Pesti Hírlap, 1993. március (2. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-01 / 50. szám

2. (152.) ÉVFOLYAM 50. SZÁM 1993. MÁRCIUS 1HÉTFŐ Pesti­ Hírlap A RENDŐR (IS LEHET) SZÉP Szeressük rendőreinket KÁLLAI ESZTER Valami hasonló címmel már 1992-ben készültem írni, ami­kor ment az a fajelméletet su­galló tüntetéssorozat, hogy „Az idegen szép!”. (Vagyis ha már idegen, kötelező szépnek látni. Mindet, válogatás nél­kül: tisztességes üzletember, turista, maffiózó stb. Mind­egy! Fő az, hogy idegen!) Szándékomban állt elmagya­rázni azoknak a minden bi­zonnyal tisztességes szándékú és jót akaró rendezőknek, hogy az ún. fajelmélet lényege — tudomásom szerint — ép­pen az, hogy kizárólagosságot hirdet vagy jó, vagy rossz irányban egy, valamilyen szempont szerint egy táborba vett, embertömegről. „Min­den magyar bunkó”, „min­den cigány lusta”, „minden szerb kegyetlen”, „minden zsidó legfőbb törvénye: össze­tartani a gótok ellen”. Ugyan­akkor fordítva is megtalálha­tók az ún. „Übermensch”-, a „választott nép”-elméletek. Nemrégiben hallottam pl. azt, hogy a cigányok (úgy együtt, mind) azért olyan cso­dálatosak, mert ők a „Mózes által E­gyiptomban” hagyott (vagy felejtett, már nem is tu­dom, melyik kifejezést hasz­nálta az elbeszélő) emberek leszármazottai. Más nemzeteknél, ember­­csoportoknál milyen elméle­tek vannak a kivételezettség el­várására és igénylésére (mert ez — lenne — itt a lényeg!), most hadd ne soroljam! Be­vallom, nekem — mint vélet­lenül magyar magyarnak — a magyarság elméletei!?) fájnak legjobban, hiszen ezek árta­nak nekünk legtöbbet. így, például, amikor azt látom és hallom, hogy valamelyik méla „honffy” már megint mint „a kereszténység és a nyugat vé­dőbástyája” — azt emlegetve — várja sértődötten a sült ga­lambot ölbe tett kézzel, szinte sírni tudnék a dühtől. Med­dig lesz ez még így? Inkább azt emlegetné, ha már min­denképpen emlegetni akar valamit: „Segíts magadon, az Isten is megsegít”. No, de térjünk vissza a címhez! Mi, „széljen, emberül” élni igyekvők, azzal a méltóságos alázattal próbálunk a másik ember felé fordulni, amivel valójában teszi minden ren­des ember (anélkül, hogy ő tudná vagy vallaná magát szé­pen­ emberü­­lésnek). A három mondat: Én szeretni akarlak téged. (A szeretetet nem lehet eről­tetni, elvárni. De a szándékot, az akaratot rá, azt igen.) Segíts, hogy minél jobban megismerjelek! (Minél többet tudok valakiről, annál jobban értem őt. Az érzés, az értelem pedig a gonosz, rossz érzel­meket egyszerűen létezésével űzi el.) Örülnék, ha te is szeretni akarnál engem. (Íme, a tiszta önzés.) Nemrégiben megismer­kedtem egy kedves német ifjú hölggyel, aki éppen ilyen. Ő egyébként nagyon szereti Ma­gyarországot, a magyarokat. Idegenül, de tökéletesen be­széli nyelvünket. Most, a „vál­tozás” óta próbálja családtag­jait, barátait, ismerőseit is ide csalni, a magyarok segítésére biztatni. 1993 februárjában történt, hogy Budapest egyik forgal­mas helyén fényes nappal ki­fosztották a kocsiját. (Nem fel­törték, kulccsal nyitották ki.) Alig negyedórát volt oda. A helyszínelő rendőrökre órá­kat várt, de amikor megér­keztek, utána elbeszélgetett velük. Amit megtudott tőlük, azt felháborodottan meséli el nekem. Hogy milyen a fegy­verellátásuk, a lehetőségük a kellő testi, lelki, technikai ál­lapot szinten tartására, hadd ne mondjam, nehogy állam­titkot sértsünk — elég, ha azt az alvilág tudja —, de hogy milyen túlhajszoltságban él­nek, milyen kevés fizetésért és valójában milyen mostoha kö­zegben kell dolgozniuk, azt minden állampolgárnak is­mernie kellene, akit kicsit is érdekel Magyarország mosta­ni és jövőbeni sorsa. 