Pesti Hírlap, 1993. május (2. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-11 / 108. szám

10 PESTI POSTA SZIGORÚAN ŐRZÖTT NEMZETISÉGI ÖSSZETÉTEL Kísértett a múlt Április 25-e volt, vasárnap es­te, a család a televízió A Hét cí­mű műsorát nézte, amikor megjelent a múlt kísérlete a képernyőn, mégpedig egy parlamenti felszólalás folya­mán a Duna televízióval kap­csolatban. Az erőszakosság, gátlástalanság, amely a fölszó­lalót jellemezte az elnök soro­zatos figyelmeztetése ellené­re, híven bemutatta a kísértet dühtől eltorzult arcát, azt a bűnös nemtörődömséget, amellyel az elmúlt rendszer az országhatárokon kívül élők sorsát kezelte. Sikerült a felszólalónak fel­idéznie bennünk azokat a fáj­dalmas megaláztatásokat, amelyek az országhatárokon kívül élő magyarságot érték, és amelyek mérséklése érde­kében semmi sem lehet drá­ga. Úgy érzem, a felidézett múltról beszélnem kell, mert benne éltem. A volt kommunista dikta­túrák egyikének, a romániai „aranykorszak"-nak jól kidol­gozott terve szerint, a német és zsidó kisebbségeket eladták az anyaországoknak, kemény valutáért, így azok létszám­­csökkentése folyamatosan hozta a hasznot, több szem­pontból is, mivel a kitelepü­lők értékeik csekély részét vi­hették magukkal csupán. A legnagyobb létszámú magyar­sággal nem lehetett így tenni, hiszen a hivatalos magyar ve­zetés, a nemzetköziség hamis jelszava mögé bújva, lemon­dott róluk. Bizonyítékul bulgáriai ka­landunkat idézem. A Burgasz melletti „Európa” kemping területén sátoroztunk, cseh, holland, nyugatnémet turis­ták mellett, amikor egyik reggel egy új sátor és egy H felségjelű Skoda gépkocsi tá­borozott le a szomszédunk­ban. A délelőtti fürdőzés nyo­mán derült ki, hogy a három magyarországi fiatal és mi egyazon nemzet fiai vagyunk, egy nyelvet beszélünk. Nagy volt a három ifjú haragja, amikor megtudták, hogy kö­zel kétmillió honfitársuk él Romániában, és ők erről sem­mit sem tudnak, iskolai neve­lésük erről semmit sem kö­zölt. Rövid szabadságuk lejár­takor, lelkesen választották a rövidebb romániai utat, hi­szen most már tudták, hogy Brassótól hazafelé megértet­hetik anyanyelvükön magu­kat az emberekkel, sőt testvé­rekkel találkoznak. Az „aranykorszak” rend­szere jól bevált alattomos po­litikával rendre szüntette be a magyar nyelvű oktatást min­den szinten, a végzős ifjakat szerteszét szórta az ország te­rületén, hogy megszűnjenek a magyarok által egy tömb­ben lakott területek. Minde­nütt szigorúan őrködtek a nemzetiségi összetétel fölött, a munkahelyeken, az iskolák­ban, még az újonnan elké­szült lakótömbök lépcsőházai­ban is. Rendre szűntek meg a magyar adások a rádióban, a televízióban. A magyarországi vezetés igyekezett nem kiter­jeszteni a televíziós adások hatósugarát az elvett terüle­tekre. Ha magyarországi adást akartunk nézni, olyan magasabban fekvő vagy ha­tárhoz közelebbi helyre kel­lett zarándokolni, ahol ma­gunk készítette antennákkal foghattuk a műsort, kockáz­tatva, hogy a sötétben megdo­bálnak kővel, vagy elzavar a rendőr. Megnyugtatom a képviselő urakat, hogy sok román nemzetiségű is nézte velünk, mellettünk a műsoro­kat. Autónk mellett rend­szeresen egy olyan autó állt, melyben a magyar nyelvtudá­sú apa folyamatosan fordítot­ta a budapesti műsort család­tagjai részére. Télen bundák­ba, takarókba burkolózva ül­tünk késő éjszakába nyúlóan a kocsi hátsó ülésén, amíg a hideg haza nem zavart ben­nünket.