Pesti Hírlap, 1992. május (1. évfolyam, 67-91. szám)

1992-05-22 / 84. szám

1. (151.) ÉVFOLYAM 84. SZÁM 1992. MÁJUS 22., PÉNTEK Pesti­ Hírlap TALÁLKOZÁS CSAVLEK ETELKÁVAL Sztár — sztárallűrök nélkül Szeretet, derű, bölcsesség — ezt sugározzák a kerámiák és a színpadi alakítások. Bájos, kék pegazusok, mosoly­gó unikornisok, éterien tiszta Farainak, ellenállhatatlan Giulietták, szellemes Alicék megformálója Csavlek Etelka magánénekesnő. RÉFI ZSUZSANNA — Ez lesz a tizedik évadja az Operaházban. Hogyan, miért vált pályát egy sikeres kera­mikus? — Apám manuális tehet­ségét és édesanyám csoda­szép hangját örököltem. Gye­rekkoromtól énekes akartam lenni, de édesapám féltett a színházi világtól, és tudato­san a kerámia felé terelge­tett. Ez számomra sohasem volt kényszerpálya, így aztán először elvégeztem az Ipar­­művészeti Főiskolát. Felvé­teliztem ugyan a Zeneakadé­miára, de nem volt számom­ra életbevágóan fontos, hogy fölvegyenek. Nem vettek föl. Férjhez mentem. Megszüle­tett a két lányom, közben ki­állításokat rendeztem. Eltelt hét év és hiányozni kezdett az éneklés, a zene. Pauk An­nánál kezdtem éneket tanul­ni, magánúton. A negyedsze­ri próbálkozásra fölvettek az Operaházba. —Harmincöt évesen, mint kezdő került be egy öntörvé­nyű zárt világba. Olyan kollé­gák közé, akik évekig tanul­ták a főiskolán a színpadi mozgást, játékot. Mennyire volt nehéz a beilleszkedés ? — Számomra nagyon fon­tos, hogy egy közösség tagja legyek, szeretek tartozni va­lahova. A színpadon az szá­mít igazán, milyen képessé­gekkel érkezik valaki a pá­lyára. Bizonyos mértékig mindenki tanítható. Színpa­di sugárzás viszont vagy van, vagy nincs. Engem a színház­ban ma is kuriózumként tar­tanak számon. Minden fel­adatot, amit kaptam, a ma­gam szintje és mércéje sze­rint oldottam meg. Szerep­­formálásaimban ösztönösen éreztem, hogy az adott figura hogyan mozog, hogyan visel­kedik az adott életkorban, szituációban. — Meghallgatja, elolvas­sa az önről szóló kritikákat? — Természetesen. Egy művésznek tisztában kell lennie önmagával, hibáival és erényeivel; akkor nyitott szívvel, lélekkel tud másokat is meghallgatni. Az alkotó munka alapvető feltételének érzem a rendet és fegyelmet. Idegesít a hiba, rettentően bánt a zenei tévedés. Hiszen a színpadon a legcsodálato­sabb érzés az, hogy az ember adhat valamit a közönség­nek. Ezt pedig a lehető leg­színvonalasabban kell ten­nie. — A műhely magányában kötetlenül alkotó művészből közismert operaénekesnő lett, kötött időbeosztással, élet­renddel. Megváltozott ettől ? — Nem. Lélekben ugyan­az a természetes ember ma­radtam, aki voltam. Talán éppen azért, mert évekig egyedül dolgoztam az agyag­gal. Nincsenek sztárallűrje­im, a túlzott öltözködés, fes­tés fáraszt. Ha becsukom magam után a színház kapu­ját, úgy gondolom, attól még művész maradok, ha nincs rajtam nercbunda. Ezek kül­sőségek, ami igazán számít, az az ember belsejéből faka­dó sugárzás. — Mindig jókedvűnek, mosolygósnak látják, min­denki szeretettel emlegeti önt. Miből meríti a szeretetet, a derűt? — Ilyennek születtem. Néha nagyon rosszkedvem van, de az nem látszik raj­tam, nem mutatom. Mellet­tem senki ne legyen szomo­rú. Ha látom, hogy egy virág nem érzi jól magát nálam, gyorsan elajándékozom. — Első kiugró sikerét a Lombardok Giseldéjaként aratta. Utána egymást követ­ték a nagy szerepek: Melinda a Bánk bánban, a Grófné a Figaró