Pesti Hírlap, 1993. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-27 / 173. szám

2. (152.) ÉVFOLYAM 173. SZÁM 1993. JÚLIUS 27., KEDD Pestig Hírlap A Ha Tóth Bálint valaki, azaz költő, akkor nem azért lakik nyá­­ron Nagykovácsiban, télen meg Budán, mert úri kedve úgy tartja, bár ez utóbbi sem volna elképzelhetetlen. Ám — míg kibu­­szozom a világ egyik legszebb vidékére, hol még sosem jártam — inkább abban a hitben próbál meghagyni engem az én Istenem (ka­tolikus lévén, házigazdáméval megegyezően), hogy az egyik év­szakban innét, a másikban meg onnét lehet szebben látni a csillag­képeket. Tóth Bálint verseiből is kiolvasható, hogy többmúzsányi ihletet sugározhatnak azok onnét fontról néha, mint e földi valóság csillagszemük Térképük ott a kis sárga parasztház egyik falán is, azt nézegetem, mert bekergetett bennünket a nyári zivatar. Még időben értem tehát Nagykovácsiba, a zuhé előtt. Előbb az 56-oson, aztán a 63-ason, mint Benjámin László hatvanas évekbeli versében, amikor e soroknak is keresgéltük számmisztikáját. Bálint úr — mi­közben a sorsról ejtünk néhány szót — szeretettel em­lékszik Benjá­minra — nehéz esztendeiben ő is lendített valamit a megkésett első kötet kiadásában. Mint annak címe is mutatja: „nehéz örökség”-e volt a költőnek. A hetvenes évek végén üzente innét, Nagykovácsi­ból — idézvén példaképeit — „Nyakas legények, hajlott öregek /, mikor az Örsre hívatták be őket /, mert tudták azt, az ember úgy erő­sebb /, ha háta mögött tudja az életet, / csak annyit szóltak indulás előtt: / Fölveszem a halálos ingemet.” Ha valóságosan nem is jutott odáig, mint e költeményben, átélte, mert megélte, milyen lehet az az érzés, amikor bármi megtörténhet az emberfiával. S ha ráadásul ez utóbbi poétává is akart lenni Magyarországon, akkor még érthe­tőbb, miért hozott ide az 56-os, majd a 63-as a nagykovácsi paraszt­házba, ahol olyantól kérek eligazítást bizonytalanságaimban, aki előbb Rákosi, utóbb Kádár börtönében is ült: összesen öt évet jobb lenne a költészetről beszélgetni, de mostanában másra kíváncsiak az emberek. VERESS MIKLÓS — Persze, a Csurka-ügy! — Tóth Bálintnak nem nagyon van ínyére, el is kezd szöszmötölni a konyhában, távolról hallgatom morfondírozását, hogy minek ilyesmikkel előhozakod­ni, de végül kimondja a véleményét is. — Nézd, engem úgy ismernek, hogy sohasem mondok egy rossz szót sem az írótársaimról, pláne olyan valakiről, aki ugyanúgy meg­szenvedte a forradalom utáni éve­ket, mint én. Az író azért író, hogy leírja, ami vele is megtörtént. Ebben a háromperhármas-ügyben — ame­lyet annál nevetségesebbnek érzek, mennél többet nyilatkoznak róla — sem az a bántó, hogy ami történt, megtörtént, hanem az, hogy Csur­­kától azt várta volna az ember, ami­kor politikai pályára lép, fölvilágo­sítja az elvbarátait legalább: nézzé­tek, ez meg ez volt, nem tagadom. S akkor két lehetőség van: vagy vállal­ják ezzel a sorsával együtt, szőröstül­­bőröstül, vagy azt mondják, hogy akkor jobban teszi, ha megmarad „csak” írónak. Azért nem értem Csurkát, mert tudhatta volna, hogy előbb-utóbb valaki majd előhozako­dik ezzel az aláírás-esettel, s akkor már csak magyarázkodni lehet. A másik ezzel kapcsolatos ámul­­kodásom, kérlek szépen, az, hogy nem értem a biztonsági szolgálatot sem, mert mit várhattak valakitől, akinek ha valamiféle jelentést kellett volna gyártania, akkor is úgy játsz­hatott velük, mint macska az egér­rel; szóval, jól körülnéztem volna én is abban az ügyosztályban, ahol bár­ki intelligensebb lett volna Csurká­­nál. Különben is nevetségesnek tar­tom, hogy bármelyikünk olyan meg­lepőt tudhatott volna — akár te, akár én, akár egy harmadik társunk — mondani a