Pesti Hirlap Vasárnapja, 1929. július-december (51. évfolyam, 27-53. szám)

1929-07-07 / 27. szám

2 A PESTI HIT LAP VASÁRNAPJA 1929 julius 7. gyufát gyújtottam. A tűz látása annyira megijesz­tette a bestiát, hogy morogva elugrott. Ettől fogva a tigris már a kora délutáni órák­ban bejött a faluba. Egy napon négy óra felé, a folyó túlsó partján egy sziklán láttuk állni és onnan kém­lelt át hozzánk. A folyó nagyon sekély volt, alig öt hüvelyk mély, de nagyon széles és tele zátonyokkal A tigris ott állt a sziklán, a falut nézte és jókedvűen kurrogott. Minthogy Indiában a kormány nem engedi meg a népnek a fegyverviselést, az esetben, ha valamely falunak a közelében garázdálkodik a tigris, angol hi­vatalnokot kell hívni, hogy a vadállatot megölje. Ér­tesítettük tehát a kerületi elöljárót. Egy pár nap múlva pufók angol érkezett közénk. Az angol vörös képe az indiai nap alatt még vörösebbnek látszik. Indiában határozott szabályok szerint történik­­ a vadászat. Az olyan állatra, mely gyengébb, mint az ember, nem lőnek és a tigriseket és leopárdokat előbb figyelmeztetik. Ennek az elmulasztása több­nyire büntetéssel jár. Amikor az angol hivatalnok megérkezett, megengedték nekem, hogy magammal vigyem az elefántomon és a szabadban megmutas­sam, hogy Kari alkalmas a vadászatra. A hivatalnok néhány lövést tett és egy pár madarat lelőtt. Kari, aki sohasem hallott azelőtt lövést és akitől mindenki ezt várta, hogy meg fog ijedni, egy­általában nem tö­rődött a golyózáporral. Bensejjben­ ugyanis meg volt győződve, hogy ő a dzsungel ura és így semmi sem hozhatta ki a sodrából. Indiában, azt mondják, ez a főismertető jele az elő­kelőségnek. Nyilvánvaló tehát, hogy Karinak az elődei alighanem nagyon előkelő elefántok­ voltak. . A hivatalnok, miután még egy pár madarat leterített, kijelentette, hogy Kari alkalmas a vadászatra, így azután egy napon, hajnali négy óra felé, útnak indultunk. Flótázva ültem elefántomnak csaknem a nya­kán, míg a hivatalnok külön az ő ré­szére készített bandában ült, mert nem szokta meg, hogy elefánton más­képpen lovagoljon. Átkeltünk a fo­lyón és mélyen belovagoltunk a dzsungelbe. Elől haj­tók mentek nagy csapatokban, hogy­ a dzsungelt min­den irányban átkutassák. Handával az elefánt há­tán lovagolni ,z a dzsungelén nagyon nehézkesen megy és csak fáradságosan törhettünk magunknak utat az ágakon és gallyakon keresztül. Már legalább két órányi utat tettünk meg, ami­kor tisztáshoz értünk. Abban állapodtunk meg a hajtókkal, hogy az összes állatokat erre a helyre te­relik össze. Nagyon lármás volt a napfelkelte ezen a reggelen, semmi nyoma sem volt annak a szelíd és szívderítő hallgatásnak, amely különben a dzsungel­ben a nap ébredésének közeledtét jelzi. Nagyon rossz volt a hangulatom, Kari pedig úgy látszott, halálo­san unatkozott. Egyik ágat a másik után rántotta le ormányával, belekóstolt mindegyikbe, aztán eldobta. Vendégünk az elefánt hátán csak az angol nyelvet ér­tette és minthogy én akkor még egyáltalában nem tudtam angolul, nagyon keveset beszéltünk egymás­sal és csak jelek által érintkeztünk, legelőször is egy falka antilop került a sze­münk elé. Mint smaragdzöld vízben a lángoló arany, úgy suhantak el előttünk. Távozásukat rövid csend követte, amelyet csakhamar egy orrszarvúnak a bö­fögése és lihegése tört meg. Mint rendesen, mindent letiporva és elpusztítva, egyenes vonalban törtetett előre. Kari elfordította a tekintetét, mert az elefántot mindenkor undorodással tölti el az orrszarvú szem­telen lármája. Közvetlen utána fel­fegyverzett vadkan robogott el fekete lándzsával mellettünk. Mindenféle állatok, hiúzok