Pesti Hirlap Vasárnapja, 1929. február-június (51. évfolyam, 5-26. szám)
1929-02-02 / 5. szám
4 A PESTI HÍRLAP VASÁRNAPJA 1929 február 2. Szájába akarta gyúrni arcomat. Amikor ezzel a félig megőrült bestiával harcoltam és végső kétségbeesésemben ökölcsapásokkal árasztottam el őt, a gorilla megváltoztatta támadási módját és arra törekedett, hogy hatalmas kezeivel arcomat benyomja nyitott szájába. E harc közben lábával széttépte ruhámat és ingemet, amely foszlányokban hullott le rólam. Én azonban ezentúl is torkán tartottam kezemet, fejemet melléhez szorítottam és tovább harcoltam abban a tudatban, hogy most van egész vadászpályámon először alkalmam arra, hogy valóban küzdjek életemért és azt uggam meg is mentsem. Erőm azonban kezdett elhagyni, viszont az az érzésem volt, hogy ennek a majomembernek borzalmas erőtartaléka mindinkább közel hozza őt a győzelemhez. Egy hirtelen mozdulattal fejemet felfelé fordította, úgyhogy visszataszító leheletét éreztem már árvámon. Csak másodpercek dolga lehet és máris reámharapja nyitott állkapcsát. E meggondolással öklömet ledöktemi torkába. Úgy láttam, hogy ez megakadályozta őt a lélekzésben. Elkezdett rángatózni, mialatt én mind mélyebbre és mélyebbre nyomtam öklömet. A többség győz az őserdőben is Nem tudom milyen sokáig húzódott csatánk, azt sem tudom, hogy hanyatló erőmmel győzelmet tudtam volna-e a gorilla fölött aratni. Ezenközben azonban a hörgések, sikítások, a bozót recsegése és ropogása elhallatszott embereimhez is. Ezek rohanva jöttek a dzsungelen keresztül megmentésemre. Egyik a másik után belevetette magát a küzdelembe, úgyhogy végül valamennyien harcoltunk. A bestia őrültként küzdött, oly többségben voltunk azonban vele szemben, hogy végül sikerült őt egy-egy tagjánál külön- külön megragadnunk és földhöz szögeznünk. Megkötöztük kezét-lábolt. Három drótzsákot hoztak, egyiket a másik után fejére és testére borították, úgyhogy Buta Matadi végül foglyunk volt. Most már felkelhettem és körülnézhettem. Egy 15 lábnyi körzetben minden füvet, bokrot, fiatal fát laposra tiprott küzdelmünk. A letiport bozóthoz hasonló állapotban volt saját személyem és ruházatom. Mindkét kezemről le volt lépve egy-egy ujjam, két ujj- ízületem el volt törve és össze volt zúzva. Mindezeket a sebeimet azonban nem sokra vettem, mert arra gondoltam, hogy mily óriási veszedelemből szabadultam meg. De embereim, akik velem együtt küzdöttek a bestia ellen, szintén nem végeztek sokkal jobban, mint jómagam. Ők is rettenetes sebeket kaptak. Féreg megette, ember megsiratta Bula Matadi sohasem tudott belenyugodni fogságába. Sohasem tudott megbarátkozni velem, urával, aki elszakítottam őt dzsungelhonából. Pedig ha előre láthattam volna milyen szomorú végzet vár reá, rászabadítottam volna arra, hogy tovább is zavartalanul élhesse, vad életét. Az alatt a lassú és undorító utazás alatt, amely bennünket a Congo-vidékből kivezetett, tragikus vég felkelős lött e veszedelmes, fiatal harcosra. Táborozásunk egyik éjszakáján egy egész hangyasereg lepett meg bennünket; a hangyák nem vettek tudomást a többi ketrecbe zárt gorilláról, hanem egyedül Béla Házáért támadták meg és halálra marták őt. Bármily harcias lélek lakott is ebben az állatban, csendben halt meg, fogát összeharapottan tartotta, mert leverizte utolsó leheletéig gyűlöletét