Pesti Hírlap, 1993. március (2. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-01 / 50. szám
2. (152.) ÉVFOLYAM 50. SZÁM 1993. MÁRCIUS 1HÉTFŐ Pesti Hírlap A RENDŐR (IS LEHET) SZÉP Szeressük rendőreinket KÁLLAI ESZTER Valami hasonló címmel már 1992-ben készültem írni, amikor ment az a fajelméletet sugalló tüntetéssorozat, hogy „Az idegen szép!”. (Vagyis ha már idegen, kötelező szépnek látni. Mindet, válogatás nélkül: tisztességes üzletember, turista, maffiózó stb. Mindegy! Fő az, hogy idegen!) Szándékomban állt elmagyarázni azoknak a minden bizonnyal tisztességes szándékú és jót akaró rendezőknek, hogy az ún. fajelmélet lényege — tudomásom szerint — éppen az, hogy kizárólagosságot hirdet vagy jó, vagy rossz irányban egy, valamilyen szempont szerint egy táborba vett, embertömegről. „Minden magyar bunkó”, „minden cigány lusta”, „minden szerb kegyetlen”, „minden zsidó legfőbb törvénye: összetartani a gótok ellen”. Ugyanakkor fordítva is megtalálhatók az ún. „Übermensch”-, a „választott nép”-elméletek. Nemrégiben hallottam pl. azt, hogy a cigányok (úgy együtt, mind) azért olyan csodálatosak, mert ők a „Mózes által Egyiptomban” hagyott (vagy felejtett, már nem is tudom, melyik kifejezést használta az elbeszélő) emberek leszármazottai. Más nemzeteknél, embercsoportoknál milyen elméletek vannak a kivételezettség elvárására és igénylésére (mert ez — lenne — itt a lényeg!), most hadd ne soroljam! Bevallom, nekem — mint véletlenül magyar magyarnak — a magyarság elméletei!?) fájnak legjobban, hiszen ezek ártanak nekünk legtöbbet. így, például, amikor azt látom és hallom, hogy valamelyik méla „honffy” már megint mint „a kereszténység és a nyugat védőbástyája” — azt emlegetve — várja sértődötten a sült galambot ölbe tett kézzel, szinte sírni tudnék a dühtől. Meddig lesz ez még így? Inkább azt emlegetné, ha már mindenképpen emlegetni akar valamit: „Segíts magadon, az Isten is megsegít”. No, de térjünk vissza a címhez! Mi, „széljen, emberül” élni igyekvők, azzal a méltóságos alázattal próbálunk a másik ember felé fordulni, amivel valójában teszi minden rendes ember (anélkül, hogy ő tudná vagy vallaná magát szépen emberülésnek). A három mondat: Én szeretni akarlak téged. (A szeretetet nem lehet erőltetni, elvárni. De a szándékot, az akaratot rá, azt igen.) Segíts, hogy minél jobban megismerjelek! (Minél többet tudok valakiről, annál jobban értem őt. Az érzés, az értelem pedig a gonosz, rossz érzelmeket egyszerűen létezésével űzi el.) Örülnék, ha te is szeretni akarnál engem. (Íme, a tiszta önzés.) Nemrégiben megismerkedtem egy kedves német ifjú hölggyel, aki éppen ilyen. Ő egyébként nagyon szereti Magyarországot, a magyarokat. Idegenül, de tökéletesen beszéli nyelvünket. Most, a „változás” óta próbálja családtagjait, barátait, ismerőseit is ide csalni, a magyarok segítésére biztatni. 1993 februárjában történt, hogy Budapest egyik forgalmas helyén fényes nappal kifosztották a kocsiját. (Nem feltörték, kulccsal nyitották ki.) Alig negyedórát volt oda. A helyszínelő rendőrökre órákat várt, de amikor megérkeztek, utána elbeszélgetett velük. Amit megtudott tőlük, azt felháborodottan meséli el nekem. Hogy milyen a fegyverellátásuk, a lehetőségük a kellő testi, lelki, technikai állapot szinten tartására, hadd ne mondjam, nehogy államtitkot sértsünk — elég, ha azt az alvilág tudja —, de hogy milyen túlhajszoltságban élnek, milyen kevés fizetésért és valójában milyen mostoha közegben kell dolgozniuk, azt minden állampolgárnak ismernie kellene, akit kicsit is érdekel Magyarország mostani és jövőbeni sorsa. 