másikról, ami nem volt köztudott dolog. Ráadásul, ha valaki valóban kompromittáló dol­gokat közölt volna valakiről, annak azzal kellett volna szembenéznie, hogy úgy jár, mint 1849 után Kuthy Lajos, akiről sokan állítják, hogy nem volt olyan rossz író, amint kor­társai vélekedtek róla aztán, hogy jellemhibáira rájöttek. Meggyőződé­sem, hogy Csurka még közvetve sem ártott senkinek, csak magának. Azt a gyomorbajos főnökét kellene faggat­ni a BM-nek, akinek a kezében összefutottak a szálak, hogy mire volt jó ez az operettbe illő beszerve­zés. Egyrészt azért, mert amúgy is ott voltak a hivatásosak, másrészt sokkal egyszerűbb, ha valaki valamit meg akar tudni, rákapcsolódni a legjelentősebb írók telefonjára, s le­hallgatni azokat. Persze, itt azért kü­lönbséget kellene tenni az ötvenes és hatvanas-hetvenes évek között. — Mint a költők többsége, te is jár­tál mindazonáltal olyan irodalmi tár­saságba, ahol feltétlenül megbízott mindenki mindenkiben. De nem for­dult-e elő, hogy mégsem ártott az óva­tosság? — Nézd, kérlek, engem az első börtönéveim után, amikor szabadul­tam, sokáig figyeltek. Erről már ele­get beszéltem, mert úgy megmaradt bennem a látvány, ahogy egy szőke pasi néz be a Várkert felől az ablako­mon, mikor borotválkozom. Aztán megyek át a hídon, mert akkoriban fizikai munkát végeztem Csepelen, a ketteshez, s kopognak mögöttem a léptek. Nem féltem, de azért bele­­borzongtam, hogy mi történhet, ha belelök a Dunába, s aztán azt állít­ják, hogy a pszichopata költő üldö­zési mániájában öngyilkos lett, vagy ilyesmi. De azzal, pláne később, hogy ki mit mondhat rólam, nem tö­rődtem. Ezt többes számban is kije­lenthetem, mert emlékszem, hogy egy írószövetségi választás előtt, ab­ban az időben a lengyeleknél Jaru­zelski vette át az uralmat; összejöt­tünk a Rózsadomb vendéglőben Csoórival, Csurkával, s ki is volt még ott, hát Fodor, természetesen, meg Hernádi, s észrevettük, hogy­­ Marschall Laci volt ott még meg sze­gény Kiss Feri is, szóval, sokan, ész­leltük, amint a szomszédos asztalnál igen figyel bennünket valaki. Csoóri akkor fölállt, odament ahhoz a férfi­hez, s nagyon barátian azt mondta: Nézze, látjuk, hogy érdekli a társasá­gunk, kérjük, üljön át hozzánk, mert mi nem tervezünk összeeskü­vést, de ha közelebb van, akkor job­ban értesül, mi pedig szeretnénk, ha pontosan arról értesülne a hatalom, ami valóban elhangzik. A pasi egy ideig szabadkozott, aztán végül is odaült. Ez persze már 81-ben tör­tént. Akkoriban már lehetett olyas­mivel viccelődni, hogy beleszóltunk a telefonba: Őrmester elvtárs, cse­réltessék le már a készüléküket, mert ez az orosz gyártmányú na­gyon kattog! — Egyszóval, a művészértelmiség úgy védekezett, hogy nem vette komo­lyan már a veszélyt, s ezzel mintegy azt jelezte, hogy veszélytelen. De ezt nem mindenki hitte el... — Mi annyi mindenen túl vol­tunk már, hogy az több történelmi diplomával fölér. 1956 után tudtuk csak meg igazán, hogy a nyugati ér­telmiséget hogy meg tudta mérgez­ni, téveszteni a bolsevizmus, ponto­sabban a sztáli­nizmus. Hogy egy Aragon ódát képes írni a GPU-hoz, hogy Sartre elítéli ötvenhatot, hogy olyan nagy tudósok képesek voltak bohóckodni, mint a Frédéric Joliot Curie meg a felesége, vagy Picasso, vagy a Bertrand Russel... na neki legalább köszönhetünk valamit! Gáli Jóska és Obersovszky Gyula neki kö­szönheti az életét, mert kijelentette, hogy ha kivégzik őket, lemond a Bé­ke Világtanács elnökségéről... *** A zivatar közben még távolodtát jel­zi, az eső csillapodni látszik, s ve­szem azt is észre, hogy egyre köze­lebb kerülünk a jelenhez, pedig va­lójában Tóth Bálint életének régeb­bi, kevésbé vidám pillanatai magya­rázzák mostani véleményalkotását, nyugodt és derűs lelkiismeretét. Pedig fullasztó lehetett: „Az a lé­legzetvisszafojtott csend­­ az ország­­nyi sötétzárkában...” 