1989 végén történt, a rendszerváltozás egyik dísz­eseményén, a nagy pedagó­gustüntetésen, hogy én is el­beszélgettem egy rendőrrel. Akkoriban — valahogy úgy hozta a sors — a PDSZ (Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete) vezérkarához tartoztam. Tréfásan utalva az esetleges veszélyre, a ,fiúk" (hogy halad a világ! Ők azóta már különböző elnökök, tit­károk, képviselők lettek, én nyugdíjas) azt mondták: „Esz­­ter néniért már nem kár”, így beszéltem az Eötvös-szobor­­nál, s voltam a „követelése­ket” az Országházba vivő kül­döttség tagja. Ebben a minő­ségemben beszélgettem el a kísérőnkül kijelölt rendőr őr­mesterrel, amíg átballagtunk a nagy Kossuth téren a híres 6-os kapuhoz. Úgy összeme­legedtünk, hogy azt mondta az én kedves társam — csak valamivel lehetett fiatalabb nálam — „Bizony, tanárnő! Két emberfajtát utálnak eb­ben az országban a legtöbben és a legjobban: a rendőrt és a pedagógust”. Sokszor elmon­dogatom azóta, legalább ju­tott volna eszembe megvi­gasztalni azt az embert, jutott volna eszembe azt mondani neki: „Tudja, mit? Ha majd maguk tüntetnek a jogaikért és megbecsülésükért, én kísé­rem ide magát!” Nemrégiben jelent meg írásom a Pesti Hírlapban Egy pedagógus , öt rendőr címmel. A cikkben azt fejtegettem, hogy egy pedagógus öt ren­dőrt mentesít, ha jól végzi dolgát, vagyis rendes embert nevel a rá bízott kis csemeték­ből, amiből logikailag követ­kezik: ha rosszul, ötnek is ad elfoglaltságot. Az elmúlt rendszer nem nagyon tette le­hetővé s egyáltalán nem segí­tette a jót. S jelenleg? Sajnos az oktatási rendszer igazi vál­tozása még el sem kezdődött, ha majd beindul, sem máról holnapra érezteti hatását, úgyhogy rendőrjeinknek még igencsak van dolguk! Ki segíti őket? Mikor baj­ban vagyunk, értük kiáltunk, de ki szereti őket, amikor megtehetné, amikor megte­heti? Úgy tudom, az igazi de­mokráciákban az is termé­szetes, ha a rendőrök tüntet­nek, s természetes, hogy szá­míthatnak a becsületes pol­gárságra, hiszen azok saját­juknak tartják őket. (Ott nem szégyen rendőrnek menni, hanem válogathatnak a legü­gyesebb, legjobb kiállású, okos, művelt fiatalok között.) A „Szépen emberül” moz­galom évenkénti számadó ün­nepe az anyanyelv, a beszéd, az emberség napja. Ezt 1993-ban az óvodákban s más oktatási intézményekben általában április 16-án, pénteken tart­ják. Április 17-én a Stefánia úti Tisztiházban szándéko­zunk tartani, reggel 9-től este 9-ig, országos találkozót. Itt a tiszta szó, tiszta ég, tiszta láz, tisz­ta lelkiismeret jelszó jegyében arról kívánunk tanácskozni, hogyan lehet elérni, hogy gyermekeink testben, lélek­ben, szellemben harmoniku­san fejlett felnőttekké neve­lődjenek, akik nemcsak vágy­nak a jóra, a rendre, hanem annak érvényt is tudnak sze­rezni, mert a legjobb vágy is annyit ér, amennyit megvaló­sítunk belőle. Azt gondolom, annak a napnak (1993. április 17-nek) méltó befejezése lenne, ha es­te 10-kor a Hősök terén talál­koznánk. Ha eljönnének csendben, ünnepélyesen mindazok, akik Berzsenyivel vallják. Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs. — Akik azt akarják, tiszta­ság, rend legyen ebben az or­szágban, hozzá méltó rendőr­séggel, — akik azt akarják, leánya­inkból szép, kedves, szép mozgású nők, majdani igaz anyák legyenek, s férjül talál­janak olyan fiainkból felnőtt férfiakat, akik Berzsenyitől vett szavakkal dicsekszenek: ,s az én kedvesem az én kar­jaimban elalél”. Számtanlecke Előttem egy talált tárgy: egy 1992 decemberi kelte­zésű számítógépes kimutatás, amely azt vizsgálja, milyen volt az országgyűlési képviselők részvételi aránya a parlamenti plenáris üléseken, illetve a törvényi szavazásokon. Megtudhatjuk