Pesti Hírlap, 1992. november (1. évfolyam, 222-246. szám)
1992-11-27 / 244. szám
1. (151.) ÉVFOLYAM 244. SZÁM 1992. NOVEMBER 27., PÉNTEK SOMOGYI GÁBOR . Vasárnap délelőtt Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke ünnepélyesen felavatja Tatabánya újjávarázsolt jelképét, a Turul-emlékművet. Az országos jelentőségű esemény kapcsán olyan aggasztó hírek láttak napvilágot, amelyek szerint egyes csoportok igyekeznek majd megzavarni az ünnepséget. Szerdán a Komárom-Esztergom megyei rendőrfőkapitány sajtótájékoztatón számolt be az előkészületekről, lapunk pedig arról érdeklődött dr. Túrós Andrásnál, az ORFK vezetőjének közbiztonsági helyettesénél, vajon az ORFK magára hagyja-e a helybéli rendőröket ? — Erről szó sincs, nagyon komolyan készülünk a vasárnapi ünnepségre. Azt mondhatom, hogy kiemelten kezelt rendőri biztosítást szervezünk az eseményre. Ennek az az oka, hogy az elmúlt napokban nagyon sok olyan hír érkezett, melyek szerint a skinheadek nagy nemzetközi találkozóra készülnek az emlékmű-avatás idejében. Cigányverésről, más agresszív fellépésről kaptunk jelzéseket, amelyhez állítólag Ausztriából és Németországból is érkeznek a bőrfejűekkel azonos ideológiát valló „testvérek”. — Említette a skinheadeket, de mit ért más szervezetek alatt. — Nézze, miután nem tudjuk pontosan, hogy kik és miért szerveződnek, elképzelhető más — ám a bőrfejűekhez mégis közelálló — csoportok felbukkanása is. — Honnan származnak az információik, s azok mennyire látszanak megalapozottnak ? — A jelzések valóságtartalmának vizsgálatakor nagyon nehéz helyzetben vagyunk, hiszen a bejelentők zöme anonim személy. Nekünk mindenesetre valamennyi bejelentést komolyan kell vennünk. — Nem fordulhat elő, hogy a legkörültekintőbb felkészülésük ellenére megismétlődik, ami október 23-án történt? — Ezt a rendezvényt nem lehet összehasonlítani a Kossuth térivel. Itt a rendőrség konkrét feladatot kapott, s meggyőződésem, hogy a törvényes eszközökkel képes lesz a rendet megőrizni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a város vagy a megye más pontjain nem fordulhatnak elő kisebb rendbontások, olyanok, amelyekre tényleg nem készültünk fel. — A városban zajló ünnepség okoz majd fennakadást a közlekedésben ! — Azt elárulhatom, hogy szombaton és vasárnap fokozott közlekedésbiztonsági akciót tartunk a megye területén, elsősorban a megye védelme érdekében. Szeretnénk, ha már ezen a szűrőn is fennakadna az esetleges rendzavarók egy része. A Tatabányán áthaladó forgalmat azonban ez nem érinti, így Ausztria felé is zavartalan lesz a forgalom. MIT MOND? Dr. Túrós András A TURUL-EMLÉKMŰ AVATÁSÁRÓL Ellenfényben RÉSZLETEK EGY ÖNÉLETRAJZI REGÉNYBŐL A két lány velem ereszttette be a parkettát, velem mosatta az ablakokat, minden biztonsági intézkedés nélkül. Senkim sem volt, akinek panaszkodhattam volna, és ha este lefeküdtem testileg-lelkileg kimerülve, még a Jópásztort se sirathattam vissza, mert akkor teljesen el volnék zárva anyámtól, akiről most már mégiscsak megtudtam, hogy hol van, és nemsokára láthatom. Ez adott erőt, ez éltetett. Hol a viszontlátásról álmodoztam, hol arról, hogy majd csak elhelyeznek engem is valamiféle munkába — és mire édesanyám újra szabad lesz, én már keresek. Eszembe jutott apám, és elhatároztam, hogy írok neki. Megírom, mi történt velünk itt Pesten, hogy jöjjön be hozzám, és elfogott a vágy utána, mint még soha. Teltek a napok. Se válasz nem jött, se ő. Míg aztán egyik nap az ételhordókkal hazaérve — nagy meglepetésemre nagyapámat találtam ott, a két konyhalánnyal körülvéve. Elegáns volt, mint mindig. Ferencz József bajusza még tekintélyesebbé tette. Vastag, ezüst óralánca kilátszott a mellénye alól. Szívem megdobogtatta az öröm, de csakhamar beláttam, hogy semmi örülnivalóm nincs. Azt mondta: — Maradj csak itt, előbb-utóbb elhelyeznek valami gyárba, és mire anyád kikerül — lesz állásod, keresel, mint más. Elég nagylány vagy már ahhoz, hogy megkeresd a kenyered... — Most láthatod, hogy miféle aszszony az anyád, most