Pesti Hírlap, 1992. december (1. évfolyam, 247-271. szám)
1992-12-14 / 258. szám
I. (151.) ÉVFOLYAM 258. SZÁM 1992. DECEMBER 14., HÉTFŐ Pesti Hírlap SZÁMONTARTJÁK A RÉGI MÉLTÓSÁGOT Falu a Börzsöny mögött Kemencze ( Kamenica), nejleg magyar fagy meredek hegy tövében, Ipolysághoz 1 mfd. 1131 kath. lak. Kall, fiai och. templom. Vendégfogadó. Több urasági emletik, boltok és malmok. A megyei gyűlések ez előtt itt tartották, de laégvén a’ vármegyeház’ teteje, annak falai most romokul pusztulnak; ’s az Areopagus helyén boglyák tanyáznak, a földszint pedig néhány őrült gyógyíttatik. Rétje kévés; legelője a’ kegyetlen bőséggel; vörös bora, gyümölcse, dinnyéje, dohánnya’s gabonája sok; rengeteg makkos erdejében számtalan őzet,szarvast táplál. .. U. az eszterg. érsek. ___________MEGAY LÁSZLÓ___________ 1. Az Isten háta mögötti falvak lakói két dolgot tehetnek. Vagy megszedik magukat nagy árvaságukban, vagy tönkremennek. Van persze egy köztes állapot is, de az igen kellemetlen, mert ki törődne egy községgel, ha annak se túl sok pénze, se hangos panasza nincs. A Pest megyei Kemence, a közeljövőben alighanem gyarapodni fog — bár szegénynek ma sem mondható. Erre abból következtet a Diósjenő felől érkező látogató, hogy sorompó zárja el a Börzsönyt átszelő utat, annak őre pedig vámot szed az áthaladásért. Nem bolondság ez: az út az erdőgazdaságé, a hely természetvédelmi terület, az illeték pedig ötven forint oda, annyi visszafelé is. A táj, az erdő szép — valóságos rezervátum —, alig hiszem, amit később a kemenceikek mondanak, hogy évente hatvanezer kömméternyi jó fát is ad. A sorompóőrök állítólag azt vigyázzák reggeltől késő délutánig. Akkor a műszak letelik, és szünetel a tájvédelem. A lényeg: az Ipoly völgye és a hegység közé szorult falut elég nehéz megközelíteni. 2. Bár a maiak sem rosszak, Kemence látott jobb napokat is. Fényes Elek 1837-ben kiadott statisztikai és geográfiai munkája szerint: „népe a magyar f. egy meredek hegy tövében, Ipoly Sághoz 1 mfd. 1131. kath. lak. Kath. paroch. templom. Vendégfogadó. Több urasági épületek, boltok és malmok. A megyei gyűlések ez előtt itt tartottak, de leégvén a vármegyeház teteje, annak falai most romokul pusztulnak...” Az egykori megyeháza, és a hozzá tartozó fogadó — jó állapotban — ma is megvan, csak a megye nincs; a község ugyanis, egykor Nagy és Kis Hont székhelye volt. A helybeliek a régi méltóságot számon tartják, ahogy a többi nevezetességet is. Köztük egy borzongatót. 1782-ben itt folyt az emberevő cigányok pere, melyről ma joggal gondolhatjuk, hogy a tiszaeszlári ügy nagypapája volt. Ma a község 1246 lelket számlálna — ha az év eleje óta nem távoztak volna el négyen, némileg csökkentve a lakosonként járó fejkvótát. A lélekszám tehát az utóbbi másfélszáz esztendőben nem sokat változott, de ez csak látszat. Az 1949-es népszámlálás óta ezer lakos távozott. Az elvándorláson nincs mit csodálkozni. Az Ipoly völgyének innenső nyolc községéből ez idő alatt hatezren mentek el. E falvak határa — ha termékeny is — rendszerint szűk, az emberek Vácra, Pestre, Esztergomba, és még távolabbi vidékekre jártak dolgozni. Később már könnyebben lehetett munkát találni helyben is. Alakult néhány kisebb ipari üzem, jól működött a téesz is, mely málnára, ribizlire szakosodott, sőt, ezek termesztésének az országban egyetlen rendszergazdája volt. A munkanélküliség már a Kemencét is elérte: a faluban hozzávetőleg