Pesti Hírlap, 1992. november (1. évfolyam, 222-246. szám)

1992-11-27 / 244. szám

1. (151.) ÉVFOLYAM 244. SZÁM 1992. NOVEMBER 27., PÉNTEK SOMOGYI GÁBOR . Vasárnap délelőtt Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke ünne­pélyesen felavatja Tata­bánya újjávarázsolt jel­képét, a Turul-emlékmű­vet. Az országos jelentősé­gű esemény kapcsán olyan aggasztó hírek lát­tak napvilágot, amelyek szerint egyes csoportok igyekeznek majd megza­varni az ünnepséget. Szerdán a Komárom-Esz­­t­er­gom megyei rendőrfő­kapitány sajtótájékozta­tón számolt be az előké­születekről, lapunk pedig arról érdeklődött dr. Tú­rós Andrásnál, az ORFK vezetőjének közbiztonsági helyettesénél, vajon az ORFK magára hagyja-e a helybéli rendőröket ? — Erről szó sincs, nagyon komolyan készülünk a vasár­napi ünnepségre. Azt mond­hatom, hogy kiemelten ke­zelt rendőri biztosítást szer­vezünk az eseményre. Ennek az az oka, hogy az elmúlt na­pokban nagyon sok olyan hír érkezett, melyek szerint a skinheadek nagy nemzetközi találkozóra készülnek az em­lékmű-avatás idejében. Ci­gányverésről, más agresszív fellépésről kaptunk jelzése­ket, amelyhez állítólag Ausztriából és Németország­ból is érkeznek a bőrfejűek­­kel azonos ideológiát valló „testvérek”. — Említette a skinhea­­deket, de mit ért más szer­vezetek alatt. — Nézze, miután nem tudjuk pontosan, hogy kik és miért szerveződnek, elkép­zelhető más — ám a bőrfejű­­ekhez mégis közelálló — cso­portok felbukkanása is. — Honnan származ­nak az információik, s azok mennyire látszanak megalapozottnak ? — A jelzések valóságtar­talmának vizsgálatakor na­gyon nehéz helyzetben va­gyunk, hiszen a bejelentők zöme anonim személy. Ne­künk mindenesetre vala­mennyi bejelentést komo­lyan kell vennünk. — Nem fordulhat elő, hogy a legkörültekintőbb felkészülésük ellenére megismétlődik, ami októ­ber 23-án történt? — Ezt a rendezvényt nem lehet összehasonlítani a Kos­suth térivel. Itt a rendőrség konkrét feladatot kapott, s meggyőződésem, hogy a tör­vényes eszközökkel képes lesz a rendet megőrizni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a város vagy a megye más pontjain nem fordulhatnak elő kisebb rendbontások, olyanok, amelyekre tényleg nem készültünk fel. — A városban zajló ün­nepség okoz majd fenn­akadást a közlekedésben ! — Azt elárulhatom, hogy szombaton és vasárnap foko­zott közlekedésbiztonsági akciót tartunk a megye terü­letén, elsősorban a megye vé­delme érdekében. Szeret­nénk, ha már ezen a szűrőn is fennakadna az esetleges rendzavarók egy része. A Ta­tabányán áthaladó forgalmat azonban ez nem érinti, így Ausztria felé is zavartalan lesz a forgalom. MIT MOND? Dr. Túrós András A TURUL-EMLÉKMŰ AVATÁSÁRÓL Ellenfényben RÉSZLETEK EGY ÖNÉLETRAJZI REGÉNYBŐL A két lány velem ereszttette be a par­kettát, velem mosatta az ablakokat, minden biztonsági intézkedés nélkül. Senkim sem volt, akinek panaszkodhat­tam volna, és ha este lefeküdtem testi­­leg-lelkileg kimerülve, még a Jópásztort se sirathattam vissza, mert akkor telje­sen el volnék zárva anyámtól, akiről most már mégiscsak megtudtam, hogy hol van, és nemsokára láthatom. Ez adott erőt, ez éltetett. Hol a vi­szontlátásról álmodoztam, hol arról, hogy majd csak elhelyeznek engem is valamiféle munkába — és mire édes­anyám ú­jra szaba­d lesz, én már keresek. Eszembe jutott apám, és elhatároz­tam, hogy írok neki. Megírom, mi tör­tént velünk itt Pesten, hogy jöjjön be hozzám, és elfogott a vágy utána, mint még soha. Teltek a napok. Se válasz nem jött, se ő. Míg aztán egyik nap az ételhordókkal hazaérve — nagy meglepetésemre nagy­apámat találtam ott, a két konyha­lánnyal körülvéve. Elegáns volt, mint mindig. Ferencz József­ bajusza még te­kintélyesebbé tette. Vastag, ezüst óra­lánca kilátszott a mellénye alól. Szívem megdobogtatta az öröm, de csakhamar beláttam, hogy semmi örül­­nivalóm nincs. Azt mondta: — Maradj csak itt, előbb-utóbb elhe­lyeznek valami gyárba, és mire anyád kikerül — lesz állásod, keresel, mint más. Elég nagylány vagy már ahhoz, hogy megkeresd a kenyered... — Most láthatod, hogy miféle asz­­szony az