Pesti Hirlap Vasárnapja, 1929. július-december (51. évfolyam, 27-53. szám)
1929-07-07 / 27. szám
A PESTI HÍRLAP VASÁRNAPJA 1929 Július 7. 11 Barátkozás Brassai bácsival A Januári tél zivataros forgatagában, a megszokott hét óra helyett nyolckor ébredtem. Keletre néző ablakomból ráesett tekintetem a nagy iskolaalapító Ramassetter Vince ércszobrára. A hópelyhektől fejére rakott süvegtől bronz vállát nagy kendőszerűen borító hólepel Brassai Sámuel bátyámat juttatta eszembe, akinek társaságában férfikorom hajnalhasadásán feledhetetlenül kedves órákat éltem át. Éppen most negyven éve, amikor először töltöttem hosszabb időt kincses Kolozsvárott, István bátyám vendégeként, ki — mint takarékpénztári igazgató — vezető szerepet vitt Erdély pénzügyeinek irányításában. Tisztelgő látogatásunk első útja Brassai Sámuelhez, a híres polihisztorhoz vezetett. A Szent Mihály-templom tornyában már elhangzott a delet hirdető harangszó, amikor bekopogtattunk a nyolcvankilendik évét tipró híres tudóshoz. Aggkorában is nagy éjjelező volt az öt év előtt egyetemi tanári székétől elbucsúzkodott, őszfejű Brassai bácsi,. így déli harangszó után ágyában fogadta látogatóit. De barátkozásra legalkalmasabbak voltak az éjjeli órák a Biasinikávéházban. Szinte — ősz fejjel — új fiatalságot váltott, ha megszokott asztaltársaságában megeredt ajkán a mesélgető szó. Még érdekesebb alkalomkor szövődött szorosra a velem való barátkozása! Szent István napjának előestéjén a Nemzeti Kaszinó ebédlőjében névnapi vacsorát rendezett testvérbátyám. A vidám pohárcsengés belenyúlt a hajnali órákba. Akkor sikerült észrevétlenül meglépnem a mulató társaságtól. Valahogyan belémtörülközött a vágyakozás •a borgőzös fejemet megszellőztetni a Szamos mentén. Dudorászva bandukoltam végig a kihalt Magyar-utcán a Monostori-út felé. Gondolataimban elmélyedve a Cigánypatak mentén sétálgattam, amikor a zongorabillentyűk vidám zengése ütődött fülembe. A csalogató zenehangok nyomán — kedvre kapva — az ősrégi kapu alatt beléptem a Bura-utcába. Nem volt előttem ismeretlen a Várutcát keresztező zeg-zugos fészek. Ifjúkorom kilengéseivel gyakran tapostam végig „macskafejes“ kövezetét. Mert a fiatalság szemében nem volt ám utolsó helye kincses Kolozsvárnak a Bura-utca! Ahol leánykezek öntögették a gyöngyöző italt poharainkba. Benyitottam a télikertnek berendezett, gyengén világított, árnyas csarnokba. Ott ölelkezett bele tekintetem a karosszékében — hagyományos szürke nagykendőjével vállán — üldögélő Brassai bácsiba. Négy csúszós tekintetű leány is forgolódott körülötte. Egyike éppen akkor illesztgette a jeges hűtőbe a pezsgősüveget. A másik csengő kacagással emelte poharát koccintásra. Nagyon megörültünk egymásnak! Még a dalos szó is belevágott a pohárcsengésbe, mire a hajnal derengésének biztatására felkászálódtunk. Bizony reggeli öt óra lett, mire a Deák- és Honvéd- Utcán át lakására kisértem a jókedvéből ki nem fogyó öregurat. De az igazi folytatás a legénylakásnak beillő fészkében indult meg. Míg engem beletessékelt a bársonyhuzatos karosszékbe, nagy hirtelenében levetve cipőit, belebújt papucsába, testére öltve kékidiszes fekete hálókabátját. A tabernákulumos szekrény középső nyilója mögül kiemelt üvegek egyikében