velünk szemben, akik pedig megsiratták. Régi hőseink. Irta : Gabányi János ny. tábornok. Károlyi Ferenc gróf. Nagykárolyi Károlyi Ferenc Antal gróf táborszernagy, az aranygyapjas-rend lovagja, az 52. gyalogezred tulajdonosa, Nagykárolyban született, 1732 november 8-ikán. Ferenc gróf cs. és kir. lovassági tábornoknak és Szatmár vármegye főispánjának egyetlen fia. Az öreg Ferenc gróf 1758-ban halt meg, mint a 6. huszárezred tulajdonosa. Ennek atyja viszont az 1746-ban elhunyt Sándor gróf lovassági tábornok volt, aki 1734-ben a Szepességen a későbbi 6. huszárezredet megalakította. Akiről most írunk, óriási vagyont örökölt nagyatyjától és atyjától. Ilyen helyzetben nem kellett volna a katonai pályát választania, de ő mégis ezt tette. Mint kapitány belépett Eszterházy József 37. számú ezredébe, még huszonhároméves korában ezredes és nemsokára az ezred parancsnoka is. Nagylelkűen és bőkezűen támogatta ezredét; igen nagy összegeket osztatott ki mindig szükséget szenvedő katonái között. A katonai pályán gyorsan haladt előre. Huszonhat esztendős korában — 1758-ban — az 52. ezred tulajdonosa, 1706-ban altábornagy. József császár 1787- ben kinevezte Károlyi Ferenc grófot táborszernagygyá és a királyi magyar nemestestőrség kapitányává. Tüneményes előhaladását csak érdemeinek köszönhette. Születési és családi előnyei, valamint nagyi vagyona csak alkalmat adtak neki arra, hogy tehetségeit jobban érvényesíthesse, amit a kevésbbé kedvező származású egyének nem mindig tehetnek. A hétéves háború kitörésekor Károlyi gróf nemcsak nagyszámú csapatot hívott a császári zászlók alá, han min ő maga is szervezett száz főnyi osztagot, mégpedig egészen a maga költségén. A I.Oboenznál 1750-ben vívott ütközetben első ízben bizonyította be vezéri rátermettségét. Olyan hevesen és vitézül küzdött, hogy a harc hevében egy ágyúgolyó lováról ledöntötte. Súlyos sebével a harctérről eltávozni kényszerült, de amint meggyógyult, ismét csapatai élére állott. Hochkirchnél, mint dandárparancsnok, a József- és az Eszterházy Miklós-ezredeket vezette. Október 13-án este azt a parancsot kapta, hogy még az éj folyamán óvatosan nyomuljon előre a Moysbergen levő ellenséges nagy üteg ellen, ezt egy előre meghatározott pillanatban rohanja meg, mert ez a roham az általános támadás jele lesz. Károlyi feladatát valóban óvatosan és pontosan teljesítette. Észrevétlenül megrohanta az üteget; ezredeinek élén kivont, karddal rohant; az ellenséget egészen meglepte és elvette tőle 34 ágyúját. Hanem a vállalatban ismét súlyos sebet kapott. A hachkirchi gyönyörű haditett jutalma a katonai Mária Terézia-rend kiskeresztje lett, de ez a szép erkölcsi elismerés nem bírta visszaadni a derék katona egészségét, amelyet a hadi fáradalmak és sebek már aláástak. Károlyi gróf arra kényszerült, hogy megváljon a katonai pályától. Mint a polgári életbe visszavonult főúr, mintaképe volt az adakozásnak, emberi szeretetnek és igazságérzetnek. Egymás után tette szebbnél-szebb alapítványait. Megyéjében, ahol főispán volt, lecsapoltatta a mocsarakat és a nedves réteket s így azokat raűvelhetőkké tette. Nagy támogatója volt a tudománynak is. A szűkölködik áldással emlegették nevét, mint legnagyobb jótevőjükét. A derék magyar főur és vitéz hadvezér 1791 augusztus 24-én hal meg a Bér* melletti l'enzingi*en, 59 éves korában.