Pesti Hirlap Vasárnapja, 1930. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
1930-03-02 / 9. szám
„Saida“ többi tisztjével együtt ő is hivatalos azokra a fényes estélyekre és fogadtatásokra, amelyeket az indiai alkirály rendezett a tiszteletükre és amelyeken az indiai hercegeknek és főrangú embereknek egész tömege jelent meg. Calcuttából Singaporéba utaztak, New-Yokoréban Abu Kabar szultán előtt tisztelegtek. Meglátogatták Sziám fővárosát és legnagyobb kikötőjét, Bangkokot, Jáva szigetén Batáviát és Szurabaját, aztán harmincegynapos utazás után Ausztráliában, Albany városában kötöttek ki. Mellbourneben nagy estélyeket rendeztek az osztrák-magyar tengerésztisztek részére, akik ezt a ,,Saida“ fedélzetén, háromszáz meghívott vendéggel rendezett bállal viszonozták. Horthy Miklós, aki kora fiatalságában is szívesen vadászott, a tengeren sem felejtette el ezt a tudományát. És, ami a tengerésztisztek között mindig ritkaságszámba ment, kitűnő lovas is volt. Ebben István bátyja volt a mestere, aki akkoriban már huszártiszt volt és a magyar földön töltött szabadságidők alatt jó lovast nevelt az öccséből. Mindennek a tudományának Horthy Miklós Ausztráliában is hasznát látta. Egy alkalommal kénguruvadászaton vett részt és lovával átugratott egy másfél méter magas akadályt. Ez annyira tetszett annak a földbirtokosnak, aki a „Saida“ tisztjeit magánál vendégül látta, hogy az ugratásnál használt lovat mindenáron Horthy Miklósnak akarta ajándékozni. A „Saida“ azonban nem volt ilyenfajta ajándékok elfogadására berendezve. Horthy Miklós tehát, akiből a tenger túlsó oldalán is kitört a magyar lovasvirtus, kénytelen volt a nagylelkű ajándékról lemondani. Miután a „Saida“ Sydneyt is érintette, hosszabb időt töltött az emberevő vadak szigeteinek a partvidékén. Sorra járták Új-Zeelandot, Új-Kaledoniát, az Új- Hebridákat, a Salamon-szigeteket. Tisztjeink fegyveres matrózkísérettel mindenütt partra is szálltak és a benszülöttek között tudományos kutatásokat végeztek. A hosszú tengeridtől lebarnulva, megedzve, kitágult látkörrel, megférfiasodva érkezett vissza Horthy Miklós a pólai kikötőbe. Első dolga volt, hogy szabadságot kérjen és meglátogassa Kenderesen élő szüleit. Szülőföldjén természetesen nagy érdeklődés fordult feléje. Ennek a jele volt, hogy egy napon fölkereste őt a falu református papja és megkérte, tartson előadást a falu népének arról, hol, merre járt, milyen idegen népeket, idegen országokat látott? Horthy Miklós mindig idegenkedett a nyilvános szerepléstől. Erre az előadásra sem akart tehát vállalkozni. Udvarias szavakkal, de meglehetősen határozottan megtagadta a tiszteletes úr kérésének teljesítését. Még folyt a beszélgetés, még szabódott Horthy Miklós és még sajnálkozott a pap, amikor belépett a szobába Horthy István, az édesapa. S rögtön az iránt érdeklődött, miről van szó tulajdonképpen? A tiszteletes úr sajnálkozva panaszolta, hogy a sorhajózászlós úr nem teljesíti a kérését és nem akar előadást tartani a falu népének. Horthy István határozott hangon nyomban kijelentette: — Miért nem? Meg kell tartanod ezt az előadást! És Horthy Miklós engedelmeskedett az apai parancsnak. Bármilyen nehezére is esett a dolog, hosszú előadásban elmagyarázta a kenderesieknek, mit látott azokban a messzi országokban, ahol sárga és fekete bőrük van az embereknek, az óriási fák sűrű lombjai között pedig majmok ugrálnak és tarka tollas madarak rikoltoznak, így lett Horthy Miklós népszónok, p apai parancsra. Nem sokkal hazaérkezése után Horthy Miklóst nagy csapás érte: 1890 február 25-én elvesztette az édesanyját. Horthy Miklós szerető lelkű, gyöngéd fiú volt, ezért ez a veszteség nagyon lesújtotta. Mélységes gyásza azonban nem akadályozta meg abban, hogy hiven és pontosan végezze hivatalos kötelességeit, így gyorsan haladt tovább a pályáján. 1897-ben II. osztályú sorhajóhadnagy lett, 1900 januárjában I. osztályú sorhajóhadnagy. Horthy Miklós harmadéves akadémia növendék, kilencéves korában, elsőéves akadémiai növendék, 6