —, se állásom, se semmim. Keresztury Dezső intézte el, hogy az Országos Széchényi Könyvtárba kerüljek. ’68-ban, február 29-én, tehát szökőnapon, rehabilitáltak. Csak ezután jelenhetett meg az első könyvem, a Nehéz örökség, ’69-ben. Sokat segített Benjámin László. Őt ma nem szokás szeretni, hadd mondjam el hát, hogy tiszta ember volt, talpig férfi és — én ismertem egy-két Festetich herceget, tudom mit beszélek — úriember, függetlenül attól, a társadalom melyik rétegéből jött. — Első versed, amire én felkaptam a fejem, a Litánia a magamra maradásért, a nőkről szól, értük rajong, velük viaskodik. — Igen. Legtöbb versem, még az úgynevezett politikaiak is, a nőknek köszönhetők. Az igazán szerelmes természetű poéták, Petrarca, Dante, Balassi, Ady, vallási és politikai lírája is erős. Fene tudja, hogy van ez. A legtöbb jót és a legtöbb rosszat a nőktől kaptam. Ha jelen vannak, kibillentik az embert egyensúlyából, mint a mágneses sarok a jéghegyet. Az igazi lelki szuverenitás: barangolni az erdőn, kinn a természetben, mindenkitől távol. — Mostanában keveset írsz, vagy csak én látom így? — Mondjuk így: „nekifutásban vagyok”. Meg akarom írni a „vallomásverseimet”. Joviális típus vagyok, nyilasjegyű, aki a szépség megszállottja. Talán lusta is vagyok. Sokat dohogok. Nem hittem volna, hogy még az én életemben összedől a kommunizmus, hogy szabad lesz Magyarország. Ha uralkodó volnék, nem udvaroncokat és udvari bolondokat tartanék, hanem költőt, profetikus poétát, aki a szemembe mondhatná, amit Marcus Aurelius jegyzett fel magamagának: Vigyázz, hogy el ne császárosodjál! — Mit jelent neked Nagykovácsi? — Visszakaptam a természetet, Györököt, Keszthelyt, ahol a gyerekkoromat töltöttem, a cserkészetet. Sajnos, Nagykovácsi is romlik. Építkeznek, fogynak a fák. Szomszédom mondta, addig volt jó, amíg az utcánk füves volt, amíg a kerítésen átugráltak a szarvasok. Bejöttek a kertbe, igaz, lerágcsáltak egy-két fát, de ki róhatja ezt föl nekik. Most odább húzódtak, a vaddisznókat is megritkították. A házunk ma is az erdő szélén áll, de az erdő, a természet valamiképp elhúzódóban van tőlünk. Menekül képletesen, meg a szó legszorosabb értelmében is. A Miskolci Nemzeti Színház Árkosi Árpád rendezésében mutatta be Moliére Úrhatnám polgár című játékát. Képünkön a két főszereplő: Szervét Tibor és Kovács Lajos. „A legdöntőbb pillanat az volt az életemben, amikor testem ráébredt halandó voltára” —nyilatkozta Rainer Werner Fassbinder a harminchat esztendőt megélt német rendező. A sehová sem tartozás, a kitaszítottság, a számkivetettség filmköltője, alternatív színházi rendezője volt. Legendás alak, félve tisztelte, szeretve gyűlölte a nőket, pszichológusok szerint ez volt biszexuális vonzalmainak egyik kulcsa. Az ellentmondások, a paradoxonok embere. Ugyanúgy iszonyodott a tipikus német kispolgári mentalitástól, mint annak gyökeres ellentététől, a kozmopolita csavargói életviteltől (Digó,1969). Érezte, hogy a két abszurd véglet ugyanazon „bot két vége”, negatív ekvivalense. Mint ahogy végleg leszámolt baloldali nosztalgiáival, forradalom-hitével is. Az 1979-ben befejezett A harmadik generáció arról vall, hová züllik a forradalmi tett eszméje a gyakorlatban. Filmjének kisstílű, rosszindulatú terrorista stílusú forradalmárai rosszabbak az őket üldöző rendőröknél. De a slusszpoénban a hatalomnak is megadja azt, ami jár. Eljut odáig, hogy tagadja a demokratikus hatalmi struktúra létjogát —, egy időben az ellene küzdők jogaival. Ha a világ egyik legcsodálatosabb melodrámáját látjuk tőle sorrendben legeslegelőször, A félelem megeszi a lelket című szerelmi történetet, akkor úgy ítéljük meg, hogy a világ legtoleránsabb embere. Empátiája lenyűgöző. Egy feketebőrű fiatalember és egy idős német nő vonzalmát teszi számunkra elfogadhatóvá. Mármint a korkülönbséget, ami a legszabadabban gondolkodó emberben is ösztönös ellenérzéseket