százan szorulnak szociális segélyre. De, mint látni fogjuk, a munkanélküliség itt is kétarcú. A községben vannak szegények is, de a falu képe, és azok a tevékenységek, amelyeket nem fed le sem a statisztika, sem az adóhivatal űrlapjai, gyarapodó közösséget mutatnak. Gond van. Az átalakulóban lévő téesz tagjai nem tudják, mi lesz holnap. A kistermelők a ribizli árára panaszkodnak, mások az adóra... A templom előtt az apát-plébános azt mondja, hogy a szentegyházat szeretné tataroztatni, ha lenne miből; a templom körül sürgölődő öregasszonyok pedig azt kívánnák, hogy közelebb legyen az utcai nyomós kút: ne kelljen messziről hordani a vizet az oltár virágainak. Pongrácz János polgármester nincs a hivatalban, a szobájában várakozom, míg telefonon a szomszéd községben megkeresik. Ott a téesz tartaná közgyűlését, de a jegyző biztosra veszi, hogy azt a kitűzött időben nem fogják megtartani, mert nem lesz együtt a tagság fele és a plusz egy fő. Szabóné Egri Teréz ismeri a helyi viszonyokat: ha nem lesz időben közgyűlés, hát nem lesz. A polgármesteri szoba olyan, mint bármely hivatalé, valami furcsa mégis van benne , illetve valami nincs. Nincs Lenin-kép a falon, nincsenek a szocialista céllövöldében nyert tárgyak sem. Az egyik szekrény tetején öt kis zászlórúdféle — azokon vándorzászló fityeghetett. Az öt kis rúd még jó lesz valamire. Jelenleg az idők változását és furcsaságait jelképezi. A távollévő polgármester egyébiránt — csaknem két évtizedig — tanácselnök volt, a jegyző meg titkár. A polgárok nem lehettek elégedetlenek vele, hisz nagy többséggel választották meg, és része lehetett benne, hogy a falu az elmúlt évtizedben annyi mindent „kapott”... Van jó vize, fürdője, sífelvonója, ifjúsági tábora, és még sok egyebe, amiből a következőkben élni fog. A telefon is működik, megbeszélhetjük a találkozót. 4. Végigmegyek a főutcán. A falu képe rendezett, a régi palóc házakhoz hasonló épületek. Több a bolt és a vendéglőféle, mint más hasonló helyen, sőt, van egy éjjeli szórakozóhely is. Szerencsére most délelőtt nem kell megtapasztalnunk, inkább egy borozóba térünk be Pongrácz János társaságában. Bent hamar kiderül, hogy többféle üzletről van szó. VARGA ZSOLT FELVÉTELEI Molnár Ferenc és felesége a tulajdonos. A házaspár Ráckevéről költözött ide vállalkozónak. Kevés pénzzel és nagy tervekkel. Megvett egy nagyobb portát, ahol egy udvaron belül van a fagylaltozó — csak nyáron működik —, a presszó-féle borozó, és egy szódavízüzem. Az egész az osztrák hegyi falvak hasonló vállalkozásait idézi. Szerényebb amazoknál, de nagyvonalúbb, mint amit itthon megszokhattunk. Pénzügyekről — mintha angolok lennének — nem beszélünk, de a házaspár láthatóan elégedett. A nehezén túl vannak, ha két jó év következik, akkor biztonságban vannak. Pongrácz Jánossal egy frissen gyalult asztalhoz ülünk. Az ide vezető úton a polgármestert sokan megállították, vagy ő állt meg beszélgetni. Nem feltétlenül hivatalos dolgokról: ez csevegő falu, a helyiségben most is sokan diskurálnak, mintha családias vasárnap délelőtt lenne. Azért valami forr Kemencén. Nagyjából ugyanazok az indulatok, mint másutt, ahol a létfeltételek gyorsan változnak. A választások óta a Számvevőszék ötször vizsgálta a község gazdálkodását — egyszer sem talált benne kivetnivalót —, de nyilván többször bejelentést tett valaki. Ezt a polgármester mondja, akinek nyilván nem csak hívei vannak. Lehet, hogy még