Pesti Hírlap, 1992. június (1. évfolyam, 92-117. szám)
1992-06-10 / 100. szám
1. (151.) ÉVFOLYAM 100. SZÁM 1992. JÚNIUS 10., SZERDA Pesti Hírlap BUDAPESTI TALÁLKOZÁS TOLLAS TIBORRAL „Hogy ébren tartsuk a világ lelkiismeretét” 1956 novemberében indult el az ostromlott Budapestről nyugat felé, az ismeretlenbe. Háta mögött a háború és a börtön nyomasztó emlékei, a forradalom világító napjai. Évtizedekig élt Münchenben — ma is ott él, bár gyakran hazalátogat —, s 1956 decembere óta ott szerkeszti a Nemzetőrt. A most 36. évfolyamába lépő hetilap idehaza évtizedekig át tilos olvasmány volt. Ám Tollas Tibor nemcsak lapszerkesztő, maga is költő — válogatott verseinek kötete az Antológia Kiadó gondozásában, Lakitelken jelent meg (Hazafelé, 1991). A hetvenes éveit taposó szerkesztővel és poétával Budapesten beszélgetünk küzdelmes sorsáról. SZEPESI ATTILA — Úgy tudom, gyalog keltél útra, s így hagytad el az országot. — Valóban, 1956 november 4-én indultam el, gyalogszerrel, s hatodikén értem el Nickelsdorfba. Az emberek segítettek utamon: akik átcsempésztek a határon, azokkal ma is tartom a kapcsolatot. Ez a „gyalogút” egy kissé romantikusan hangzik, de így történt. A forradalomban a budapesti Nemzetőrség összekötő tisztjeként vettem részt. Évekig ültem az ÁVO börtöneiben, amikor meghallottam, hogy az orosz hadigépezet beindul, tudtam, semmi jó nem vár rám, mindent inkább, mint hogy újra a kezükbe kerüljek. Nickelsdorfból a németországi Friesachba kerültem. Az itteni magyarok barátsággal fogadtak, ez nagy könnyebbséget jelentett az ausztriai menekülttábor hányattatásai után. Friesachban aztán hetekig mást sem tettem, mint lejegyeztem a fejemben őrzött verseket, amiket a börtönben írtam, írtunk. Körülbelül kétszáz verset vetettem papírra, emlékezetből, a sajátomén kívül a Gérecz Attiláét, Tóth Bálintét, Kárpáti Kamillát, börtöntársaimét is. — Nemsokára el is indítottad a Nemzetőrt, ma is élő hetilapodat. — Igen, decemberben jelent meg a lap első száma. Ma az 505.-nél tartunk, a 36. évfolyamnál. A szerkesztés a dolog könnyebbik része, a támogatókat megtalálni jóval nehezebb. Egyébként a Nemzetőr nemcsak magyarul jelenik meg, időnként angolul, németül, franciául is. Sőt, alkalmanként spanyol, arab és kínai kiadása is napvilágot látott. Amikor például Ceausescu Pekingbe ment látogatóba, kiadtuk a lap kínai változatát. GYEREKKOR, HÁBORÚ — Életed eseményeit a forradalom napjainál kezdtük, mit kell tudnunk a korábbi esztendőkről? — Nagybarcán születtem, Borsod megyében, az első világháborút követő esztendőben, 1920-ban. A kis falu Sajószentpéter közelében fekszik, a Bán-patak partján. Apám Kohlmann Tamás ezredes, a Tollas nevet magam választottam. Nem mintha szégyellném a korábbit, hisz dédapám testvére, Kohlmann József 1848-ban, mint táborkari honvédezredes harcolt az osztrák és a vele szövetséges cári hadak ellen. Anyám, Kecskéssy Jolán, édesanyjától, Geleji Zsuzsannától, a református zsoltárfordító Geleji Katona István leszármazottjától, a szülői ház, a haza szeretetét örökölte. Egyébként Barca apró falucska, hatszáz lélekkel. Születésem idején Bejegyzője, se postája, se aszfaltos útja. Itt éltem, édesanyám közelében, életem tíz legszebb esztendejét. Itt jártam elemi iskolába. Aztán apám közölte, papnak vagy katonának kell mennem, más pályát nem választhatok, nincs pénzünk az egyébfajta iskolákhoz, így kerültem a katonai pályára. A papi hivatáshoz nemigen sült a fogam, nem tudtam elképzelni nők nélkül az életemet. Sopronba kerültem, az ottani hadapród-iskolába, ott érettségiztem. Utána a Ludovika Akadémia következett, majd — hadnagyi rangban — Nagyváradra kerültem. 