és vadmacskák követték és itt-ott egy foltos bundájú csita. Elkerülték a tisztást és fedezék alatt igyekeztek maradni, lombok és tűtáblák mögött, mert megneszelték a figyelmeztető jelt: ember és ele­fán­t! Itt-ott szenvedélyes morgás ütötte meg a fülün­ket. A hivatalnok, amikor ezt a hangot hallottuk, fel­­kapta a puskáját és célzott. Aztán rövid csend követ­­­kezett és ekkor hallottuk a hajtók kiáltozását, amint a távolból mind közelebb és közelebb jöttek. Aztán hirtelen egy elefántnyáj vonult el. Nem csináltak zajt és nem hagytak nyomot maguk után, vándorló dó­mokként haladtak el előttünk. Megint felhangzott, ezúttal közvetlenül mellet­tünk, a dühös morgás. A hajtók egész közel kiáltoz­tak, de a közelgő tigris ordítására valamennyien el-­­némultak. A tigris egy ugrással a tisztáson termett, de a következő pillanatban eltűnt; láttuk, amint bo­­kortól-bokorhoz sompolyog és amikor megállt, egy, pillanatra a hátulsó lábait is láthattuk. A hivatalnok minden figyelmeztetés nélkül lőtt és a tigris mint a villám, egyetlen bődületes ugrással az elefánt előtt termett. Kari felágaskodott, hátrált és hátával egy, fának támaszkodott. A hivatalnoknak, minthogy eb­ben a helyzetében nem lehetett volna másképpen, mintha a fejembe küldi a golyót, várnia kellett. A tigris egyet ugrott és az elefánt oldalánál állt, olyan közel a bandához, hogy egy fegyvernek a hosz­­sza sem maradt közte és a hivatalnok között Én ki­vettem­ a flótát a számból és elkedztem az angolt átkozni. — Te disznó, te, — kiáltottam —■ miért nem figyelmeztetted, mielőtt lőttél? Ki hallott már olyat, egy álla­tot megölni, anélkül, hogy a szem­é­be néznél! Vagy meg tudsz te ölni egy tigrist úgy, hogy a hátulsó lá­bába ereszted a golyót? A hivatalnok halálsápadt volt’ ijedtében. Kezében tartotta a puskát, a tigris azonban már a mancsát nyújtotta be a bandán keresztül, hogy ellenfelét megragadja. A hiva­talnok nem tudta, hogy mit tegyen. Kari teljes erejével rázta magát, de nem tudott a ragadozótól megszaba­dulni. Nagy kínjában trombitált, mert a tigrisnek a karmai húsába fúródtak. Fölemelte ormányát, fel­ágaskodott és nekiugrott a mögötte levő fának. De még így sem tudta a tigrist magáról lerázni. Mentül inkább közeledett a tigris mancsa a hiva­talnokhoz, ez annál jobban odalapult a banda oldalához. Meglehetős gyorsan az elefánt hátulsó részéig hátrált és ilyen módon a banda egy olyan zugába került ahonnan mégis egy fegyvernek a hossza választotta el a tigristől. Én láttam, amint a tigris szemei előbb kivörösödnek és aztán elsárgul­nak és hallottam vérfagyasztó mozgását, melyet csak­ akkor szokott megszólaltatni, amikor már egészen biztos abban, hogy a zsákmányát hatalmába keríti, azt a morgást, amely az áldozatot megdermeszti. Minthogy láttam, hogy az angol nem tudja ma­gát megvédeni, és meg voltam győződve arról, hogy áldozatul esik a tigrisnek, tudatára ébredtem annak, hogy nekem kell cselekedni, még­pedig nagyon gyor­san. Abbahagytam a káromkodást és az elefánt fü­lébe ordítottam a „nagy kiáltást“. Kari előrement egy vastag ág köré fonta az ormányát és nagy recse­géssel kirántotta a fát a földből. A tigris azonnal a zaj irányába tekintett. Ebben a pillanatban a feje egészen közel volt hozzám, de úgy látszik, nem tudta, hogy engem támadjon-e meg vagy első áldozatához térjen vissza, úgy éreztem, mintha órák teltek volna el. Majd sóbálvánnyá meredtem a rémülettől. De tud­tam, hogy ha a félelem erőt vesz rajtam, elvesztem, így hát összeszedtem magamat. Kari most azon fára­dozott, hogy ormányával csapást mérjen a tigrisre, de nem tudott a közelébe férkőzni.

Next