tanácselnök korában szerzett ellenséget, lehet, hogy most épülő vendégháza tetszik túl nagynak — mellesleg az nem is kicsi. — Mint tanácselnöknek könnyebb dolga volt... — Áttekinthetőbbek voltak a viszonyok — mondja. — Akkor elég volt a helyi párttitkárral megegyezni valamiben, most egy testülettel kell szót érteni, pontosabban az egész faluval, ami sokszor bajos. Mindenki mást várt tőlem, amikor rám szavazott. Legtöbben úgy hitték, aki eddig vezető volt, azt le fogom fejezni. A többiek azt szerették volna, hogy még a házakat is más színűre festem. Mindennek nem lehet eleget tenni...! — Ez talán kudarc. De hoszszú szolgálata alatt — és az eltelt két esztendőben — voltak sikerei is... Nem feltétlenül személyes sikerekre gondolok. —Van vizünk, járdánk, a község rendezett. Nemrég két üzlet volt a faluban, most hat, és ugyanennyi kiskocsma működik. A vendégforgalom gyorsan növekszik. Van úszómedencénk és két sífelvonónk. Hat éve kezdődött a nagy vendégjárás. Akkor háromszázhatvan „vendégéjszakát” töltöttek nálunk. Ma negyvenötezret... Ebből persze nem élne meg a község, de legalább száz embernek ebből van kenyere... Egyre kevesebb a munkalehetőség a környéken. Azok az üzemek, ahová a helybeliek jártak, sorra becsuknak. Ha működnek — rosszul fizetnek. Akiket pedig elbocsátanak, nem sokra számíthatnak. 5. Volentár Ede — az átalakulóban lévő téesz sofőrje — ma szabadnapos. Ahhoz képes, hogy az azóta bizonyára megkezdett közgyűlésen az ő sorsáról is döntenek, meglehetősen nyugodt. Pedig alkalmazott, így a helyzete bizonytalanabb, mint a tagoké. Megkérem, üljön mellém és mondja el, hogy miből él. Egyébként nős, gyermektelen, saját házában lakik. — Mennyit kap a gazdaságnál, mennyit keres a felesége? — Én tizenkétezret, egy fillérrel sem többet. Az asszony betanított munkás, ő nyolcat-kilencet keres. Ki lehet számítani... — Errefelé mindenkinek van egy kis málnája, vagy ribizlije... — Másfél hektárunk nekünk is van, de elég rosszul fizet. — Ha a művelési költségeket levonja, idén mennyi maradt ! — Hetven-nyolcvanezer. — Szoktak szobát kiadni? —Azt nem, de van egy kis hétvégi házunk, azt igen. Fűtéssel, villannyal háromszáz forint személyenként egy napra könnyen megegyezünk: nem rossz pénz ez errefelé. Még kevésbé, ha arra gondolunk, hogy a falusi szobakiadás háromszázezerig adómentes, a mezőgazdasági kistermelés ötszázezerig — ugyancsak. 6. Kemence a továbbiakban már sok meglepetést nem tartogat. Megtekintésre érdemes még a Bence Szálló a falu végén. Ez korábban kiskunfélegyházi gyerekek számára épült. Ma egy betéti társaság tulajdona Jelenleg nyolcvan újpalotai iskolás tölt benne egy hetet, kilenc tanár kísértében — aztán majd új csoport érkezik. — A forgalom nagy, de a vállalkozás nem nyereséges — mondja Galeotti Judit a szálló bérlője, aki Felső-Gödről jár ide, hogy elkönyvelhesse a veszteséget. Szeretné, ha vállalkozása legalább „nullszaldós” lenne, mert az esetben nem adja fel. A szállóból jövet egy borozóban... Elegáns hely, központi fűtés működik benne — és egy kisfröccs harmincöt forintba kerül. Sok a vendég. Az embereken érződik egy kis izgalom: a Börzsönyben az éjjel havazott, errefelé pedig a hó kenyérkérdés. A hónak talán csak egy fiatal házaspár nem örül a faluban. Ők a főtéren ruhaneműt árulnak. Tegnap érkeztek Kolozsvárról, és este indulnak tovább. Az ördög tudja, hogy honnan gondolták: érdemes lesz Kemencére jönniök. RIPORT 13