Pesti Hírlap, 1993. május (2. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-11 / 108. szám
10 PESTI POSTA SZIGORÚAN ŐRZÖTT NEMZETISÉGI ÖSSZETÉTEL Kísértett a múlt Április 25-e volt, vasárnap este, a család a televízió A Hét című műsorát nézte, amikor megjelent a múlt kísérlete a képernyőn, mégpedig egy parlamenti felszólalás folyamán a Duna televízióval kapcsolatban. Az erőszakosság, gátlástalanság, amely a fölszólalót jellemezte az elnök sorozatos figyelmeztetése ellenére, híven bemutatta a kísértet dühtől eltorzult arcát, azt a bűnös nemtörődömséget, amellyel az elmúlt rendszer az országhatárokon kívül élők sorsát kezelte. Sikerült a felszólalónak felidéznie bennünk azokat a fájdalmas megaláztatásokat, amelyek az országhatárokon kívül élő magyarságot érték, és amelyek mérséklése érdekében semmi sem lehet drága. Úgy érzem, a felidézett múltról beszélnem kell, mert benne éltem. A volt kommunista diktatúrák egyikének, a romániai „aranykorszak"-nak jól kidolgozott terve szerint, a német és zsidó kisebbségeket eladták az anyaországoknak, kemény valutáért, így azok létszámcsökkentése folyamatosan hozta a hasznot, több szempontból is, mivel a kitelepülők értékeik csekély részét vihették magukkal csupán. A legnagyobb létszámú magyarsággal nem lehetett így tenni, hiszen a hivatalos magyar vezetés, a nemzetköziség hamis jelszava mögé bújva, lemondott róluk. Bizonyítékul bulgáriai kalandunkat idézem. A Burgasz melletti „Európa” kemping területén sátoroztunk, cseh, holland, nyugatnémet turisták mellett, amikor egyik reggel egy új sátor és egy H felségjelű Skoda gépkocsi táborozott le a szomszédunkban. A délelőtti fürdőzés nyomán derült ki, hogy a három magyarországi fiatal és mi egyazon nemzet fiai vagyunk, egy nyelvet beszélünk. Nagy volt a három ifjú haragja, amikor megtudták, hogy közel kétmillió honfitársuk él Romániában, és ők erről semmit sem tudnak, iskolai nevelésük erről semmit sem közölt. Rövid szabadságuk lejártakor, lelkesen választották a rövidebb romániai utat, hiszen most már tudták, hogy Brassótól hazafelé megértethetik anyanyelvükön magukat az emberekkel, sőt testvérekkel találkoznak. Az „aranykorszak” rendszere jól bevált alattomos politikával rendre szüntette be a magyar nyelvű oktatást minden szinten, a végzős ifjakat szerteszét szórta az ország területén, hogy megszűnjenek a magyarok által egy tömbben lakott területek. Mindenütt szigorúan őrködtek a nemzetiségi összetétel fölött, a munkahelyeken, az iskolákban, még az újonnan elkészült lakótömbök lépcsőházaiban is. Rendre szűntek meg a magyar adások a rádióban, a televízióban. A magyarországi vezetés igyekezett nem kiterjeszteni a televíziós adások hatósugarát az elvett területekre. Ha magyarországi adást akartunk nézni, olyan magasabban fekvő vagy határhoz közelebbi helyre kellett zarándokolni, ahol magunk készítette antennákkal foghattuk a műsort, kockáztatva, hogy a sötétben megdobálnak kővel, vagy elzavar a rendőr. Megnyugtatom a képviselő urakat, hogy sok román nemzetiségű is nézte velünk, mellettünk a műsorokat. Autónk mellett rendszeresen egy olyan autó állt, melyben a magyar nyelvtudású apa folyamatosan fordította a budapesti műsort családtagjai részére. Télen bundákba, takarókba burkolózva