­­Nem kívánom a képer­nyőn megjelent képviselő uraknak ezen élmények átélé­sét, csak annyit, hogy arról vi­tázzanak, amit kellőképpen tanulmányoztak, meggondol­tak, és lehetőleg tegyék félre személyes érzelmeiket, ha közügyről van szó. Mihály István Budapest Nagyon enyhe kifejezés, ha azt írom, hogy e kor abszolút hálátlan (beleértve a kárpót­lás humánus rendelkezéseit) azzal a mérhetetlen szenve­dést, nem kis számban gyalá­zatos halált vállaló és kockáz­tató, tíz- és százezrekkel szem­ben, akik 1956 előtt, akár ár­tatlanul, akár netán fegyveres ellenállóként, mint szerény személyem, tendenciózusan éheztetve, rendszeresen és rendszertelenül verve, kínoz­va, középkori kínzóeszközök­kel fenyítve, majd a déli ha­tártól az északiig kény­szermunkatáborokban, ma­gyar gulágokon, ötsoros drót­kerítés, halálzónák, géppus­kás őrtornyok „védelmében” tengették sanyarú életüket, aljas és gyáva, esetenként megtévesztett, primitív, sza­dista pribékek védelme alatt. Mivel ezek tulajdonképpen, Recsket kivéve, majdnem is­meretlenek, a teljesség igénye nélkül megemlítek néhányat: Sík-völgy, Tatabánya, Komló, Tiszatok, Hortobágy, Mis­kolc, cementgyár, Egyetem­­város, Sajóbábony, Kazinc­barcika, Tollapa, Csolnok. Olyan emberekről írok, olyanokra emlékezem, akik mindezek ellenére: Emberek, így, nagybetűvel. Emberek maradtak, esetleg életüket, súlyos börtönt kockáztatva. Az egyik egy végtelenül egy­szerű szénbányász vájár, Szár községi lakos, Madaras József volt. A Tatabánya XIV-es ak­nába érkezésünk előtt, mint politikai foglyokról előzete­sen a lakosságot, a velünk együtt dolgozó bányászokat aljas hazugságok özönével árasztották el, pl: „Ezek, már­mint mi, sokszoros tömeggyil­kosok, SS-banditák, kémek, hazaárulók. Úgy bánjanak ve­lük, hogy a legkisebb szimpá­­tiájuk esetén minimum hoz­zájuk hasonló vagy sokkal rosszabb helyre fognak kerül­ni.” Amikor kiderült a ke­mény, sokszor embertelen, föld alatti, azonos körülmé­nyek között végzett munka közben lassan kialakuló, ben­sőségessé váló kapcsolatban, hogy nem ilyenek vagyunk, sőt ilyen köztünk nincs is, szimpátiájuk bizonyítására Józsi bácsi ellátott bennünket kedves felesége által a kapcá­jába bevarrt sajtótermékek­kel, sőt megosztotta velünk duplán behozott élelmét, és a becsempészett itókából is megkínált minket számtalan­szor. Ezek — bármily nagy dolgok voltak is — eltörpül­tek ahhoz képest, melyet ezek után kockáztatott. Megkér­dezve szüleim címét először, legalábbis az utolsó időkig, úgy tudtam, ő volt az első, aki több mint két év után életjelt adott rólam, tízgyermekes, szegény sorsú, sokat nélkülö­ző szüleimnek. Igaz, hogy — rettegve a kor mérhetetlen al­jasságától — egy kicsit körül­ményesen szőtte a levél tartal­mát, pl. élek, de mélyen a föld alatt. Bizony kissé talá­nyos volt egyszerű, tanulatlan szüleimnek. Amikor lehetett életjelt ad­ni magunkról, sőt írhattunk, beszélőre látogatót fogadhat­tunk már emberként — ter­mészetesen kis e betűvel — él­hettük életünk, tengethettük 1956-ig rabsorsunkat, még mindig elmaradva messze az F­NSZ­ alapokmánya által el­fogadott, a politikai foglyokra vonatkozó rendelkezéseiktől. 