1944 márciusa Muraszombaton talált, ekkor akarták eltávolítani helyéről a kormányzót. Hallottuk, hogy közelednek a németek. Muraszombat ugye vend vidék, együtt éltünk a vendekkel, megtanultuk dalaikat, igyekeztünk tartani valamiképp a kis, megalázott népek szolidaritását. Kiadtunk röplapokat, németellenes írásokat. A német megszállás után a frontra vezényeltek, Beregszászra, a város szülötte Fedák Sári villájában volt a szállásunk. Innen Tiszaújlakra kerültem, ahol a folyó három hídját őriztük, amíg lehetett. Innen csapattestemmel Horvátzsidányig vonultunk vissza. Mikor aztán végképp bekerítettek bennünket, bevettük magunkat az erdőbe, éjszaka áttörtünk az oroszok gyűrűjén, és elértük a Ság völgyét. Valahol Devecser közelében, szélnek eresztettem a katonáimat, akik hazatértek, senki sem esett el a rámbízottak közül. Megtudtam, hogy a Kárpátalját s a Felső-Tisza-vidéket támadó oroszok 23 falut megszálltak — a Trianonban elcsatolt területeken kívül. Ekkor kihallgatást kértem (és kaptam) Nagy Ferenc miniszterelnöktől, aki később maga is elmenekült az országból, jelentettem neki a történteket. (A miniszterelnök később kiállt mellettem, és én segítettem tisztázni a kommunisták hamis vádjai alól. 1966-ban, Washingtonban tett egy nyilatkozatot, hogy az ő személyes megbízásából végeztem felderítést az oroszok megszállta területen.) BÖRTÖNÉVEK — A háború után is katonatiszt maradtál ? — Egy ideig, amíg hinni lehetett, az ún. demokratikus honvédség tisztjeként szolgáltam. Ám 1947-ben hamis vádak alapján letartóztattak — korántsem én voltam az egyetlen —, és tíz év börtönre ítéltek. A kiszabott tíz esztendőből kilencet letöltöttem, részben a Gyűjtőfogházban, részben a váci börtönben és a tatabányai rabbányában. 1956 júliusában a politikai perek felülvizsgálatakor több társammal együtt szabadultam. Ekkor rehabilitáltak, aztán 1991-ben újra ítéletemet törvénytelennek nyilvánították. Kiszabadulásom után az Astoria Szállóban dolgoztam, mint fűtő. — Tóth Bálintnál láttam a Füveskertet, amiben a börtönben írott verseitek vannak. — Örülök neki, hogy Bálint megőrizte, megőrizhette ezt a emlékezetes füzetet. Említettem, hogy magam mintegy kétszáz börtönversünket fejben tartottam, s Nyugatra érve papírra vetettem. Gyötört az önvád, hogy én elmenekültem, míg mások, Gérecz Attila költőtársam például, akivel együtt raboskodtam, életét áldozta a szabadságért. A Klauzál tér közelében esett el. Elhatároztam, mindent megteszek, hogy a forradalom és szabadságharc emléke eleven maradjon. Ezért indítottam útjára a Nemzetőrt, hogy ébren tartsuk a világ és a magunk lelkiismeretét. „A túlélők hordják az örökre elnémítottak megbízólevelét!” — ez az idézet a Nobel-díjas lengyel írótól, Czieslaw Milostól származik. Ez volt életem jelmondata. Itthon voltam Gérecz Attila emléktáblájának avatásán. Egy pillanatra sem feledtem el azt a bizonyos Milos említette „megbízólevelet”. 1961-ben például, a forradalom eltiprásának ötödik évfordulóján, tüntetéseket szerveztünk, és aláírásokat gyűjtöttünk: a világ tízmillió szabad polgárától sikerült tiltakozó kézjegyet kapnunk — az elnémított és megalázott tízmillió magyar helyett. így tiltakoztunk a szovjet megszállás ellen, követeltük a szabad választásokat, a politikai foglyok szabadon engedését. Hétszáz világlapot sikerült mozgósítanunk, a világ minden fontos lapja és folyóirata felsorakozott ügyünk mögé. Petíciónkat aláírta — többek között —Arthur Koestler, Hermann Hesse, Jules Romains, Salvador de Madariaga, Arnulf Overland a legnagyobb norvég költő, Imaoka Gyuicsiro japán professzor, Paul Sorensen, a dán költészet jeles képviselője. Világakciót indítottunk azért, hogy ne végezhessék ki idehaza Kádárék a kiskorúakat. Tudomásuk szerint 31 esetben hajtották végre ezt a gaztettet. Azt a módszert követték, hogy megvárták a börtönben, amikor a rabként tartott gyerek eléri a 18. évét, és akkor végezték ki. Tiltakozásunkra 20 évre emelték a kivégezhetők életkorát. Mondhatom, ez volt ténykedésünk legnagyobb eredménye. CAMUS SZAVAI — Tiltakoztatok az írók bebörtönzése ellen is. — Egyszerre küzdöttünk a „nevesekért és a névtelenekért”. A Tóth Ilonkákért és a Mansfeld Péterekért éppúgy, mint Déry Tiborért és bebörtönzött írótársaiért. Sikerült ügyünk mellé állítani az egész szabad világot. Jelképes 1956-os zászlónkat személyesen áldotta meg a pápa, Richard Nixon, Strauss bajor miniszterelnök, a londoni McCartney professzor, utóbbi a Trianon-könyv szerzője, aki magyarul is