e listából, hogy a törvénykezés szempontjából oly fontos év végi hajrá idején a kép­viselők túlnyomó többsége híven teljesítette köteles­ségét. Ha némelyikük hiányzott is az ülések bizo­nyos hányadáról, részvételének arányszámai hétje­­gyűek maradtak, sőt legtöbbjüknél a jelenlét így is meghaladta az ötven százalékot. Akad azonban néhány kirívó példa, amelyen a választópolgároknak is érdemes lenne eltűnődniük. G. Nagyné Maczó Ágnes (független) a plená­ris ülések 1,39 százalékán vett részt, és száz hatá­rozathozatalból kereken egyszer szavazott. Király Béla (SZDSZ) az ülések 4,22 százalé­kát látogatta, és a törvényi szavazások 3,74 száza­lékán vett részt. Pozsgay Imre (független) az ülések 0,86 szá­zalékán volt jelen, és a határozathozatalok 0,63 százalékában közreműködött. Szabó János (MDF) nem azonos a frissiben kinevezett földművelésügyi miniszterrel) az ülések 1,25 százalékán volt ott, és száz esetből kevés híján egyszer (0,95) szavazott. Torgyán József (FKGP) az ülések 1,06 száza­lékán volt jelen, és a határozathozatalok 0,95 szá­zalékában vett részt. Vásárhelyi Miklós (SZDSZ) az ülések 0,62 szá­zalékát tisztelte meg jelenlétével, és az esetek 0,58 szá­zalékában vett részt a törvényi szavazásokon. Arra vonatkozóan nincs adat, hogy a felsorolt képviselők milyen összegű tiszteletdíjat vettek fel a tárgyidőszakban végzett „munkájukért". Ismervén azonban az említett politikusok legtöbb­jének magasztos elveit, mély igazságérzetét és szociális érzékenységét, bizonyosak lehetünk abban, hogy ha megfordultak is az Országgyűlés pénztárában, a ka­pott összeget felajánlották valamely közérdekű célra. Például a munkanélküliek megsegítésére. Szokolay Zoltán HAZAI ÉLET 5 AKI IGAZAT MOND, ELVESZÍTI VAGYONÁT Az utolsó szakszervezeti mohikán Rátonyi Sándor, a Szolidaritás Szakszervezet elnöke, a rendszerváltozás utáni érdekvédelemben a kezdetektől fogva az ellenzék szerepkörébe kényszerült. Vélt igazá­nak hangoztatásával megpróbálta felhívni a figyelmet a múlt szakszervezeteinek konspirációjára, amelyet első­sorban a vagyonszerzés motivált és nem a dolgozói ér­dekvédelem. Erről az állandó igaz- és ellentmondás motivációjáról beszélgettünk vele. KÁnhidai KAROLT —A Szolidaritás miért nem fo­gadja el a szakszervezetelmek egy, a tb-önkormányzati és üze­mi tanácsi választás általi megmérettetés­ét ? — Elsősorban azért nem, mert ez az 1 millárdba kerülő tb-önkormányzati és üzemi tanácsi választás nem alkal­mas az érdekvédelmi szerve­zetek közötti választásra, és főleg nem a vagyoni megosz­tásra. Ebben jelentkezik a kormány mérhetetlen felelős­sége, hogy az országgyűlés elé egy olyan javaslatot terjesz­tett, amellyel a honatyáktól valójában az „előválasztásról” szóló döntést kényszerített ki. És csak azért történhetett meg, mert a honatyáknak a munka világával kapcsolatos „alulinformáltsága” egyszerű­en döbbenetes. A munkahe­lyek hangulatát ismerőként állítom, hogy nem józan poli­tikusi elme az, aki a parla­menti ciklus végéhez közeled­ve úgy rendez országos vá­lasztást, hogy arról a napnál világosabban kitűnik az ellen­zék, valamint a velük összefo­nódott szakszervezetek ma­nővere. Szeretném hinni, hogy a közvéleményben meg­fogalmazódott vélekedést, nosztalgiát csupán a látszat tá­masztja alá, miszerint a Né­­meth- kormány — amelyik „önként dalolva” lépett le a felelősség elől, és kiegyezett a hatalomba tülekedőkkel — négy év múlva, amikor az or­szág még mélyebb válságba jutott, visszajuthat a hatalom­ba. Ideje lenne nyílt kártyák­kal játszani, hogy az ne okoz­zon újabb költségeket és vá­lasztási cirkuszokat. — Minden korábbi és felte­hetően jószándékú jelzésük