ültünk késő éjszakába nyúlóan a kocsi hátsó ülésén, amíg a hideg haza nem zavart bennünket.Nem kívánom a képernyőn megjelent képviselő uraknak ezen élmények átélését, csak annyit, hogy arról vitázzanak, amit kellőképpen tanulmányoztak, meggondoltak, és lehetőleg tegyék félre személyes érzelmeiket, ha közügyről van szó. Mihály István Budapest Nagyon enyhe kifejezés, ha azt írom, hogy e kor abszolút hálátlan (beleértve a kárpótlás humánus rendelkezéseit) azzal a mérhetetlen szenvedést, nem kis számban gyalázatos halált vállaló és kockáztató, tíz- és százezrekkel szemben, akik 1956 előtt, akár ártatlanul, akár netán fegyveres ellenállóként, mint szerény személyem, tendenciózusan éheztetve, rendszeresen és rendszertelenül verve, kínozva, középkori kínzóeszközökkel fenyítve, majd a déli határtól az északiig kényszermunkatáborokban, magyar gulágokon, ötsoros drótkerítés, halálzónák, géppuskás őrtornyok „védelmében” tengették sanyarú életüket, aljas és gyáva, esetenként megtévesztett, primitív, szadista pribékek védelme alatt. Mivel ezek tulajdonképpen, Recsket kivéve, majdnem ismeretlenek, a teljesség igénye nélkül megemlítek néhányat: Sík-völgy, Tatabánya, Komló, Tiszatok, Hortobágy, Miskolc, cementgyár, Egyetemváros, Sajóbábony, Kazincbarcika, Tollapa, Csolnok. Olyan emberekről írok, olyanokra emlékezem, akik mindezek ellenére: Emberek, így, nagybetűvel. Emberek maradtak, esetleg életüket, súlyos börtönt kockáztatva. Az egyik egy végtelenül egyszerű szénbányász vájár, Szár községi lakos, Madaras József volt. A Tatabánya XIV-es aknába érkezésünk előtt, mint politikai foglyokról előzetesen a lakosságot, a velünk együtt dolgozó bányászokat aljas hazugságok özönével árasztották el, pl: „Ezek, mármint mi, sokszoros tömeggyilkosok, SS-banditák, kémek, hazaárulók. Úgy bánjanak velük, hogy a legkisebb szimpátiájuk esetén minimum hozzájuk hasonló vagy sokkal rosszabb helyre fognak kerülni.” Amikor kiderült a kemény, sokszor embertelen, föld alatti, azonos körülmények között végzett munka közben lassan kialakuló, bensőségessé váló kapcsolatban, hogy nem ilyenek vagyunk, sőt ilyen köztünk nincs is, szimpátiájuk bizonyítására Józsi bácsi ellátott bennünket kedves felesége által a kapcájába bevarrt sajtótermékekkel, sőt megosztotta velünk duplán behozott élelmét, és a becsempészett itókából is megkínált minket számtalanszor. Ezek — bármily nagy dolgok voltak is — eltörpültek ahhoz képest, melyet ezek után kockáztatott. Megkérdezve szüleim címét először, legalábbis az utolsó időkig, úgy tudtam, ő volt az első, aki több mint két év után életjelt adott rólam, tízgyermekes, szegény sorsú, sokat nélkülöző szüleimnek. Igaz, hogy — rettegve a kor mérhetetlen aljasságától — egy kicsit körülményesen szőtte a levél tartalmát, pl. élek, de mélyen a föld alatt. Bizony kissé talányos volt egyszerű, tanulatlan szüleimnek. Amikor lehetett életjelt adni magunkról, sőt írhattunk, beszélőre látogatót fogadhattunk már emberként — természetesen kis e betűvel — élhettük életünk, tengethettük 1956-ig rabsorsunkat, még mindig elmaradva messze az FNSZ alapokmánya által elfogadott, a politikai foglyokra vonatkozó rendelkezéseiktől. 