ébreszt. Fassbinder filmjének elhiszszük, hogy hősei imádják egymást, sőt, szégyelljük a kezdeti viszolygásunkat. Finoman, árnyaltan tárja elénk a különös love story minden lélektani csapdalehetőségét, s vele együtt arra is ráébredünk: egyetlen borzalmas dolog van, a félelem. Előle menekülünk, s ha — idézve Rónay György gondolatait — bele tudunk feküdni a másik ember szorongásainak mocskába, még e földön megválthatjuk magunkat tőle. A félelem teszi idegenné azokat az embereket, akiket egymásnak teremtett az Isten. A jóvágású fiatalember és az öreg hölgy képessé vált arra, hogy legyőzze a lényegtelent, s eljutnak a valódi szerelem, a lélektestvérség lényegéhez. A zöldségkereskedő (1971) A félelem megeszi a lelket antitézise is lehetne. Ez egy olyan melodráma, amelynek mélyén a valódi, tiszta érzelmek tökéletes ellentéte vibrál. „Ez” a Fassbinder (mármint A zöldségkereskedő rendezője) azt bizonygatja nekünk egyrészt gyilkos hévvel, másfelől cinikus humorral, hogy az emberi kapcsolatokban a sztereotípiák, a felületes megrögzöttségek, az elaggott táradalmi konvenciók ereje érvényesül mindenekelőtt. Fassbinder nagy művei, a Maria Braun házassága, a Lili Marlen, a Veronika Voss vágyakozása — mind, mind arról vallanak, hogy semmiféle megoldást nem várhatunk kívülről. A társadalom elaggott, elkorhadt. Kapcsolataink kiüresedettek, legföljebb onnan érkezhet valamiféle megváltás számunkra, ahonnan nem számítunk reá. Csak a tragikus véletlenek ellentéte segíthet rajtunk bizonyos pillanatokban, ha teljesen véletlenül a visszájára fordul. A Maria Braun házassága befejező, tragikus záróvillanásáig úgy véljük: par excellence német kispolgár főhősünk számára talán még maradt egy kis kapaszkodó. Az újrakezdés lehetősége a német gazdasági csoda reményének révületében. De sajnos, a végzet mégis korrigálja magát, így Rainer Werner az egymásra fényképezett rikító és hideg fények, a tágasan rideg enteriőröket és a jellegzetesen német (berlini) néptelen utcákat egymás mellé, olykor egymásra montírozó mágusa életének utolsó filmjében eljutott odáig, hogy semminek nincs valódi értelme. Az erkölcs, az erkölcstelenség, irreleváns fogalmak. Az ember csak úgy van, és kész. De valamivel mégiscsak ki kell töltenie életének pillanatait a halál érkezéséig. Egyetlen dolog, ami szerinte az embert még felborzolhatja tökéletes apátiájából: az élmények intenzitása. S az intenzitás legtökéletesebb foglalata a bűn. Nem véletlen, hogy Báron György ellenszenves remekműként aposztrofálja a homoszexuális Faust történetét (Querelle, szerződés az ördöggel, 1982). Fassbinder elidegenítő-taszító világától egyébként is sokan idegenkednek. Sokan vagyunk vele úgy, hogy elismerjük: óriási tehetség. Sátáni logikával írja le azt a lefelé tartó ívet, amelynek vége a pokolba torkoll. S a logikus végpontként készítette el kedvenc regényéből Jean Genet írta meg Querelle hatalmas botrányt fakasztó történetét, A jóvágású matróz negatív Faustiádáját. E történetben a szerelmet homoszexuális vonzódás, a szabadság felsőfokát a gyilkosság képviseli. Fassbinder elkészítette a maga apokalipszis-filmjét. Genet abszurd optikáját hívta segítségül szörnyű látomásához. Sokkol és figyelmeztet bennünket: vigyázzunk, akár idáig is süllyedhet az emberiség. S ami elidegenít, túlságosan azonosul hőseivel. Íme az ember, aki szerződést kötött az ördöggel. Úgy érzem, az ép erkölcsi érzékkel rendelkező nézőben úgyis fölébred a szükségszerű distancia, a távolságtartás morális kényszere. Van, aki úgy érzi, a Querelle után csak a Rimbaud-féle tökéletes elhallgatás következhetett volna immár. Rainer Werner Fassbinder, ez a lenyűgözően sátáni alkotó végtelen őszintesége valahol mégis angelusi. 1982. június 10-én, halálának napján talán így is megbocsájtan szólt tiszteletére az angyalok kórusa. Az elemi erejű tehetség jogán is megilleti. FILM LEVÉL Ördögi szerző PÓSA ZOLTÁN ULTÚRA.