Pesti Hírlap, 1993. december (2. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-22 / 298. szám

2. (152.) ÉVFOLYAM 298. SZÁM 1993. DECEMBER 22., SZERDA Pestis Hírlap EGY ESTE A FÉSZEK KLUBBAN Trisutji Kamal szerzői estje ARNÓTI ANDRÁS___ A Napba nézve, táncoló vona­lak mentén leveti külső bur­kát minden tárgy, a fák fel­emelkednek az égig, és a ten­ger örvénylő násztáncba kezd a Hold közelgő eljöveteléig. S a lassan önmagába visz­­szatérő tekintet mögött fel­fodrozódnak a színek, és a mindent betöltő csönd felold­ja a titkot. Trisutji Kamal indonéz ze­neszerző ránk terítette a cso­datevés puha szirmokkal szőtt takaróját, és elragadott éjfe­kete fából készült, húrokkal feszített hajóján túl azon a ha­táron, melyen már a képzelet is alig jut át egyedül. Az elmúlt csütörtökön a Fészek klub fekete zongorája fölött nemcsak a zeneszerző, az interpretátor, hanem az Asszony is megjelent. Hívoga­tó, dédelgető, elutasító, ma­rasztaló, anyai, hitvesi. Asszonyi. Hömpölyög, száll, elillan, visszalibben. És ebben a le­nyűgöző rítusban mi némán követjük. Elvisz az üveghe­gyen túlra, és nekünk csak később tűnik fel, hogy hallha­tó hangokkal idézte meg a csendet, miközben láthatóvá váltak a színek. S hogyha a ze­nének a színt, úgy a szavak­nak most a zenét kellene visszaadniok. Valahogy így: Reng bong lomhán Száll fény-lány Csang szó ajkán Hívj hozzád. Trisutji Kamal úgy építke­zik az indonéz népzenei ha­gyományokra, hogy eközben egyetemessé lesz. Igaz, tanul­mányait az Amszterdami Konzervatóriumban, Párizs­ban az Ecole Normale de Mu­­sique-ban és a Santa Cecilia Roma Konzervatóriumban végezte. Ebben az egyetemes­ségben rátalált, s kifinomul­tan a saját képére formálta azt a zenei nyelvet, amelytől a hallgató ismerősnek, saját kultúrája zenéjének fogja fel Mme Kamal muzsikáját, Így aztán belehallom az Allegro Barbarét, ugyanúgy, mint a Zöld erdőben, zöld mező­ben... kezdetű népdalunkat, és megidéződik bennem De­bussy tengerének csobbanása is. S a valóságban, ha hihe­tünk most e dolog létezésé­ben, a zeneszerző megjeleníti az iszlám szent hónapját, a ra­­madánt úgy, hogy tapintható értékként fogadjuk be a böjti hónap tisztító megnyugvását. A bölcsességet és a felszaba­dult örömöt közvetíti a zenei­leg talán legösszetettebb da­rab, a Takbír-Este, amely a böjt utolsó napjától átvezet a számomra nagy élményt je­lentő Idul Fitrihez, a böjt hó­napját követő naphoz, a be­teljesüléshez, amikor az em­berek felkerekednek, hogy együtt osztozzanak a boldog­ság érzésében. Az igazi, elementáris erő a visszafogásban rejlik. Az in­dulat és az izom szinte végső lendületének a hirtelen meg­fékezésekor. Szilaj, robusztus érzésekhez pedig kell is ekko­ra erő. Féken tartani, megza­bolázni, hogy érezzük mögöt­te a biztonságot. Mindezt felvonultatta Tri­sutji Kamal, és hogy mekkora e zenének a fogadókészsége, azt Eckhardt Gábor zongora­­művész bizonyította, aki a koncert első felében, tökéle­tes beavatottsággal hozta elénk Indonézia üzenetét. A HungaroLada rejtvény nyertese Jánosi Menyhértné Jásztelek Szabadság út 150. 