aztán megkapta a magáét! S mindezt a két lány előtt mondta. Teljesen letörtem. — Hát apuka? Neki írtam, ő nem jön? — Majd jön ő is, majd meglátogat. De oda nem hozhat. Fekete sétapálcájával kopogva megindult az ajtó felé. Elkísértem a villamosmegállóig. Csüggedten mentem vissza A két lány vihogva, csúfondárosan fogadott. — Na, te szerelemgyerek — mondta az egyik. Biztos téged is kitanított az anyád, hiába vágsz olyan szende pofát, nem hiába hoztak a kiskorúak bíróságától. Na, lódulj a konyhába mosogatni! Visszatartottam a könnyeimet, de ettől valamiféle megátalkodottság uralkodott el az arcomon, mert éreztem, hogy ettől még ellenszenvesebbé válok a két lány előtt. Sejtelmeim beváltak. Csakhamar a lányok is megtudták törvénytelen származásomat, de senki nem éreztetett velem semmit, sőt, az egyik magas, szép, szőke lány egyik este elém tett egy kis csomagot. Két mákosrétes volt benne, és bár tudtam, hogy minden igyekezetem mellett is csúnyán stoppolom a harisnyáját , ő mégis azt mondta, nagyon szép. így jött el az a vasárnap, amikor megindultam ismét a Mosonyi utca felé. Éjjel nem aludtam az izgalomtól. Próbáltam elképzelni anyám lelkiállapotát. Vajon most sem rendült meg benne a hit? Most is olyan rendületlenül bízik, mint azután, hogy kirajszögezte a Jézus szíve képet az ajtó fölé, és mégis kilakoltatták? Megint alulmaradt. Megint nem mentette meg őt az Isten. Megint nem tett érte csodát. Türelmetlenül, és mégis félve készültem a találkozóra. A filléreket, amiket a stoppolásért kaptam, összespóroltam, és most volt egy pengőm. Ezt most mind elvásároltam. Egész jókora kis csomaggal léptem be a toloncház udvarára, miután megkaptam a belépőcédulámat. A tégla alakú udvar nagy volt, és olyan zsivaj töltötte be, hogy legszívesebben kiszaladtam volna onnan. Voltak ott mindenféle emberek, asszonyok. Olyanok is, akikre azt mondják — söpredék, de akadtak szép számmal jó benyomást keltő, rendesnek látszók is. Bábeli hangzavar vett körül, a sok ember mind egyszerre beszélt, kiabált, nevetett, sírt. Aztán az egyik őr oldalán megláttam anyámat jönni. Roskadtan, erősen őszülve, fésületlenül, csontig lefogyva támolygott, szinte eszelősen nézett, kutatott a szemével. Aztán egymásra borultunk sírva — Édes kislányom, mi van veled? Hova vittek? Hol vagy? Se enni, se inni nem tudtam az érted való bánkódás miatt. Vászonféle batyuban egy csomó kenyér volt bekötve, most ezt mutogatta — Látod, éhséget fogadtam, azt mondtam Istennek, nem eszem addig egy falat kenyeret se, amíg téged ide nem vezérel, hogy lássalak. És látod, meghallgatott?! — és sírt, és nevetett, és ölelt, és csókolt. (foly rájuk) G. FERENCZY HANNA Hírlap Például az irodalom ____________________RÓKA KATALIN_____________________ A környéken jó iskola hírében álló tanintézet nyolcadikosai irodalmi vetélkedőre készültek. Nem egyszerű játékos erőpróbáról volt szó, annál sokkal többről. Aki az elsők között végez, felvételi nélkül „sétálhat be” a nagynevű gimnázium humán műveltséget ígérő osztályába. Nagy a tét, hisz ma már nem úgy megy a gyerek gimnáziumba, mint a mi időnkben — hajtogatják a szülők, s még hozzáteszik, ők már tizennégy évesen olyan stresszhelyzetbe kerülnek, mint mi tizennyolc évesen az egyetemi fölvételért ácsingózva. Dehát próba, szerencse, induljanak az eminensek a vetélkedőn. Hátha... Még azok is mennek, akiknek eszük ágában sincs azt a gimnáziumot választani, de jó, ha meglátják, mifélék a kérdések, mire kell majd a valódi vizsgán figyelni. S milyen jól teszik, ha elmennek, mert így valójában kiderül a turpisság. No, nem a gimnáziumé, nem a kérdezőké. Ne sejtsünk máris valamiféle álságot. Épp ellenkezőleg: az általános iskoláé. És leginkább a gyerekek tudásáé, ismeretéé. Amikor legtöbbjük lógó orcát hazatér, már nyilvánvalóvá válik az, ami addig csak sejthető volt: náluk nem a tudást, sokkal inkább a nemtudást értékelhetik csak. Mi az, amiről fogalmuk sem volt? „Csak” apróságok. „Lényegtelen” dolgok. Íme: sejtelmük sem volt az alapvető irodalmi