házasságában, Desde­­mona az Othellóban, a Tá­bornagyáé a Rózsalovagban. Van olyan szerep, amit még nem énekelt, de nagyon sze­retne? — Puccini Toscája és Ver­di Aidájának a címszerepe. — Milyen feladatok vár­nak önre nyáron ? — Az operafesztiválon Mozart Don Giovannijában éneklem Donna Annát, júli­usban pedig a fertőrákosi Barlangszínházban a Fidelio címszerepét. Berlinben Ros­­sini-áriákkal lépek fel, a pé­csi Falstaffban, amit Békés András rendez, én játszom Alice-t. — Ön sikeres, sokat fog­lalkoztatott énekesnő. 1988- ban kapta meg a Liszt Fe­­renc-díjat, tavaly a Székely Mihály-ezrdékplakettet. Még­is ritkán lép fel külföldön, alig van lemezfelvétele. Mi­ért? — Sok múlik a kapcsola­tokon, ismeretségeken. Én nem vagyok benne a megfele­lő körökben. — Ennyi munka mellett mi jelenti a kikapcsolódást, pihenést? — Mindenekelőtt az al­vás. Imádok aludni. Ha esti előadásom van, délután is le­fekszem egy-két órára. Ha több a szabadidőm, a kápta­lanfüredi nyaralónkban ker­tészkedem, az ott töltött idő regenerál a legjobban. Van ott minden: mókus, sikló, százféle növény, sőt még egy visszajáró betörő is. Most gyarapodott a gyűjteményem egy biciklivel. Egyenesen már tudok vele menni, csak a kanyarokhoz kell egy focipá­­lyányi hely. — Jut id­e a kerámiára is? — Már évek óta nem, saj­nos. A kerámiázás és az éneklés egyszerre nem megy, mert mindkettő egész em­bert kíván. Összecsapott, el­nagyolt művekre nincs szük­ség. Ha egyszer abbahagyom az éneklést, természetesen visszatérek a koronghoz. A HUSZONKILENCEDIK ÉVADJÁRA KÉSZÜL A VÁRSZÍNHÁZ Gyula, a megszállottak városa Gyula városa meglehetősen kívül esik fővárosközpontú országunk mindennapi történéseitől. A kétszázhúsz ki­lométeres távolság Budapesttől, de talán még inkább a román határ szinte érintőleges közelsége önmagában elriasztó tényező a nyugati turisták, de még az itthoniak számára is. Sokan egyenesen azt tartják, hogy Gyula igazából már a Balkán része. Balkán? Valóban az lenne a török hódoltság idején a Kelet Velencéjének nevezett város, Erkel Ferenc zeneszerző és Gyulai László festő­művész szülőhelye? Ennek ellenkezőjét nem nehéz bi­zonyítani: mindössze el kell látogatni ide, Békés megye kulturális központjába, ahol például a Várszínház im­már a huszonkilencedik évadjára készül. GULYÁS L. ISTVÁN A Gyulai nyár gerincét az idén is a Várszínház előadá­sai adják majd, s akárcsak eddig, most is Havasi István igazgató, a fáradhatatlan művészetpártoló, főállásban „egyszemélyes vállalkozó” hívja életre a fesztivált. Ő az egyes számú megszállott, MEGSZÁLLOTT !. Ha történelmi távlatokban gondolkodunk, három évti­zed nem nagy idő, ha egy színházra érvényes, annál in­kább. De a dolgok még régeb­ben kezdődtek . Havasi Ist­ván 1955-öt tartja a fordulat évének Gyulán, amikor is a helyi tanács vezetése elhatá­rozta: kultúrcentrummá fej­leszti a várost, fejlett idegen­forgalommal párosítva. Eh­hez természetesen leginkább a sikeres kútfúrások, a gyulai gyógyvízte lelés adta meg a nagy lökést, de 1960-ban — Erkel Ferenc születésének 150. évfordulóján — már itt rendezték meg az országos dalos találkozót. Ezt követő­en a néptánc- és zenekari fesztiválok sora következett — s szép lassan felmerült egy nyári „szezonszínház” létre­hozása is. Pedig... Hogy is fogalmaz­ta meg évekkel ezelőtt Gyur­­kovics Tibort .Mikor először hallottam, hogy Gyulán, a várban játékokat akarnak