5141 KULTÚRA 11 NERCBANDA AZ OPERETT SZÍNHÁZBAN Tiszteljétek és szeressétek az időseket! New York fényben úszó felhőkarcolói alatt, vastraver­­zeken, áruházakban és hűtőházban szteppelnek, énekel­nek, játszanak és lopnak az idős művészek. Nem törőd­nek bele kiszolgáltatott helyzetükbe, s hogy segítsenek magukon, megalapítják a NYUSZIKA-t, a Nyugdíjas Színészek Karitatív Szervezetét. Bundák, elsősorban nercek tolvaj­lására specializálják magukat. A Kabaré című musical alkotóinak most bemutatásra kerülő da­rabjában Lehoczky Zsuzsa, Felföldi Anikó, Medgyesi Mária, Mednyánszky Ági, Németh Marika, Marik Péter és Kibédi Ervin játssza a főbb szerepeket, s a Nercban­da premierje december ma (22-én) lesz a Fővárosi Ope­rett Színházban. BÉFI ZSUZSÁMMÁ______ — A Nercbanda színre vivője vendégként Szitányi András, akit a közönség televíziós rendezőként ismer. — Kevesen tudják, de én színházrendezést végeztem, s most csak,visszatérek az ere­deti szakmámhoz, bár utolsó színházi rendezésem a diplo­mamunkám volt, huszonöt évvel ezelőtt. Nádasdy Kál­mán osztályába jártam a főis­kolán, engem ő operarende­zőnek szánt, s ez az elképzelés messzemenően találkozott az én ambícióimmal is. Harmad­évesen már az Ybl-palota tag­ja voltam. Amikor azonban negyedéves lettem, Nádasdy nyugdíjba ment, s mikorra végeztem a főiskolán, az Ope­raház főrendezője csak segéd­rendezőként akart alkalmaz­ni. Eljöttem a dalszínháztól, s másnap már a Magyar Televí­zió munkatársa voltam. Szi­­netár Miklós, az akkori művé­szeti igazgató vett fel. — Ön aztán külföldre ment, ott élt és dolgozott hosszú ideig. — 1979-ben megelégeltem az itthoni állapotokat, és Amerikába disszidáltam. Ott éltem 1991-ig, de 1989-től már ismét rendeztem Ma­gyarországon. Egyre több fel­kérést kaptam, s két esztende­je rendszeresen dolgozom itt­hon. Nyáron Szinetár Miklós felkért, hogy állítsam színre a Nercbandát, hiszen a darab New Yorkban játszódik, és én elég sokat tudok erről a vá­rosról, a Broadwayről. — A televízióban ön drámá­kat visz színre, jazz- és rockműso­rok rendezője. Mi jelentett gon­dot, nehézséget az Operettben? — A műszaktól kezdve a művészekig mindenki na­gyon sokat segített. Szinetár a munka kezdetén elmondta az igényeit, elvárásait. A színház nem dúskál az anyagiakban, s tudtam, hogy az adott költ­ségvetést nem léphetem túl, s ennyiből kell musicalt létre­hoznunk. Ilyen kötöttségek között próbáltuk megjeleníte­ni New York utánozhatatlan légkörét, és Broadwayt te­remteni a Nagymező utcá­ban. — A darabot húsz esztendeje játszották­ Amerikában, s két éve Londonban. Bár a musical hely­színe New York, öregségről, sze­génységről és szeretetről szól, ami a világon mindenütt jelen van. — A darab ilyen aspektu­sait a magyar változat készítői hangsúlyozták is, hiszen azt akarjuk, hogy ahhoz szóljon az előadás, aki Budapesten, 1993—94-ben beül a Nerc-bandára az Operett Színház­ba. Nyíltan vállaljuk, hogy ez időnként nagyon mulatságos, időnként meg nagyon szomo­rú mű, s remélem, a közönség sokat fog nevetni, néha pedig sírni is ez alatt a három óra