műfajokról, alig tudtak hozzászólni az időmértékes verselés kérdéseihez, rejtély volt számukra a különbség-azonosság a metafora és a hasonlat között, nem sokat hallottak nagy költők szerelmi költészetéről, a Himnuszt, a Szózatot legföljebb század szerint helyezték el, a pontos esztendőről sejtésük sem volt. (Nem mentségként, de magyarázatként csöndben megjegyzem, a két évszám nem szerepel az 1990. augusztusában nyomdába adott és 1991. februárjában megjelent , meglehetősen kapkodó fölépítésű hetedikes irodalomkönyvben, amelyből ezek a gyerekek tanultak.) Mondhatnák erre rögtön, egyedi eset, talán egyetlen iskola fölkészületlen tanítványairól beszélek, kár is rá szót vesztegetni. Nem hiszem. Az eset példaértékű. Nem azért, mert olyan gyerekekről van szó, akiket iskolájuk úgy akart a nyolcadik osztály végén útjukra bocsátani, hogy minden szülői könyörgés, intő szó ellenére a fölső tagozat első három esztendejében, de még az utolsó elején is olyan súlyosan depressziós magyar tanárra bízta, aki nemhogy a tananyagot, de még annak töredékét sem ismertette meg velük, s most a negyedikben már hiába a fölkészült tanár, meglehet, késő. Ettől ez még valóban szerencsétlen, egyedi példa lenne. (Más kérdés persze az iskola felelőssége.) De méginkább arról kell beszélni, általános problémáról van itt szó. Óhatatlanul az a sok évi előtti történet jut eszembe, amikor gyakorló tanárként képtelen voltam megértetni egy osztálynyi, érettségi előtt álló diákkal, hogy nem a tankönyvet, a MŰVEKET kell olvasni. Miként nemrégiben beszélgettem gimnazistákkal, akik arról panaszkodtak, tanáruk nem elemzi számukra —vagy velük együtt— Ady verseit. S, ha legalább azt megmondaná, mit olvassunk hozzá! — panaszolták. Még sorolhatnák tovább, ahány jóérzésű diák, annyi történet. Közben pedig hallgatom a művelődési és közoktatási államtitkárt, aki hittel és lelkesedéssel beszél a nemzeti alaptantervről és a lehetőségről, hogy a tanárok majd a maguk belátása, orientációja és akarata szerint taníthatják növendékeiket. Egy bizonyos anyagmennyiséget kötelezően megtanítva, de azontúl a felső határ... Ismét csak a csillagos ég? És hol, van a tanárnak a csillagos ég? És egyáltalán kik azok, milyen fölkészültségűek, akikre ily módon rábízzuk gyermekeinket? Vajon valóban elég fölkészültek? Elegendő tudásanyag birtokosai? S ki dönti el, eldönti-e valaki, hogy alkalmasak-e az efféle önállóságra? Nem, nem akarom azt mondani, hogy ismét valamiféle szelektálásra, netán kontraszelektálásra van szükség. De nagyon komolyan megfontolandó, még egyszer vagy még többször végiggondolandó, meddig terjedhet a pedagógusi szabadság. Nem szabad, hogy most átesve a ló másik oldalára, könnyű kézzel és könnyű szívvel bízzuk a tanárok belátására az oktatást. S oly időben, amikor az általános iskolából kikerülő diák a tankönyv akarata szerint még csak nem is hall Szerb Antalról, Németh Lászlóról, Füst Milánról vagy Déry Tiborról, s amikor nagyon kicsi az esély arra, hogy akad egy-egy tanár, aki tiszteletreméltó elszántsággal valóban irodalmi kitekintést ad a gyerekeknek, s nem csak fölületes fölsorolást, akkor nagyon megfontolandó a nemzeti alaptanterv bevezetésének elégségessége. A tanári szabadsághoz valószínűleg még föl kell nőni. Festik Hírlap Főszerkesztő: BENCSIK ANDRÁS Szerkesztők: CSUPOR TIBOR, DEMETER ZOLTÁN, SESZTÁK ÁGNES, VÁRKONYI BALÁZS Művészeti vezető: KOROLOVSZIG ANDRÁS Kiadja: 150 ÉV ALAPÍTVÁNY Felelős kiadó: IGLÓI NAGY ISTVÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1051 Budapest V., Október 6. u. 8.1. Levélcím: Budapest 1431 Pf.: 169. Telefon: 117-6162,266-1006 Telefax: 117-6029 Terjeszti: ■ Magyar Posta Előfizetési díj: egy hónapra 220 Ft, negyedévre 660 Ft, fél évre 1320, egy évre 2640 Ft. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) 1900 Budapest XIII., Lehel út 10/a., közvetlenül vagy postautalványon valamint átutalással a HELIR 219-98636 pénzforgalmi jelzőszámra. Nyomás: Szikra Lapnyomda, Felelős vezető: dr Csöndes Zoltán HU ISSN 1216-0768