1956. augusztus 16-án Vácról feltételesen szabadulva, azzal az érzéssel eltelve „hatalmas Istenünk, hála Néked, ezt is megértük”, sajnos két bajtár­sam, a Venkovits testvérpár elvesztésével. Őket Andó álta­lunk halálbírának nevezett ta­nácsa — 1952. március 6-án 21 óra 14 perckor Károlyt, míg testvérét, Lászlót másnap — 7-én, 21 óra 20 perckor te­herautó túráztatása mellett kivégeztette. Előttük még és utánuk is sokakat. Úgy hagy­tam el a váci börtön kapuját hajnalban, hogy ezek után minden nap ajándék Istentől, melyet megélhetek. És íme, itt vagyok. Nem megtörve, de elkeseredve, hogy ez a nép, melyért annyi, de annyi áldozatot hoztak gyermekei, megérdemli-e. Kik azok, akik elárulták ezt a korszakot, kik azok, akik na­gyon sokan sajnos elárulták ’56-ot, sőt a mai napig is, percről percre, óráról órára, sőt a jövőt is előre elárulják, elárulták? Hazatértem után szüleim rendkívül félve, rettegve be­széltek nekem egy ismeretlen, titokzatos látogatóról, aki nagy, sötét szemüveget viselt, rendkívül zavartnak, ideges­nek látszott, és csak minden­áron, minden konkrétum nélkül megnyugtatni akarta a szüleimet, hogy élek, egész­séges vagyok, és reméli, rövi­desen hírt is tudok adni ma­gamról. Tavaly kiderült, az is­meretlen: Szennyik György, a kiváló festő és grafikus, hajda­ni rabtársam (becenevén: Őri­­ termete után kapta). Ve­lem volt Vácon, az ötvenes zárkában. Egy kiállítása után, melyet a Margitszigeten, Bar­­csay szintén nagy hírű és nagy művész úrral tartott, felkeres­tem lakásán és megköszön­tem, amit főleg idős szülei­mért tett. Az első csontokat ropogtató ölelések után fel­idéztük azokat a rettenetes és mégis csodálatos időket, ami­kor mindennap arcunkba vágták az emberarcú szocia­lizmus szadista pribékjei: „Ürgék, a bőrötökkel sem kell elszámolnunk!” Ezt híven be is tartották. Egy esetleges vá­ratlan helyzetre termé­szetesen megvolt a forgató­­könyv, írásbeli parancs. Ezért tudok én lenéző gúnnyal, megvetéssel tekinteni azokra az akkori tűzparancsokat ki­adó és most is kibúvókat kere­ső felelős 56-os tömeggyilko­sokra, társaikra, őket ostoba kifogásokkal menteni igyekvő cinkosaikra, akik félrevezetve a népet, elkenni, elmaszatolni igyekeznek a tényeket. Ezek pedig teljesen világosak. Min­den fegyveres objektumnak kidolgozott határozott paran­csa volt, előre ki nem számít­ható vészhelyzetekre. Ezek alapján az objektum parancs­noka, távolléte esetén az ügyeletes tiszt, vagy a rangi­dős tiszt volt köteles intézked­ni, ha pedig ezeken kívül más adott akár tűzparancsot, akár ezekkel ellentétben bármi­lyen parancsot, azért mint il­letéktelent el kellett volna ítélni. Természetesen nem egy keleti fanatizmust szolgai módon kiszolgáló, még ön­magát is meghazudtoló kádá­rizmusnak. Visszatérve beszélgeté­sünkre, emlékezzünk csodála­tos bajtársainkról, akik közül nem egy többet ért emberi­leg, kulturális, intellektuális, szakmai, politikai, katonai szempontból, mint az akkori Rákosi-féle banditák, politikai haramiák, köztörvényes bű­nözők sikerehada. Minden di­csérőjelző nélkül, melyet na­gyon nehéz elkerülnöm, egy pár nevet hadd említsek meg: Pap Simon, Lajtos Árpád, Gé­­recz Attila, Marnó Béla, Dár­­day Rudolf, Galambos Nán­dor, Szatmári­­ György, Pá­­lóczy Horváth Lajos, Beke Géza, Bálint György, Balogh Ádám, Ottó Ferenc, Kárpáti Kamil, Acsay József katolikus­­pap, majd Tatabányán, a XIV-es aknában