Pesti Hírlap, 1993. június (2. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-11 / 134. szám

2. (152.) ÉVFOLYAM 134. SZÁM 1993. JÚNIUS 11., PÉNTEK Pestig Hírlap Graz Óratornyán békésen himbáló­­dzott az Európai Közösség csillagos­kék zászlója. A Schlossberg oldalában szerelmesek csóko­­lództak, mókusok rohangál­tak a fákon, s távol-keleti tu­risták fényképeztek. A lámpa­oszlopokat fehér burájukig eltakarták a vörös futórózsák, s mindenfelé virágzó fák és bokrok sorakoztak. A kilátó­ból tornyok, templomok so­kasága látszott, s a szél idáig sodorta a hegy lábánál álló kintorna hangjait. Csak a Mu­ra vize folyt sebesen, a helybé­liek és a külföldi látogatók las­san baktattak a sétautakon, csodálták a piros különböző árnyalataiban játszó óvárosi háztetőket és a grazi opera­ház timpanonos homlokzatát, amely érdekes kontrasztot al­kotott az előtte tornyosuló fémvázas, kardos alakot for­mázó, modern szoborral. A kulturális hónap zárónapjára érkezőket csendes, vasárnap délutáni nyugalommal fogad­ta a város. Június hatodikán délelőtt a városi múzeumban nagy könyvadományt helyeztek le­tétbe a szarajevói könyvtár új­jáélesztésére, kora délután pedig Alfred Stingl, Graz fő­polgármestere, Helmut Strobl, a kulturális ügyek városi ta­nácsosa és Marschall Miklós, Budapest főpolgármester-he­lyettese együtt adott tájékoz­tatást a magyar újságíróknak. Ahogy a polgármester szavai­ból kiderült, az EK által kez­deményezett kulturális hó­nap nemcsak kiállítások, kon­certek, előadások összesége, hanem azt a célt is szolgálja, hogy a béke üzenetét a művé­szetek fejezzék ki. Ezekben a hetekben az Európa minden tájáról érkezett művészek Grazban együtt beszélgettek, alkottak, s talán közel kerül­tek egymáshoz is. Strobl tanácsos részletesen ismertette a kulturális hónap szervezését, s két fő célját. A rendezők hangsúlyozni akar­ták a városuk művészeti érté­keit, bemutatni építészeti em­lékeiket, az irodalmukat és nemzetközi hírű dzsesszmu­zsikusaikat, hiszen ennek a zenei műfajnak még főiskolá­ja is működik Grazban. Euró­pa kultúrájának, művészeté­nek is helyet adtak, s igyekez­tek segíteni abban, hogy ez alatt a hónap alatt minél több új alkotás is szülessék. Sajnos Antwerpennel, az idei kultu­rális fővárossal folytatott kö­zös munka nem volt jelentős, mert mire kiderült, hogy Graz lesz a partnerváros, ad­digra a belgiumi koncepció már készen volt. A megvaló­sult rendezvények száma meghaladta az ebben az idő­szakban szokásosat, sőt több lett annál is, mint amennyire előzőleg megbízást adtak. Az itteni művészek lelkesen és te­vékenyeken vettek részt a munkában, szinte minden programnak volt külön egy­­egy rendezője. A szervezők aggódtak is az esetleges túlkí­nálat miatt, de a műsorok zö­mére nagyon sokan kíváncsi­ak voltak. A befejezés után már csak a brüsszeli beszámo­ló van hátra, ahol a főpolgár­mester tájékoztatja az Euró­pai Közösség vezetőségét ar­ról is, hogy a jövőben Graz szeretné továbbgondozni a kulturális városok hálózatát, és folytatni kívánja az alkotó­­művészek meghívását tovább­ra is. Marschall Miklós szerint az „európai gondolat” sokak számára kompromittálódott, és ezért egyre fontosabb sze­repe, súlya van egy-egy ilyen rendezvénynek. A graziak be­bizonyították, hogy ez az „eu­rópai gondolat” létezik, sőt a közép-európai térségben is él és lélegzik. Ezt szeretné kife­jezni az 1994. március 11-én kezdődő és április 10-ig tartó budapesti kulturális hónap is. A magyar főváros szeretné kultúráját, európaiságát be­mutatni, emellett pedig látha­tóvá tenni a kontinens kortárs művészetét. Jövőre Budapest partnere Lisszabon lesz, és a két város sok közös progra­mot tervez. A rendezvények költségeit nálunk a Művelő­dési és Közoktatási Miniszté­rium, a Fővárosi Önkor­mányzat és az Országos Ide­genforgalmi Hivatal fedezi. A szervezők remélik, szponzori segítséget is kapnak. A buda­pesti kulturális hónap létre­jöttét az is segíti, hogy