1951-ben ítél­ték el hat évre, mert egyetemista társaival együtt valamiféle utópisz­tikus célú társaságot alapítottak, a vallás és szocializmus eszméinek egyesítésére és a Közép-Európai Egyesült Államok létrehozására. A hivatalos nyelv a latin lett volna. Ma ez ugyanolyan röhögni való, mint Tóth Bálint szerint ama bizo­nyos három per hármas ügyosztály, de akkoriban komolyan vették. Ha­lálos komolyan. De valahogy rá kel­lett jönniük a magukat szocialistá­nak valló államvédelmiseknek, hogy van egy ilyen igú társaság. Le kellett bukni. Valamin. S ez se volt akármilyen mű. De nem vers, ha va­laki arra gondolna, azoknak a törté­nete későbbi. *»* — Ott volt a Szovjetunió Kommu­nista (bolsevik) Pártja, szóval, az SZKP története, amelyet széljegyze­tekkel láttam el, képzelheted, milye­nekkel! Ez ott volt kölcsönben egy barátomnál, aki lebukott, a srácot el­kezdték nyomorgatni, aztán fölgön­gyölítették az egész névsort. Melles­leg nem is lett volna joguk hozzá, mert a mi társaságunk önként felha­gyott a szervezkedéssel, de ez már nemigen érdekelte az ávósokat. Meg az sem, hogy ez voltaképpen önkép­­zőköri tevékenység volt, ahogy azt Bertha Bulcsu adja a számba. Mi el­álltunk a szervezkedéstől, mert tud­tuk, hogy a diktatúrát csak kívülről lehet megdönteni. De hát az ismerő­söm nem is ezen bukott le, hanem azon, kérlek szépen, hogy benne volt az Antibolsevista Ifjúsági Gárdá­ban, amitől röhögőgörcsöt kaphatsz, mert ezt az elnevezést gúnynévként adták, de mi aztán vállaltuk, mint a francia festők az impresszionista ne­vet. A röhögőgörcsöd fokozására még azt is hozzáteszem, hogy nem is ezen, hanem azon, hogy volt két srác, akiknél megvolt az egész név­sor, rajta egyébként az én nevem­mel, holott erről nem is tudtam. Disz­­szidálni akart, s ehhez, na, a nagy magyar összeesküvők tipikus példá­ja, mit gondolsz, kit kaptak ki ma­guknak — hát az első ávóst, aki vál­lalkozott arra, hogy elvezeti őket a határhoz, persze éppen jó szándékú antibolsevistát alakított. Ott, amikor belevezette őket ávós haverjainak karjaiba, megemelte a kalapját, s kö­zölte a fiúkkal, hogy legközelebb az ügyészségen találkoznak. Ki is vé­gezték mindkettőt, igaz, bevallottak keményebb dolgokat is: leütöttek egy rendőrt a pisztolyáért, meg föl­robbantottak egy bakonyi vasúti hi­dat, nohát, gondolhatod, hogy nem biatorbágyi nagyságút, mert ez jel lehet a további szervezkedéshez. Ez volt az utópiájuk, hogy lám, lám, és magyar, áll Buda még... Valahol megvan a kivégzési jegyzőkönyvből a másolat is. Na, mindegy, a lényeg az, hogy volt egy névsoruk ugyebár, azon rajta volt közös barátunk, s így eljutottak hozzánk. Az akkori tör­vények szerint öt évtől a kötésig bár­mit kaphattunk volna, nekem hat évem ment rá... — És még egy fél ’56 után! — Igen, de az csak vizsgálati fog­ság volt, s ráadásul csak versek mi­att. Az úgynevezett Füveskert-füze­­teket keresték rajtam, amelyben Kárpáthi Kamil, Béri Géza és Gé­­recz Attila versei is szerepeltek, mert egy időben ilyen kis költőtársaság gyűlt véletlenül össze a váci börtön­ben. Na már most ezeket a verseket Tollas Tibor másolta le, ki a forrada­lom után Nyugatra került, s a Nem­zetőrt szerkesztette. Engem azzal gyanúsítottak, hogy kijuttathattam volna a kéziratokat külföldre, s ha ezt be tudják bizonyítani, akkor kémkedéssel vádolhatnak. Ez — sze­rencsémre — nem sikerült, s így fél év múlva szabadultam, így mindazt, amit sokan mások, nem éltem át. — Az írók, színészek, börtönök cí­mű interjúkötetben, Bertha Bulcsu in­terpretálásában hosszan beszélsz