1989 végén történt, a rendszerváltozás egyik díszeseményén, a nagy pedagógustüntetésen, hogy én is elbeszélgettem egy rendőrrel. Akkoriban — valahogy úgy hozta a sors — a PDSZ (Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete) vezérkarához tartoztam. Tréfásan utalva az esetleges veszélyre, a ,fiúk" (hogy halad a világ! Ők azóta már különböző elnökök, titkárok, képviselők lettek, én nyugdíjas) azt mondták: „Eszter néniért már nem kár”, így beszéltem az Eötvös-szobornál, s voltam a „követeléseket” az Országházba vivő küldöttség tagja. Ebben a minőségemben beszélgettem el a kísérőnkül kijelölt rendőr őrmesterrel, amíg átballagtunk a nagy Kossuth téren a híres 6-os kapuhoz. Úgy összemelegedtünk, hogy azt mondta az én kedves társam — csak valamivel lehetett fiatalabb nálam — „Bizony, tanárnő! Két emberfajtát utálnak ebben az országban a legtöbben és a legjobban: a rendőrt és a pedagógust”. Sokszor elmondogatom azóta, legalább jutott volna eszembe megvigasztalni azt az embert, jutott volna eszembe azt mondani neki: „Tudja, mit? Ha majd maguk tüntetnek a jogaikért és megbecsülésükért, én kísérem ide magát!” Nemrégiben jelent meg írásom a Pesti Hírlapban Egy pedagógus , öt rendőr címmel. A cikkben azt fejtegettem, hogy egy pedagógus öt rendőrt mentesít, ha jól végzi dolgát, vagyis rendes embert nevel a rá bízott kis csemetékből, amiből logikailag következik: ha rosszul, ötnek is ad elfoglaltságot. Az elmúlt rendszer nem nagyon tette lehetővé s egyáltalán nem segítette a jót. S jelenleg? Sajnos az oktatási rendszer igazi változása még el sem kezdődött, ha majd beindul, sem máról holnapra érezteti hatását, úgyhogy rendőrjeinknek még igencsak van dolguk! Ki segíti őket? Mikor bajban vagyunk, értük kiáltunk, de ki szereti őket, amikor megtehetné, amikor megteheti? Úgy tudom, az igazi demokráciákban az is természetes, ha a rendőrök tüntetnek, s természetes, hogy számíthatnak a becsületes polgárságra, hiszen azok sajátjuknak tartják őket. (Ott nem szégyen rendőrnek menni, hanem válogathatnak a legügyesebb, legjobb kiállású, okos, művelt fiatalok között.) A „Szépen emberül” mozgalom évenkénti számadó ünnepe az anyanyelv, a beszéd, az emberség napja. Ezt 1993-ban az óvodákban s más oktatási intézményekben általában április 16-án, pénteken tartják. Április 17-én a Stefánia úti Tisztiházban szándékozunk tartani, reggel 9-től este 9-ig, országos találkozót. Itt a tiszta szó, tiszta ég, tiszta láz, tiszta lelkiismeret jelszó jegyében arról kívánunk tanácskozni, hogyan lehet elérni, hogy gyermekeink testben, lélekben, szellemben harmonikusan fejlett felnőttekké nevelődjenek, akik nemcsak vágynak a jóra, a rendre, hanem annak érvényt is tudnak szerezni, mert a legjobb vágy is annyit ér, amennyit megvalósítunk belőle. Azt gondolom, annak a napnak (1993. április 17-nek) méltó befejezése lenne, ha este 10-kor a Hősök terén találkoznánk. Ha eljönnének csendben, ünnepélyesen mindazok, akik Berzsenyivel vallják. Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs. — Akik azt akarják, tisztaság, rend legyen ebben az országban, hozzá méltó rendőrséggel, — akik azt akarják, leányainkból szép, kedves, szép mozgású nők, majdani igaz anyák legyenek, s férjül találjanak olyan fiainkból felnőtt férfiakat, akik Berzsenyitől vett szavakkal dicsekszenek: ,s az én kedvesem az én karjaimban elalél”. Számtanlecke Előttem egy talált tárgy: egy 1992 decemberi keltezésű számítógépes kimutatás, amely azt vizsgálja, milyen volt az országgyűlési képviselők részvételi aránya a parlamenti plenáris üléseken, illetve a törvényi szavazásokon. Megtudhatjuk