piros színben pompázó meggypálinka volt. A mólók a felvidéki tótok gyomorerősítője, a borovicska. Mindketten az utóbbit vettük pártfogásba. Estétől gyötört gyomrunkba valahogyan igen belekivánkozott az orvosságnak kinevezett erős ital. Alig koccintottunk egy-kettőt, Brassai bácsi — hagyományos kötöttsapkájával fején — a szoba sarkában nyújtózkodó zongorájához telepedett. Csontos kezei végigsiklottak a billentyűkön. Először Haydn-, Beethoven-áriákkal szórakoztatott. De hogy közbe-közbe koccintgatván, átcsapott az akkor divatját járó Tisza Kálmán nótájának „Vékony deszkakerítés" dallamába, melyet oly sokszor fülébe húzott Pongrácz őszfejű prímás az erdélyi medvevadászatokon főurainkkal mulatozó Rudolf trónörökösnek, együtt a közismert kedves dalával: „Édesanyám is volt nekem!" Mire a kelő nap feltáncoltatta aranyos csikóit, még dalos kedve is megjött. Most is fülembe cseng nótázásának öregesen rezgő szava: Kihallatszik az utcára a nagyharang, uUing-gaiang. Monostori zöld erdőben ríva fakad egy vadgalamb. Nagy zongoraművész is volt Brassai bácsi! Pedig a nyolcvanadik évét taposta, mikor istenigazában nekifeküdt a zongorabillegetésnek. Pedig élettörekvésének egyik álmodozása a zeneműveltség terjesztése, népszerűsítése volt. Élete alkonyán, szinte átalakult még lelki megérzéseiben is. Míg fiatal újságíró idejében lecsepülte Wagnert! Kilencven év felé hajló korában nem restélt megszokott plédjével vonatra ülni s meg sem állt Drezdáig, hogy végighallgassa Tannhäuser előadását. Ezzel óhajtott talán vezekelni, hogy mint zenekritikus a „Szépirodalmi Lapok“-ban Lohengrin, Ernani halhatatlan zenealkotásokat lerántotta. A késő reggeli mulatozás után olyan barátság fejlődött ki közöttünk, hogy szinte elvárhatatlanok lettünk egymástól. Vele töltöttem délutánjaimat. Legtöbbször éjjeleimet is. Brassai bácsi leglegendásabb alakja volt Kolozsvárnak. Ismerte őt mindenki, a sarki hordártól a főispánig. Barátságban élt a zsemlésbódé aszszonyával is, kitől monostori sétái alkalmával személyesen vásárolta sóskiflijét. Legtöbb legenda szórakozottságáról forgott közszájon. Az ő rovására eresztették szélnek az élcfaragók tréfáikat. Brassai bácsi élete alkonyán is nagy nőbarát volt, így gyakran hivatalos volt asszonyi uzsonnákra is. A sokoldalú tudós nemcsak a természettudományhoz, matematikához, szanszkrit nyelvhez — melynek nyolcvanéves korában tanára is volt — értett. De nagyon szivéhez nőttek a történeti emlékek és egyéb régiségek is. Ez volt talán egyik főrugója szívbeli barát hozásunknak. Megtörtént egyszer, hogy egyik erdélyi nagyasszony az uzsonnázóasztalhoz ültette és kedveskedésének meleg szavával ilyeténképen szólt hozzá: — No Brassai bácsi, ma olyan bécsi csészéből eszik nálam kávét, amelyik egykorú magával. A csésze fenekén meg is láthatja a kék méhkas alatt az 1800-as évszámot. A szórakozott természetű Brassai bácsiba anynyira beleölelkezett a tudvány, hogy se szó, se beszéd, hirtelen mozdulattal felfordította a tele csészét, hogy fenekére pillanthasson. Csak akkor kapott észbe, amikor térdeit melengette a ráömlött tejszínhabos kávé. A délelőtti órákat átalvó ősz tudós — élete alkonyán is — délutánjait írással és olvasással töltötte el. Brassai Sámuel (1889-ben).