Pesti Hirlap Vasárnapja, 1930. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
1930-11-30 / 48. szám
FEDOR M. DOSZTOJEVSZKIJ, (1821—1881) a nagy orosz regényíró szelíd természetű és türelmes ember volt még azokkal szemben is, akik őt megbántották. Egy alkalommal délutáni sétája közben egy részeg emberrel találkozott, aki elébe állva rekedt hangon szólította meg: — Nem adna kérem egy pár kopejkát egy nemes embernek? Dosztojevszkij ezen szavakat valószínűleg nem hallotta és tovább ment — A jóllakott nem hisz az éhes embernek ! — kiáltotta az útonálló, hatalmas ökölcsapást mérve az íróra. Azután futásnak eredt, de egy rendőr letartóztatta. Az ütéstől elkábult Dosztojevszkij pedig midőn magához tért, fölveszi a földről a kalapját és egyszerűen tovább akar menni, a rendőr azonban visszatartja és a nevét tudakolja. — Mire jó az? — kérdi Dosztojevszkij. — Nem akarok panaszt emelni. Végre mégis csak kénytelen volt bemondani nevét és lakását A kitűzött napon megjelent a békebiró előtt. — Fedor Mihajlovics Dosztojevszkij tanú! — szólt a bíró ünnepélyes hangom — Tehát ön nem emel panaszt Jegrov polgár elletni? — Nem, mert lehetetlennek tartom, hogy valaki ép ésszel megüsse embertársát. Csak beteg ember teheti ezt. Abeteg embert pedig kórházba kell küldeni és nem börtönbe. Hallottam továbbá, amint mondta, hogy „a jóllakott nem törődik az éhessel", ő tehát éhes volt, márpedig az érthető, hogy egy éhes embert elfog a harag, ha kérését nem teljesítik. Ennek az embernek a dühe egy ökölcsapásban csillapult le, az pedig csak a véletlen játéka, hogy én kaptam e csapást. — De hát mégis csak le fogjuk csukni ezt az embert — mondta a bíró. — Az már az ön dolga, — felelte Dosztojevszkij — csak arra kérem még, hogy ezt a három rubelt kiszabadulásaikor adja át majd neki. * FRANÇOIS-FRÉDÉRIC CHOPIN, (1809—1849) a francia származású lengyel zeneszerző és zongoraművész egy gazdag párizsi nagykereskedő ünnepi vacsorájára volt hivatalos. Chopin nem akarta elfogadni a meghívást, azonban a kereskedő személyesen sürgette a művésznél a meghívás elfogadását. Ugyanis nagyszámú vendégeinök mármegígérte, hogy a vacsorát követő estélyén a nagy Chopin hangversenyezni fog. MINIATŰRÖK. Chopint, ki amikor már kegyetlen betegségben szenvedett, nem nagyon érdekelték akülönböző fogások, melyek szemei ellőtt elvonultak és alig nyúlt az ételhez. A vacsora befejeztével felnyitották a zongorát és kérték Chopint, hogy elbájoló mazurkái közül játsszon el egyet. Chopiin gyenge egészségére és egyéb ürügyekre hivatkozva, elhárítottamagától a zongorajátékot. Végre a háziasszony kérte a művészt és célozgatott arra, hogy abban a reményben hívta őt meg a vacsorára, hogy az elfogyasztott ételt majd a zongorajátékával fogja meghálálni. — Oh, madame, — felelte Chopin — én oly keveset ettem. Mélyen meghajolt és elsietett, az összes jelenlevőiket, elkábítva ezzel a műsoronkivüli „futam“-mal. ■JÓZSEF NÁDOR (1776—1847) az aranygyapjais-rend feliratára : „Pretium non vile laiborum“. (A munka nem csekély jutalma), tréfásan szokta ■mondani, hogy igy kellene olvasni: — Pretium non vieler laborum. (Nem sok munka jutalma.) * VICTOR HUGO, (1802- 1885) francia költő, ifjú korában egy alkalommal Párizs egyik boulevardján sétálgatott s egy hirtelen keletkezett szélroham kalapját lefújta. Hátrafordult és látta, hogy a kalapot a szél sebesen karikázva viszi a járdán, tehát utána rohant. Már éppen, hogy elérte a kalapot, egy újabb szélroham tíz méterrel tovább vitte azt, míg végre egy lámpaoszlopban megakadt. Hugo akkor odarohant és felkapta a kalapot. Egy úr, aki éppen akkor érkezett oda, kivette Hugo kezéből a kalapot és így szólt: — Nagyon le vagyok kötelezve önnek, uram ; nagyon szépen köszönöm. — Hogyan? . . . Miért? . . . — Ez a kalap az enyém. — Hát akkor hol van az enyém? — kérdezte Hugo megrökönyödve. — A kalapzsinóron függve lóg a hátán. • * DEÁK FERENC (1803—1876), a puritán „hazai bölcse“, rokonánál, Szendczey Ferenc paksi nagybirtokodnál évenkint hosszabb időt szokott pihenés céljából tölteni. Egy ilyen alkalommal, amikor Deák Pakson, tartózkodott, történt, hogy József főherceg is Paksra érkezett az ott állomásozó honvédhelyőrség megszemlélésére. Őfenségének tudomására jutván, hogy Deák Ferenc Pakson tartózkodik, segédtisztjét Szeniczey házához küldötte azzal az üzenettel, hogy szándéka az öreg urat néhány percre meglátogatni. Erre a bejelentésre az egész család biztatta a nyári pongyolában levő öreg urat, hogy: - — Önkit, de most már aztán öltözzék ám főt, mert igy nem maradhat, így nem lehet fogadni a fenséges urat! Mire az öreg ur, megunva a hoszi szas biztatást, igy szólt: — Az már igaz! Hozzatok hát egy lavór vizet, hadd mossam meg a kezemet. Ez volt a disz, melyben a főherceget fogadta. VICTOR HU00 50 * CLÉMENT ARMAND FALU ÉRÉS, a francia köztársaság volt elnöke, miután másodszor nem választották meg elnöknek, ideje javarészét vidéki birtokán töltötte, csak ritkán rándult fel Párizsba. Egy ilyen párizsi tartózkodása alatt egy alkalommal egy idegen szólította meg s azt kérdezte tőle, hogy milyen épület az, melyet lát. Pont az Elyséei palota előtt állottak. A volt elnök így felelt: — Ez a francia köztársaság államfogháza. Az elítéltek Itt többnyire hét esztendőt töltenek. De ritkán van kedvükhazamenni. * DENIS DIDEROT (1713—1784) francia filozófus-iró egy napon elment Panckoucke könyvkiadóhoz, hogy az „Encyclopedia“ kefelevonatát korrigálja. A könyvkiadó éppen öltözködött ; minthogy ez a művelet Panckoucke öregkora miatt igen lassan ment, Diderot kezébe vette a kabátot, hogy feladja rá. Panckoucke szabadkozott. — Engedjen segíteni — szólt akkor Diderot — nem én vagyok az első író, aki felöltöztet egy könyvkiadót. * VOLTAIRE (1694—1778) francia költőt egy alkalommal felkereste remeyi kastélyában egy angol lord. Midőn bevezették a költő szobájába, Voltaire előtt éppen egy biblia volt A lord ekkor csodálkozását fejezte ki, hogy nála még biblia is található, mire Voltaire így felelt:— Miért csodálkozik ezen, uram? Hát nem tudja, hogy amikor a prókátornak pőre van, az tanulmányozza az alperes dolgait is? VOLTAIRE