Pesti Hirlap Vasárnapja, 1929. február-június (51. évfolyam, 5-26. szám)
1929-02-02 / 5. szám
BrvERForton ÉVFOLYAM 5. SZÁM VASÁRNAPJA ’ StV • KONYMAt-Hogyan fogtam eleven gorillákat Afrika belsejében. Borzalmas párviadal egy gigászi majomemberrel. Írta: Ben Burfpridge, híres vadász és őserdő-fényképész. ohasem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor először láttam gorillát. A nap az afrikai hegyek válla fölé emelkedett és megvilágította a dzsungel fáinak legmagasabb ágait is. Gyönyörű volt a kékes-zöldes-arany ragyogása az erdő mély barna színével szemben. A déli országrészeken napkeltekor ébredt a trópusi erdő, amely ezernyi hangot ad. Itt azonban csodálatosképpen minden szinte n nélkülözte az életet. A zöld sűrűségben ijesztő csend honol. Bár nem esett már az eső, a fejünk fölé nőtt bozót, amikor elmentünk alatta, a zuhanyok egész sorozatával árasztott el bennünket A sásszerű, veszedelmesen éles szegélyű füvek, a legkülönbözőbb tüskés-szúrós bokrok mintha csak leselkedtek volna reánk, szúrtak és csíptek, amikor utat vágtunk magunknak. Mindez talán melegebbé is tette az egyébként hideg környezetet isz én kistermetű Batwa hajtóim, akik majombőrt viseltek derekukon, bebújtak egy hosszú hasadékba, amelyet gorillák szaggattak ki maguknak az óriási bozótban. Hátul jöttek a jól megtermett teherhordók, akik fényképész-felszerelésemet hozták. Előttünk rengeteg légy és különböző bogár ugrott, szökött, repült fel, hirdetvén valamennyi a tikkasztó meleget. A kis fekete emberkék elől meg-megálltak, szemgolyóik fehéren és zölden fénylettek a dzsungel félhomályában. Most éppen ők bújtak be abba az alagútszerű nyilasba, amelyen az előbb mi másztunk át. Odajöttek hozzám. Sovány kezük, lábuk olybá tüntette fel őket, mintha nagy kúszó pókok volnának. A feketék felhajtják a gorillát , szembe állítják a fehér emberrel. Kis feketéim egyetlen, hangos szóval hátramutattak: — Ngagi! Ngagi annyit jelent, mint gorilla. A gorillát így szokták jelezni. Ezzel egyidejűleg tudtára adták a fehér embernek, hogy ők, a feketék, a maguk részéről befejezték a munkájukat; most kezdődik a fehér ember dolga. Az óriási őserdő csendjét egyetlen hang sem töri. Copyright by Pesti Hírlap and Anglo-American N. S meg, én azonban tudtam, hogy néhány elnyire tőlünk éppen szembe velünk, ott, ahol a hajtók — talán valami különös hatodik érzék útján _■— jelezték, ott rejtőznek a gorillák. De ezek az állatok maguk is tudták, hogy valamiféle veszély fenyegeti őket. Éppen ezért abszolút csendben álltak a sűrűben és figyeltek. Afelé a fénysugár felé másztunk, amely behatolt növényi alagutunk végére. Fejünk fölé nőttek az óriási trópusi füvek, amelynek tetején a levelek, mintha ablakot nyitottak volna számunkra. Az öszszes növényszálak le voltak tépve és taposva. Leves belüket mintha csak emberi kezek szakították volna fel és mintha csak ember szívta volna ki a bennük levő lét. Egy lábnyomot is figyelhettünk meg. Olyan volt ez a lábnyom a puha földön, mintha egy nagy néger nyomta volna be. Sajátságos, ellentmondást nem tűrő érzés fogott el. Tudom, hogy nevetséges, mindazonáltal nem tudtam elűzni magamtól az érzést, hogy valami félig emberi, félig állati törzset üldözünk. Egyszerre csak a sűrűben — valami 12 puskahossznyi távolságban — elnyújtott, idegrázó sikoltás hallatszott az erdőn keresztül. Ezt hosszan tartó csend követte, amely alatt fegyverhordozóm mély lélekzését is hallottam, valamint megfigyelhettem azt is, hogy szívem tompán ütődik bordáimhoz. Hirtelen egy újabb csodálatos zörejt hallottam. Mint hogyha egy lantos csontokon játszott volna. A sűrű minden oldaláról jött ez a hang. Később tudtam meg, mi ezeste elrejtőzött gorilla verte gyors egymásutánban állát. Borzalmas hang ez, hogyha az ember először hallja, olyan fenyegető, mint mikor kígyó készül sziszegve megtámadni az embert. És mintha válasz is jött volna a sűrűből, baloldalról, mintha ércdobot vertek volna, vagy mint hogyha gyermek játszott volna egy ón kannán. Később ezt is megtudtam, mit jelent: egy gorilla nyitott tenyérrel ütögette elnyúlt pofáját. Ezek a hangok rendkívül érdekeltek, izgalmasan is hatottak reám, azonban nem értettem meg őket mindjárt Az közismert dolog volt, hogy a gorillák mellüket verni szokták, most azonban első ízben nyílt alkalma fehér embernek arra, hogy hallja és megfigyelhesse ezt a különös látványt, amelyet a gorilla nyújt akkor, amikor átlát és pofáját üli. Végzeten: Megszólal a borzalmas csonthárfa.