1956. augusztus 16-án Vácról feltételesen szabadulva, azzal az érzéssel eltelve „hatalmas Istenünk, hála Néked, ezt is megértük”, sajnos két bajtársam, a Venkovits testvérpár elvesztésével. Őket Andó általunk halálbírának nevezett tanácsa — 1952. március 6-án 21 óra 14 perckor Károlyt, míg testvérét, Lászlót másnap — 7-én, 21 óra 20 perckor teherautó túráztatása mellett kivégeztette. Előttük még és utánuk is sokakat. Úgy hagytam el a váci börtön kapuját hajnalban, hogy ezek után minden nap ajándék Istentől, melyet megélhetek. És íme, itt vagyok. Nem megtörve, de elkeseredve, hogy ez a nép, melyért annyi, de annyi áldozatot hoztak gyermekei, megérdemli-e. Kik azok, akik elárulták ezt a korszakot, kik azok, akik nagyon sokan sajnos elárulták ’56-ot, sőt a mai napig is, percről percre, óráról órára, sőt a jövőt is előre elárulják, elárulták? Hazatértem után szüleim rendkívül félve, rettegve beszéltek nekem egy ismeretlen, titokzatos látogatóról, aki nagy, sötét szemüveget viselt, rendkívül zavartnak, idegesnek látszott, és csak mindenáron, minden konkrétum nélkül megnyugtatni akarta a szüleimet, hogy élek, egészséges vagyok, és reméli, rövidesen hírt is tudok adni magamról. Tavaly kiderült, az ismeretlen: Szennyik György, a kiváló festő és grafikus, hajdani rabtársam (becenevén: Őri termete után kapta). Velem volt Vácon, az ötvenes zárkában. Egy kiállítása után, melyet a Margitszigeten, Barcsay szintén nagy hírű és nagy művész úrral tartott, felkerestem lakásán és megköszöntem, amit főleg idős szüleimért tett. Az első csontokat ropogtató ölelések után felidéztük azokat a rettenetes és mégis csodálatos időket, amikor mindennap arcunkba vágták az emberarcú szocializmus szadista pribékjei: „Ürgék, a bőrötökkel sem kell elszámolnunk!” Ezt híven be is tartották. Egy esetleges váratlan helyzetre természetesen megvolt a forgatókönyv, írásbeli parancs. Ezért tudok én lenéző gúnnyal, megvetéssel tekinteni azokra az akkori tűzparancsokat kiadó és most is kibúvókat kereső felelős 56-os tömeggyilkosokra, társaikra, őket ostoba kifogásokkal menteni igyekvő cinkosaikra, akik félrevezetve a népet, elkenni, elmaszatolni igyekeznek a tényeket. Ezek pedig teljesen világosak. Minden fegyveres objektumnak kidolgozott határozott parancsa volt, előre ki nem számítható vészhelyzetekre. Ezek alapján az objektum parancsnoka, távolléte esetén az ügyeletes tiszt, vagy a rangidős tiszt volt köteles intézkedni, ha pedig ezeken kívül más adott akár tűzparancsot, akár ezekkel ellentétben bármilyen parancsot, azért mint illetéktelent el kellett volna ítélni. Természetesen nem egy keleti fanatizmust szolgai módon kiszolgáló, még önmagát is meghazudtoló kádárizmusnak. Visszatérve beszélgetésünkre, emlékezzünk csodálatos bajtársainkról, akik közül nem egy többet ért emberileg, kulturális, intellektuális, szakmai, politikai, katonai szempontból, mint az akkori Rákosi-féle banditák, politikai haramiák, köztörvényes bűnözők sikerehada. Minden dicsérőjelző nélkül, melyet nagyon nehéz elkerülnöm, egy pár nevet hadd említsek meg: Pap Simon, Lajtos Árpád, Gérecz Attila, Marnó Béla, Dárday Rudolf, Galambos Nándor, Szatmári György, Pálóczy Horváth Lajos, Beke Géza, Bálint György, Balogh Ádám, Ottó Ferenc, Kárpáti Kamil, Acsay József katolikuspap, majd Tatabányán, a XIV-es aknában Kecskés