Pesti Hírlap, 1992. május (1. évfolyam, 67-91. szám)
1992-05-22 / 84. szám
1. (151.) ÉVFOLYAM 84. SZÁM 1992. MÁJUS 22., PÉNTEK Pesti Hírlap TALÁLKOZÁS CSAVLEK ETELKÁVAL Sztár — sztárallűrök nélkül Szeretet, derű, bölcsesség — ezt sugározzák a kerámiák és a színpadi alakítások. Bájos, kék pegazusok, mosolygó unikornisok, éterien tiszta Farainak, ellenállhatatlan Giulietták, szellemes Alicék megformálója Csavlek Etelka magánénekesnő. RÉFI ZSUZSANNA — Ez lesz a tizedik évadja az Operaházban. Hogyan, miért vált pályát egy sikeres keramikus? — Apám manuális tehetségét és édesanyám csodaszép hangját örököltem. Gyerekkoromtól énekes akartam lenni, de édesapám féltett a színházi világtól, és tudatosan a kerámia felé terelgetett. Ez számomra sohasem volt kényszerpálya, így aztán először elvégeztem az Iparművészeti Főiskolát. Felvételiztem ugyan a Zeneakadémiára, de nem volt számomra életbevágóan fontos, hogy fölvegyenek. Nem vettek föl. Férjhez mentem. Megszületett a két lányom, közben kiállításokat rendeztem. Eltelt hét év és hiányozni kezdett az éneklés, a zene. Pauk Annánál kezdtem éneket tanulni, magánúton. A negyedszeri próbálkozásra fölvettek az Operaházba. —Harmincöt évesen, mint kezdő került be egy öntörvényű zárt világba. Olyan kollégák közé, akik évekig tanulták a főiskolán a színpadi mozgást, játékot. Mennyire volt nehéz a beilleszkedés ? — Számomra nagyon fontos, hogy egy közösség tagja legyek, szeretek tartozni valahova. A színpadon az számít igazán, milyen képességekkel érkezik valaki a pályára. Bizonyos mértékig mindenki tanítható. Színpadi sugárzás viszont vagy van, vagy nincs. Engem a színházban ma is kuriózumként tartanak számon. Minden feladatot, amit kaptam, a magam szintje és mércéje szerint oldottam meg. Szerepformálásaimban ösztönösen éreztem, hogy az adott figura hogyan mozog, hogyan viselkedik az adott életkorban, szituációban. — Meghallgatja, elolvassa az önről szóló kritikákat? — Természetesen. Egy művésznek tisztában kell lennie önmagával, hibáival és erényeivel; akkor nyitott szívvel, lélekkel tud másokat is meghallgatni. Az alkotó munka alapvető feltételének érzem a rendet és fegyelmet. Idegesít a hiba, rettentően bánt a zenei tévedés. Hiszen a színpadon a legcsodálatosabb érzés az, hogy az ember adhat valamit a közönségnek. Ezt pedig a lehető legszínvonalasabban kell tennie. — A műhely magányában kötetlenül alkotó művészből közismert operaénekesnő lett, kötött időbeosztással, életrenddel. Megváltozott ettől ? — Nem. Lélekben ugyanaz a természetes ember maradtam, aki voltam. Talán éppen azért, mert évekig egyedül dolgoztam az agyaggal. Nincsenek sztárallűrjeim, a túlzott öltözködés, festés fáraszt. Ha becsukom magam után a színház kapuját, úgy gondolom, attól még művész maradok, ha nincs rajtam nercbunda. Ezek külsőségek, ami igazán számít, az az ember belsejéből fakadó sugárzás. — Mindig jókedvűnek, mosolygósnak látják, mindenki szeretettel emlegeti önt. Miből meríti a szeretetet, a derűt? — Ilyennek születtem. Néha nagyon rosszkedvem van, de az nem látszik rajtam, nem mutatom. Mellettem senki ne legyen szomorú. Ha látom, hogy egy virág nem érzi jól magát nálam, gyorsan elajándékozom. — Első kiugró sikerét a Lombardok Giseldéjaként aratta. Utána egymást követték a nagy szerepek: Melinda a Bánk bánban, a Grófné a Figaró