Pesti Hirlap Vasárnapja, 1928. január-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
1928-01-01 / 1. szám
4 A PESTI HÍRLAP VASÁRNAPJA ■ —Ki ne ösmerné a Kamuthy tekintetes urakat, kezitcsókolom? — cseng a hangász. — Osztán honnan? A prímás muzsikacsinálás közben csak hátrafelé vág a szemével, a sarokba: — A Bunkó, instállom. Az öreg Bunkó... Az ám! Ott hátul, a nagybőgő bábjában, valami fekete rongycsomóból összeaszott, kordován ábrázat vigyorog elő, annak gyűrött ráncai közül két kutyahűségű, fekete szem tüzel kifelé. Bizony a Bunkó az, az öreg Bunkó, valaha hét határ leghíresebb cigánya, akit az egész vármegye őszintén irigyelt Kiskamuttól. Péter urban megdöbben a vérmes emlékezet: — Hát te mit csinálsz itt, öreg cimbora? A rongyos cigány szétveti a két karját, tenyerét kitárja, nyakát behúzza féloldalra, úgy mondja halkan: — Bőgőt hordozok .. Ezzel minden meg van mondva! Péter úrnak megfacsarodik a szive. Mintha tükörbe tekintett volna egy percre. Aztán élő, jóságos fájdalommá melegszik benne a keserűség. Asztalt hozat, pezsgőt bontat, ülteti az öreg rongyost magával szemben. És csöndesen, hullámosan árad a halk muzsikaszó. — Jaj, bizony, tekintetes uram, megfordult a világ. Nem szól már az én muzsikám soha többet! Reszket a kezem, görcs van az ujjamban. Aszondják a hibások: a rumitaltól. A fenétül! Az a csuda nagy élet: az emésztett meg engem. Hiszen a tekintetes ur csak tudja, ki volt, mi volt az öreg Bunkó... Bizony a tekintetes ur, az csak tudta. De még azt is tudta, ki volt valaha Kamuthy Péter- És most itt vannak ra, egymással szemben. Egy sorban! De bezzeg nyüzsgött most az egy szál pincér, még a gazda is megébredt. Folyt a pezsgő, szólt a muzsika, emelkedett a keserves jókedv. Egyszer csak azt mondja Péter úr: — Öreg Bunkóm! Nem próbálnád meg még egyszer azt a szárazfát? Hej, dehogy is nem próbálná! Csak az a kutya kéz ne citerálna olyan nagyon. No, de egy kis rumital, bele a pezsgőbe, meg még egy kicsi, tisztán, és a vén cigány földerül. Nagy, nagy nyugalom száll a szívébe, onnan szétárad rozoga tagjaiba. Nyúl a szerszám után, repes, mint gyermek az anyja melle felé. És a terpedt szájában még egyszer fölsir a nóta: — Nincs cserepes tanyám ... Elsőbb csak halkan, bizonytalanul. De mikor odaér, hogy:— Az éjszaka a pártfogóm..., nekiszilajul, hallatlan sírásba kap és úgy zokog, mint a céltalan szél a pusztában. Péter úr meg dúdolja, dalolja, zokogja-kacagja vele a nótát. Elfelejtkeznek mindenről. Hajnaltájban rákérdez az öreg: — Ügyi, tekintetes uram, most már itten marad minálunk. Velünk. Mindég. A kopottas dijnok a szép hajnalfényben végignéz a dúlt csatatéren. Számlálja az üres palackokat, gondolatban számolja a pénzét. Aztán könnyelmű, kedves, fiatalos kacagás buggyan ki a száján: — Nem a’, öregem. Csak széjjelnézni jöttem haza, egy kicsinyég. De visszajövök ám, ne busulj. Visszajön még ide Kamuthy Péter! Az öreg Bunkó megnyugoszik. Hát persze, hogy visszajön a tekintetes úr! Péter úr fizet, no, maradt még másodosztályú vasúti jegyre, nem kell harmadosztályon elutaznia Kiskamutról, szégyenszemre. Fölkapja a könnyű táskáját, könnyű kedvvel nekivág a hajnallal ébredező utcának, megy az állomás felé. Ész nélkül, pénz nélkül. A nagyvendéglő felől pedig szivringatóan száll utána az édes muzsika: —Nincs cserepes tanyám.... Alakok. Ékszerész. (Az öregapja is ezt a mesterséget folytatta, az apja is. Kiskorában, mint mi a homokban, gyémántporban játszadozott s később élete utján nem pipacsok, nefelejcsek nyitlak, hanem rubintok, zafírok. Hatvanesztendős, ősz. Kezében amerikai rögzítő csipesz mozog, mellyel az asztalán féregként nyüzsgő drágaköveket csippentgeti. Lámpa ág előtte, mely a napfényt utánozza, mesterséges verőfényt áraszt. Ebben a színek nem fakulnak meg. A festő és ő, mihelyt leáldozik a nap, munkaképtelenné válnék nélküle. A háttérben egy ütött-kopott, viharvert pán* célszekrény sötétlik, még a nagyapjáé, teliszele kincsek* kel. Az ékszerésznek záfkr-szeme van. Azon okuláré. Le* veszi és így beszél.) — Harminc év óta viselem. Mi már fiatalkorunkban okulárét hordunk, vigyázatosságból. Ezek az apróságok itt előbb-utóbb tönkreteszik szemünket. — Mik ezek? — Ceyloni világos zafír, rózsaszín gyémánt, zöld gyémánt, fekete gyémánt. — Fekete gyémánt. Hát nemcsak a szén az? (A fehér gyémántokkal elvegyülve olyan, mint a cukrozott mák.) Honnan való? — A belga Kongóból. — Melyik a leggazdagabb világrész? — Ázsia, Dél-Afrika, Amerika. — És Európa? — Az a legszegényebb. (Az én szomorú világrészem nem tud álmodni ilyen forrót és tündökletest.) Itt csak az opál terem, a gránát, a topáz. Szóval a félnemes kövek. — És az egészen nemes gondolatok. — Az ékkövek igazi hazája: India, Ceylon, Brazília. — Honnan ismeri föl a hamisítványt? — Csak rátekintek. Újabban a gyanús köveiket átvilágítják Röntgen-sugarakkal. — Mint a beteg tüdőt. — De nem sokat ér. Ez a rossz, öreg szem többet ér. Használják a rádiumot is. A keménységet kis pálcikával mérjük, melynek hegyén gyémánt van. Az utolsó huszonöt esztendőben egyébként a drágaköveket teljes sikerrel gyártják, mesterséges, vegyi után. — Homunculus. A középkor álma. Mesterséges rózsaillat, mesterséges ékkő. Miből készül? — A zafir aluminium-földből. Ép oly kemény, mélytüzű, mint az igazi. Festik. A rubint krómmal. — Melyik ma a legdivatosabb kő? — A brilliáns és a smaragd. Különösen a fehérsmaragd. Ennek az ára naponta emelkedik, Amerika keresi. Az diktálja az ütemet. — Melyik a magyar kő? — A rubint. („Rubintos gyémántom.“) A tulipán-korszakban háromszinű kövekből összeállított ékszereket viseltek. — Vannak divatjamúlt, levitézlett kövek? 1928 Január 1.