e listából, hogy a törvénykezés szempontjából oly fontos év végi hajrá idején a képviselők túlnyomó többsége híven teljesítette kötelességét. Ha némelyikük hiányzott is az ülések bizonyos hányadáról, részvételének arányszámai hétjegyűek maradtak, sőt legtöbbjüknél a jelenlét így is meghaladta az ötven százalékot. Akad azonban néhány kirívó példa, amelyen a választópolgároknak is érdemes lenne eltűnődniük. G. Nagyné Maczó Ágnes (független) a plenáris ülések 1,39 százalékán vett részt, és száz határozathozatalból kereken egyszer szavazott. Király Béla (SZDSZ) az ülések 4,22 százalékát látogatta, és a törvényi szavazások 3,74 százalékán vett részt. Pozsgay Imre (független) az ülések 0,86 százalékán volt jelen, és a határozathozatalok 0,63 százalékában közreműködött. Szabó János (MDF) nem azonos a frissiben kinevezett földművelésügyi miniszterrel) az ülések 1,25 százalékán volt ott, és száz esetből kevés híján egyszer (0,95) szavazott. Torgyán József (FKGP) az ülések 1,06 százalékán volt jelen, és a határozathozatalok 0,95 százalékában vett részt. Vásárhelyi Miklós (SZDSZ) az ülések 0,62 százalékát tisztelte meg jelenlétével, és az esetek 0,58 százalékában vett részt a törvényi szavazásokon. Arra vonatkozóan nincs adat, hogy a felsorolt képviselők milyen összegű tiszteletdíjat vettek fel a tárgyidőszakban végzett „munkájukért". Ismervén azonban az említett politikusok legtöbbjének magasztos elveit, mély igazságérzetét és szociális érzékenységét, bizonyosak lehetünk abban, hogy ha megfordultak is az Országgyűlés pénztárában, a kapott összeget felajánlották valamely közérdekű célra. Például a munkanélküliek megsegítésére. Szokolay Zoltán HAZAI ÉLET 5 AKI IGAZAT MOND, ELVESZÍTI VAGYONÁT Az utolsó szakszervezeti mohikán Rátonyi Sándor, a Szolidaritás Szakszervezet elnöke, a rendszerváltozás utáni érdekvédelemben a kezdetektől fogva az ellenzék szerepkörébe kényszerült. Vélt igazának hangoztatásával megpróbálta felhívni a figyelmet a múlt szakszervezeteinek konspirációjára, amelyet elsősorban a vagyonszerzés motivált és nem a dolgozói érdekvédelem. Erről az állandó igaz- és ellentmondás motivációjáról beszélgettünk vele. KÁnhidai KAROLT —A Szolidaritás miért nem fogadja el a szakszervezetelmek egy, a tb-önkormányzati és üzemi tanácsi választás általi megmérettetését ? — Elsősorban azért nem, mert ez az 1 millárdba kerülő tb-önkormányzati és üzemi tanácsi választás nem alkalmas az érdekvédelmi szervezetek közötti választásra, és főleg nem a vagyoni megosztásra. Ebben jelentkezik a kormány mérhetetlen felelőssége, hogy az országgyűlés elé egy olyan javaslatot terjesztett, amellyel a honatyáktól valójában az „előválasztásról” szóló döntést kényszerített ki. És csak azért történhetett meg, mert a honatyáknak a munka világával kapcsolatos „alulinformáltsága” egyszerűen döbbenetes. A munkahelyek hangulatát ismerőként állítom, hogy nem józan politikusi elme az, aki a parlamenti ciklus végéhez közeledve úgy rendez országos választást, hogy arról a napnál világosabban kitűnik az ellenzék, valamint a velük összefonódott szakszervezetek manővere. Szeretném hinni, hogy a közvéleményben megfogalmazódott vélekedést, nosztalgiát csupán a látszat támasztja alá, miszerint a Németh- kormány — amelyik „önként dalolva” lépett le a felelősség elől, és kiegyezett a hatalomba tülekedőkkel — négy év múlva, amikor az ország még mélyebb válságba jutott, visszajuthat a hatalomba. Ideje lenne nyílt kártyákkal játszani, hogy az ne okozzon újabb költségeket és választási cirkuszokat. — Minden korábbi és feltehetően jószándékú