a ha­gyományos Tavaszi Fesztivál keretei között rendezik meg, ami ezáltal négyhetessé válik. A Fesztivál szervezői és igaz­gatója, Klenjánszky Tamás is Grazba látogatott tapasz­talatcserére. Elmondta a sajtó képviselőinek, hogy a buda­pesti programtervezet már el­készült, s a megszokott prog­ramok mellett a tavasz ki­emelkedő rendezvénye lesz Peter Brook társulatának ven­dégjátéka és a Gulbenkian Balett előadása. Délután a magyar sajtó képviselői is ízelítőt kaptak a grazi rendezvények hangula­tából. A városi múzeum udva­rán egy wurlitzer óriási fotó­ját állították ki, két oldalán hangfalak ontották a sláger­zenét. A kulturális hónapra érkezett New Jersey-i főisko­lások mulattak itt, osztrák sö­rökkel és faszén fölött sült hú­sokkal telerakott asztalok mellett. A következő program egy rendhagyó, s nagyon nyomasztó hangulatú kiállítás volt, amely Richard Zach, a Hitler börtöneiben alkotó köl­tő életművét mutatta be. Ver­seit egy hideg, nedvességtől csöpögő falú pincerendszer­ben állították ki, s néhány köl­teményét fejhallgatón keresz­tül, neves osztrák művészek előadásában is meghallgat­hatták a látogatók. Este nyolc­kor kezdődött a záróhangver­seny, amit „Egyszer az élet­ben Mahler nyolcadikja, élő előadásban Grazban”-szöveg­­gel hirdettek a plakátok vá­rosszerte. A több mint há­romezer fős koncertterem, amely a Waagner-Biro nevet viseli, s nem más, mint egy hatalmas szerelőcsarnok, zsú­folásig megtelt. Az Esz-dúr szimfónia előadása előtt vette át Marschall Miklós az euró­pai kulturális hónap zászlaját, és mindenkitől a budapesti vi­szontlátás reményében bú­csúzott. A hangversenyen a Grazi Szimfonikus Zenekart Fabio Luisi dirigálta, s a több száz fős karban a szlovák, len­gyel, német és horvát együt­tesek mellett énekelt a Kollár Éva vezette magyar Monte­verdi Kórus is. Az „Ezrek szimfóniájának” előadásán jól megfértek egymás mellett gyerekek és öregek, színes bőrűek és fehérek, frakkosok és zsakettesek, öltönyösök és népviseletbe öltözöttek, far­meresek és nagyestélyit vise­lők. A fesztivál stílszerű záró­képe volt a néhány, csarnok­ba tévedt, s a lelkesen muzsi­káló művészek felett köröző galamb látványa. GRAZ ÁTADJA A KULTURÁLIS HÓNAP ZÁSZLAJÁT BUDAPESTNEK A béke üzenete Idén tizenegy hónapon át Antwerpen volt Európa kulturális fővárosa, az európai kulturális hónapnak pedig a stájer tartomány fővárosa adott otthont, április 24-től június 6-ig. Az Ausztriában megrendezett programokon felléptek pármai színészek, londoni zenekarok, spanyol művészek, norvég orgonisták, volt szlovák filmhét, be­mutatkozott a ljubljanai színház, s számos tudományos és kulturális tanácskozást, előadást is tartottak. A grazi rendezvények között szerepeltek operalátogatások, a kö­zönség láthatta a Pillangókisasszonyt, a Rózsalovagot, a Jenura című Janácek-dara­­bot, a városi színházban megnézhette a Leonce és Léna, a Woyzeck és a Szentivánéji álom előadását. A Beethoven-, Csajkovszkij-, Mahler-hangversenyek mellett rendez­tek dzsessz -és popkoncerteket is. Marschall Miklós átveszi Helmut Strobltól a zászlót, mögöttük Alf­red Stingl Grazi pillanatkép RÉFI ZSUZSANNA FOTÓ: V. PAIZS GÁBOR Az eveART Galéria szere­tettel várja az érdeklődőket Kovács Péter rajzkiállítására, amely ma este hét órakor nyi­ AJÁNLÓ­ dik. A kiállítás megtekinthető: 1993. június 11-től július 2-ig, 14—18 óra között (Budapest, Király u. 98/B.). A Vigadó Galéria és a Goethe Intézet DIALOG III címmel kiállítást rendez Manfred Graf F.va Hauss és Misch Ádám festőművész munkáiból. A tárlatot ma délután 5 órakor Wehner Tibor művé­szettörténész nyitja meg. Bruno Goyeneche: A vá­ros színei Nizza és a Cote d’Azur című kiállításának megnyitója fél hétkor lesz a Francia Intézetben (Bp. Fő u. 17.). A Szolnoki Városi Műve­lődési Központban Pattantyús József képzőművész kiállítása nyílik ma délután 5 órakor. A tárlatot megnyitja: Dr. Kerék­gyártó István szociológus. Tollas Tibor-est