házasságában, Desdemona az Othellóban, a Tábornagyáé a Rózsalovagban. Van olyan szerep, amit még nem énekelt, de nagyon szeretne? — Puccini Toscája és Verdi Aidájának a címszerepe. — Milyen feladatok várnak önre nyáron ? — Az operafesztiválon Mozart Don Giovannijában éneklem Donna Annát, júliusban pedig a fertőrákosi Barlangszínházban a Fidelio címszerepét. Berlinben Rossini-áriákkal lépek fel, a pécsi Falstaffban, amit Békés András rendez, én játszom Alice-t. — Ön sikeres, sokat foglalkoztatott énekesnő. 1988- ban kapta meg a Liszt Ferenc-díjat, tavaly a Székely Mihály-ezrdékplakettet. Mégis ritkán lép fel külföldön, alig van lemezfelvétele. Miért? — Sok múlik a kapcsolatokon, ismeretségeken. Én nem vagyok benne a megfelelő körökben. — Ennyi munka mellett mi jelenti a kikapcsolódást, pihenést? — Mindenekelőtt az alvás. Imádok aludni. Ha esti előadásom van, délután is lefekszem egy-két órára. Ha több a szabadidőm, a káptalanfüredi nyaralónkban kertészkedem, az ott töltött idő regenerál a legjobban. Van ott minden: mókus, sikló, százféle növény, sőt még egy visszajáró betörő is. Most gyarapodott a gyűjteményem egy biciklivel. Egyenesen már tudok vele menni, csak a kanyarokhoz kell egy focipályányi hely. — Jut ide a kerámiára is? — Már évek óta nem, sajnos. A kerámiázás és az éneklés egyszerre nem megy, mert mindkettő egész embert kíván. Összecsapott, elnagyolt művekre nincs szükség. Ha egyszer abbahagyom az éneklést, természetesen visszatérek a koronghoz. A HUSZONKILENCEDIK ÉVADJÁRA KÉSZÜL A VÁRSZÍNHÁZ Gyula, a megszállottak városa Gyula városa meglehetősen kívül esik fővárosközpontú országunk mindennapi történéseitől. A kétszázhúsz kilométeres távolság Budapesttől, de talán még inkább a román határ szinte érintőleges közelsége önmagában elriasztó tényező a nyugati turisták, de még az itthoniak számára is. Sokan egyenesen azt tartják, hogy Gyula igazából már a Balkán része. Balkán? Valóban az lenne a török hódoltság idején a Kelet Velencéjének nevezett város, Erkel Ferenc zeneszerző és Gyulai László festőművész szülőhelye? Ennek ellenkezőjét nem nehéz bizonyítani: mindössze el kell látogatni ide, Békés megye kulturális központjába, ahol például a Várszínház immár a huszonkilencedik évadjára készül. GULYÁS L. ISTVÁN A Gyulai nyár gerincét az idén is a Várszínház előadásai adják majd, s akárcsak eddig, most is Havasi István igazgató, a fáradhatatlan művészetpártoló, főállásban „egyszemélyes vállalkozó” hívja életre a fesztivált. Ő az egyes számú megszállott, MEGSZÁLLOTT !. Ha történelmi távlatokban gondolkodunk, három évtized nem nagy idő, ha egy színházra érvényes, annál inkább. De a dolgok még régebben kezdődtek . Havasi István 1955-öt tartja a fordulat évének Gyulán, amikor is a helyi tanács vezetése elhatározta: kultúrcentrummá fejleszti a várost, fejlett idegenforgalommal párosítva. Ehhez természetesen leginkább a sikeres kútfúrások, a gyulai gyógyvízte lelés adta meg a nagy lökést, de 1960-ban — Erkel Ferenc születésének 150. évfordulóján — már itt rendezték meg az országos dalos találkozót. Ezt követően a néptánc- és zenekari fesztiválok sora következett — s szép lassan felmerült egy nyári „szezonszínház” létrehozása is. Pedig... Hogy is fogalmazta meg évekkel ezelőtt Gyurkovics Tibort .Mikor először hallottam, hogy Gyulán, a várban játékokat akarnak