Kecskés Tol­las Tibor, Varga Lajos, a Ger­gely testvérpár, Botond és Gyula, akik még társaim is voltak a szervezkedésünkben. Elnézést kérek a megnevezet­tektől, de még inkább a sok meg nem nevezettől. Nagy idők nagy emberei voltak ők. Több tízezren a börtönök, több százezren a szovjet és magyar gulágok, ártatlan, vagy éppen elítélésük, kivég­zésük által megdicsőültek. Köszönöm Nektek, hogy Veletek lehettem! Búcsúzom mindnyájatoktól, elsőként a kivégzett, hazáért, szabad­ságunkért életüket feláldozó hősöktől, mártíroktól, a kom­munizmus embertelen börtö­neit, gulágjait, internálótábo­rait megjárt megszenvedettjei­­től, a még élő reménykedők­től, akik hittel bíznak és mun­kálkodnak velem együtt egy igaz magyar hazában, lassan, de mégis boldoguló népünk­ben, nemzetünkben, hogy ne érezzük hiábavaló áldozatnak sorsunkat, múltunkat, hanem inkább legyünk büszkék rá. Komjáti János a 993-496-os számú, Fő utcai, váci, tatabányai XIV. aknabeli volt politikai fogoly KÖSZÖNÖM, HOGY VELETEK LEHETTEM! Emberek az embertelenségben Pesti­ Hírlap 2. (152.) ÉVOLYAM 108. SZÁM 1993. MÁJUS 11., KEDD Szerencsére mindig, minden helyzetben akadtak EM­BEREK — így, nagybetűvel — közöttünk, ilyenekre emlékezik saját életéből egy olvasónk. Az 1956-os ese­ményeket, a határon túli magyarság egykori helyzetét elevenítik fel, elemzik olvasóink. Ezenkívül még a magyarországi doppinggal kapcsolatban olvashat­nak levelet mai postaoldalunkon. Élsportolók doppingolása A Pesti Hírlap március 27-i számában „Befalazott hullá­ink” címmel megjelent egy cikk, amely — egy négy évvel korábban megjelent könyv egyes oldalait kiragadva — egy 1983-ban tartott ülés sze­mélyes feljegyzések alapján utólag összeállított jegyző­könyvét közli. Ez azt sugallta, hogy az akkori F­gyészségügyi Tudományos Tanács, illető­leg a jelenlegi F.TT egyik bi­zottságának elnöke elmarasz­talható az élsportolók dop­pingolásával kapcsolatban. Az F­IT ennek kivizsgálására ad hoc bizottságot hozott létre, amely tanulmányozta az F.TT e témával foglalkozó ülései­nek jegyzőkönyveit, határoza­tait 1982—89 között, különös tekintettel dr. Vizi E. Szilveszter szerepére. A bizottság tanul­mányozta továbbá az újság­cikket, valamint az ülésről ké­szült eredeti jegyzőkönyvet (amely több lényeges ponton eltér a cikkben közölt vissza­emlékezéstől). A cikkben idé­zett ülésen dr. Vizi E. Szil­veszter az Egészségügyi Tu­dományos Tanácsot képvisel­te. Mindezekből egyértelmű­en megállapítható, hogy a cikk által tárgyalt kérdésben az F.TT mint testület és dr. Vizi E. Szilveszter, mint az F.TT tagja semmilyen állás­pontot nem fogalmazott meg, amely etikailag kifogásolható. Éppen ellenkezőleg, elsőként vetette fel Magyarországon, hogy a dopping orvos­­etikailag elfogadhatatlan. 1982-ben előterjesztésében tárgyalta az F.TT plénuma a kérdést, és a doppingolást el­ítélő előterjesztését fogadta el. Az áttanulmányozott jegy­zőkönyvek szerint az F­TT ak­kori elnökével együtt 1982 és 1989 között többször és folya­matosan felvetette a doppin­golás kutatásetikai, szakmai szabálytalanságait és visszás­ságait. Sajnálatunkat kell kifejez­ni amiatt, hogy olyan cikk ke­rülhetett a nem kellően tájé­kozott közvélemény elé, amely nem a valóságot tükrö­zi, és téves következtetések le­vonására ad lehetőséget. Egészségügyi Tudományos