anyád, most aztán megkapta a magáét! S mindezt a két lány előtt mondta. Teljesen letörtem. — Hát apuka? Neki írtam, ő nem jön? — Majd jön ő is, majd meglátogat. De oda nem hozhat. Fekete sétapálcájával kopogva meg­indult az ajtó felé. Elkísértem a villa­mosmegállóig. Csüggedten mentem vissza A két lány vihogva, csúfondárosan fogadott. — Na, te szerelemgyerek — mondta az egyik. Biztos téged is kitanított az anyád, hiába vágsz olyan szende pofát, nem hiába hoztak a kiskorúak bíróságá­tól. Na, lódulj a konyhába mosogatni! Visszatartottam a könnyeimet, de et­től valamiféle megátalkodottság uralko­dott el az arcomon, mert éreztem, hogy ettől még ellenszenvesebbé válok a két lány előtt. Sejtelmeim beváltak. Csakhamar a lányok is megtudták törvénytelen szár­mazásomat, de senki nem éreztetett ve­lem semmit, sőt, az egyik magas, szép, szőke lány egyik este elém tett egy kis csomagot. Két mákosrétes volt benne, és bár tudtam, hogy minden igyekeze­tem mellett is csúnyán stoppolom a ha­risnyáját , ő mégis azt mondta, nagyon szép. így jött el az a vasárnap, amikor megindultam ismét a Mosonyi utca felé. Éjjel nem aludtam az izgalomtól. Pró­báltam elképzelni anyám lelkiállapotát. Vajon most sem rendült meg benne a hit? Most is olyan rendületlenül bízik, mint azután, hogy kirajszögezte a Jézus szíve képet az ajtó fölé, és mégis kilakol­tatták? Megint alulmaradt. Megint nem mentette meg őt az Isten. Megint nem tett érte csodát. Türelmetlenül, és mégis félve készül­tem a találkozóra. A filléreket, amiket a stoppolásért kaptam, összespóroltam, és most volt egy pengőm. Ezt most mind elvásároltam. Egész jókora kis csomag­gal léptem be a toloncház udvarára, mi­után megkaptam a belépőcédulámat. A tégla alakú udvar nagy volt, és olyan zsivaj töltötte be, hogy legszíve­sebben kiszaladtam volna onnan. Vol­tak ott mindenféle emberek, asszonyok. Olyanok is, akikre azt mondják — söp­redék, de akadtak szép számmal jó be­nyomást keltő, rendesnek látszók is. Bábeli hangzavar vett körül, a sok ember mind egyszerre beszélt, kiabált, nevetett, sírt. Aztán az egyik őr oldalán megláttam anyámat jönni. Roskadtan, erősen őszülve, fésületlenül, csontig lefogyva támolygott, szinte eszelősen nézett, ku­tatott a szemével. Aztán egymásra borultunk sírva — Édes kislányom, mi van veled? Hova vittek? Hol vagy? Se enni, se inni nem tudtam az érted való bánkódás mi­att. Vászonféle batyuban egy csomó ke­nyér volt bekötve, most ezt mutogatta — Látod, éhséget fogadtam, azt mondtam Istennek, nem eszem addig egy falat kenyeret se, amíg téged ide nem vezérel, hogy lássalak. És látod, meghallgatott?! — és sírt, és nevetett, és ölelt, és csókolt. (foly rájuk) G. FERENCZY HANNA Hírlap Például az irodalom ____________________RÓKA KATALIN_____________________ A környéken jó iskola hírében álló tanintézet nyolcadikosai irodalmi vetélkedőre készültek. Nem egyszerű játékos erőpró­báról volt szó, annál sokkal többről. Aki az elsők között végez, felvételi nélkül „sétálhat be” a nagynevű gimnázium humán műveltséget ígérő osztályába. Nagy a tét, hisz ma már nem úgy megy a gyerek gimnáziumba, mint a mi időnkben — hajtogat­ják a szülők, s még hozzáteszik, ők már tizennégy évesen olyan stresszhelyzetbe kerülnek, mint mi tizennyolc évesen az egyete­mi fölvételért ácsingózva. Dehát próba, szerencse, induljanak az eminensek a vetélke­dőn. Hátha... Még azok is mennek, akiknek eszük ágában sincs azt a gimnáziumot választani, de jó, ha meglátják, mifé­lék a kérdések, mire kell majd a valódi vizsgán figyelni. S milyen jól teszik, ha elmennek, mert így valójában kide­rül a turpisság. No, nem a gimnáziumé, nem a kérdezőké. Ne sejtsünk máris valamiféle álságot. Épp ellenkezőleg: az általá­nos iskoláé. És leginkább a gyerekek tudásáé, ismeretéé. Ami­kor legtöbbjük lógó orcát hazatér, már nyilvánvalóvá válik az, ami addig csak sejthető volt: náluk nem a tudást, sokkal in­kább a nemtudást értékelhetik csak. Mi az, amiről fogalmuk sem volt? „Csak” apróságok. „Lényegtelen” dolgok. Íme: sej­telmük sem volt az alapvető irodalmi műfajokról, alig tudtak