elle­nére a parlament jóváhagyta a szakszervezeti törvények módo­sítását... — Olyan törvényeket, amelyek a szakszervezetek or­szágos központjaiban készül­tek parlamenti „kilobbyzás­ra”. Ha a képviselők — persze az ellenzékieket leszámítva — nem tudják, hogy a vagyon­­egyezségre jutott hat szak­­szervezet milyen politikai pártot, szándékot és hatalom­­visszaszerző taktikát követ, akkor „nincs fülük a hallás­ra”, következésképpen nincs nekik mit beszélni. A hat szak­­szervezetnél „égig ért a só­haj”, amikor megszületett a parlamenti döntés, amely végre legalizálja a csúfosan szerzett vagyont, ami biztosít­ja a kampányköltségre a fede­zetet. Nem lehet elégszer el­mondani, hogy a hat szak­­szervezet 4,2 milliárdos va­gyonhoz jutott, a parlament jóvoltából. Mit mondhat a Szolidaritás erre a kétségtelen tényre? Tudtuk, hogy a balol­dal felé tartunk. Mind­azonáltal ez a parlamenti döntés nem ért minket várat­lanul, mert jó ideje tapasz­taljuk, hogy nem az értelem és a független Magyarország lakossága iránti elkötelezett­ség szüli a döntéseket.­­ Nem gondolja, hogy ez a struccpolitika, a realitás­ok fi­gyelmen kívül hagyása a Szoli­daritás végét jelentheti? — Amikor múlt év decem­berében a kormány lepaktált a hat szakszervezeti konföderá­cióval — a kétkulcsos áfáért és más nyomorító intézkedése­kért cserébe a szakszervezeti közös vagyon odaadásával — megértettük, hogy a kormány visszaél a koalíció parlamenti többségével. A december 11-i kormány—szakszervezet ki­egyezést követően, december 28-án — engedve a Szolidaritás tagjainak korábbi követelésé­nek — létrehoztuk a Nemzeti Szolidaritás Pártját. Ami termé­szetesen nem jelenti azt, hogy a Szolidaritás Munkásszövetség megszűnne, megváltozna, már csak azért sem, mert a­­párt programja a szakszervezetünk programjával és álláspontjaival azonos, abból táplálkozik..Ma­gyarán: ha eddig hazudták a munkavállalók érdekeinek képviseletét — kivétel nélkül minden párt — úgy a Nemzeti Szolidaritás Pártja a politikai pártok között ilyen ,fehér hol­lóként” jelenik meg, s ha kell, valóban harcba száll. A kifogá­solt parlamenti döntések ellen, már csak a sportszerűség ked­véért is, végigfutjuk az Alkot­mánybíróságig vezető utat. — Ezek után mit remélnek? — Reményeink? A jogálla­miság „gumikereteinek” tör­vényességében nem hiszem, hogy bárki is lehajol a meg­görnyedt néphez. A Nemzeti Szolidaritás Pártnak a hátra­lévő választási ciklusban bő­ven lesz dolga, amint a Szoli­daritás Szakszervezeti Mun­kásszövetségnek is, aki a gőzt adja a pártunknak! Egy bizo­nyos — amit illenék tudnia a parlamenti képviselőknek is: ’94-ben nem a parlament vá­laszt magának népet, hanem fordítva. AZ ÖNKORMÁNYZATI TÖRVÉNY MARGÓJÁRA Lemondás a mandátumról FOGARASI JÓZSEF A települési képviselők felelős­ségéről — az elmúlt hetekben — írott cikkem, az eddigi té­mákhoz képest, élénkebb vissz­hangot váltott ki az olvasók tá­borából. Ismételten levelet kaptam Sárszentmihály pol­gármesterétől, arra kért, hogy „az ország mai problémájára tekintettel ne a törvényi kibú­vókat keresők” táborának se­gítsek érveket találni mulasztá­suk igazolásához, hanem a „jobbító szándékú közigazgatás tisztaságát segítők” oldalára áll­va „a képviseletre alkalmas sze­mély kiválasztásához” nyújtsak segítséget. Mások — akik szin­tén reagáltak az említett cikkre — azt hangsúlyozták, hogy vannak olyan emberi tényezők, amelyek szabályozására egyet­len ország jogrendszere sem vállalkozhat, garantált ered­ménnyel. Ez pedig nem más, mint az adott települési képvi­selő általános, és ezen belül po­litikai kulturáltságának pilla­natnyi szintje. Általában ezekre az emberi viszonyokra a jog