jelzésük ellenére a parlament jóváhagyta a szakszervezeti törvények módosítását... — Olyan törvényeket, amelyek a szakszervezetek országos központjaiban készültek parlamenti „kilobbyzásra”. Ha a képviselők — persze az ellenzékieket leszámítva — nem tudják, hogy a vagyonegyezségre jutott hat szakszervezet milyen politikai pártot, szándékot és hatalomvisszaszerző taktikát követ, akkor „nincs fülük a hallásra”, következésképpen nincs nekik mit beszélni. A hat szakszervezetnél „égig ért a sóhaj”, amikor megszületett a parlamenti döntés, amely végre legalizálja a csúfosan szerzett vagyont, ami biztosítja a kampányköltségre a fedezetet. Nem lehet elégszer elmondani, hogy a hat szakszervezet 4,2 milliárdos vagyonhoz jutott, a parlament jóvoltából. Mit mondhat a Szolidaritás erre a kétségtelen tényre? Tudtuk, hogy a baloldal felé tartunk. Mindazonáltal ez a parlamenti döntés nem ért minket váratlanul, mert jó ideje tapasztaljuk, hogy nem az értelem és a független Magyarország lakossága iránti elkötelezettség szüli a döntéseket. Nem gondolja, hogy ez a struccpolitika, a realitások figyelmen kívül hagyása a Szolidaritás végét jelentheti? — Amikor múlt év decemberében a kormány lepaktált a hat szakszervezeti konföderációval — a kétkulcsos áfáért és más nyomorító intézkedésekért cserébe a szakszervezeti közös vagyon odaadásával — megértettük, hogy a kormány visszaél a koalíció parlamenti többségével. A december 11-i kormány—szakszervezet kiegyezést követően, december 28-án — engedve a Szolidaritás tagjainak korábbi követelésének — létrehoztuk a Nemzeti Szolidaritás Pártját. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a Szolidaritás Munkásszövetség megszűnne, megváltozna, már csak azért sem, mert apárt programja a szakszervezetünk programjával és álláspontjaival azonos, abból táplálkozik..Magyarán: ha eddig hazudták a munkavállalók érdekeinek képviseletét — kivétel nélkül minden párt — úgy a Nemzeti Szolidaritás Pártja a politikai pártok között ilyen ,fehér hollóként” jelenik meg, s ha kell, valóban harcba száll. A kifogásolt parlamenti döntések ellen, már csak a sportszerűség kedvéért is, végigfutjuk az Alkotmánybíróságig vezető utat. — Ezek után mit remélnek? — Reményeink? A jogállamiság „gumikereteinek” törvényességében nem hiszem, hogy bárki is lehajol a meggörnyedt néphez. A Nemzeti Szolidaritás Pártnak a hátralévő választási ciklusban bőven lesz dolga, amint a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetségnek is, aki a gőzt adja a pártunknak! Egy bizonyos — amit illenék tudnia a parlamenti képviselőknek is: ’94-ben nem a parlament választ magának népet, hanem fordítva. AZ ÖNKORMÁNYZATI TÖRVÉNY MARGÓJÁRA Lemondás a mandátumról FOGARASI JÓZSEF A települési képviselők felelősségéről — az elmúlt hetekben — írott cikkem, az eddigi témákhoz képest, élénkebb visszhangot váltott ki az olvasók táborából. Ismételten levelet kaptam Sárszentmihály polgármesterétől, arra kért, hogy „az ország mai problémájára tekintettel ne a törvényi kibúvókat keresők” táborának segítsek érveket találni mulasztásuk igazolásához, hanem a „jobbító szándékú közigazgatás tisztaságát segítők” oldalára állva „a képviseletre alkalmas személy kiválasztásához” nyújtsak segítséget. Mások — akik szintén reagáltak az említett cikkre — azt hangsúlyozták, hogy vannak olyan emberi tényezők, amelyek szabályozására egyetlen ország jogrendszere sem vállalkozhat, garantált eredménnyel. Ez pedig nem más, mint az adott települési képviselő általános, és ezen belül politikai kulturáltságának pillanatnyi szintje. Általában ezekre az