rendezni, elfanyalodtam. Szabad ég alatt elszálló szó... Öreg falak, némi turistazaj, elhajított szendvicsek a ma­gyar ég alatt. Aztán megfor­dult az ég. Erős, szép darabo­kat játszottak, amelyek közül nem egy berobbant a kőszín­házakba is." Maga a vár Kö­­zép-Európa egyetlen vi­szonylag épségben maradt vára. Itt, a Várszínpadon volt ősbemutató többek között Németh László Sámsona (1983) és Sütő András Álom­­kommandója (1987) is. Sütő András Az ugató ma­dár címmel idén is eddig még be nem mutatott darabbal tiszteli meg a közönséget (rendező: Sík Ferenc). A so­kat látott várfalak környeze­tében különösen nagy él­ménynek ígérkezik Erkel Bánk bánja, valamint a Tó­színpadon Kacsóh Pongrác János vitéze, utóbbinak ren­dezője és főszereplője is Gu­lyás Dénes. A nyári gyulai színházi programot a „Ma­gyar líra fesztiválja” — válo­gatás a hazai és a határain­kon túli magyar költészet legszebb alkotásaiból — zár­ja, a június 21-i ünnepélyes megnyitó után egy hónappal, augusztus 23-án. A Gyulai nyár szabadtéri programjához könnyűzenei koncertek — R—Gó, Man­hattan, Beatrice, Pál utcai fi­úk — és egy dzsesszfesztivál (a Benkó Dixieland Banddel) is tartozik. Aztán — július utolsó hetében — lesznek itt még Végvári napok is, népi iparművészeti vásárral. MEGSZÁLLOTT II. Van tehát, akinek a színésze­ket és rendezőket sikerül év­­ről évre Gyulára csábítani — kevesen tudják, hogyan, hi­szen például a várszínház évi huszonhat milliós működési költségéből az idén az önkor­mányzat csak hatot tudott adni. Van azonban ebben a városban olyan is, aki a tűzol­tók mesterségéért kész min­denre. A tervek szerint au­gusztus 20-án kerül sor majd a tűzoltózenekarok nemzet­közi fesztiváljára, Dudaszeg József gyulai tűzoltóparancs­nok azonban igazából már a jövő tavaszra gondol, a világ­­találkozóra, vagyis a nemzet­közi tűzoltó csillagtúrára, amelynek két védnöke Göncz Árpád és Habsburg Ottó. A fecskendősök mozgalma 1975-ben indult Ausztriából, valójában egyszerűen „laza barátkozási” céllal. Gyulán sem várható más, a családta­gokkal együtt meghívott négye­zer tűzoltó igazi happening­re készül, amelybe az is bele­tartozik, hogy öreg tűzoltó­kocsik százai dudálnak a fő­utcán. A szervezési költsége­ket egy alapítvány fedezi. MEGSZÁLLOTT III. Ha valakinek a testmagassá­ga még jóindulattal sem éri el a 160 centimétert — különö­sen, hogyha férfiról van szó —, arra furcsán néznek az emberek. Nos, képzeljenek el egy ilyen embert, akinek rá­adásul a névjegykártyáján ez szerepel: preparátor-der­moplasztikus. Csodabogár. Viszonylag fiatal korára önálló lakása lett, erre beren­dezi dzsungelnak, aludni pe­dig eljár albérletbe. Még ilyet! Azt, hogy Nagy Zoltánnak hívják, szerintem még ő ma­ga is mellékesnek tartja. A fontos inkább az, amit csinál: Magyarország egyetlen állat­kertjét hozta létre Gyulán, szinte természetes környe­zetben , kitömött kellékek­ből. * * * A harminchét ezres békési kisváros napjainkra eljutott odáig, hogy „megszállottjai”, különös személyiségei ne je­lentsenek kizárólagos elsőd­legességet, s Gyula valóban az legyen, amire évtizedekkel ezelőtt vágyott: kultúr- és idegenforgalmi centrum. Szállodái, kempingjei min­den igényt kielégítenek, ta­valy több, mint egymillióan látogatták azt a várfürdőt, amely húsz medencével ren­delkezik. A helyi Idegenforgalmi Kamara, amely a fejlődés egyik legfőbb motorja, egyre nagyobb beleszólást nyer az önkormányzat