hozzászólni az időmértékes verselés kérdéseihez, rejtély volt számukra a különbség-azonosság a metafora és a hasonlat kö­zött, nem sokat hallottak nagy költők szerelmi költészetéről, a Himnuszt, a Szózatot legföljebb század szerint helyezték el, a pontos esztendőről sejtésük sem volt. (Nem mentségként, de magyarázatként csöndben megjegyzem, a két évszám nem sze­repel az 1990. augusztusában nyomdába adott és 1991. febru­árjában megjelent , meglehetősen kapkodó fölépítésű hetedi­kes irodalomkönyvben, amelyből ezek a gyerekek tanultak.) Mondhatnák erre rögtön, egyedi eset, talán egyetlen iskola föl­készületlen tanítványairól beszélek, kár is rá szót vesztegetni. Nem hiszem. Az eset példaértékű. Nem azért, mert olyan gyerekekről van szó, akiket iskolájuk úgy akart a nyolcadik osztály végén útjukra bocsátani, hogy minden szülői könyörgés, intő szó ellenére a fölső tagozat első három esztendejében, de még az utolsó elején is olyan súlyosan depressziós magyar tanárra bízta, aki nemhogy a tananyagot, de még annak töredékét sem ismertette meg velük, s most a ne­gyedikben már hiába a fölkészült tanár, meglehet, késő. Ettől ez még valóban szerencsétlen, egyedi példa lenne. (Más kérdés persze az iskola felelőssége.) De méginkább arról kell beszélni, általános problémáról van itt szó­. Óhatatlanul az a sok évi előtti történet jut eszembe, amikor gyakorló tanárként képtelen voltam megértetni egy osztálynyi, érettségi előtt álló diákkal, hogy nem a tankönyvet, a MŰVE­KET kell olvasni. Miként nemrégiben beszélgettem gimnazis­tákkal, akik arról panaszkodtak, tanáruk nem elemzi számuk­ra —vagy velük együtt— Ady verseit. S, ha legalább azt meg­mondaná, mit olvassunk hozzá! — panaszolták. Még sorolhat­nák tovább, ahány jóérzésű diák, annyi történet. Közben pedig hallgatom a művelődési és közoktatási ál­lamtitkárt, aki hittel és lelkesedéssel beszél a nemzeti alaptan­tervről és a lehetőségről, hogy a tanárok majd a maguk belátá­sa, orientációja és akarata szerint taníthatják növendékeiket. Egy bizonyos anyagmennyiséget kötelezően megtanítva, de azontúl a felső határ... Ismét csak a csillagos ég? És hol, van a tanárnak a csillagos ég? És egyáltalán kik azok, milyen fölkészültségűek, akikre ily módon rábízzuk gyer­mekeinket? Vajon valóban elég fölkészültek? Elegendő tudás­anyag birtokosai? S ki dönti el, eldönti-e valaki, hogy alkal­­masak-e az efféle önállóságra? Nem, nem akarom azt mondani, hogy ismét valamiféle sze­lektálásra, netán kontraszelektálásra van szükség. De nagyon komolyan megfontolandó, még egyszer vagy még többször vé­giggondolandó, meddig terjedhet a pedagógusi szabadság. Nem szabad, hogy most átesve a ló másik oldalára, könnyű kézzel és könnyű szívvel bízzuk a tanárok belátására az okta­tást. S oly időben, amikor az általános iskolából kikerülő diák a tankönyv akarata szerint még csak nem is hall Szerb Antalról, Németh Lászlóról, Füst Milánról vagy Déry Tiborról, s amikor nagyon kicsi az esély arra, hogy akad egy-egy tanár, aki tiszte­letreméltó elszántsággal valóban irodalmi kitekintést ad a gyerekeknek, s nem csak fölületes fölsorolást, akkor nagyon megfontolandó a nemzeti alaptanterv bevezetésének elégséges­sége. A tanári szabadsághoz valószínűleg még föl kell nőni. Festik Hírlap Főszerkesztő: BENCSIK ANDRÁS Szerkesztők: CSUPOR TIBOR, DEMETER ZOLTÁN, SESZTÁK ÁGNES, VÁRKONYI BALÁZS Művészeti vezető: KOROLOVSZIG ANDRÁS Kiadja: 150 ÉV ALAPÍTVÁNY Felelős kiadó: IGLÓI NAGY ISTVÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1051 Budapest V., Október 6. u. 8.1. Levélcím: Budapest 1431 Pf.: 169. Telefon: 117-6162,266-1006 Telefax: 117-6029 Terjeszti: ■ Magyar Posta Előfizetési díj: egy hónapra 220 Ft, negyedévre 660 Ft, fél évre 1320, egy évre 2640 Ft. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a H­apelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) 1900 Budapest XIII., Lehel út 10/a., közvetlenül vagy postautalványon valamint átutalással a HELIR 219-98636 pénzforgalmi jelzőszámra. Nyomás: Szikra Lapnyomda, Felelős vezető: dr Csöndes Zoltán HU ISSN 1216-0768

Next