alatt. Az én rendezői koncep­cióm az, hogy ez az előadás egy nagy, kötetlen légkörű party. Az egész színházat ját­szatjuk, a művészek gyakran lejönnek a nézők közé, s a kö­zönség is a darab részese. A Nercbanda FOTÓ: IKLÁDY LÁSZLÓ SÜTŐ ANDRÁS DRÁMÁJA A NEMZETI SZÍNHÁZBAN Az ugató madár SZAKOLCZAY LAJOS____ Sütő András hosszú ideig ér­lelt, és többször is átdolgozott új drámája. Az ugató madár a gyulai ősbemutatóhoz képest is változott. Az eredeti, vala­mennyire a szólás mikéntjét (műfaját?) meghatározó al­cím, a Kegyelem és ítélet há­rom felvonásban helyére, ki tudja milyen ötletből, a Ma­gyarok három felvonásban került. Nem a legszerencsé­sebb módon, hiszen bár­mennyire is az 1848 utáni úri világot, a Közbátorléti Nem­zeti Védegylet mesterkedéseit akarta leleplezni az író, evvel a direkt alcímmel drámájá­nak tematikáját, elzárván an­nak erősebb, a helymeghatá­rozástól független kicsengé­sét, egy kissé szűkítette. A pontos rámutatás itt keve­sebb, hiszen erősen behatá­rolja az asszociációk körét. És egy kicsit félrevezető is, mert — noha ugyanúgy hősi pózt sejtet, mint a kegyelem és íté­let — ez sem tartalmazza azt a bölcs rálátást, amelynek je­gyében Sütő drámavilága ala­kult. Nem vitás, hogy Az uga­tó madár­ban az író fölülről szemléli a történelmet. Bodor Péter és az őt elnöknek vá­lasztani akaró Közbátorléti Nemzeti Védegylet ürügyén kifiguráz egy, igaz az önké­nyuralom szorítását nagyon is magán érző kisvárosi elitet. Hogy még groteszkebb, még csúfondárosabb legyen ez a világ, a harmadik felvonás el­ső jelenetét is kicserélte. A ko­rábbi, klasszikus szerelmi együttléteket (az Egy lócsiszár virágvasárnapjában Kolhaas Mihály feleségének Lisbeth­­nek az Énekek Énekével ud­varol stb.) fölvillantó, Az Asszony teremtése című pa­­rasztbiblia-történést hangu­latfokozóként magába oldó jelenet kimaradt, s helyébe egy szarkasztikus, a Daphnisz és Cloé üzekedését visszhang­zó betét lépett. Ám ezzel a cserével, sajnos, egy csöppet sem lett visszafo­gottabb ez a fura, szinte pilla­natonként a fejéről a talpára álló világ. Sütő tehát mindent megpróbált, hogy Az ugató madár elüssön korábbi da­rabjainak hősszemléletétől. Drámájának végleges változa­tát olvasván jól látni ezeket az erőfeszítéseket, amelyeknek — még ha Daphnisz és Cloé ideemelését nem is tartom annak — megvolt az eredmé­nye. Ebből a drámaszövegből, amely ugyan nyomokban őrzi a korábbi színművek túlontúl szép, metaforikus nyelvét is, lehet színpadon is működő drámát teremteni. Kegyetlen nyesőkés kell hozzá, mint amilyen a zseniális Harag Györgyé volt, s nem külön­ben az író mondanivalója iránti alázat. Akár azon az áron is, hogy az eredeti szö­veg és jelenetsor (látszólag) meghamisítódjék. A rendező­nek bármit lehet csinálni, ha ez a mélyebb megértést, Sütő világának kiteljesedését szol­gálja. Az ősbemutatón, a Gyulai Várszínházban még volt re­mény, hogy az akkor még nem végleges darab és a kiér­­leletlen színpadi megjelenítés egyszer csak méltó helyére fog kerülni, fájdalom, nem így történt. Jóllehet az ősbemutató 75 perces első