rendezni, elfanyalodtam. Szabad ég alatt elszálló szó... Öreg falak, némi turistazaj, elhajított szendvicsek a magyar ég alatt. Aztán megfordult az ég. Erős, szép darabokat játszottak, amelyek közül nem egy berobbant a kőszínházakba is." Maga a vár Közép-Európa egyetlen viszonylag épségben maradt vára. Itt, a Várszínpadon volt ősbemutató többek között Németh László Sámsona (1983) és Sütő András Álomkommandója (1987) is. Sütő András Az ugató madár címmel idén is eddig még be nem mutatott darabbal tiszteli meg a közönséget (rendező: Sík Ferenc). A sokat látott várfalak környezetében különösen nagy élménynek ígérkezik Erkel Bánk bánja, valamint a Tószínpadon Kacsóh Pongrác János vitéze, utóbbinak rendezője és főszereplője is Gulyás Dénes. A nyári gyulai színházi programot a „Magyar líra fesztiválja” — válogatás a hazai és a határainkon túli magyar költészet legszebb alkotásaiból — zárja, a június 21-i ünnepélyes megnyitó után egy hónappal, augusztus 23-án. A Gyulai nyár szabadtéri programjához könnyűzenei koncertek — R—Gó, Manhattan, Beatrice, Pál utcai fiúk — és egy dzsesszfesztivál (a Benkó Dixieland Banddel) is tartozik. Aztán — július utolsó hetében — lesznek itt még Végvári napok is, népi iparművészeti vásárral. MEGSZÁLLOTT II. Van tehát, akinek a színészeket és rendezőket sikerül évről évre Gyulára csábítani — kevesen tudják, hogyan, hiszen például a várszínház évi huszonhat milliós működési költségéből az idén az önkormányzat csak hatot tudott adni. Van azonban ebben a városban olyan is, aki a tűzoltók mesterségéért kész mindenre. A tervek szerint augusztus 20-án kerül sor majd a tűzoltózenekarok nemzetközi fesztiváljára, Dudaszeg József gyulai tűzoltóparancsnok azonban igazából már a jövő tavaszra gondol, a világtalálkozóra, vagyis a nemzetközi tűzoltó csillagtúrára, amelynek két védnöke Göncz Árpád és Habsburg Ottó. A fecskendősök mozgalma 1975-ben indult Ausztriából, valójában egyszerűen „laza barátkozási” céllal. Gyulán sem várható más, a családtagokkal együtt meghívott négyezer tűzoltó igazi happeningre készül, amelybe az is beletartozik, hogy öreg tűzoltókocsik százai dudálnak a főutcán. A szervezési költségeket egy alapítvány fedezi. MEGSZÁLLOTT III. Ha valakinek a testmagassága még jóindulattal sem éri el a 160 centimétert — különösen, hogyha férfiról van szó —, arra furcsán néznek az emberek. Nos, képzeljenek el egy ilyen embert, akinek ráadásul a névjegykártyáján ez szerepel: preparátor-dermoplasztikus. Csodabogár. Viszonylag fiatal korára önálló lakása lett, erre berendezi dzsungelnak, aludni pedig eljár albérletbe. Még ilyet! Azt, hogy Nagy Zoltánnak hívják, szerintem még ő maga is mellékesnek tartja. A fontos inkább az, amit csinál: Magyarország egyetlen állatkertjét hozta létre Gyulán, szinte természetes környezetben , kitömött kellékekből. * * * A harminchét ezres békési kisváros napjainkra eljutott odáig, hogy „megszállottjai”, különös személyiségei ne jelentsenek kizárólagos elsődlegességet, s Gyula valóban az legyen, amire évtizedekkel ezelőtt vágyott: kultúr- és idegenforgalmi centrum. Szállodái, kempingjei minden igényt kielégítenek, tavaly több, mint egymillióan látogatták azt a várfürdőt, amely húsz medencével rendelkezik. A helyi Idegenforgalmi Kamara, amely a fejlődés egyik legfőbb motorja, egyre nagyobb beleszólást nyer az