Kárpátalján A nagy sikerű budapesti és müncheni bemutató után — 1993. június 11—15 között — Ungváron és Beregszászon lesz a külföldön élő magyar költő, Tollas Tibor verseiből összeállított „Két part között” c. zenés - irodalmi est kárpát­aljai premierje, a szerző és a két művész: Beregszászi Olga és Újlaki Károly előadásában. A művészpárost már jól is­merik Kárpátalján, a szerző viszont — költői minőségében — először lép az ukrán és a helyi magyar tv-kamerák —, valamint az ungvári és bereg­szászi közönség elé. — Úgy várom a kárpátal­jagyarokkal való találkozást, mint még soha semmi mást, mint valami nagy-nagy ünne­pet, emberközelséget és kö­zösséget, a múltban oly sokat szenvedett, ott élő magyar­sággal. Párizsi utamat halasz­tottam el a kárpátaljai hívó szóra — mondta Tollas Ti­bor. A szerző és a művészek a nekik járó honoráriumot a beregszászi magyar színház támogatására ajánlják fel, az előadókörutat a Magyar Mű­veltség Szolgálat segíti. KULTÚRA 11 LAPSZÉL Az öreg pojáca SZEPESI ATTILA Gyakran látom Óbudán az öreg csavargót. Társai közül, mert hiszen sokan vannak ha­sonlók, elkoszlott, torzonborz figurák, akiknek busa feje a Neander-völgyi őslények re­konstruált ábrázatát idézi, torz kedélyével tűnik ki ez a kóborkutya-életű vénember. Van benne valami apoka­liptikus magamutogatás, szemben a csavargófélék riadt zárkózottságával. Már a gön­ceit is úgy válogatja össze — a szeméttárolók környéke való­ságos „színházi kelléktár” a számára —, hogy messziről az emberek szemébe tűnjön ma­­dárijesztő­ tarkasága. Elkosz­lott nyomorúsága így nem nélkülöz némi művészi vá­lasztékosságot, ami gyakran váltott lomjai sokféleségében is megmutatkozik. Egyik nap veres ing szitalyukacsos kék felöltővel, másnap csukaszür­ke zakó, mely alól kivillan va­lami kanárisárga ing ringy­­rongya. Mindez a külcsínre vonat­kozik, és talán szót sem érde­melne, ha az öreg csavargó­nál nem volna tökéletes egyensúlyban a belbeccsel, ki­fogyhatatlan derűjével. Kato­nás léptekkel, vagy épp egy balettáncost meghazudtoló piruettekkel pattan oda egy­­egy szeméttárolóhoz — per­sze csak abban az esetben produkálja magát, ha publi­kuma van —, ott figurázni kezd, a karjával a levegőbe kalimpál, féllábát a magasba emeli, egy percre mozdulat­lanná dermed, hajbókol, mint egy libériás ajtónálló —, aztán felcsapja a szeméttartó fede­lét, egy-egy ígéretesebb dara­bot kiemel onnan, folytatódó piruett-figurák közepette a magasba emeli, vizsgálgatja, és vagy a szatyrába süllyeszti, vagy — és ez a gyakoribb eset — visszapottyantja undorodó fintorok közepette. Kedvenc zsákmányai: az üres üvegek. Ezeknek valósá­gos szakértője. A kihajigált sö­rös-boros üvegek árából telik meg a zsebében tartott egyet­len üveg, amibe olykor hosz­­szan belekortyint, bohóc­ ke­délyét erősítendő. Mert — és ezt igazán nem írhatom a ro­vására — ez az útszéli pojáca „jobban szereti az italt, mint Kossuth Lajos a hazáját”, ahogy apám szokta mondani. Aztán a buszmegállók kör­nyékén vagy a piacon folytat­ja a produkciót. Belenyúl a pultok gyümölcsös ládáiba, vagy egy-egy riadtan hátráló öregasszony szatyrába. Csöp­pet sem a tolvaj alattomossá­gával, nyíltan, sőt büszke po­jáca-rikácsolás közepette. Az első meghökkenés után kissé bamba vigyor ül ki az embe­rek arcára, akik elnézik ezt a társadalom alatti figurát, amint lehajol a járdaszél mocskába, félig szívott ciga­rettacsikkeket gyűjt a tenye­rébe, hármat a szájába gyö­möszöl, rájuk gyújt, s olyan rodolfói bűvészmutatvánnyal szívja felváltva őket, olyan át­szellemült kedéllyel, hogy nincs az a szivar­kedvelő, aki kedvenc havannájára rágyújt­va utánozni tudná. Sejtelmem sincs, honnan jött ez az öreg paprikajancsi. Azt is csak sejtem, hogy a kö­zeli halálba tart, örök-illumi­­náltan, folyvást a magamuto­gató nagy produkcióra felsró­­faltan, ahogy itt vonul, trap­pok táncol, csetlik-botlik a századvég mocskában és vá­lasztékos zűrzavarában.

Next