felvonása a kő­színházban 56-58 perc időtar­tamra csökkent, ezáltal elvi­selhetőbbé vált a zenés-tán­­cos-cigánybandás-harangos játék, a színpadon teremtett zűrzavar megmaradt. (Hogy a második és harmadik felvo­nás a gyulai bemutatóhoz ké­pest mért nőtt meg 8-10, illet­ve 15-17 perccel, mindmáig rejtély.) Minek köszönhető ez? El­sősorban a zsúfoltságnak, az itt nehezen funkcionáló dísz­letnek (Kemény Árpád), a sokszor csupán a történeten cafrangként lógó táncoknak­­énekeknek. Annak a tisztázat­lan helyzetnek, amikor — például némely jelenetváltás­nál — rab és katona, férfi és nő, öreg és fiatal egyként, ka­­­nált csörgetve, széktáncot mí­melve stb ropja. Hiába a kivilágos kivirra­datig hangulat, a didaktikus jelképek (a zsinórpadlásról mindvégig lelógó akasztófa, a kötélhurok, a görcsbe rándult tengerekhez hasonló „fák” stb.) kavalkádja, a Bodor Pé­ter és Gróf Rhédey Claudia szerelméhez nem nagyon illő, talán az elidegenítést szolgáló Daphnisz— Cloé-mese egy kissé alpáribb hangja, a tüsz­­szentő játékkal fölöttébb lele­ményes, bár nem új, bírósági ítélethirdetés, ha az egészet nem vonja egységbe egy hatá­rozott, tiszta, lehet, hogy megkérdőjelezhető, de akkor is karakteres rendezői láto­más. A gyulai, ősbemutatón úgy gondoltam, hogy Sík Ferenc, levonván a sietős fölkészülés tapasztalatait, újraolvasván és értelmezvén Sütő András új szövegét, képes a Nemzeti Színház színpadán valaminő rendet teremteni. Amelyben leginkább az író mondaniva­lójának a szolgálata érvénye­sül. Ennek a kisvárosi történe­lemnek lehet valamennyire meghatározója a zene, a tánc, a jól-rosszul megválasztott mozgások már-már miriádja, sőt a túlontúl színesre sikere­dett érzelemvilág is, ha szigo­rú, következetes ellenpont­ként ott a rendező szinte mér­tani fegyelme, amely értel­mezni igyekszik az egy kicsit édesbús, egy kicsit a giccs felé hajló világot. Az ugató madár kőszínházbeli megidézésén, sajnos, ez hiányzott. Szinte lehetetlen megjósol­ni, hogy egy következetes, nem ennyire színes rendezői felfogásban milyen súllyal szerepelhettek volna a színé­szek. Koncz Gábor m.v. (Bo­dor Péter) karakterteremtő igyekezete, kivéve a félresike­rült Daphnisz és Chloé-jele­­netet, így is látszik, Ferenczy Csongor (Pe Vencel), Huszár László (Gernyeszegi Németh János), Mihály Pál (Komisz­szár) és Botár Endre — az előbbi kettő keménységével, az utóbbi karikírozó hajlamá­val — jól adta vissza e furcsa történelmi panoptikum lég­körét. Sörös Sándor (Makk József) ezúttal is a leghatáro­zottabb egyéniség volt. Fülöp Zsigmondról (Bolond) is el­mondható ez, bár határozot­tabb színészvezetéssel izgal­masabb lehetett volna — nem olyannyira érzelmes — iro­dalmi idézetekre épülő értel­mező játéka. Varga Mária (Gróf Rhédey Claudia), saj­nos, szereposztási tévedés ál­dozata. Ebben a világban, mert gesztusai mesterkéltek, nincsen otthon. Ilyen színpadi zűrzavar láttán az ember önkéntelenül felsóhajt. Istenem, ha Harag György élne! De a kolozsvári, ám országhatáron kívül is is­mert rendező, sajnos nem él. És a magyar színház olyan, amilyen.

Next