irányításába is. S bár utóbbi még tele van gondokkal, mert a Kecske­mét—Gyula közötti országu­tat halálútnak nevezik, a te­lefonhelyzet katasztrofális — a polgármester álma, a Kelet kapujának kiépítése, a tran­zitállomás, a vámszabadterü­let megteremtése több már, mint egyszerű hallucináció — közelebb van a valóság­hoz. Előbb-utóbb pedig a kül­földi tőkének is rá kell akad­nia erre az épülő-szépülő ék­szerdobozra. A gyulai „Bal­kán” nagy ugrásra készül... HANGSZÓRÓNÁL IBábel tornya SZEPESI ATTILA Nem irigylem a bukaresti vá­rosatyákat. Nekik is megvan a maguk Bős—Nagymarosa, csak éppen másképp hívják. És még annyi könnyebbsé­gük sincs, hogy az esetleges kudarcért valamelyik szom­szédra háríthatnák a felelős­séget. A bukaresti elnöki pa­lotáról van szó, arról az épí­tészeti-városrendezési szörnyszülöttről, amit a Kár­pátok jobb létre szenderült (szenderített) géniusza épít­tetett magának. Ki ne emlé­kezne a tévében valaha látott képekre, a holdbéli tájra, amivé a csizmadiából lett is­ten-császár és baljós árnyé­ka, a világ első analfabéta akadémikusa változtatta a „Dimbovita-parti Párizs” ré­gi városnegyedeit — sok százéves lakóépületeket sa­­rabolva le, öreg templomokat állítva félre az útból —, hogy a márványból épült Bábel tornyának helyet csináljon. Sokmilliárdba került a majdnem­ kész építmény, mi­közben a jobb sorsra érdemes ország lakói éhezve és dide­regve kényszerültek tapsolni ezt a belső-afrikai nívójú té­bolyt: az önimádat, az akar­­nokság, a giganto-, cézáro-, megalo- és egyéb mániák ri­asztó emlékművét. Kilakol­tato­ttak sora lett öngyilkos, gondolkodó mérnökök sora lett földönfutó, mert nem ér­tette, nem akarta megérteni ennek a XX. századvégi Khe­­opsz-piramisnak a rendelte­tését, miközben rabok ezrei — köztük szép számmal ma­gyarok is — és mindenféle címzetes rabszolgák tákolták vérrel és verítékkel a város­képet összekaszaboló épít­ményt.­rt. Most ott áll a gigantikus palota majdnem befejezve, és a derék bukarestieknek főhet a feje, mit kezdjenek vele. Hallom a rádióban, hogy Újabb és újabb tervek szület­nek az építmény esetleges hasznosítására. Nyugati tőke bevonásával szállodákat, üz­letközpontokat próbálnának itt létesíteni, ám kétséges, juthatnak-e valamire. Mert ez a palota-komplexum min­denre alkalmatlan, csakis a maga fellengzős céljaira lett volna felhasználható, pestie­sen szólva: úgy rossz, ahogy van. Lebontani? Ez újabb milliárdokba kerülne. Az át­alakítás szintén. Szétszedése és elhordása olyasféle felada­tot róna a tanácstalan buka­restiekre, mintha mi mond­juk a Gellért-hegyet akar­nánk talicskával eltüntetni a föld színéről. Szóval — ahogy mondani szokás — a feladat adva van, ám a megoldás se­­hogysem akar megszületni. A kivégzett diktátor-pár pedig kinéz a föld alól és — tisztesség ne essék szólván — röhög a markába. Emlék­művet akartak állítani ma­guknak „örök időkre” és most — ha tetszik, ha nem — tessék, itt van. Szobraikat összetörhették, kisebb palo­táik százait felhasználhatták értelmes célokra, de ezzel a „borzasztó toronnyal” nincs mit kezdeni. Aki járt már Berlinben, felidézheti emlékezetéből a Miasszonyunk-templom romjait, amit meghagytak a téboly emlékművéül. Ez a gi­gantikus bukaresti tákol­mány is hasonlóképp az őrü­let mementója. És aki járt már a Dunakanyarban, az is felidézhet valami hasonlót, csakhogy ennek Bős—Nagy­maros a baljóslatú neve. KULTÚRA 11

Next