nincs kellő hatással, és így nem képes azt a kívánt módon befo­lyásolni. Egy települési képvi­selő politikai kulturáltsága sok mindentől függ. Éppen ezért nem lehet az egyes tényezők szerepét lebecsülni, vagy akár túlzott reményeket fűzni hoz­zájuk. Ebből következőleg nem lehet előre a jog erejével ki­mondani, hogy például a tele­pülési képviselőknek milyen is­kolai vagy szakmai végzettség­gel, esetleg idegennyelv-tudás­­sal kell rendelkeznie. Az iskolai végzettséggel, egyébként, a kérdéses helyen sem volt túl nagy probléma. Az ember általános meg­ítélése tekintetében a legmeg­bízhatóbb információkkal az őt körül­vevő szűkebb vagy tágabb környezete rendelke­zik. Ez az állítás igaz a telepü­lési képviselőkre is. A baj azonban ott kezdődik — véle­kedett az egyik polgármester beszélgetőpartnerem —, hogy a mai hatályos magyar törvények nem írják elő, hogy a települési képviselőnek ott, azon a településen kell laknia, ahol őt képviselővé választot­ták, így azután nem csoda, hogy a választópolgárok nem ismerik kellően a jelölt sze­mély előéletét, cselekvési, vi­selkedési kultúráját. Az érve­lés azonban sántít! Mégpedig abban az értelemben, hogy a szabad választás során egyet­len olyan kényszerítő erő (eszköz) sem hat abba az irányba, hogy a választópol­gárok az általuk nem ismert személyre adják voksukat. Teremészetesen ez az állítás is csak az egyéni választókerüle­tekben állja meg a helyét. Jól tudjuk, hogy a telepü­lési képviselők jelentős há­nyada az úgynevezett listáról kerül a képviselőtestületbe. A lista esetében a választópolgá­rok semmiféle korrekciós jo­gosítvánnyal nem rendelkez­nek annak személyi összetéte­lének alakítására. A listára fel­vettek „politikai kulturáltsá­gáért” a listát állító párt, tár­sadalmi szervezet a felelős. Neki kell ismernie és — töb­bek véleménye szerint — ga­ranciát vállalnia a saját listájá­ra felvett személyekért. De, hogy a felelősség miként eredményezhetné az adott esetben a „renitenskedő kép­viselő” mandátumának meg­vonását, igencsak szubjektív megítélésű. Az egyik javaslat szerint a listát indító szervezet a listára felvételt nyert személyes egy „biankót” íratna alá, amely a képviselői mandátumról való lemondást foglalná magában. Adott esetben a mulasztó (vét­séget elkövető) képviselő he­lyett a listát állító szervezet lenne — minden kétséget ki­záró módon — a lemondás előterjesztésére jogosult. E lo­gikának megfelelően a le­mondás felett a képviselőtes­tületnek nem lenne felülbí­­rálati jogosítványa. Mások elegendőnek tartanák a vá­lasztási bizottság értesít­ését a lemondásról, a testületet pe­dig csak az utólagos tájékoz­tatás joga illetné meg, egyben ekkor kerülhetne sor a listá­ról „bejött” új települési kép­viselő bemutatkozására is. Az egyéni választókerület esetében a cikkre reagáló ol­vasók egy része elfogadható megoldásnak tartaná, ha a törvény (Ötv.) taxatíve is fel­sorolná a települési ülésen va­ló részvétel köz­ességét, amelynek elmulasztása (ismé­telt visszaesés) esetén akár a polgármester, akár a választó­­polgárok X százaléka, vagy a képviselők közül valaki a „kö­telezettség elmulasztása” cí­mén bírósághoz fordulhatna. A bíróságot pedig megilletné az indokolatlanul mulasztó képviselő esetében a mandá­tumától való megfosztás ki­mondásának joga, mely dön­téssel szemben nem lenne he­lye apellátának. Az igazi megoldás termé­szetesen az lenne, ha az ilyen képviselő, felismervén soro­zatos mulasztásának tartha­tatlanságát, a képviselő-testü­let és a választópolgárok ér­dekeit és bizalmát szolgálva önként lemondana mandátu­máról, amely jogi hatását te­kintve végérvényes és vissza­vonhatatlan lenne.

Next