Tollas Tibor, Varga Lajos, a Gergely testvérpár, Botond és Gyula, akik még társaim is voltak a szervezkedésünkben. Elnézést kérek a megnevezettektől, de még inkább a sok meg nem nevezettől. Nagy idők nagy emberei voltak ők. Több tízezren a börtönök, több százezren a szovjet és magyar gulágok, ártatlan, vagy éppen elítélésük, kivégzésük által megdicsőültek. Köszönöm Nektek, hogy Veletek lehettem! Búcsúzom mindnyájatoktól, elsőként a kivégzett, hazáért, szabadságunkért életüket feláldozó hősöktől, mártíroktól, a kommunizmus embertelen börtöneit, gulágjait, internálótáborait megjárt megszenvedettjeitől, a még élő reménykedőktől, akik hittel bíznak és munkálkodnak velem együtt egy igaz magyar hazában, lassan, de mégis boldoguló népünkben, nemzetünkben, hogy ne érezzük hiábavaló áldozatnak sorsunkat, múltunkat, hanem inkább legyünk büszkék rá. Komjáti János a 993-496-os számú, Fő utcai, váci, tatabányai XIV. aknabeli volt politikai fogoly KÖSZÖNÖM, HOGY VELETEK LEHETTEM! Emberek az embertelenségben Pesti Hírlap 2. (152.) ÉVOLYAM 108. SZÁM 1993. MÁJUS 11., KEDD Szerencsére mindig, minden helyzetben akadtak EMBEREK — így, nagybetűvel — közöttünk, ilyenekre emlékezik saját életéből egy olvasónk. Az 1956-os eseményeket, a határon túli magyarság egykori helyzetét elevenítik fel, elemzik olvasóink. Ezenkívül még a magyarországi doppinggal kapcsolatban olvashatnak levelet mai postaoldalunkon. Élsportolók doppingolása A Pesti Hírlap március 27-i számában „Befalazott hulláink” címmel megjelent egy cikk, amely — egy négy évvel korábban megjelent könyv egyes oldalait kiragadva — egy 1983-ban tartott ülés személyes feljegyzések alapján utólag összeállított jegyzőkönyvét közli. Ez azt sugallta, hogy az akkori Fgyészségügyi Tudományos Tanács, illetőleg a jelenlegi F.TT egyik bizottságának elnöke elmarasztalható az élsportolók doppingolásával kapcsolatban. Az FIT ennek kivizsgálására ad hoc bizottságot hozott létre, amely tanulmányozta az F.TT e témával foglalkozó üléseinek jegyzőkönyveit, határozatait 1982—89 között, különös tekintettel dr. Vizi E. Szilveszter szerepére. A bizottság tanulmányozta továbbá az újságcikket, valamint az ülésről készült eredeti jegyzőkönyvet (amely több lényeges ponton eltér a cikkben közölt visszaemlékezéstől). A cikkben idézett ülésen dr. Vizi E. Szilveszter az Egészségügyi Tudományos Tanácsot képviselte. Mindezekből egyértelműen megállapítható, hogy a cikk által tárgyalt kérdésben az F.TT mint testület és dr. Vizi E. Szilveszter, mint az F.TT tagja semmilyen álláspontot nem fogalmazott meg, amely etikailag kifogásolható. Éppen ellenkezőleg, elsőként vetette fel Magyarországon, hogy a dopping orvosetikailag elfogadhatatlan. 1982-ben előterjesztésében tárgyalta az F.TT plénuma a kérdést, és a doppingolást elítélő előterjesztését fogadta el. Az áttanulmányozott jegyzőkönyvek szerint az FTT akkori elnökével együtt 1982 és 1989 között többször és folyamatosan felvetette a doppingolás kutatásetikai, szakmai szabálytalanságait és visszásságait. Sajnálatunkat kell kifejezni amiatt, hogy olyan cikk kerülhetett a nem kellően tájékozott közvélemény elé, amely nem a valóságot tükrözi, és téves következtetések levonására ad lehetőséget. Egészségügyi Tudományos Tanács