megtanult. Kiadtuk, nemcsak magyarul, hanem sok más nyelven is, a Füveskertet, börtönverseink szomorú-szép antalógiáját. Sok lap foglalkozott szerte a világon ezzel a verseskötettel, illetve ennek német, angol, orosz, spanyol, norvég, dán és más nyelvű változatával. Egyébként magyarul először 1957-ben látott napvilágot a kötet, azóta hat új kiadást ért meg. — Kiadtátok azokat az írásokat is, melyekben idegen írók-költők tiltakoztak a forradalom eltiprása ellen. — Harmincöt nemzet, százötven alkotója vallott versben, prózában a magyar forradalomról. Ki-ki a maga műfajában. Összegyűjtöttük ezeket a műveket, és kiadtuk antológia formájában. Eredeti nyelven és magyar fordításában. Az előszót Albert Camus írta, a könyv illusztrációi a nagy osztrák festő és grafikus, Oscar Kokoschka munkái. Camus így írt ügyünkről: „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat.” „HAZAFELÉ” — Hogyan sikerült a laphoz és az antológiákhoz támogatókat találnod? — Minden esztendőben beutaztam a világot, végigjártam a világszerte élő magyarságot, klubokat, egyesületeket, kis közösségeket, és tőlük szedtem össze a pénzt, amiből vállalkozásunk anyagi fedezetét biztosíthattam. Mondhatom, mindenki segített, akinek módjában állt. Volt egyébként egy fájdalmas, de nagyon komolyan vett fogadalmam: addig nem jövök haza, míg szabad választások nem lesznek Magyarországon. 1989-ben jártam először itthon — hosszúhosszú évek után. Sorra jártam azóta a nekem oly kedves, emlékezetes településeket, Sopront és Szombathelyt, Szolnokot és Egert, Szegedet, Miskolcot, Pécset és Tapolcát. Most készülök Debrecenbe és Karcagra. Bármilyen furcsa, Debrecenben még soha életemben nem jártam. Irodalmi esteket tartok, bemutatom — a magam költői munkái mellett — sok évtizedes emigrációs tevékenységünket, amivel ébren tartottuk magunkban és másokban a reménységet. — Eljutottál-e a szülőfaludba? — Torokszorító érzés volt. 1989 húsvétján jártam először otthon, 34 esztendő után. Nekidőltem a falu határát jelző oszlopnak. Ahogy bementem a faluba, feketekendős nénikék nézttek rám, valaki felismert — „Megjött a Tibi!” —, megöleltek, nagy-nagy szeretettel fogadtak. Hirtelen felismertem a nénik között gyerekkorom játszópajtását, Pál Ilonkát. Felismerni véltem legalábbis, mert hamar kiderült, nem Pál Ilonkát ölelgetem, hanem a lányát, aki a megszólalásig hasonlít édesanyjára Ekkor megéreztem, hogy a múltba nem lehet visszatérni, az egyszer s mindenkorra lezárult, elmerült. Lehet és kell is emlékezni rá, de az ember számára nem nyílik meg soha többé. A tájak megmaradnak, de az idő — velünk, emberekkel — megváltozik. Az a küzdelem, amit évtizedekig folytattunk a jövőért, a reménységért, befejeződött. Most az a legfontosabb, hogy lelkileg újjászülessünk. Sok szó folyik anyagiakról, de még ennél is lényegesebb, hogy a hitünk visszatérjen. Hogy belülről is felépülünk újra. Enélkül nincs, nem is lehet jövőnk. Az Úr Tóth Bálint költőnek, rabtársamnak Az udvaron áll a „Rend” élő szobra. Sötét alakját fény füröszti át. S egy pillanatra lelkéről lemossa A szorító, szürke egyenruhát. Önárnyékából fényre lép az ember. Szólna is már és lehullna a fal. Nézd, juhászbottá szelídül a fegyver. Faluról indult mosolygó magyar. De csizma dong, egy durva hang kiáltoz. S 6 árnyékába gyorsan visszalép. A merev egyenruhában úgy áll ott, Mint faköpenyben, mely szorít, de véd. Parancs zsinórján mozgó bábok, gépek. Ki itt a bűnös, milyen hatalom ? A kézzel, mely tegnap országot védett, Saját testvérét vereti agyon. Vác, 1950. Tíz év után Fónagy Dezsőnek Öt év, öt év, jaj, nagy idő, sok virág lehull, sok kinő. Sok bölcső ring, sok szerető arcot takar már szemfedő. Sok víz lefolyik a Dunán, más a világ öt év után. Ha tíz esztendőd kitelik, Neved már nem is ismerik. Sok jó barát csak hidegen kezel veled, mint idegen s mint a kísértet megy tovább, keresve tűnt idők nyomát. Emlékeid lehullanak és cipeled a múltadat. Építenél, de nincs kinek, szeretnél, de kihűlt szíved. Nincsen hited, nincs örömöd, az élet lett, a börtönöd. INTERJÚ 13 Váci börtön, 1952.