Pesti Hirlap Vasárnapja, 1929. február-június (51. évfolyam, 5-26. szám)

1929-02-02 / 5. szám

BrvERForton ÉVFOLYAM 5. SZÁM VASÁRNAPJA ’ StV • KONYMAt-Hogyan fogtam eleven gorillákat Afrika belsejében. Borzalmas párviadal egy gigászi majomemberrel. Írta: Ben Burfpridge, híres vadász és őserdő-fényképész.­ ohasem fogom elfelejteni a pilla­natot, amikor először láttam go­rillát. A nap az afrikai hegyek válla fölé emelkedett és megvi­lágította a dzsungel fáinak leg­magasabb ágait is. Gyönyörű volt a kékes-zöldes-arany ragyo­gása az erdő mély barna színé­vel szem­ben. A déli országré­szeken napkeltekor ébredt a tró­pusi erdő, amely ezernyi hangot ad. Itt azonban csodálatoskép­pen minden szinte n nélkülözte az életet. A zöld sűrűségben ijesztő csend honol. Bár nem esett már az eső, a fejünk fölé nőtt bozót, amikor elmentünk alatta, a zu­hanyok egész sorozatával árasztott el bennünket A sásszerű, veszedelmesen éles szegélyű füvek, a leg­­­különbözőbb tüskés-szúrós bokrok mintha csak lesel­kedtek volna reánk, szúrtak és csíptek, amikor utat vágtunk magunknak. Mindez talán melegebbé is tette az egyébként hideg környezetet isz én kistermetű Batwa hajtóim, akik majom­­bőrt viseltek derekukon, bebújtak egy hosszú hasa­­dékba, amelyet gorillák szaggat­tak ki maguknak az óriási bozót­ban. Hátul jöttek a jól megter­mett teherhordók, akik fényké­pész-felszerelésemet hozták. Előt­tünk rengeteg légy és különböző bogár ugrott, szökött, repült fel, hirdetvén valamennyi a tikkasztó meleget. A kis fekete emberkék elől meg-megálltak, szemgolyóik fehé­ren és zölden fénylettek a dzsun­gel félhomályában. Most éppen ők bújtak be abba az alagútszerű nyilasba, amelyen az előbb mi másztunk át. Odajöttek hozzám. Sovány kezük, lábuk olybá tün­tette fel őket, mintha nagy kúszó pókok volnának. A feketék felhajtják a gorillát , szembe állítják a fehér emberrel. Kis feketéim egyetlen, hangos szóval hátra­mutattak: — Ngagi! Ngagi annyit jelent, mint gorilla. A gorillát így szokták jelezni. Ezzel egyidejűleg tudtára adták a fehér embernek, hogy ők, a feketék, a maguk részéről befejezték a munkájukat; most kezdődik a fehér em­ber dolga. Az óriási őserdő csendjét egyetlen hang sem töri. Copyright by Pesti Hírlap and Anglo-American N. S meg, én azonban tudtam, hogy néhány elnyire tőlünk éppen szembe velünk, ott, ahol a hajtók — talán va­lami különös hatodik érzék útján _■— jelezték, ott rej­tőznek a gorillák. De ezek az állatok maguk is tud­ták, hogy valamiféle veszély fenyegeti őket. Éppen ezért abszolút csendben álltak a sűrűben és figyeltek. Afelé a fénysugár felé másztunk, amely behatolt növényi alagutunk végére. Fejünk fölé nőttek az óriási trópusi füvek, amelynek tetején a levelek, mintha ablakot nyitottak volna számunkra. Az ösz­­szes növényszálak le voltak tépve és taposva. Leves belüket mintha csak emberi kezek szakították volna fel és mintha csak ember szívta volna ki a bennük levő lét. Egy lábnyomot is figyelhettünk meg. Olyan volt ez a lábnyom a puha földön, mintha egy nagy néger nyomta volna be. Sajátságos, ellentmondást nem tűrő érzés fogott el. Tudom, hogy nevetséges, mindazonáltal nem tud­tam elűzni magamtól az érzést, hogy valami félig emberi, félig állati törzset üldözünk. Egyszerre csak a sűrűben — valami 12 puska­­hossznyi távolságban — elnyújtott, idegrázó sikoltás hallatszott az erdőn keresztül. Ezt hosszan tartó csend követte, amely alatt fegyverhordozóm mély lélekzését is hallottam, valamint megfigyelhettem azt is, hogy szívem tompán üt­ődik bordáim­hoz. Hirtelen egy újabb csodálatos zörejt hallottam. Mint hogyha egy lantos csontokon játszott volna. A sűrű minden oldaláról jött ez a hang. Később tudtam meg, mi ez­­este elrejtőzött go­rilla verte gyors egymásutánban állát. Borzalmas hang ez, hogyha az ember először hallja, olyan fenyegető, mint mikor kígyó ké­szül sziszegve megtámadni az embert. És mintha válasz is jött volna a sűrűből, baloldalról, mintha ércdobot vertek volna, vagy mint hogyha gyermek ját­szott volna egy ón kannán. Ké­sőbb ezt is megtudtam, mit je­lent: egy gorilla nyitott tenyérrel ütögette elnyúlt pofáját. Ezek a hangok rendkívül érdekeltek, izgalmasan is hatottak reám, azonban nem értettem meg őket mindjárt Az közismert dolog volt, hogy a gorillák mellüket verni szokták, most azonban első ízben nyílt alkalma fehér embernek arra, hogy hallja és meg­figyelhesse ezt a különös látványt, amelyet a gorilla nyújt akkor, amikor átlát és pofáját üli. Végzeten: Megszólal a borzalmas csont­­hárfa.

Next