Elnöksége ENNYIRE TELLETT A forgatókönyvet nem Moszkvában, Budapesten írták Pesti Posta rovatukban V. L. aláírással olvasói levél jelent meg ,A forgatókönyvet Moszkvában írták” címmel. Erre szeretnék reagálni. Magam is — mint egyetemista — résztvevője voltam az 1956. október 23-i eseményeknek. Műegyetem—Bem szobor—Parlament volt az útvonalunk. Itt kezdett furcsává válni a békés tüntetés. A Nagy Imre-beszéd után az Alkotmány utca felől megjelent egy Csepel teherautó, tele vadonatúj kalauz- és iparitanulóegyenruhát viselőkkel, akik azt kiabálták: gyertek a Rádióhoz, ölik az embereket. Többen a teherautóhoz szaladtunk, mi történt, mit akartok, ne provokáljatok. A válasz csak az volt, hogy „gyertek a Rádióhoz", és elhajtottak. A kíváncsiság engem is a Rádióhoz vitt. És itt jött a másik furcsaság. Az Astoriától a Kálvin térig mindkét vágány tele villamosokkal, az úttest mindkét oldalán keresztbe állított katonai és tűzoltóautók, így a tömeg csak szétoszolva, szlalomozva tudott eljutni a Bródy Sándor utcáig. A Múzeum körút—Bródy Sándor utca sarkán fegyvertelen kiskatonák toporogtak. Mint elmondták, a katonai teherautók őket hozták valami felvonuláshoz rendfenntartóknak. Nem értettek semmit sem. Nyomuk sem volt a Kossuth téri provokátoroknak. A Rádiót csak a Múzeum körút felől, a Bródy Sándor utcán lehetett megközelíteni. A Múzeum utca—Dienes utca sarkán kék ÁVH-sok szuronyszegezve, könnygázgránátokat dobálva álltak. Később kiderült, hogy a Bródy Sándor utcába a Gutenberg tér felől sem lehetett bejönni. Én a Múzeum kertben mentem a Rádió felé. Ekkor hallatszottak az első lövések a Rádió épületéből! Ezek riasztólövések lehettek, csak később ijedtem meg én is, amikor a lövedékek a fákon koppantak, és hullani kezdtek az ágak. Hason csúszva távoztam. Csak később — katona koromban — tudtam meg, hogy ez a laposkúszás. Ekkor kezdte a Múzeum körúti kiskatonákat bíztatni a tömeg, hogy menjenek a laktanyába fegyverért. A Rádió felől a lövöldözés erősödött, elindultam a Baross utcán, Körúton át a Keleti felé. A Körút — Rákóczi tér sarkán lévő rádiósbolt (ma is valami ilyesmi) kirakatát is betörve egy mellettem álló férfi kapott comblövést. A lövések a Gutenberg tér felől jöttek. A sebesültet hárman felkapva az Üllői út felé futottunk, orvosi táblát keresve a kapukon. Éjfél után értem haza. Az erkélyről hallani lehetett az erősödő lövöldözést. Visszaértek a kiskatonák fegyverrel? Nem tudom. Reggel — dacolva a szülői tiltással — ismét a tüntetők között voltak, de ez már egy másik történet. Én így éltem át október 23-át. Abban igaza van V. L.-nek, hogy volt tervszerűség. Szándékos volt a tömeget a Rádióhoz csalogatni. A kitervelők nem véletlenül zárták le a Rádió környékét, szabadon hagyva a Bródy Sándor utca Rádióig vezető szakaszát. Azt tervezhették, hogy ott párszor a levegőbe lőve, könnygázzal megijesztve hazazavarhatják a népet. (Ami az én esetemben sikerült is.) Nem mindenki ment haza, sőt sokan azok is az utcára mentek, akik otthon hallgatták Gerő pökhendi rádióbeszédét. A palackból kiszabadult a szellem, de nem ők szabadították ki, és nem sikerült visszadugaszolni a palackba. Ne becsüljük túl a KGB-t, pláne az ÁVH-t. Ennyire tellett. Kis ész kis provokáció. Balassai Imre Budapest