Tanács Elnöksége ENNYIRE TELLETT A forgatókönyvet nem Moszkvában, Budapesten írták Pesti Posta rovatukban V. L. aláírással olvasói levél jelent meg ,A forgatókönyvet Moszkvában írták” címmel. Erre szeretnék reagálni. Magam is — mint egyete­mista — résztvevője voltam az 1956. október 23-i esemé­nyeknek. Műegyetem—Bem szobor—Parlament volt az út­vonalunk. Itt kezdett furcsává válni a békés tüntetés. A Nagy Imre-beszéd után az Alkot­mány utca felől megjelent egy Csepel teherautó, tele vado­natúj kalauz- és iparitanuló­egyenruhát viselőkkel, akik azt kiabálták: gyertek a Rá­dióhoz, ölik az embereket. Többen a teherautóhoz sza­ladtunk, mi történt, mit akar­tok, ne provokáljatok. A vá­lasz csak az volt, hogy „gyer­tek a Rádióhoz", és elhajtot­tak. A kíváncsiság engem is a Rádióhoz vitt. És itt jött a má­sik furcsaság. Az Astoriától a Kálvin térig mindkét vágány tele villamosokkal, az úttest mindkét oldalán keresztbe ál­lított katonai és tűzoltóautók, így a tömeg csak szétoszolva, szlalomozva tudott eljutni a Bródy Sándor utcáig. A Múzeum körút—Bródy Sándor utca sarkán fegyver­telen kiskatonák toporogtak. Mint elmondták, a katonai te­herautók őket hozták valami felvonuláshoz rendfenntar­tóknak. Nem értettek semmit sem. Nyomuk sem volt a Kos­suth téri provokátoroknak. A Rádiót csak a Múzeum körút felől, a Bródy Sándor utcán lehetett megközelíteni. A Múzeum utca—Dienes utca sarkán kék ÁVH-sok szu­ronyszegezve, könnygázgrá­nátokat dobálva álltak. Ké­sőbb kiderült, hogy a Bródy Sándor utcába a Gutenberg tér felől sem lehetett bejönni. Én a Múzeum kertben mentem a Rádió felé. Ekkor hallatszottak az első lövések a Rádió épületéből! Ezek riasz­tólövések lehettek, csak ké­sőbb ijedtem meg én is, ami­kor a lövedékek a fákon kop­­pantak, és hullani kezdtek az ágak. Hason csúszva távoz­tam. Csak később — katona koromban — tudtam meg, hogy ez a laposkúszás. Ekkor kezdte a Múzeum körúti kiskatonákat bíztatni a tömeg, hogy menjenek a lak­tanyába fegyverért. A Rádió felől a lövöldözés erősödött, elindultam a Baross utcán, Körúton át a Keleti felé. A Körút — Rákóczi tér sarkán lévő rádiósbolt (ma is valami ilyesmi) kirakatát is betörve egy mellettem álló férfi ka­pott comblövést. A lövések a Gutenberg tér felől jöttek. A sebesültet hár­man felkapva az Üllői út felé futottunk, orvosi táblát keres­ve a kapukon. Éjfél után ér­tem haza. Az erkélyről hallani lehetett az erősödő lövöldö­zést. Visszaértek a kiskatonák fegyverrel? Nem tudom. Reggel — dacolva a szülői tiltással — ismét a tüntetők között voltak, de ez már egy másik történet. Én így éltem át október 23-át. Abban igaza van V. L.-nek, hogy volt tervszerűség. Szán­dékos volt a tömeget a Rádió­hoz csalogatni. A kitervelők nem véletlenül zárták le a Rá­dió környékét, szabadon hagyva a Bródy Sándor utca Rádióig vezető szakaszát. Azt tervezhették, hogy ott pár­szor a levegőbe lőve, könny­gázzal megijesztve hazazavar­hatják a népet. (Ami az én esetemben sikerült is.) Nem mindenki ment haza, sőt sokan azok is az utcára mentek, akik otthon hallgat­ták Gerő pökhendi rádióbe­szédét. A palackból kiszabadult a szellem, de nem ők szabadí­tották ki, és nem sikerült visszadugaszolni a palackba. Ne becsüljük túl a KGB-t, pláne az ÁVH-t. Ennyire tel­lett. Kis ész­­ kis provokáció. Balassai Imre Budapest

Next