önkormányzat irányításába is. S bár utóbbi még tele van gondokkal, mert a Kecskemét—Gyula közötti országutat halálútnak nevezik, a telefonhelyzet katasztrofális — a polgármester álma, a Kelet kapujának kiépítése, a tranzitállomás, a vámszabadterület megteremtése több már, mint egyszerű hallucináció — közelebb van a valósághoz. Előbb-utóbb pedig a külföldi tőkének is rá kell akadnia erre az épülő-szépülő ékszerdobozra. A gyulai „Balkán” nagy ugrásra készül... HANGSZÓRÓNÁL IBábel tornya SZEPESI ATTILA Nem irigylem a bukaresti városatyákat. Nekik is megvan a maguk Bős—Nagymarosa, csak éppen másképp hívják. És még annyi könnyebbségük sincs, hogy az esetleges kudarcért valamelyik szomszédra háríthatnák a felelősséget. A bukaresti elnöki palotáról van szó, arról az építészeti-városrendezési szörnyszülöttről, amit a Kárpátok jobb létre szenderült (szenderített) géniusza építtetett magának. Ki ne emlékezne a tévében valaha látott képekre, a holdbéli tájra, amivé a csizmadiából lett isten-császár és baljós árnyéka, a világ első analfabéta akadémikusa változtatta a „Dimbovita-parti Párizs” régi városnegyedeit — sok százéves lakóépületeket sarabolva le, öreg templomokat állítva félre az útból —, hogy a márványból épült Bábel tornyának helyet csináljon. Sokmilliárdba került a majdnem kész építmény, miközben a jobb sorsra érdemes ország lakói éhezve és dideregve kényszerültek tapsolni ezt a belső-afrikai nívójú tébolyt: az önimádat, az akarnokság, a giganto-, cézáro-, megalo- és egyéb mániák riasztó emlékművét. Kilakoltatottak sora lett öngyilkos, gondolkodó mérnökök sora lett földönfutó, mert nem értette, nem akarta megérteni ennek a XX. századvégi Kheopsz-piramisnak a rendeltetését, miközben rabok ezrei — köztük szép számmal magyarok is — és mindenféle címzetes rabszolgák tákolták vérrel és verítékkel a városképet összekaszaboló építményt.rt. Most ott áll a gigantikus palota majdnem befejezve, és a derék bukarestieknek főhet a feje, mit kezdjenek vele. Hallom a rádióban, hogy Újabb és újabb tervek születnek az építmény esetleges hasznosítására. Nyugati tőke bevonásával szállodákat, üzletközpontokat próbálnának itt létesíteni, ám kétséges, juthatnak-e valamire. Mert ez a palota-komplexum mindenre alkalmatlan, csakis a maga fellengzős céljaira lett volna felhasználható, pestiesen szólva: úgy rossz, ahogy van. Lebontani? Ez újabb milliárdokba kerülne. Az átalakítás szintén. Szétszedése és elhordása olyasféle feladatot róna a tanácstalan bukarestiekre, mintha mi mondjuk a Gellért-hegyet akarnánk talicskával eltüntetni a föld színéről. Szóval — ahogy mondani szokás — a feladat adva van, ám a megoldás sehogysem akar megszületni. A kivégzett diktátor-pár pedig kinéz a föld alól és — tisztesség ne essék szólván — röhög a markába. Emlékművet akartak állítani maguknak „örök időkre” és most — ha tetszik, ha nem — tessék, itt van. Szobraikat összetörhették, kisebb palotáik százait felhasználhatták értelmes célokra, de ezzel a „borzasztó toronnyal” nincs mit kezdeni. Aki járt már Berlinben, felidézheti emlékezetéből a Miasszonyunk-templom romjait, amit meghagytak a téboly emlékművéül. Ez a gigantikus bukaresti tákolmány is hasonlóképp az őrület mementója. És aki járt már a Dunakanyarban, az is felidézhet valami hasonlót, csakhogy ennek Bős—Nagymaros a baljóslatú neve. KULTÚRA 11