emberi viszonyokra a jog nincs kellő hatással, és így nem képes azt a kívánt módon befolyásolni. Egy települési képviselő politikai kulturáltsága sok mindentől függ. Éppen ezért nem lehet az egyes tényezők szerepét lebecsülni, vagy akár túlzott reményeket fűzni hozzájuk. Ebből következőleg nem lehet előre a jog erejével kimondani, hogy például a települési képviselőknek milyen iskolai vagy szakmai végzettséggel, esetleg idegennyelv-tudással kell rendelkeznie. Az iskolai végzettséggel, egyébként, a kérdéses helyen sem volt túl nagy probléma. Az ember általános megítélése tekintetében a legmegbízhatóbb információkkal az őt körülvevő szűkebb vagy tágabb környezete rendelkezik. Ez az állítás igaz a települési képviselőkre is. A baj azonban ott kezdődik — vélekedett az egyik polgármester beszélgetőpartnerem —, hogy a mai hatályos magyar törvények nem írják elő, hogy a települési képviselőnek ott, azon a településen kell laknia, ahol őt képviselővé választották, így azután nem csoda, hogy a választópolgárok nem ismerik kellően a jelölt személy előéletét, cselekvési, viselkedési kultúráját. Az érvelés azonban sántít! Mégpedig abban az értelemben, hogy a szabad választás során egyetlen olyan kényszerítő erő (eszköz) sem hat abba az irányba, hogy a választópolgárok az általuk nem ismert személyre adják voksukat. Teremészetesen ez az állítás is csak az egyéni választókerületekben állja meg a helyét. Jól tudjuk, hogy a települési képviselők jelentős hányada az úgynevezett listáról kerül a képviselőtestületbe. A lista esetében a választópolgárok semmiféle korrekciós jogosítvánnyal nem rendelkeznek annak személyi összetételének alakítására. A listára felvettek „politikai kulturáltságáért” a listát állító párt, társadalmi szervezet a felelős. Neki kell ismernie és — többek véleménye szerint — garanciát vállalnia a saját listájára felvett személyekért. De, hogy a felelősség miként eredményezhetné az adott esetben a „renitenskedő képviselő” mandátumának megvonását, igencsak szubjektív megítélésű. Az egyik javaslat szerint a listát indító szervezet a listára felvételt nyert személyes egy „biankót” íratna alá, amely a képviselői mandátumról való lemondást foglalná magában. Adott esetben a mulasztó (vétséget elkövető) képviselő helyett a listát állító szervezet lenne — minden kétséget kizáró módon — a lemondás előterjesztésére jogosult. E logikának megfelelően a lemondás felett a képviselőtestületnek nem lenne felülbírálati jogosítványa. Mások elegendőnek tartanák a választási bizottság értesítését a lemondásról, a testületet pedig csak az utólagos tájékoztatás joga illetné meg, egyben ekkor kerülhetne sor a listáról „bejött” új települési képviselő bemutatkozására is. Az egyéni választókerület esetében a cikkre reagáló olvasók egy része elfogadható megoldásnak tartaná, ha a törvény (Ötv.) taxatíve is felsorolná a települési ülésen való részvétel közességét, amelynek elmulasztása (ismételt visszaesés) esetén akár a polgármester, akár a választópolgárok X százaléka, vagy a képviselők közül valaki a „kötelezettség elmulasztása” címén bírósághoz fordulhatna. A bíróságot pedig megilletné az indokolatlanul mulasztó képviselő esetében a mandátumától való megfosztás kimondásának joga, mely döntéssel szemben nem lenne helye apellátának. Az igazi megoldás természetesen az lenne, ha az ilyen képviselő, felismervén sorozatos mulasztásának tarthatatlanságát, a képviselő-testület és a választópolgárok érdekeit és bizalmát szolgálva önként lemondana mandátumáról, amely jogi hatását tekintve végérvényes és visszavonhatatlan lenne.