ar­ról, hogy nem féltél. Ma is így tartod? — Inkább úgy fogalmaznék, hogy a dühnek volt óriási szerepe abban, amit elviseltem. A dühnek, hogy velem bármiféle lealacsonyító dolog megtörténhet, ezért igyekez­tem ellenállni. De, kérlek szépen, amikor ott volt Pintér tizedes, aki félelmesebb volt, mint egy Drakula, szóval, el tudom képzelni, hogy bár­ki beijedhetett. Nagyképű hazugság csak, hogy az ember ilyen meg olyan hős tud lenni, én kénytelen voltam rájönni, hogy még olyan példaképei­met is megtörték, mint Mindszenty. Csak beinjekcióznak valakit, és már nem az történik, mint a jobb kémfil­meken manapság. Nekem — bizo­nyos szempontból — szerencsém volt néha. Amikor például kurtavas­ba vertek, önkéntelenül megfogtam a kezét — ez reflexszerű volt — an­nak a hóhérjancsinak, aki hátrakö­tözte, mire az elvigyorodott: Baszd meg, ennyire tetszem? Utána már két óra hosszat voltunk így — olyan nyugalom vett rajtam erőt, hogy a beethoveni Örömódát fütyörésztem, hiába cidrizett a barátom mellettem, hogy ezért külön is megbüntetnek. Amikor pedig magánzárkára ítél­tek, kivívtam a smasszerek elismeré­sét is, akik nem tudhatták, hogy mit ér az egy költőnek, pláne, ha istenhí­vő, és ráadásul üres pillanataiban ki tudja találni minden nap, minden óra, minden perc liturgiáját. Sokat szenvedtem, de lelkileg nem tudtak megtörni, s ezt nem csupán vallásos hitemnek köszönhetem talán, de an­nak, hogy ha másként nem, fejben elkezdtem verseket írni. Kárpáthi Kamilnak és a költőzárkának aján­lottam például az Aere perenniust, amely adalék ehhez. „Ha meghalok, társaim, írjatok meg, / s a művetek­ben élek majd tovább... Nincs gyer­mekem, s ha a sors megtagadná, / hogy arcom önkezem mintázza meg, / majd a jövőnek tisztán felmu­tatnak­­ a sohsem múlót alkotó ke­zek”. Ha ebbe belegondolsz, meg­értheted, hogy csak saját magamról beszélhetek, mert nekem ez volt a megtartó hitem, s nincs jogom má­sok fölött ítélkezni. De visszatérve Csurka Pistára, azt is vegyük már fontolóra: mi egy huszonéves, apjá­ért, a jövőjéért aggódó, s ráadásul összevert fiatal aláírásának súlya an­nak a pufajkásnak a gaztettével szemben, aki fegyvertelen tüntető­ket golyószóróztatott le; vagy hóhé­rokéval, akik ötven forintért meg néhány deci pálinkáért kínoztak embereket, anélkül, hogy tudták volna: vétkeztek-e vagy ártatlanok? S közben Csurka érez lelkiismeret­­furdalást, míg a hóhérok hallgatnak elégedetten. Tulajdonképpen ott kezdődne az igazságtétel, a valódi, ha így mérnénk föl az igazi bűnösök valódi szerepét, mondjuk, 1944- től... Halálos ingek Tóth Bálint költő ezzel leakasztja édesapjától rámaradt kettős táv­csövét, mely éjszakai vadászatokhoz is megfelelő, jelezvén, hogy a buszon indulásáig való időt már jobb lesz, ha valóban valamiféle agyszellőzködésnek szenteljük, s fölinvitál az aszálytól szenvedő hétszilvafák közt a szénafűben a hegyoldali telek legtetejébe. Onnét nézzük azt, amit Nagykovácsinak neveznek: piros tetőket, erdőket, hegyhátat. Engem zavar kissé ez a többdioptriás szerkentyű, mert befelé nézek. Grúziát látom, ahol — mintha megsejtenék benne, amit átélt — a költődelegációból Tóth Bálintot választják ki maguk­nak a georgiaiak valódi poétául, ő pedig annyira beleszeret abba a tájba, hogy a reptér egy sarkában füvet szed emlékül. Pedig már vett egy dísztőrt, kindzsárt is. Közben ottfelejti útlevelét, oda se ne­ki, külön autón hozzák utána az aerodromra. Addig vár a repülő­gép. Tóth Bálint zsebében a fűvel, a csomagtartóban a kindzsállal biztonságban tudja magát, visszaint mosolyogva, mintha valami­kornak, egy országnak. Aztán Moszkváig alszik, végigálmodik egy történelmet. LÁSZLÓ GYULA GRAFIKÁJA INTERJÚ 13

Next